Károlyi Sándor

A Múltunk wikiből

Hasonló nével lásd: Károlyi Sándor gróf

Olcsvaapáti, 1669. július 2. – Erdőd, 1743. szeptember 8.
előbb kuruc, majd császári-királyi tábornagy, a szatmári béke létrehozója
Wikipédia
Gróf Károlyi Sándor (ismeretlen művész korabeli festménye)
1703. június 7.
Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál szétveri a Rákóczi zászlai alá gyűlt tiszaháti felkelőket.
1703. június 16.
Rákóczi Vereckénél Magyarország területére lép.
1703. június 24.
Rákóczi Munkácsnál sikertelenül próbál kitörni az Alföldre.
1703. július 17.
Rákóczi több ezer felkelővel Naménynál átkel a Tiszán.
1703. július 18.
Rákóczi Naményból keltezett pátensében csatlakozásra szólítja fel a nemességet.
1703. augusztus 28.
Rákóczi Vetésről keltezett pátensében rendelkezik a hadba vonult jobbágyok és családtagjaik földesúri terheiről.
1703. szeptember 7.
Rákóczi a domahidi táborból kibocsátja a kuruc hadsereg első katonai szabályzatát (Edictum Militare).
1703. október 25.
Schlick altábornagy megindítja a császári hadak ellentámadását Északnyugat-Magyarországon.
Rákóczi megtiltja katolikus templomok önkényes elfoglalását és protestáns kézre adását.
1703. november 15.
Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor Zólyomnál győzelmet arat a császári sereg felett; Schlick feladja a bányavárosokat és Pozsonyba vonul vissza.
1704 január 11.
Károlyi Sándor generális a Csallóközből átkel a Dunántúlra.
1704. január 14.
I. Lipót Pálffy János grófot horvát bánná nevezi ki.
1704. január 22.
I. Lipót gróf Siegbert Heister tábornagyot nevezi ki a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1704. január 27.
Rákóczi Miskolcon kelt pátensében kinyilvánítja, hogy a vallásügy rendezése az összehívandó országgyűlés feladata lesz, és ismételten megtiltja a katolikus templomok elfoglalását.
1704. január 28.
A kuruc székelyek a Holdvilág völgyében (Segesvár mellett) súlyos vereséget szenvednek Karl Tige császári. ezredestől.
1704. január vége
Rákóczi Miskolcon megalakítja az új államszervezet központi testületét, az Udvari Tanácsot.
1704. február 14.
A lengyel szejm svéd nyomásra II. Ágost helyébe Leszczyński Szaniszlót választja királlyá.
1704. február 15.
II. Rákóczi Ferenc Methodus intertentionis militiae című rendelete szerint a katonák hozzátartozói is kötelesek részt vállalni a hadélelmezésből.
1704. február–március
Károlyi Sándor sorozatos hadisikereket ér el a Dunántúlon.
Habsburg Károly főherceg spanyol ellenkirály Lisszabonba érkezik.
Eredménytelen béketárgyalás Gyöngyösön I. Lipót és Rákóczi biztosai között.
1704. március 20–31.
Heister császári tábornagy ellentámadása kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról.
1704. április 2.
Bercsényi Léván kibocsátott pátense felszabadulást ígér a hadrakelt jobbágyoknak.
1704. április 22.
Rákóczi közli a megyékkel és városokkal, hogy az ezüstpénz hiánya miatt réz váltópénzt bocsát ki.
1704. május 28.
Bercsényi Szomolánynál győz Ritschan császári tábornok serege felett. Maga Ritschan is fogságba esik.
1704. június 13.
Forgách Simon kuruc tábornagy Koroncónál csatát veszít Siegbert Heister ellenében.
1704. július 4.
Károlyi Sándor Szentgotthárdnál legyőzi Rabatta császári generálist.
1705. március 31.
Siegbert Heister Kilitinél megfutamítja Károlyi Sándort, és kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról.
1707. július 5–25.
Károlyi Sándor sikertelenül ostromolja Aradot.
1710. november 14.
Pálffy János császári főparancsnok Károlyi Sándor kuruc főparancsnokhoz írt magánlevélben felajánlja a megbékélésről való közvetlen tárgyalást.
1710. november 21.
Gróf Bercsényi Miklós főgenerális Lengyelországba megy.
1710. november 25.
Károlyi Sándor Munkácson bemutatja Rákóczinak Pálffy János magánlevelét.
1710. december 9.
Károlyi Rákóczi engedélyével és utasítása szerint válaszol Pálffynak.
1710. december 10.
Eperjes kaput nyit a császáriaknak.
1710. december 17.
Pálffy János Pestről válaszol Károlyi Sándor december 9-i levelére.
1710. december 22.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Károlyival folytatandó tárgyalásokra.
1711. január 9.
Rákóczi Lengyelországba indul, hogy I. Péter cárral találkozzék.
1711. január 10.
Pálffy Debrecenbe helyezi át főhadiszállását, és tűzszünetet rendel el a Károlyival való tárgyalások idejére!
1711. január 21.
Károlyi Tégláson találkozik Pálffyval.
1711. január 31.
Rákóczi Vaján találkozik Pálffyval.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Rákóczival való tárgyalásokra.
1711. február 12.
A senatus ülése Salánkon.
1711. február 14.
A minisztertanács Bécsben kimondja, hogy a felkelés vezetőivel csak mint magánszemélyekkel lehet tárgyalni.
1711. február 21.
Rákóczi ismét Lengyelországba megy.
1711. március 14.
Pálffy és Károlyi Debrecenben megegyeznek a békekötés általános feltételeiről. Károlyi titokban hűségesküt tesz I. József királyra.
1711. március 26.
Károlyi a lengyelországi Stryjben tájékoztatja Rákóczit I. József békefeltételeiről.
1711. április 4.
Károlyi Szatmáron tájékoztatja a konföderáció képviselőit az udvar békefeltételeiről.
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.
1711. április 17.
Bécsben meghal I. József király. Utóda öccse, III. Károly.
1711. április 18.
Rákóczi a lengyelországi Kukizowból kiáltványban szólítja fel a konföderátusokat a harc folytatására.
1711. április 25.
A rendi konföderáció gyűlése Szatmáron kész elfogadni a király kegyelmét.
1711. április 26.
A kuruc tisztikar hűséget esküszik a királynak.
1711. április 30.
A szövetkezett rendek és a király képviselői Szatmáron aláírják az április 29-én kelt békét.
1711. május 1.
A majtényi síkon a kuruc csapatok leteszik a zászlót.

Tartalomjegyzék

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

Tejelő szarvasmarhák tenyésztésére következtethetünk Esterházy Pál és Károlyi Sándor gazdasági levelezéséből.

A földesúri officinák és kereskedelem

A század végén Károlyi Sándor, Bercsényi Miklós, Pálffy János, Erdődy György, II. Rákóczi Ferenc bor-, marha-, só- és sörkereskedelmi ügyleteket bonyolított le.

Wellmann Imre

Költözők és költöztetettek

Károlyi Sándor báró még Debrecen lakosait is kihajtotta erőszakkal, kik soha sem tatár, sem török, sem német, sem más ellenség elől el nem futottak. Ezúttal a kecskemétiek is kénytelenek voltak a Mátra felé elbujdosva, a Tisza mentén negyven napon át mezőn, berken lappangani. Sőt 1707 elején kemény télben ismét földönfutóvá lettek, Baracs pusztán „egy hétig hideg déren és fergetegen szekérháton nyomorogván”;[1] más részük a Tisza mentén egy szál ruhában maradt, s úgy kellett gondoskodni hazaszállitásukról, mert portyázó ellenség rajtuk ütött, prédát hányt ingóságaikban, s járómarháikat elragadta szekereik elől. 1710 őszén azután, midőn már az ellenség „irtóztató és halálnál keservessebb igájának sullyát”[2] a Felvidék népének nyakába vetette, mégegyszer parancs érkezett Károlyitól, súlyos fenyegetéssel, hogy Pest megye népe a Mátra vidékén át a Tisza mellékére takarodjék. Ám ekkor már a szabadság- küzdelem lehanyatlása mind elköltözésnek, mind a fenyegetés valóra váltásának útját állta.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

A magyar arisztokrácia általában nem tudta érzékelni a bányák jelentőségét; jellemző erre Károlyi Sándornak, a magyarországi iparfejlesztés későbbi úttörőjének az a fiatalkori véleménye, hogy egyetlen tokaji szőlőhegy többet ér az ország minden bányájánál.

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Pálffy János bekapcsolódott a kincstár marhaüzletébe, Károlyi Sándor, Esterházy Pál sókereskedésből gyarapodott, sokan, mint Bethlen Miklós is, közvetítő kereskedelemből nyerték értékeiket.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

Ismert főurak sokféle módon igyekeztek jobbágyaik számát szaporítani: Esterházy Pál, Károlyi Sándor 3–6 éves kedvezményekkel biztatta a telepeseket, a magukat örökösen lekötők jobb helyet, nagyobb kedvezményeket kaptak.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljaí felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Eközben a hazatérő Esze Tamást robbanásig feszült légkör fogadta. Megtudták, hogy Nigrelli felső-magyarországi főkapitány parancsára a vármegyék Löwenburg, Szatmár várparancsnoka támogatásával és Károlyi Sándor szatmári főispán vezetésével május 21-én a Tiszán átkelve a szervezkedők ellen készülnek. A felkelők erre május 20-án kitörtek a hegyek közül, elfoglalták a tiszai révet, s meghiúsították a vármegyék támadását. Május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlóit. Május végén kezükben tartották a Tisza vonalát a Tiszahát és a hegyek között, megszállták a Kárpátok szorosait, elrekesztették egymástól Szatmár, Huszt és Munkács császári őrségét. Számukat – valószínűleg némi túlzással – 12 zászlóaljnyira, 1000–1400 főre becsülték. Esze Tamás mellett Kis Albert, Pap Mihály, Szabó László, Pati Mihály, Majos István, egykori Thököly-tisztek, vezették a felkelőket, akik azonban nem tudtak kitörni a Tiszahátról. A felkelés területileg és társadalmilag elszigetelődött.

Esze Tamás Rákóczi parancsára megküldte a breznai pátenseket az északkelet-magyarországi vármegyéknek és a főuraknak. A nemesek azonban bizalmatlanul fogadták a felhívást, s igyekeztek erőszakkal otthon fogni jobbágyaikat. A szegénylegények pedig úgy vélték, elérkezett az idő, hogy megtorolják korábbi sérelmeiket. Számolva a társadalmi elszigetelődés veszélyeivel, június első napjaiban három nemes, a felkelés kisnemesi ágának vezetői, Bige György, Pap Mihály és Majos István, kimentek Rákóczihoz: parancsokra és vezérre van szükségük. Esze Tamás pedig összevonva erőit, a Tisza vonalától északra húzódott, s miután egyesült Kis Albert csapataival, június 6-án Dolhára vonult, hogy ott várja be Rákóczi válaszát.

Eközben KárolyiNigrelli felhatalmazásával – fegyverbe szólította a környező vármegyéket, és kidolgozta a felkelők bekerítésének tervét. Számított a hajdúvárosok, a nyugati hadszíntérre tartó s már Debrecenben állomásozó Montecuccoli-ezred és a várőrségek segítségére. Bihar, Szabolcs és a hajdúvárosok azonban távol maradtak, a munkácsi és huszti őrség pedig nem tudta elvágni a lengyel határra tartó felkelők útját. 1703. június 6-án Lipót császár utasította a vármegyéket, hogy csendesítsék le a felkelést, és a Montecuccoli-ezredet visszarendelte Munkácsra. A haditerv és a rendeletek egyértelműen bizonyítják: Rákóczi bejövetelét akarták megakadályozni, politikai programja társadalmi bázisát készültek megsemmisíteni.

A felkelők követei június 5–6-a körül érhették el Rákóczit. A fejedelem úgy döntött, hogy addig is, amíg Bercsényi Varsóból visszatér, és pénzhez, csapatokhoz juthat, a lengyel–magyar határra húzódik, s közellétének hírével buzdítja kitartásra a felkelőket. Katski csak arra vállalkozhatott, hogy csapatai egy részével elkíséri a fejedelmet.

Június 11-én vagy 12-én Drohobyczon táboroztak, amikor Esze Tamás küldöttei meghozták a hírt, hogy Károlyi a borba és álomba merült felkelőket vármegyei csapatok és három század császári katonaság élén június 7-én Dolhánál szétszórta. Mintegy 70–100 felkelő elesett, sokan a hegyekben kerestek menedéket.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással Összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Léva elvesztésének hírére Rákóczi hadvezetősége azonnal megkezdte a védelmi előkészületeket, de az irányítás lassú volt, s a mintegy 15–20 ezer főnyi kuruc sereg első lovasezredei november 15-én értek Zólyom alá. A csatát Bercsényi nyerte meg. A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.

Északnyugat-Magyarország felszabadításával Rákóczi tábora nem csupán gazdag országrész birtokához és nagy hadizsákmányhoz jutott, a császári ellentámadás meghiúsításával nemcsak nagy erkölcsi sikert ért el, hanem utat vágot az állami önállóságért vívott háború társadalmi kibontakozásának eddig el nem ért forrásaihoz. Most áll majd Rákóczi zászlai alá a nyugati vármegyék népe, a Vág-völgyi községek magyar és szlovák lakossága. Csatlakoznak Rákóczihoz a Fehér-Kárpátok vidékének kis mezővárosai, és csoportosan mennek át hozzá katonák és tisztek a császári ezredekből. Zólyom várának kapitulációja után Bottyán János is „parolát adott”, és sebei gyógyításának ürügyén Esztergomba vonult vissza, hogy majd megnyissa a várat a kurucok előtt.

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség. Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

1703 őszén a keleti részeken megnyitotta kapuit Bártfa, Késmárk, kapitulált Lőcse az odaszorult szepesi kamarai tisztekkel és vármegyei nemesekkel együtt. 1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

1703 végén Rákóczi sereggyűjtő hadnagyokat küldött át a Dunán, s a dunántúli szervezkedés vezetői – kisnemesek, végvári katonák, vármegyei tisztek – december 20. körül megtartott pápai gyűlésükön elhatározták, hogy csatlakoznak a szabadságharchoz. Követségük 1704. január 3-án érkezett Bercsényihez, s január 11-én Károlyi Sándor 5 ezer főnyi haderővel átkelt a Dunán. A dunántúli sereg élére a végvári katonasággal szoros szervezeti, családi kapcsolatban levő köznemesek kerültek. A végvárak régi, részben elbocsátott, részben letelepített katonaságának és a fegyvert fogó jobbágyoknak köszönhető, hogy Rákóczi csapatai rövid idő alatt felszabadították csaknem az egész országrészt, a Kemenesaljától Baranyáig, a Vértes hegységtől a Muraközig. Megnyitotta kapuit többek között Veszprém, Székesfehérvár, Rohonc, Kőszeg, Ruszt, Sárvár, Szombathely, Körmend és Szentgotthárd, felkerültek Rákóczi zászlói Tata, Siklós, Simontornya és a Balaton melléki várak tornyaira; ostromgyűrű szigetelte el Győrt, és körülzárták Esztergomot.

Magyarország és az európai háborúk

A rácok régi vezére, Brankovics a császár foglya volt Prágában, s a Dráva melléki, szerémségi és bácskai rác határőrök követeket küldtek Károlyihoz Sümegre és Bercsényihez Somorjára: készek rá, hogy letegyék a hűségesküt, és 5 ezer fegyveressel csatlakozzanak. Hellebronth ezereskapitány már a megkötendő szövetséggel számolva indult a Drávántúlra. Eközben a bajor választó elfoglalta Augsburgot, Passaut, Linzet. A császárvárosban fogytán volt a pénz és az élelem, s a lakosság védelmi körsáncot épített.

A császárnak nyújtott kölcsönei magyarországi fedezetét féltő Anglia már 1703 decemberében utasította bécsi követét, érje el, hogy a tengeri hatalmak közvetítésével, méltányos megegyezéssel csendesítsék le a magyarországi háborút. A szorult helyzetben levő udvar nem zárkózott el Anglia kezdeményezése elől, Rákóczi pedig a régi magyar politikai hagyományoknak megfelelően állami szintű és külső hatalmak garanciájával megkötendő megegyezéshez ragaszkodott.

Az országa jövőjét az európai háborúkba kapcsolódva biztosítani remélő fejedelem 1703–1704 fordulóján lép kiáltványával a világ népei elé, feltárva a magyarországi háború okait és céljait. A Recrudescunt vulnera… („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”) kezdetű, eredetileg latinul, majd magyarul, németül, franciául, hollandul is megjelenő kiáltvány dátuma és kiadási helye (1703. június 7., Munkács) költött, szövegét Ráday Pál fogalmazta, és Rákóczi öntötte végleges formába. Huszonegy pontban elrendezett érvanyaga államelméleti szinten foglalja össze Magyarország minden társadalmi osztályának és rétegének sérelmeit. Egyszerre lehetett harci program és tárgyalási alap. A régi és az új törvények semmibevétele, az elviselhetetlenül súlyos adók, a kereskedelem akadályozása, a só árának felemelése, a vallásszabadság hiánya, a hatalmasok magánérdekeinek érvényesülése az országos érdekkel szemben – ismerős érvek a nemzetállam, nemzetgazdaság, nemzeti nyelv, lelkiismereti szabadság elveiért harcoló Európa közvéleményében.

1704 elején a szabadságharc katonai lendülete megtorpant. Elmaradt Pozsony ostroma és Bécs tervezett megtámadása. Miksa Emánuel hosszú időt vesztegetett el Tirolban, így a kuruc hadsereg nem egyesülhetett a bajor és francia hadakkal. A Habsburg-állam időt nyert, és azt – Savoyai zsenialitásának köszönhetően – eredményesen használta ki. Az itáliai és a nyugati harctérről több csapatot átvezényeltek Magyarországra. Leváltották az alkalmatlannak bizonyult Schlick altábornagyot, s Siegbert Heister táborszernagyra bízták a magyarországi hadműveletek irányítását. Savoyai utasította e rác határőrök főparancsnokait. Löffelholz tábornokot és Popovics Tököli ezredest, hogy aki Rákóczival tárgyal, azt végeztessék ki, jószágait kobozzák el, s mindenképpen vegyék elejét, hogy a rácok a magyarokkal megegyezzenek. Lipót császár pedig megújította a rácok privilégiumait, megerősítette Sopron és Horvátország kiváltságait. Válaszul a horvát rendek varasdi gyűlésükön 15 ezer katonát ajánlottak fel a császárnak. Megkezdte munkáját a Habsburg-diplomácia és az udvari propaganda, a Recrudescunt ellen cáfoló kiáltvány jelent meg, és a császár követe lépéseket tett a Portán, hogy a török támadja hátba Rákóczit. A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

1704 elején a nemzetközi visszhangot keltő sikerek ellenére Rákóczinak súlyos nehézségekkel is szembe kellett néznie. Az eredeti haditerv, hogy hadai gyorsan eljutnak a nyugati határra, s egyesülve a francia és a bajor csapatokkal ostrom alá veszik a császárvárost, hiú reménynek bizonyult. A Habsburg-kormányzat pedig időveszteség nélkül és sikeresen szervezte meg a védelmet.

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült orokos magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. Savoyai eközben a Dunántúl visszahódítására adott parancsot Heister generálisnak. A császári hadsereg egyik legtekintélyesebb magyar tábornoka, Forgách Simon gróf Köpcsénynél átállt Rákóczi hűségére, és figyelmeztette Károlyit a császáriak bekerítő akciójára. A Pálffy támogatásával megindított ellentámadást azonban Károlyi ezredei nem tudták feltartóztatni, s bár a bekerítő gyűrűből kisiklottak, parancsnokukkal együtt menekültek át a Dunán. Simontornya őrsége kitartott, s a dunántúli katonaság helyben maradt, a Bakony, a Rába-mellék és a Somogyság erdőségei megteltek kuruc csapattöredékekkel. A vármegyei nemesség többsége azonban eleget tett Pálffy parancsainak, többen beálltak a császári ezredekbe. Heister pedig, mivel s Alsó-Magyarságág elfoglalását tűzte ki következő feladatául, Komáromhoz vonult, hogy átkeljen a Dunán,

Rákóczi azonban sem katonai, sem diplomáciai szempontból nem mondhatott le a Dunántúlról. 1704. április elején a 4 ezer főnyi haderővel a Dunán átkelő Forgách tábornok a helyi erőkből felduzzadó hadseregével hamarosan elérte a Rábát, és megvette Pápát. A város védője, Esterházy Antal, Komárom vármegye főispánja Rákóczi lelkiismeretes tábornoka lett. Válaszul a Haditanács módosította eredeti tervét: Heister nem hagyhatja el a Dunántúlt, a Dunától északra a hadműveleteket Pálffy irányítja.

Pálffy mintegy 2 ezer emberrel Nagyszombat tájékáról megindulva egyesülni akart Ritschan tábornok 4 ezer főnyi haderejével. A morva határtól a Kis-Kárpátok hegyszorosán át Szomolányra vonuló Ritschant azonban Rákóczi csapatai körülkerítették, s 1704. május 28-án Bercsényi és Károlyi ezredei a helyi felkelők segítségével tönkretették. Rákóczinak 300–400, a császáriaknak körülbelül ezer katonája esett el. A mintegy 100 fogoly között volt maga Ritschan tábornok is, aki majd 3 ezer forint váltságdíj és 50 magyar fogoly elbocsátása árán szabadul.

A szomolányi győzelem lehetővé tette, hogy Károlyi négy lovasezreddel átmenjen a Dunántúlra, Forgách segítségére. Heister 3600 főnyi haderővel és 12 ágyúval 1704. június 13-án Koroncónál mégis súlyos vereséget mért Forgách 18 ezer főnyi, de tüzérséggel kevéssé ellátott haderejére. A csatatértől nem messze álló Károlyi négy ezredével nem bocsátkozott harcba. Forgách seregének vesztesége 2 ezer ember (11%) volt, a császáriaké 100 fő (2,8%).

A koroncói csatavesztés következményein nem változtatott, hogy július 4-én Károlyi Szentgotthárdnál megverte Rabatta tábornokot; előnyét nem használta ki, Ausztria szélén portyázott, miközben a Dunántúlon Heister büntető hadjárata szántott végig.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került. A másik balul végződött: Károlyi 1705. március 31-én Kilitinél csatát vesztett, a kurucok ismét kiszorultak a Dunántúlról, s az ellenség megsemmisítette a Rákóczi dunántúli hadjáratának megindítására szolgáló, Imsód és Kömlőd között Bottyán János vezetésével készült hajóhidat és védősáncrendszert is. Rákóczi erre a mintegy 15 ezer főnyi rendezett és jól felszerelt hadserege élén a Duna bal partján észak felé fordult. Katonasága azonban súlyos ellátási hiányok és helyzetük szociális rendezetlensége miatt a morális összeomlás szélére jutott. Július 3-án a gyömrői táborban Rákóczi hadiszemlét rendelt el, és tudatta a közvitézekkel, hogy átérzi és érti szociális gondjaikat, de saját boldogulásuk és a haza szabadsága elválaszthatatlan egymástól. Bátorságot, fegyelmet, kitartást kért. Az első konföderáció válságát a belső társadalmi és politikai feszültségek a külső körülmények változásának következményeivel együtt annyira elmélyítették, hogy Rákóczi és kormányzóköre országgyűlésen kívánta rendezni a viszonyokat és megújítani az államhatalmi szervezetet.

Az eredetileg szeptember 1-jére Rákos mezejére kitűzött országgyűlést azonban, mivel Rákóczi az Herbeville vezetése alatt álló császári fősereget sem a Dudvág mellett, sem Vöröskőnél nem tudta legyőzni, Szécsénybe helyezték át.

Az Udvari Tanács széles körű szervezőmunkájával előkészített országgyűlésre mintegy 36 főúr, 25 vármegye nemessége, vármegyénként 50–200 nemes, és 26 város 2–3 fős követsége érkezett. Elküldte képviselőit a katonaság, és viszonylag nagy számban jelentek meg a klérus tagjai. Az országgyűlést 1705. szeptember 12-én egyházi és katonai szertartással nyitották meg a szécsényi Borjúpást mezején.

A fejedelmi prepozíció, amelyet Ráday Pál olvasott fel, leszögezte, hogy a béketárgyalások elől nem zárkóznak el, de csak az állami önállóságot biztosító feltételek alapján szabad megegyezniük, külső hatalmak, Anglia, Poroszország, Svédország és Hollandia közvetítésével és garanciájával. Kifejezésre juttatta, hogy József császárt királyuknak nem tekinthetik, és a nyugati országok – Hollandia, Svédország és mások – példájára reformokra van szükség, az állami önállóság az ország hadainak korszerűsítését követeli.

A kezdeményezést a központi hatalom hívei tartották kezükben. Kimondták, hogy az országgyűlés két kamarára oszlik, a nemesi és a városi rend a mágnásoktól és a klérustól külön tanácskozik, s királyi személynöknek (vagyis az alsótábla elnökének) Radvánszkyt választották meg. A főurak és főpapok azonban Bercsényi vezetésével megvétózták a döntést, és mivel az országos rendi főméltóságok nem jöttek el, leszögezték, hogy tanácskozásuk conventiculumnál egyébnek nem tekinthető. Kajali Pál viszont a katonaság kívánságára hivatkozva javasolta, „hogy Rákóczi Ferenc fejedelmökké kiáltassék ki”.[3] A javaslat lényegét Bercsényi világította meg, mondván, hogy az interregnum kimondásának és a királyválasztásnak nincs itt az ideje. A tárgyalást a katonaság követelése lendítette ki a holtpontról: sietve döntsenek, különben leteszik a fegyvert. Az alkotmányos forma meghatározására a két politikai irányzat képviselőiből bizottságot alakítottak. Döntésüket a bizottság elnöke, Bercsényi jelentette be. Rákóczi Emlékiratai] szerint a lengyeleket, Csécsi János Naplója szerint a belgákat hozta fel példaképül, akik azzal, hogy konföderációba léptek, „győzhetetlenekké, boldogokká s temérdek gazdagságúakká tették magukat. Ez a szerencse vár bennünket is.”[4]

A megerősített konföderáció szövetséglevelét és az esküszövegeket Ráday és Jánoky fogalmazták meg. A szövetséglevél eddig ismeretes magyar, latin, német és szlovák nyelvű szövegei szerint a konföderáció nemcsak a nemességet foglalta magába, hanem a szabad királyi városokat, a hajdú- és mezővárosokat, a jászkunokat és a vitézlő rendet is. Ezzel szélesebb társadalmi alapra helyezték az állami Önállóságért harcolók politikai egységét. Ugyanakkor a konföderáció minden tagja és testülete egyaránt alávetette magát a központi hatalomnak. Rákóczi mint a „Haza Szabadságáért Confoederált Magyar-Ország Státusinak és Rendeinek Választott Vezérlő-Fejedelme”[5] esküt tett, és az „újonnan megerősíttetett Szövetség” teljhatalommal ruházta fel.

Heves viták során a központi hatalom hívei vitték keresztül, hogy az országgyűlés nem vette le napirendjéről az égető politikai-társadalmi ügyeket. Különbizottság vizsgálta felül a közterhek igazságos elosztása érdekében a vármegyék portaszámait, és teherbírás szempontjából három osztályba sorolta a vármegyéket. Ezt a rendi kiváltságaihoz ragaszkodó vármegyei nemesség sérelmesnek találta; egy részük szeptember 29-ről 30-ra virradó éjszaka elhagyta a gyűlést. Rákóczi több korábbi rendelkezését törvényre emelték. Korlátozták a vármegye autonómiáját, kimondták, hogy a vármegyék ne követeket küldözgessenek, hanem állandó ügyintéző megbízottat tartsanak a fejedelmi udvarban.

Az állandó hadsereg megszervezésének, a katonaság szociális szabadságának heves viták között zajló tárgyalását Klobusiczky Ferenc javaslata szakította félbe: újítsák meg a kormányzati testületet, a fejedelem mellett ne az Udvari Tanács, hanem senatus tevékenykedjék. A senatus tagjait a rendek jelöltjei közül Rákóczi nevezte ki, 24 tagjából 12 a főrendek közül került ki, a másik 12 pedig a köznemesek, vármegyék és városok képviselői közül. Így került be a legfőbb államhatalmi testületbe 3 püspök és a főúri tábornoki kar, a grófok: Bercsényi, Forgách, Esterházy Dániel, Barkóczy, Csáky István, továbbá a bárók: Károlyi, Petrőczy, Sennyey és Vay.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

A császár elsőrendű feladatának tekintette, hogy Rákóczi fejedelmi beiktatását meghiúsítsa, Herbeville tábornagy a fősereggel már megindult Erdély elfoglalására. Miután az Alföldön végigvonuló császári hadsereget Károlyi és Bottyán ezredei nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi a sáncokkal elzárt zsibói szorosnál akarta feltartóztatni. November 11-én a kuruc gyalogság a csatátkezdő császáriak jelentése szerint is oroszlánként harcolt, de a fővezérek nem tudták összehangoltan irányítani ezredeiket. Az Herbeville hadereje mögött állomásozó Károlyi pedig a parancs ellenére nem tudott támadást indítani. Zsibónál a császáriak 450 embert vesztettek (2,81%), Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, 200 sebesült meg, harcosai állományának 8%-át vesztette el. A vereség súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt: a császári hadsereg bevonult Erdélybe, elfoglalt több fontos várat, és végigdúlta az országot.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A nagyszombati béketárgyalások a fegyverszünet megkötése után, 1706. június 13-án kezdődtek. A magyar delegációban Csáky István, Sennyei István, Jánoky, Gerhard, Labsánszky és Kajali szenátorok képviselték a konföderációt, s a június 6-án kinevezett bizottság Károlyival, Pethes András püspökkel és Galambos Ferenc vicegenerálissal egészült ki. Erdélyt Mikes Mihály, Pekry, Teleki és Kemény Simon képviselte. A bizottság elnöke Bercsényi volt, de az ügyeket a tárgyalások írásbeli anyagát is megfogalmazó Ráday vezette. A császári békebizottság vezeteje Wratislaw gróf cseh kancellár, tagjai Sinzendorf és Lamberg miniszterek Lotharingiai Károly osnabrücki érsek voltak. József mint magyar király Széchényi Pál kalocsai érseket teljhatalmú személyes képviévé nevezte ki a bizottságba. A két közvetítő hatalom bécsi követei, Stepney és Hamel-Bruyninx mellé különmegbízottként Sunderland, illetve Renchteren követet küldte.

Egyik bizottság sem rendelkezett érdemi döntési joggal. A magyar és erdélyi koföderáció részéről Rákóczi mondta ki a döntő szót, a Habsburg oldalon pedig meg a részletkérdésekben is a Titkos Tanács döntött.

Rákóczi és kormányzó köre álláspontja szerint Magyarország ne legyen a Habsburg-tartományok mintájára örökös birtok, a császári hadak vonuljanak ki az országból, s a magyarországi várakban csak magyar őrség legyen. Békét külső hatalmak közvetítésével, Hollandia és Anglia mellett Svédország, Poroszország, Lengyelország és Velence garanciájával kössenek. A császár ismerje el Erdély állami önállóságát; ugyanakkor Rákóczi kijelentette, hogy nem ragaszkodik az erdélyi fejedelmi méltósághoz.

Válaszként I. József nyílt levélben szögezte le álláspontját: az 1687. évi törvény alapján uralkodik, de nem igényel magának despotikus kormányzási jogokat; az ország törvényeit, végzéseit és a nemesi szabadságokat megtartja.

A rendi kiváltságokat biztosító általános királyi ígéretekről a magyar konföderáció vezetőinek megoszlott a véleménye. Végül a tárgyalások mellett döntöttek, és feltételeiket huszonhárom pontban foglalták össze. Biztosítani kívánták a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságát. Elismerték a Habsburg-család örökös jogát a királyi méltóságra, de nem az ország örökös birtoklására. Ragaszkodtak a szabad vallásgyakorlathoz, s ahhoz, hogy a konföderáció minden tagja büntetlen maradjon. A nemesi előjogok csorbítatlan biztosításán kívül ahhoz is ragaszkodtak, hogy szavatolják a hajdúvárosok és a Jászkun kerület szabadságát, valamint a szabad kereskedelmet. Az önálló államiságért harcolók érdekében kívánták, hogy a fiskus a bányajövedelmek felét fordítsa a rézpénz beváltására.

A császári udvar, bár a fegyvernyugvási szerződés mindkét fél által ratifikált szövegében elismerte az új magyar államot, mégis megpróbálta elérni – mielőtt'a békepontokra válaszolt volna –, hogy Rákóczi visszavonuljon a politikától. A május 3-án megérkező Sarolta Amália fejedelemné asszony, majd Wratislaw cseh kancellár, végül a fejedelem nővére és sógora Rákóczi magyarországi birtokairól, főleg pedig erdélyi fejedelemségéről való lemondása fejében német birodalmi fejedelemséget ajánló császári javaslatokat hoztak. Rákóczi kész lett volna ezt elfogadni, ha megfelelő biztosítékot kap az ország állami önállóságáról.

A békepontokra adott császári válasz a Habsburg-kormányzatban időközben bekövetkezett belső hatalmi súlypontváltozást tükrözte. Több kérdést az összehívandó országgyűlésre utalt, leszögezve, hogy a régi törvények értelmében a király egymaga nem, csakis az ország dönthet. Megígérte, hogy eltörli a neoacquisticát, és háromévenként országgyűlést hívnak össze. Az európai hatalmak kezességére és az Erdélyi Fejedelemség állami önállóságara vonatkozó feltételeket azonban mereven elatusította, mondván, hogy a külső garancia a bizalmatlanság magvait hintené el a király és az országlakosok között. Erdélyről pedig leszögezte, hogy a fejedelemséget a török járom alól a császár fegyverei szabadították fel, s a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Ugyancsak elutasította – a konföderáció vezetőit az ország pénzének elsikkasztásával vádolva – a gazdasági feltételeket is. Az idegen katonaság kiviteléhez sem járult hozzá. A fegyvert fogottak büntetlenséget és harcuk érdemi elismerését kívánó pontot a királyi méltóságra sértőnek találta, s csak királyi kegyelmet helyezett kilátásba a hűtleneknek. A szabad vallásgyakorlatra irányuló kívánság elől végül azzal tért ki, hogy a szécsényi országgyűlés végzéseit nem ismeri el.

Július végén lejárt a fegyvernyugvás, s bár Rákóczi és a mediátorok szerették volna meghosszabbítani, az udvar erre nem volt hajlandó. Ezzel a békekonferencia megszakadt.

A Habsburg-álláspont nyílt és éles fordulatát az időközben elért itáliai katonai sikerek okozták. A katonai erőfölény tudatában a Habsburg-kormányzat visszatért régi álláspontjára: a rebellisek megcsendesítése a császári kegyelem dolga. Az udvar a tárgyalások megszakítását indokoló, nemzetközi tájékoztatásra szánt propagandairatában már határozottan a rendi kiváltságok védelmében érvelt Rákóczi hatalma ellen. A Hármaskönyvre és országgyűlési végzésekre hivatkozva állította, hogy a császár a nemesi kiváltságot védelmezi a zsarnok Rákóczival szemben, aki uralkodni akar a vele egyenlők felett, és személyes ambíciói miatt vetette ismét a háború romboló szekere alá a szegény országot.

A háború kényszerű folytatását bejelentő fejedelmi kiáltvány viszont a Magyar Királyságnak és Erdélynek az önálló államiság korabeli értelmében vett legfőbb feltételeihez való jogát hangsúlyozta. Ráday pedig – álnéven kiadott röpiratban vitázva a császári biztosok hozta válasszal – kifejtette, hogy az ellenállás jogát a zsarnoksággal szemben már István király hangsúlyozta, a gazdasági érdekeihez ragaszkodó ország önvédelme természet adta törvény, és ilyen jogokkal más nemzetek is élnek. Az országnak az önálló államiságot biztosító békéhez való jogát a konföderáció vezetői nem adták fel. 1706 őszén Rákóczi ismét XIV. Lajoshoz fordult, s az angol királynőt és a holland rendeket is kérte, hogy az általános békeértekezleteken karolják majd fel Magyarország és Erdély ügyét.

A béketárgyalások megszakítása után a magyar konföderáció katonai kezdeményező erejét, küzdőképességét az őszi hadjárat és a Dunántúl védelme tanúsította.

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább. Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné. A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető. Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

Rabutin haderejét Esze Tamás ezredei a Kajáni-hágónál nem tudták feltartóztatni, és a császári sereg csaknem egész Erdélyt birtokba vette, csak a görgényi várat védte még közel fél évig a palotás ezreddel a székely katonaság, érzékeny veszteséget okozva Rabutin generálisnak. Az erdélyi Fejedelmi Tanács testületileg Magyarországra, a hadsereg Mikes Mihály vezetésével Moldvába húzódott. Rákóczi új erdélyi főparancsnoka, Károlyi Sándor az Érchegység vidékét kézben tartva tervezte a fejedelemség visszafoglalását.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Rákóczi kedvező fejleménynek tekintvén, hogy magyar főméltóság kezébe került a háború befejezésének ügye, megbízta a tiszántúli kuruc csapatok főparancsnokát, Károlyi Sándort, hogy „menne személye szerint fentemlített méltóságos commendirozó főgenerális Pálffy János uramhoz s bővebben beszélgetne parolára őexcellenciájával”[6] fegyverszünet kieszközlése végett. A Rákóczi parancsán megütköző és bővebb eligazításért Munkácsra tartó Károlyi útközben kapta meg Pálffy november 14-én kelt levelét: „jöjjön vissza felkent királyának szárnyai alá, jószága és méltósága valamint ennekelőtte meglészen…”[7] Az újabb kutatások kiderítették, hogy a Tiszántúl helységeit hódoltató levelekkel elárasztó Pálffy több úton is megkereste Károlyit. A munkácsi tanácskozáson Károlyi bemutatta a fejedelemnek Pálffy levelét, s ezért úgy döntöttek, hogy Komáromi Csipkés György Bihar vármegyei alispán és debreceni főbíró megy Pálffyhoz. Utasítása szerint Rákóczi koncepcióját segítő közreműködésre kell megnyernie Pálffyt: „Ne kívánja hát senki …, hogy ezen mostani hadakozás … fegyverrel avagy a hadakozók elméjek csábításával végződjék, … inkább arra fordítaná elméjét, hogy vagy az universalis békesség, vagy a mostani császár haláláig halasztódnék ezen hadakozás … ezen ügynek boldogulása … annak idejében idegen pártfogók által” következzék.[8] Rákóczi béketárgyalásra való hajlandóságának közlésén kívül Komáromi feladata volt, hogy Pálffynak átadja Károlyi december 9-én kelt, a hódolást elutasító levelét és bizalmas szóbeli üzenetét, mely szerint biztosíték fejében hajlandó mégis tárgyalni. A főparancsnok, miközben Bécsben jelentette a fejleményeket, december 17-én Pestről kelt, Károlyinak címzett levél kíséretében közölte, hogy milyen feltételekkel kezdhetik el a béketárgyalásokat. „A méltóságos herceg az erdélyi fejedelemségről emlékezetet se tegyen, és tractára se diaetát, se amnystitiumot ne kívánjon … Ne bízzon a külső hatalmasságoknak segítségekben és hitegetésekben …, ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel az ő felsége hadai megindulnak, és ha az kevés, lészen ő felségének 40 regementje is.”[9] Károlyi egy mindmáig csak töredékesen ismert emlékiratában javallotta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételeket. Álláspontját erősen befolyásolhatták a katonai fejlemények. A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre. Rákóczi azonban értesülvén róla, hogy már útban van Bécsbe az angol kormány különmegbízottja, Peterborough herceg, akit a savoyai határmegállapítás és a magyarországi különbéke megkötésének lebonyolítására küldtek az udvarba, kitartott eredeti álláspontja mellett, amelyet Károlyi december 26-án írt levele közvetített Pálffynak: azon igyekezzék, „hogy örökösön a békesség öszve lévén köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék”.[10] Kállón a fejedelem hadiszemlét tartott, és őszinte békeszándékának bizonyságául, a békekötések technikájának rendjét betartva, levelet írt Keresztély Ágost hercegprímásnak.

Bécsben azonban Rákóczi főparancsnokának külön tárgyalási hajlandóságában a háború gyors befejezésének lehetőségét látták, oly módon, hogy az angol kívánságoknak is elébevághatnak, a minisztertanács előterjesztésére I. József császár 1710. december 22-én kiállított királyi levélben Károlyit bűnbocsánatáról és javainak, méltóságának visszaadásáról biztosította, ha hűségét bizonyítja. Pálffy teljhatalmat kapott a tárgyalásokra Károlyival. Az időközben Pestről Debrecenbe tartó Pálffy számára az udvar álláspontjának megfelelően Károlyi csak eszköz volt Rákóczi megnyerése érdekében; a cél a magyar konföderációnak és az Erdélyi Fejedelemségnek mint államhatalmi testületnek a megsemmisítése volt. Mivel pedig a nyílt elszakadást KárolyiMunkácson levő családjára hivatkozva – nem tartotta időszerűnek, Pálffy tudatta a fejedelemmel, hogy továbbítja a hercegprímásnak Rákóczi január 2-án, Munkácson kelt, békekötési készségét bejelentő levelét, s hogy kész személyes tárgyalásra. Ilyen előzmények után Rákóczi január 9-én kiment Lengyelországba, hogy a tengeri hatalmak követeinek és az orosz megbízottnak a megegyezés érdekében folytatott bécsi tárgyalásairól tájékoztatásokat kapjon, és beszéljen Dolgorukij herceggel, a cár lengyelországi követével.

A magánjellegű megegyezést Károlyi útján most már megvalósíthatónak látó Habsburg-kormányzat azonban a hercegprímásnak szóló levelet nem fogadta el, megtagadta Pálffy kérését a Rákóczival folytatandó tárgyalásokra, s Károlyi katonai átállásának mielőbbi keresztülvitelére utasította őt azzal, hogy a fejedelem kegyelemre adja meg magát.

Pálffy azzal a feltétellel, hogy Károlyi Sarkadot átadja és csapataival a NyírbaktaNagykároly vonalra vonul vissza, január 12-én nyolcnapos fegyverszünetet kötött, s január 21-én személyesen találkozott Károlyival Tégláson. A két főparancsnok megegyezett: Pálffy megkapja az időközben meghódolt Sarkadon kívül kért várakat, Ecsedet, Sólyomkőt és a teljes Szabolcs vármegyét, Károlyi pedig, aki még mindig bízott benne, hogy sikerül Rákóczit a magánjellegű megbékélés ügyének megnyernie, elérte, hogy Pálffy a fegyvernyugvást öt nappal meghosszabbítsa. A Lengyelországból visszatérő Rákóczi Vay Ádám javaslatára megbízta Károlyit: közölje Pálffyval, maga kíván találkozni vele.

Rákóczi és Pálffy 1711. január 31-én Vay Ádám kastélyában, Vaján tárgyalt. Kéthetes, szabályszerű fegyverszünetet kötöttek, kijelölték a demarkációs vonalakat, és megállapodtak a tárgyalások megindításáról, noha Rákóczi csak államhatalmi szinten – mint a konföderáció választott fejedelme – volt kész tárgyalásokba bocsátkozni, Pálffynak pedig csupán a személyesen meghódolóknak adandó kegyelemre volt felhatalmazása. Rákóczi levelet írt József császárnak, amelyben – a félhivatalos jellegnek megfelelően – személyes hangvételben tudatta, hogy keresi a szent békesség útját, tájékoztatta a magyar konföderáció létrejöttéről, abban betöltött tisztéről és arról, hogy önmaga számára csak azt kéri, hegy békében élhessen hazájában. Egyidejűleg a berlini angol követ útján eljuttatta békeindítványát a bécsi angol követhez, és ismét kérte Anna királynőt és a holland rendeket, hogy közvetítsék és garantálják az ország szabadságát biztosító megegyezést. A magyar állam jól működő nemzetközi propagandájára jellemző, hogy az Egy lengyel királyi tanácsos levele … című röpirat, amely Grotius elveivel érvel Magyarország és Erdély jogáért az igazságos békéhez, közölve több, a mediációs tárgyalás létjogosultságát bizonyító császári okmányt, latinul és franciául először 1710 augusztusában, második kiadásban pedig 1711 februárjában, a béketárgyalások döntő időpontjában jelent meg.

A fegyverszünetről és a vajai végzésekről az olcsvai hadimustrán tájékoztatta Rákóczi a hadsereget. A salánki tanácsülésen pedig a csonka senatussal megállapodtak, hogy a nagyszombati feltételek alapján kötnek békét, s partikuláris megegyezésre senki nem lép: Rákóczi az államhatalmi testülettel Lengyelországban, a magyar határ közelében várja be a császári udvar válaszát.

A magyar konföderáció hazai politikai ügyvivője ettől kezdve Sennyey István, a senatus kancellárja lett, aki Munkács várparancsnoki tisztét is ellátta. A hadsereg főparancsnokának, Károlyinak mintegy 10–15 ezer főnyi katonaság maradt a keze alatt. Károlyit a fejedelem megbízta: jelentse, ha Pálffytól hírt kap a császári udvar válaszáról, hogy Rákóczi elküldhesse megbízottait a főparancsnokhoz. „A politicumokrul penig nincs mit disponáljon … elhitetvén magammal Kegyelmed resolutiojának állandóságát, hogy nemzete boldogulása nélkül nem békéllik, s egymást el nem hagyjuk”[11] A fejedelem 1711. február 21-én a Vereckei-hágón át elhagyta Magyarországot, hogy Lengyelországból tartsa a kapcsolatot a tárgyalásokat közvetítő hatalmakkal és szövetségesével, s a senatussal együtt biztonságban várja ki a békekötést.

A szatmári megegyezés

A megkötendő béke ügyében nem Pálffy és Károlyi volt a két nagy ellenfél, hanem Savoyai és Rákóczi. Mindkettőjüket az államérdek vezette, és a körülmények mindkettőjüket sarokba szorították. Savoyai, akiről Palmes megállapította, hogy több megértés van benne a magyarok iránt, mint az udvar más vezető politikusaiban, tudta, hogy Anglia, a Habsburg Birodalom legfőbb szövetségese már felhúzta a vitorlákat, hogy kihajózzon a spanyol örökösödési háború franciaellenes blokkjából, s ha a küszöbön álló béketárgyalások előtt elveszítenék a tengeri hatalmak szövetségét, romlanának a Habsburgok békeesélyei Franciaországgal szemben. Tehát nem engedhette meg magának, hogy semmibe vegye Anglia kívánságát a magyar ügyek megnyugtató rendezésére. Viszont ha Magyarország és Erdély ügye nemzetközi szintű megállapodásokkal zárulna le, az a dinasztia kelet-európai hatalmát veszélyeztetné. Pálffy után az erdélyi császári haderő egy része is elérte ugyan Debrecent, de a súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdő császári csapatokat a tavasz közeledtével a pestis, a folyók áradása és az elszigetelődés fenyegette. Angliát és Hollandiát megnyugtatni csakis úgy lehetett volna, ha Magyarországon minél előbb befejezik a háborút, mégpedig Rákóczival lépve megegyezésre. Ez a megegyezés azonban Savoyai felfogása szerint csak uralkodó és alattvaló, a dinasztia és a főúr megegyezése lehet, mert ha elismerik a magyar konföderációt, az államhatalmi szintű megállapodás következményei kivédhetetlenek. Savoyai számolt vele, hogy Rákóczi csak a konföderáció nevében hajlandó tárgyaalni, s noha helyzete súlyos, nem reménytelen: hozzávetőleg 20 ezer fegyverese van még, övé Magyarország eddig mindig is bevehetetlennek bizonyult északkeleti sarka, és a magyar konföderáció ügyével Európa három legtekintélyesebb hatalma foglalkozik. Az idő sürgetett, és nagy áldozatot követelt. A konföderáció híveinek 1709–1710 folyamán szinte kivétel nélkül konfiskált birtokait I. József császár részben az udvari arisztokráciának és a magyar főuraknak adományozta, részben – Savoyai kívánságára – kincstári kezelésben tartotta. Az udvarban a személyükben érdekeltekből, Pálffy álláspontjával is támogatva, erős párt, úgynevezett konfiskációs párt alakult, akik hevesen ellenezték, hogy a megtérők visszakapják birtokaikat. Most Savoyai mégis úgy döntött, hogy a császárhű főuraknak adományozott birtokokról le kell mondani a megtérők javára. A magyar rendi főméltóságok közül azokat, akik teljes birtokelkobzást követeltek, a bécsi tárgyalásokon mellőzték. Az 1711. február 14-én I. József császár jelenlétében tartott nagy minisztertanácson leszögezték, hogy a megegyezésre irányuló tárgyalásokat minél gyorsabban le kell bonyolítani, de mivel a nemzetközi jog értelmében Rákóczi és hívei nem tekinthetők ellenségnek, külső hatalmak bevonására nincs semmi szükség. Rákóczi levelét úgy értelmezték, hogy nem kíván mást, mint kegyelmet és a birtokok visszaadását, ezt pedig meg kell adni. Az eddigi császári adományozások semmisnek tekintendők vagy legalábbis felfüggesztendők. A tárgyalások vezetését kivették Pálffy kezéből, és a Haditanácsból melléje rendelt Locher kezébe helyezték. Pálffy hatáskörében annyi maradt, hogy amnesztiát adhatott a kegyelemért folyamodóknak.

A megegyezés alapjául szolgáló császári elhatározást (finalis resolutio) Locher hozta meg Debrecenbe. A császár kijelentette, hogy nem folytat bosszúpolitikát, a birtokokat visszaadja, de csakis a kegyelmet kérő főuraknak, s ügyüket egyénenként bírálja el. Az udvar álláspontjának a fegyveres meghódoltatáshoz képest döntő változása – amelyről a császári elhatározás tájékoztatott –, hogy Rákóczi magánföldesúri érdekeit a legmesszebbmenően kielégítette, de a konföderációról, az államról tudni sem akart. Savoyai számolt Rákóczi ellenállásával: Locher utasítása úgy szólt, hogy ha Rákóczival nem sikerül megegyeznie, Károlyit és párthíveit megnyerve, szakadást kell előidéznie a felkelők táborában.

Amint Locher megérkezett Debrecenbe, átlátta, hogy Rákóczi főhadiszállásának áthelyezése Lengyelországba lelassítja a tárgyalásokat. Pálffy és Locher tehát Debrecenbe hívatta és felelősségre vonta Károlyit, hogy Rákóczi miért nem várta meg a császár válaszát, miért ment ki Lengyelországba, s miért nem adott neki felhatalmazást. Így csak azzal a feltétellel közlik vele a finalis resolutiót, ha hitet tesz, hogy a katonaságot is megnyeri a megegyezés ügyének. Károlyi csak nehezen vállalta ezt a súlyos lépést, de nem volt már sok választási lehetősége, a Tokajt és Sárospatakot is elfoglaló császáriak harapófogójába került. A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot. Károlyi lényegében már Tégláson elkötelezte magát és kényszerpályára szorult. Mégis döntően új irányt adott a megegyezés ügyének, hogy Károlyi március 14-én hűségesküt tett. Vállalta, hogy megszervezi a katonaságot, és erről is tájékoztatva a fejedelmet, elfogadtatja vele a megegyezési feltételeket. A resolutio mellé Károlyi közreműködésével egy declaratiót fogalmaztak, a resolutio lényegén ez nem változtatott, csak a személyes kegyelem körét bővítette ki. Végül Pálffy, élve teljhatalmával, a fejedelem katonai főparancsnokának összes javait, jószágait és a Szatmár vármegyei főispánságot is biztosította. Károlyi írásban azonnal tájékoztatta Rákóczit, de csak a tárgyalásról, majd végigjárta a csapatokat és a várakat, a tiszteket megnyerte, tárgyalt – nem tudni, milyen eredménnyel – Sennyei kancellárral Munkácson, s ezek után ment ki Lengyelországba.

1711. március 26–27-én Stryjben a fejdelezn vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már Peterborough tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót Rákóczi és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[12] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[13] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[14] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására. A szatmári gyűlés követei közül Bulyovszky és Csajághy Károlyi főhadiszállására, Károlyba ment, Cserey a várakat járta végig. Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens. Az udvari pártviszonyok nagy változásának egyik első következménye volt, hogy Pálffy Jánost azonnal leváltották magyarországi főparancsnoki tisztségéről; utódává régi ellenfelét, Cusani lovassági tábornokot nevezték ki.

Pálffy és Locher április 22-én értesült a császár haláláról. Pálffy a régens intézkedése ellenére úgy döntött, hogy a cél előtt nem engedi ki kezéből a dolgok irányítását. Segíthette elhatározását a minisztertanács utasítása is: a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében a császár halálát titokban kell tartani.

Károlyi az eredetileg Rákóczi nevében, április 27-re Husztra összehívott gyűlést április 25_re, Szatmárra tette át. Egyidejűleg Pálffy és Locher főhadiszállásukat Debrecenből Károlyba helyezték, s aggodalommal látták, hogy a magyar konföderáció tagjai közül kevesen gyűltek össze, csak erdélyiek vettek részt nagyobb számban. Károlyi azzal nyitotta meg a gyűlést, hogy mint főparancsnok vette kézbe a tárgyalások irányítását, s erre megnyerte a gyűlés jóváhagyását. Másnap ezereskapitányai kíséretében átment Károlyba, hogy Pálffyval és Locherral a tárgyalások anyagát elkészítsék. Locher olyan javításokkal adta át a gyűlés jóváhagyására szánt pontokat, amelyek újabb kedvezéseket tartalmaztak. A „gratia vitae et bonorum” jótéteményében részesül minden főúr, köznemes, főtiszt és alsóbbrendű katona akkor is, ha Rákóczi a megegyezést nem fogadná el, de köteles a fejedelem és hívei ellen fegyverrel támadni, ha erre kerülne a sor. Károlyi tizennyolc hívével együtt április 26-án hűséget esküdött az uralkodónak, majd 27-én a szatmári gyűlésen beszédet mondott, hangsúlyozva, hogy a megegyezésben már előrehaladtak, külső segítséget pedig nem várhatnak. Ráday csak mint magánember kapott szót. Közölte: Peterborough küldetett ki a magyar konföderáció és a császár közötti tárgyalásokra, Rákóczi kész bejönni és beszélni a békéről, a megegyezés szövege nem egyértelmű, mert mindent a császár kegyelmére biz. Beszéde új irányt adott a gyűlésnek, annak ellenére, hogy a tanácskozás színhelyét, a prófontházat, felfegyverzett katonaság vette körül. Javaslatára a fegyverszünet meghosszabbítását kérték, és követeket küldtek Károlyba, hogy Locher jöjjön át. Pálffy azonban átlátta, hogy ha enged, kicsúszik a kezéből a megegyezés. Károlyit magához kérette, és rövid átiratot küldött Szatmárra: Ne húzzák az időt, másnap lejár a fegyverszünet, Tokaj alá kell mennie megkezdeni a hadműveleteket. Locher és Graven ezredes átment Szatmárba, Pálffy pedig Kővár átadása fejében hozzájárult Károlyi kívánságához, hogy „a fegyverviselők, akik magokat tisztségekre érdemesekké tették, jobbágyságra ne kényszeríttessenek, hanem az olyanokat az ország rendei a földesúri hatalom alól felszabadítsák”.[15] Ráday kívánságai közül Locher két nevezetes pontot elfogadott: belefoglalták a megegyezésbe a jászok, a kunok és a hajdúvárosok szabadságát, az erdélyi feltételek közé pedig felvették, hogy mindez a három nemzetre értendő. Ezalatt pedig Károlyi odakint megkezdte a hadsereg feleskettetésének és feloszlatásának előkészületeit, majd április 28-án éjjel megírta Rákóczinak, hogy mit végeztek, s kérte, hogy fogadja el.

A szatmári megegyezési pontok alatt Károlyién kívül csupa kevéssé vagy alig ismert személy aláírása olvasható: Domahidy László Károlyi udvari kapitánya, Pikó Demeter, Nyúzó Mihály, Vay László, Pongrácz György évek óta Károlyi seregének tisztjei.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A birtokügyekben két párt harcolt, igyekeztek megakadályozni a szatmári békében biztosított általános amnesztiát, mert így 2 millió hold földbirtok konfiskálására számítottak. Károlyi, Pálffy és Savoyai viszont a szatmári béke teljes becikkelyezését vitték heves vitákban keresztül, s így mintegy 1,5 millió hold földbirtok került konfiskálásra. birtokügyek rendezése évekig, évtizedekig elhúzódott.

Mindent összevéve a szatmári megegyezés kompromisszumos alapelveit két súlyos politikai tényező biztosította. Károly császár leszögezte: „Ausztriának nagy érdeke fűződik a magyarok nyugalmához.”[16] A nyugalmat pedig három nagy emigránscsoport ellenében is őrizni kellett.

Elkötelezettségének tudatában Rákóczi nem adta fel politikai elveit. A franciaországi évek élénk diplomáciai tevékenysége után 1717-ben a Habsburg–török háború idején a török hívására megpróbált ismét bekapcsolódni a küzdelembe, de mire Drinápolyba érkezett, a háború már befejeződött. Híveivel együtt Törökországban kapott menedéket, holtáig. Rodostóban a szigorú rendet tartó fejedelem udvara méltósággal állta a szegénység és a diplomáciai kalandorok ostromait, dacolva az elszigetelődés, a kényszerű tétlenség és a múló idő hullámaival, mint a levert, de meg nem semmisített politika jelképe épült bele – különböző előjelekkel – a magyar társadalom tudatába.

A magyar konföderáció híveinek kisebb csoportja Lengyelországban maradt, többen a lengyel, rövid időre az orosz, főleg pedig a francia hadseregben találtak megélhetést. A befogadó ország céljaival azonosuló és önmagát mégis megőrzött emigráns példája a fiatal Bercsényi László, aki mint a francia huszárezredek szervezője, Habsburg-ellenes hadjáratokat végigharcolva, Franciaország marsalljaként és több ezer magyarországi bujdosó pártfogójaként fejezte be életét. Magyarországon az állami önállóság elvéhez a császárnak tett hűségeskü ellenére ragaszkodók, nemesek, polgárok, egykori katonák 1711 után évtizedekig élték a titkos szervezkedések és várakozások idejét.

A szatmári békét a megegyezés körülményeiről tájékozatlan és nem is tájékoztatott tömegek az árulás egyszerű sémájában rögzítették. Károlyi Sándort a konföderációs eskü megszegése miatt árulónak minősítette a népi emlékezet, majd a történelmi fejlemények előrehaladtával az ország belső bajaira sematikus magyarázatot keresők időnként bűnbakká növelték alakját, vagy egyedül benne láttatták a reálpolitika megtestesítőjét.

Wellmann Imre

A szabadságharc mezőgazdasági erőforrásai

S mikor végül pénzbeli adót kellett kivetni, Rákóczi már eleve hangoztatta: „… a gazdag, akitől kívánjuk …, ne hogy szokás szerint a szegény paraszt és nemes ember nyakába vesse, hanem a magáéból és ne a jobbágyéból fizessen.”[17] Utóbb mégis azt kellett megállapítania, hogy „az nemes vármegyék tisztei” számos esetben „magok haszna keresésével nyomorgattyák a szegénységet”,[18] ennek elnyomására használva ki az adóbehajtást, ahogy az I. Lipót alatt a porciók beszedése során történt. Ezért mindenekfölött szükségesnek tartotta útját állni annak, hogy a nép vállára amúgy is nehéz szívvel rakott teher ilyen „húzások s vonások által” még fokozódjék.[19]

A visszásságok kiküszöbölésén túl pozitív intézkedésekkel sem késlekedett. Hídvég-pusztán maga mérte ki a majorház, a kert és az istállók helyét földmérő fölkészültségével. Amire addig csak az ország nyugati vidékén mutatkozott törekvés: Huszton és Bocskón egy-egy fejőstehenészet mielőbbi létesítését rendelte el, lehetőleg 29–29 előhasi s fiatal borjas tehén megszerzésével. Másképp, zsákmányolás útján s a maga hasznára valósított meg hasonlót Károlyi Sándor. Lelkendezve tudósította 1704 nyarán feleségét, hogy küldi birtokára a Heister ellen vívott ütközetben Sárvárnál ejtett ”gyönyörű ménest, gulyát, svajczer teheneket”.[20] „A svajczer tehenek, Szívem, igen hasznosak – írta –, másféle bikát nem kell hozzájuk ereszteni, ben az károlyi majorban tartasd; háromszor kell fejetni, őszre kelve abrakon istállóban tartani, s vakarni mindennap.”[21]

Rákóczi a szarvasmarhatartásra elsősorban a hadsereg ellátása és a kivitel szempontjából való nagy fontosságánál fogva fordított külön gondot. De törődött a lóállomány javításával is, a kurucok ugyanis kis termetű lovon szerettek harcolni, ezek viszont nehézágyúk vontatására nem voltak alkalmasak. Moldvából, Besszarábiából, a Krím félszigetről tatár, törökországi megbízottai útján arab lovakat hozatott be. Ménesei híresek, hátaslovai között angol és spanyol eredetűek is voltak, az utóbbiakat keresztezésre is használta; „oskolás lovait”[22] rendszeresen gyakoroltatta. Jól látván, mekkora jelentősége van a gabonatermésnek a sereg ellátásában, meghagyta, hogy a szántóföldeket szorgalmas, jó gazda módjára a maga idejében bevessék, mégpedig minden nyomást teljesen, mert ha nem jön közbe elemi csapás, s mégis „lassú”[23] a termés, kiviláglik majd: ki nem tett kellőképp eleget kötelességének. Munkácson és Hernádnémetin műmalmot építtetett több kerékre, francia mintára, ugyancsak a szabadságharc szolgálatában. Különös gondja volt hegyaljai szőleire, hiszen azok jövedelme – a kamaraiakéval együtt – a szabadságharc költségeire fordított összegek jelentős tételét alkotta; a tokaji bor diplomáciai célra, fontos külföldi személyek megnyerésére is hathatós eszköznek bizonyult.

A saját uradalmai részére készített rendtartás követését a fejedelem a kuruc kézre jutott kamarai és a labancoktól elkobzott birtokokon is megkívánta és számon kérte; ezeket a fiskalitásokat is a szabadságküzdelem szolgálatába állította. Hűtlenek lefoglalt birtokain, miután volt földesuruk már nem lakott rajtuk, kevesebb gazdatiszt és uradalmi cseléd tartását rendelte, így növelte a belőlük származó jövedelmet. Igénylő bőven akadt az ilyen birtokokra, részben elvesztetteknek pótlására, részben kuruc érdemekre hivatkozva. Ám Rákóczi, aki saját uradalmait szigorúan külön kezeltette a fiskalitásoktól, nem tudott megértést tanúsítani a birtokokért való önző tülekedés iránt. Csak módjával adományozott belőlük; ő, aki magának semmit sem kívánt, váltig hangoztatta, hogy a hazát kell szolgálni, nem pedig jószágot keresni; a jutalmazásnak a szabadságharc sikeres befejezése után jön majd el az ideje.

A földesurak, kiknek birtokukból eredő jövedelme a legjobb esetben saját hadviselésük anyagi támaszául szolgált, nem látták szívesen, hogy jobbágyaik jelentős része a kuruc zászlók alá vonult Rákóczi ígéretének hatására, mely szerint aki mellette fegyvert fog, a szabadságharc idejére mentesül a jobbágyterhektől, annak győzelmes befejezése után pedig elnyeri a hajdúszabadságot. S a tömeges hadba vonulás annál inkább kiélezte a főképp a felvidéki földesurak és jobbágyaik között feszülő ellentéteket, mert a paraszti gazdaságra sok helyt újból súlyosan kezdtek nehezedni a mértéktelenné váló földesúri terhek. A fejedelem – ugyanakkor, midőn kitartott a szokás szerint járó jobbágyszolgáltatások rendszeres teljesítésének megkívánása mellett – nem habozott erélyesen föllépni, szükség esetén karhatalmat is kirendelni az alattvalóikat jogtalanul sanyargató urak ellen. Már eleve intette őket: elégedjenek meg a rend szerint való szolgáltatásokkal, hagyjanak fel a számos helyen tapasztalható, a szokkással ellenkező megterheléssel, jobbágyaikat szüntelen való szolgálatra ne erőltessék. A birtokos sok helyt mégsem akarta tudomásul venni a hadbavonultak családtagjait megillető mentességet a földesúri terhek alól, ellenkezőleg: túlterhelésüktől sem riadt vissza. Fenyegetőzésen túl, ha ez nem ért célt, erőszakos eszközökhöz sem átallott nyúlni: elhajtatta az otthon maradt állatállományt, elvett ekevasat, csoroszlyát (holott, amint Turóc megye panaszolta, a szegénység egyébként sem tudta, honnan vegyen vasat ekéjére); még arra is akadt példa, hogy húzásnak-vonásnak, taksálásnak, úrdolgára erőltetésnek nem engedő jobbágycsaládokat elűzött földjükről.

Annál visszásabb volt az ilyen eljárás a császáriak ellen harcolók hozzátartozóival szemben, mert ugyanakkor számos földesúr, köztük a kuruc sereg nem egy főtisztje, csak saját hasznát nézve, nem törődött vele, önző cselekedetével nem segít-e az ellenségnek. Az Ausztriába irányuló marhakivitel Rákóczi országából is tovább folyt; a régi tőzsérréteget ugyan Bécsnek már előzőleg sikerült tönkretennie, de akadt kuruc részen is több birtokos úr, aki a jószággal való kereskedést anyagi érdekből a maga kezébe vette. Ezt Rákóczi 1706-ig, amikor ellenértéket nyújtott külföldről megszerzendő szükséges árukért, még nem ítélte túlzottnak, de szót emelt a mások rovására űzött haszonlesés megbélyegzéséért. A marhakereskedelem központi irányítását Hellenbachra bízta, akinek emberei vásároltak is ökröt rendszeresen, de a kivitelnek belföldön a hús drágulása lett a következménye. Emellett kuruc vezető emberek sem hagytak fel az Ausztriába irányuló kereskedéssel; Károlyi, igaz, morvaországi posztóért cserében, azzal a megokolással folytatta a marhakivitelt, hogy jobb húst juttatni a németnek, csak ruhát adjon érte, kiéheztetéssel úgysem vesszük be Bécset.

Visszaeső agrártermelés

A fejedelem nem sok eredményt várt attól, midőn Károlyi Herbeville hadai előtt fölégettette a rákosi mezőket, ilyen megokolással: „Jobb, fenevadak lakják hazánkat, mint német, az eb.”[24] Rákóczinak kedve ellen volt a tájat ismét pusztasággá süllyesztő ilyen hadviselés; úgy vélte, a stratégiai haszonnál több kár származik abból, ha tönkreteszik az ország fontos termőterületeit, mert lakossága ínségre jut, s elidegenedik a szabadságharctól.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

Károlyi jó gazda volt, de országos áttekintést gazdasági kérdésekről csak a szabadságharc során szerzett. Nem voltak jobban felkészülve a gazdasági élet különböző irányító posztjaira került vezetők sem. Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke a szabadságharc előtt a kiskorú Rákóczi-árvák birtokainak kezelője volt, közgazdasági műveltsége nem haladta meg egy átlagos magyar nagybirtokosét. Radvánszky János kincstartó ezt a szintet azzal haladta meg, hogy mint Zólyom vármegyei nemes személyes tapasztalatból ismerte a Garam menti bányavidék és a bányavárosok életét. Hellenbach János Gottfried, aki a szabadságharc éveiben adminisztrátori címmel a főkamaragrófi teendőket látta el, selmeci bányapolgár volt, eredeti képzettsége szerint pedig orvos. Lányi Pál országos vasinspektor a szabadságharc előtt mint a betléri vashámor tulajdonosa s Gömör vármegye pénztárosa és főhadbiztosa szerezhetett gazdasági ismereteket. Bizonyosra vehetjük, hogy a szabadságharc kitörése előtt egyiküknek sem volt alkalma gazdasági problémákról az állami gazdaságpolitika szintjén gondolkodni. Gazdasági intézkedéseikben csakis abból indulhattak ki, amit a Habsburg-államgépezet gazdasági tevékenységéből alacsonyabb vagy magasabb közigazgatási szinten megismertek. A legújabb kutatások ugyan kimutatták, hogy Rákóczi és munkatársai éppen a legnagyobb horderejű pénzügyi és külkereskedelmi döntéseikben Becher, Hörnigk és Schröder tanácsai szerint jártak el, gazdaságpolitikájukat azonban ez nem tette hatékonyabbá.

Az önálló Magyarország gazdasági életének központi problémája az volt, hogy Rákóczi állama nem rendelkezett a szükséges arany- és ezüstpénzmennyiséggel. Kapóra jöhetett ebben a helyzetben Schröder ötlete a réz váltópénz bevezetéséről: „ha … van rézpénzem, mindent vehetek rajta, amint ez látható Svédországban, Hollandiában, Angliában és másutt, és ha nincs rézpénzem, akkor helyette ezüstpénzt kell kiadnom; így a rézpénz egyenlő jogot nyer az ezüsttel és arannyal.”[25] Ezért a meglevő nemesfém pénzt elsősorban külföldi vásárlásokra fordították, s a belföldi forgalom számára rézpénzt verettek, 20, 10, 4 és 1 polturás, valamint dénár váltópénzt, soha nem tallért vagy forintot. Rákóczi és munkatársai nem vették figyelembe, hogy egy ország teljes belföldi pénzforgalmát nem lehet váltópénzzel lebonyolítani, és ragaszkodtak a mérték nélkül szaporított rézpénz és a belföldi forgalomból szinte teljesen eltűnt ezüstpénz „egyenlő jogához”, azonos árfolyamához; a rézpénz inflációja által előidézett drágaságot és áruhiányt pedig a mindenféle rendű és rangú árutermelők és kereskedők hazafiatlanságának tulajdonították.

Ugyancsak a kameralista elmélet hatása mutatható ki a külkereskedelem megszervezésére irányuló kísérletekben. Az ország kereskedőinek 1705 júniusában Egerbe összehívott tanácskozásán Rákóczi Bechernek az állami irányítással működő kereskedőtársaságokról kifejtett nézetével egybehangzóan kívánta szabályozni a külkereskedelmet. Az ekkor kibocsátott fejedelmi rendelet szerint a külföldi áruk behozatalát meghatározott helyen, Besztercebánya és Lőcse városában, az ország részéről kijelölt, tehát állami ellenőrzés alatt álló kereskedőknek vagy állami támogatással működő kereskedőtársaságoknak kellett volna lebonyolítaniok; az importüzletekből mind a többi belföldi, mind a külföldi kereskedők ki lettek volna zárva. Az exportot bátorította ugyan a fejedelem, de megkívánta, hogy a külföldön eladott áruért kapott ezüstpénzt behozzák az országba. Mindez azonban naiv elképzelésnek bizonyult. 1706-tól kezdve valóban működött Hellenbach irányítása alatt egy államilag ellenőrzött külkereskedő társaság, amely – Hörnigk tanácsát követve – szarvasmarhát és rezet cserélt az erre kijelölt vásárhelyeken, Kőszegen és Szakolcán, elsősorban posztóra, de sem a külkereskedelem egészének állami ellenőrzése, sem a külföldi kereskedőknek a belföldi piacról való kiszorítása nem bizonyullt megvalósíthatónak.

A bányászat helyzetében, a bányák állapotában a szabadságharc alatt nem történt lényeges változás. Továbbra is megoldatlanok maradtak a víz okozta technikai problémák. A rézpénzinfláció következtében 1706 elejétől kibontakozó válság a nemesfémtermelés hanyatlásához vezetett, bányaigazgatás és bányamunkásság osztályellentétét felekezeti ellentétek még jobban kiélezték, s a bányászok bérköveteléseinek elutasítása 1707–1708-ban a Garam menti városokban és Szomolnokon ismételten is zendüléseket váltott ki. A legnagyobb bányászmegmozdulást, 1707. szeptember végén — október elején Selmecbányán, a kuruc katonaság verte le. Rákóczi hanyatló állama a bányászatban is meghátrálásra kényszerült a rendi erőkkel szemben: 1709-ben táblai ítélet alapján a szomolnoki rézbányákat visszaadták Csáky Istvánnak.

A vastermelésre a háború eleinte ösztönzően hatott, néhány új hámor is épült, s a konjunktúra kihasználásával emelkedett a Gömör vármegyei köznemességbe az 1696-ban nemesített Lányi Pál vagy az 1699-ben armálist vásárló Sturman István. A rézpénzinfláció azonban itt is termelési és értékesítési válságot okozott, s a kuruc gazdaságpolitika ezzel szemben csupán az ármaximálás és az áruelkobzás eszközeihez tudott folyamodni.

Kétségtelen eredményeket ért el viszont Rákóczi a hadiüzemek fejlesztésében. A kuruc tüzérség ellátására Sréter János brigadéros irányítása alatt ágyúöntő műhely létesült Besztercebányán és [[Kassa|Kassán]g, bombaöntésre és lőszergyártásra specializálódott a libetbányai és a tiszolci vashámor. Nem sikerült ezzel szemben, vagy csak rövid életű kísérletnek bizonyult, Rákóczinak az a törekvése, hogy a munkácsi uradalomban ipari centrumot alakítson ki. Pedig már 1704-től kezdve toboroztatott posztómetszőket Turóc, Árva és Liptó vármegyében, hámormunkásokat Gömörben; a Munkácsra telepített mesteremberek azonban ismételten hazaszöktek, a posztómanufaktúra termelése talán meg se indult, a vashámor pedig nem élte túl a szabadságharc bukását. Az iparfejlesztés ott járt eredménnyel, ahol meglevő kezdemények kibontakoztatásáról volt szó; a más vidékről áttelepített mesteremberek helyhez kötésére rövid volt az idő. (A nagykállói salétromfőző műhely példájából tudjuk, hogy az idegenből jött munkások csak akkor nem álltak odébb, ha helyben nősültek.)

A kuruc hadbiztosi szervezet tiszteletre méltó eredményeket ért el a sereg puskával, karddal, egyenruhával való ellátásában, de a szükségletet kielégíteni nem tudta. Elsősorban céhes iparosokkal, de szükség esetén kontárokkal is dolgoztatott, meg tudta szervezni az egyes gyártmányok több mester műhelyén, nemegyszer több városon át vezető útját, de az egyszerű kézművességnél termelékenyebb üzemi formák meghonosítását meg sem kísérelte.

A szabadságharc folyamán két ízben találkozunk a kuruc állami protekcionizmus jeleivel, mindkét esetben Lányi Pál személyével kapcsolatban. Protekcionista színezete volt annak a bérleti szerződésnek, amellyel Lányi 1705-ben bérbe vette az ország összes salétromfőző műhelyét. A bérlet alaposabb vizsgálata ugyanis azt mutatja, hogy nem a bérlő fizetett a fiskusnak, hanem a fiskus folyósított elszámolásra Verlagot a bérlőnek, aki az így rendelkezésére bocsátott ellátmányból kibővítette a nagykállói állami salétromfőző műhelyt, és gondoskodott az üzem szakszerű vezetéséről. Teljesen protekcionista jellege volt Lányi dobsinai vashámor-építkezésének 1707-ben, amikor is az országos vasinspektor állami pénzen építette fel a névleg az ő tulajdonáben levő hámort, az üzem vezetőjét az állami gabonadikából fizette, a vasércet a gömöri jobbágyok állami fuvarozó robotmunkájával hordatta oda, s a hámorban termelt hadianyagot a kuruc tüzérségnek adta el. Tekintettel Rákóczi államának egyre növekvő pénzügyi nehézségeire, a hámor üzemben tartásához Lányi nyilván saját pénzével is hozzájárult, de ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy az állami protekcionizmus ilyen szélsőséges esetére az osztrák-cseh tartományokból nem ismerünk példát.

A szabadságharc gazdaságpolitikájának értékelését megnehezíti, hogy Rákóczi önálló államának bukása intézkedéseit hatályon kívül helyezte, létesítményeinek nagy részét elsodorta. A Rákóczi alapította üzemek közül csak kettő élte túl a szatmári békét, a tiszolci vashámor, amelyet a Kamara vett kezelésbe, és a dobsinai vashámor, amely Lányi Pál tulajdona lett. Az kétségtelen, hogy a Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje alatt a magyarországi ipar fejlesztése érdekében több kezdeményezés történt, mint a szabadságharcot megelőző két évtizedben, a kuruc gazdaságpolitika tehát legalábbis mozgékonyabb volt, mint előzőleg a császári kormányzat. Ha pedig a Habsburg-udvarnak az osztrák-cseh tartományokban folytatott iparfejlesztéséhez mérjük Rákóczi tevékenységét, azt kell mondanunk, hogy Magyarország elmaradottsága a gazdaságpolitikában nem volt akkora, mint a termelőerők állapotában. A kuruc gazdasági vezetés gyakorlatában ugyanis kimutathatók helyenként modern, merkantilista vonások: manufaktúraalapítási kísérletek, protekcionizmus; a rézpénz bevezetése és a külkereskedelem állami irányítására tett kísérletek pedig azt sejtetik, hogy voltak Rákóczi gazdasági tanácsadói között, akik olvasmányaikból, de legalábbis hallomásból ismerték az osztrák kameralisták egyes javaslatait.

Nem tudhatjuk, nem is feladatunk kutatni, hogy milyen irányt vett volna a gazdasági élet fejlődése a Rákóczi-szabadságharc győzelme esetén. A szatmári békét követő évtizedek magyarországi iparfejlesztésének két markáns személyisége, a textilmanufaktúrát alapító Károlyi Sándor és a nagyolvasztót építő Lányi Pál mindenesetre Rákóczi környezetében ismerkedett meg az egész ország gazdasági életének problémáival.

R. Várkonyi Ágnes

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

A hadseregben Esterházy Antal, Forgách Simon, Bottyán János, Károlyi Sándor, Béri Balogh Ádám, Orosz Pál múltjukban is meghatározott, különböző típusokat testesítettek meg, különböző eredményekkel. Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál, Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások. Tehetséges, fáradhatatlan és korszerű képzettségű köznemesek tevékenykedtek a szervezés szerteágazó fórumain is, mint Kálmáncsay István, Radvánszky János, vagy alsóbb szinten Ötvös Miklós, de a feladatokhoz kevesen voltak. A diplomáciában elengedhetetlen nyelvi felkészültségével Nedeczky Sándor tűnt ki a különösen tehetséges Ráday és a vállalkozó szellemű fiatalok mellett.

Az új magyar államban országos méretű feladatokhoz jutott nemesség társadalmi mobilitása az időszak rövidsége miatt aligha vizsgálható; nyitott vagy sárt habitusa annál inkább. Két nagy csoport figyelhető meg Rákóczi államán belül; az újra vállalkozók, a változások szükségét felismerők és ezért áldozatokat is vállalók, s velük szemben a régihez görcsösen ragaszkodók csoportja. Vizsgálatuknál ki kell szűrnünk az eleve hitvány embereket, akik abban az időben is, mint mindig, megtalálhatók mindenütt. A területek ide-oda tartozását kísérő gyakori pártváltoztatások sem minősíthetők egyik vagy másik tábor erkölcsi kategóriáival, bár ezek akkor is rendkívül szigorúak voltak, de az „esküszegő árulás”-ban való elmarasztalásnak megvoltak a határozott, korhoz kötött, egyetemes, rituális kritériumai, mint minden más ország politikai közössége számára is abban az időben.

Az önálló államteremtésre vállalkozó nemesség mentális teherbírása végletesen egyenetlen volt. Megkerülhetetlen tény az is, hogy Rákóczi államában az önállóság követelte reformok a nemességet mint valami vízválasztó osztották a régi rendi normákhoz ragaszkodókra és az újat próbálókra. Ebbe a kettős arcú osztályérdek-képletbe tragikus sorsokat írt bele a történelem. A Bécsben maradó, de a megegyezésen munkálkodó Okolicsányi Pálnak Rákóczi táborába állt egyetlen fiát, Kristófot az ónodi országgyűlésen lekaszabolták. Az új magyar állam központi hatalmával szemben rendi ellenzéket szervező Turóc vármegye főispánját saját fia, Révay Imre vitte fogságba.

A vármegyei tiltakozások, nemesi és főúri kérvények tömege bizonyítja, hogy – bár voltak tiszteletre méltó kivételek – a földesurak általában nem értették meg az állami önállóságért indított háború követelményeit. Mindent megpróbáltak, hogy kijátsszák Rákóczi jobbágyintézkedéseit. A katonaság élelmezésére hozott rendeletét sérelmesnek tartották, mert felfogásuk szerint a jobbággyal beleegyezésük nélkül nem rendelkezhetik az államhatalom. A vármegyék sorra tiltakoztak a tisztújítások módja ellen. Évszázados kiváltságaikon esett csorba, amikor a Consilium tagjai rendszeresen fegyveres kísérettel szálltak ki olyan ügyeknek végére járni, amelyek addig a vármegyei tisztek hatáskörébe tartoztak. Pedig az új magyar állam elég munkát adott a vármegyéknek. A közigazgatás legalsó szintjén a vármegyei apparátus nélkülözhetetlen volt. A központi hatalom rendeleteit azonban sokszor vagy félreértették, nem hajtották végre, vagy ahol a készség nem hiányzott, ott a lehetőség volt szűk a tehetetlen, alkalmatlan nemesség, a békétlen jobbágyok és a fegyelmezetlen katonák hármas szorítójában.

A jobbágyságot az államhatalom több rendelettel védte a földesurak túlkapásai, a vármegyék önkényeskedése ellen. Megtiltotta, hogy a földesurak emeljék a jobbágyi terheket, hogy a zászlók alá állítottak kötelezettségeit az otthonlakókra vessék, hogy a vármegyék önhatalmúlag adót szedjenek. Rákóczi beleszólt a földesúr–jobbágy viszonyba, kiemelt a földesúr háta mögül több tízezer jobbágyot. Rendeleteinek a katonaság erejével igyekezett érvényt szerezni, de a földesurakra, gazdatisztekre támadó jobbágyok ellen is küldött fegyveres erőt. A hadsereg kiépítése, a fizetett reguláris ezredek kialakítása, a portális hadkiegészítés bevezetése pedig közvetve terheket rakott az ország kiváltságokkal rendelkező lakosságára is: a központi intézkedések következetesen igyekeztek a kiváltságosokra hárítani a terhek egy részét. A jobbágyság állami terhei a földesurak úrbéri jövedelmeit csökkentették.

A nemesek közül sokan úgy vélték, hogy amikor felesküdtek Rákóczinak, jogot nyertek, hogy megkapják császárhűségben maradt családtagjaik, rokonságuk birtokát. Reményeiket azonban sorra meghiúsították a fiskális birtokokról hozott intézkedések. Sérelmezték, hogy a vám és kereskedelem új rendje, majd a dézsmarendelet körülnyirbálja meglevő jogaikat. Anyagi terheikre hivatkozva alkudoztak hónapokig Rákóczinál a reguláris hadkiegészítés módja felett. Főtisztek, tisztek sokszor széltében vitatták a hadvezetés központi utasításait. A nemesi tisztek a táborokban a maguk borait árulták, természetesnek vették, hogy portyákon nyert teheneket, lovakat hajtassanak majorságaikba, hogy jó haszonnal adják el az ellenségtől kiszakított marhacsordákat. A regularizálást pedig a magyar természettel nem egyező idegen módinak tekintették, s katonáik elégedetlenségét, szabad zsákmányt engedve nekik, fegyelmezetlenségük felett szemet hunyva csillapították. Sokan a tisztek közül vármegyéjükkel összejátszva vagy a földesurak kérésének engedve, nemegyszer ajándékért, maguk állították ki katonáik hazabocsátó levelét.

A földesurak a vármegyei önkormányzat megszorítása, főleg pedig a nemességet is teherviselésre fogó új adórendszer miatt tiltakoztak leghevesebben. A nemesi társadalom előtt Rákóczi államában megnyíló utak különösen azért mutattak bonyolult formációt, mert a vezető fórumokon is voltak, akik végletesen ragaszkodtak a nemesi adómentesség megőrzéséhez.

A központi hatalom politikájának segítői és ellenzői egyaránt ebből a rétegből kerültek ki, a nemesség megadóztatásának következetes végrehajtói éppen úgy, mint az új adórendszer kijátszói. A régi beidegzések makacsul éltek tovább: Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke, ugyanazzal a módszerrel próbált élni, mint az 1690-es évek elején: a maga és a fejedelem birtokait enyhébben adóztatta volna.

A nemesi rend anyagi helyzetét tekintve – a feudalizmus alapvető meghatározottságának keretei között – elég nagy átrétegeződési tendenciák jelei tapasztalhatók. A klérus a dézsma kisajátítása, a szécsényi országgyűlés rendelkezései, valamint amiatt, hogy a prímás pisetum járulékát az 1706. január 21-i rendelet szerint a fejedelmi kincstárba kellett fizetni, nagy érvágásról panaszkodott, és történeti érvekkel tiltakozott. A nemesség gazdálkodó rétegei is anyagi romlásukról beszéltek. Az adót a főnemesség is nehezen viselte, noha fényűzésük miatt a köznemesek és polgárok csoportja hevesen bírálta őket. Mások viszont maguk is utánozták a főúri tiszteket, sok aranyat, ezüstöt verettek lószerszámmá, ruha- és kacagánycsattá, sarkantyúvá, és a rangjelzésre szolgáló, tollat tartó, drágaköves kucsmaforgót csináltattak. A nemesség régi módon gazdálkodó rétegeire általában a megyénként változó, de sehol nem nagyszámú középbirtokosok mellett az egytelkes szegénynemesek sokasága volt jellemző. Ezek, a vármegyei jelentések szerint, ha nem mentek el katonának, vagy ha nem kapaszkodtak meg valamely alsó államhivatali poszton, válságos anyagi viszonyok között éltek.

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

A nemesség birtokviszonyai nem változtak számottevően. Vagyoni helyzetét a dikális összeírás globálisan mutatja: 1707-ben 185 567 dika, vagyis az adóköteles vagyon és jövedelem 18,2%-a volt a kezén. Adóterhéz az összeírt vagyon arányánál magasabban állapították meg, a kivetett adó 21,5%-át kellett megfizetnie. A vagyoni rétegeződésről is képet adó dikális összeírások szerint Zemplén, Sáros, Gömör, Szatmár és Nógrád vármegye nemessége gazdagabb, mint más vármegyebeliek. 1709-ben Sáros vármegyében az adó 19,5%-a, Szepesben 33%-a, Abaújban 28%-a esett a nemességre. A fő- és köznemesség kezén levő birtoktestek méreteiről az új magyar állam területi visszaszorulásával párhuzamosan történő császári birtokadományozások tájékoztatnak. A családi birtok átmentésének sajátos módja, hogy azt sok esetben a császárhűségben maradt rokonság kapja meg. Így például Rákóczi birtokaiból az Erdődy és az Aspremont család, a Bercsényi birtokokból lánya, Zsuzsanna, Zichy Péterné, Zichy Pál birtokaiból Zichy Imre és János, a Hellenbach-birtokból a kuruc Hellenbach fia, János nyeri el a legértékesebb részt. De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot. Máig nem cáfolta, de nem is erősítette meg a kutatás Rákóczi Emlékiratainak azt az állítását, hogy Károlyi gyűjtötte a legtöbbet a szabadságharc évei alatt. Károlyi feleségének írott leveleiből, a dunántúli harcok és az erdélyi hadjárat történetéből ismeretes, hogy változatos összetételű, nagy zsákmányszállítmányokat küldözgetett haza. Két nagyobb uradalmat szerzett, a szatmárit és a husztit, de ezekkel hadfenntartási kötelezettség járt; értéküket 50 ezer forintban állapította meg később a Kamara.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A katolikus főnemesek és nemesek lányait apácaiskolák nevelték: a Nádasdy és Pálffy lányok Klagenfurtban, Bercsényi és Károlyi lányai a kassai apácazárda iskolájában tanultak írást, olvasást, zenét és vallást. De a lányiskolák közvetítette tudás a középfokú iskolákba sem adott belépőlevelet.

Az elemi oktatás gyakorlatilag mérföldekkel elmaradt az elvektől. A falusi iskolák hálózata esetleges, s a tanítók tudásszintje is rendkívül különböző. Talán csak a Tiszántúl és Erdély falusi iskoláiban egységesebb a kép; a tanítók nemegyszer főiskolát végzett, esetleg külföldi egyetemeket járt tudós emberek. Sok helyen a lakosság keresztezte az elemi oktatás kifejlesztését. Az állattartó területeken kevésbé nélkülözhették a gyermek munkaerőt, mint a gabonatermő vagy a hegyes vidékeken, ahol a földrajzi adottságok ipari munkára szorították a lakosságot. Felismerték azon-ban, hogy az elemi iskolák megszervezése a falvakban és a városokban egyaránt elengedhetetlen feladat. A mezővárosi és városi iskolákért éles harcok dúltak a katolikusok és a protestánsok között, s e küzdelmeknek sok jól kiépült és évszázados hagyományokkal rendelkező iskola esett áldozatul. A győri jezsuiták kollégiumukban 1676-ban nyitottak elemi osztályokat, s a tanulók száma ugrásszerűen megnőtt. A piaristák pedig az ingyenes oktatással hódították magukhoz a nyitra városi iskola tanulóit.

A középfokú iskolák országszerte széleskörűen kiépültek. A protestánsok kollégiumhálózatát megbontotta ugyan az ellenreformáció, de változatlanul nagy a sárospataki, a debreceni, eperjesi, kolozsvári, nagyenyedi kollégiumok kisugárzó ereje. Tanáraik a protestáns államok egyetemein szereztek képzettséget. Tanulóik az ország minden társadalmi rétegéből jöttek. Intézményrendszerük a diákok önkormányzatán alapult. A diákok, tanárok és alapítók közössége „társaságot” alkotott, a társaság törvényeinek a kollégiumok minden tagja alávetette magát. Jellemző például a marosvásárhelyi kollégium törvényeire, hogy a tanulmányait elhanyagoló diákot – tekintet nékül arra, hogy nemesi vagy jobbágyszármazású-e – pénzbírságnak vetették alá. Az iskola tagjai felvételük idején esküt tettek. Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét. Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette.

Tudományok

Az arisztokrácia neveltetése során nemegyszer családi, rokoni kapcsolatok révén kellett hogy elsajátítsa a németet, nélküle sem a bécsi udvarban, sem a Habsburg-kormányszervekben nem boldogulhatott, de érdekes, hogy Rákóczi saját bevallása szerint nem tudott jól németül, pedig különleges nyelvtehetséggel rendelkezett, és Károlyi is csak törte a németet. Mivel az ország lakossága sokféle kevert nemzetiségű, sok a kétnyelvű, és általában jól megértik egymást. Bercsényi kárpátukrán jobbágyaitól elsajátított „orosz” nyelven tárgyalt a cárral.

A pedagógia még nem önálló tudomány, noha az oktatás és nevelés gyakorlati feladatait szolgáló tankönyvek sok elméleti tapasztalatot gyűjtöttek össze. Az oktatás módszertanát Comenius új kiadásokban sűrűn megjelenő művei nyújtották. Szőnyi Nagy István Magyar oskolája a hangoztató módszerrel új utat vágott az olvasás tanításában. Kolozsvárott, saját bevallása szerint, írástudatlan idősebbeket sikerrel vezetett be a betűismeret tudományába. Pápai Páriz felismerve a gyermekek és ifjak testi nevelésének fontosságát, hangsúlyozta, hogy a test gyakorlása, fegyelmezése a lelkierő próbája. A híres neveléstani könyv, a pietista Francke Oktatás a gyermeknevelésről (1711) című munkája Bárány György magyarításában jelent meg. Legfőbb érdeme, hogy leszögezi: amíg a vallás, a történelem, a geográfia, a grammatika elemeit anyanyelvükön el nem sajátították, addig nem szabad a gyermekeket latinra fogni. Megállapítja, hogy a nemesi gyermeket ugyanolyan szigorral kell nevelni, mint az egyszerű szülők sarjadékait.

Az oktatásban már helyet kapnak a reáliák, a földrajz, a számtan, s felismerik a gyakorlat, a szemléltetés nagy jelentőségét: a botanikát a kertben vagy a mezőn, füvek, fák, virágok természetes környezetében ajánlják tanítani. A földrajzot mappák vagy „országtáblái” segítségével oktatják. Tudatosan állítják a különös gonddal művelt retorikai képzés szolgálatába a jezsuiták példája nyomán az iskoladrámát. Tantárgyként tanítják a fogalmazást, az irodalomtörténetet, a verselést és a szónoklást.

A természettudományok kevés, de jelentős alkotása Descartes szellemében fogant. A karteziánus fizikát Régeni Pál Mihály, a kolozsvári unitárius kollégium későbbi tanára foglalta össze (Physica contracta. Lipcse, 1689). A kopernikuszi világkép mechanikáját és a heliocentrikus csillagászat ismeretanyagát Pápai Páriz tanította a karteziánus fizika keretei között. A holland és angol egyetemeken tanult Kaposi Sámuel, 1689 óta marosvásárhelyi kollégium tanára, több matematikai és fizikai munkát hagyott kéziratban.

Korszakunk legjelentősebb természettudományi alkotása Pápai Páriz orvosi műve, a Pax Corporis (1690). Kora legjobb tudományos színvonalán, gyakorlati, társadalmi igényeket szolgáló, nem a tudósok, hanem a házi gyógyítók számára készült magyar nyelvű orvosi könyv. Tudománytörténeti jelentősége abban áll, hogy a mindennapi betegellátásban a racionális gyógyításra, az orvostudományra és az ember autonóm felelősségére helyezte a hangsúlyt. Köleséri Sámuel ásványtana és a skorbutról írott disszertációja mellett kiemelkedő jelentőségű Király Istvánnak, a debreceni főiskolán a bölcseleti tanszék orvostanáranak Dissertatio philosophica de studii mathematici utilitate … (1695) című műve.

A jogtudománynak. sokféle feladatot adtak az új viszonyok, a berendezkedéssel változó birtok- és tulajdonjogok, valamint a különböző társadalmi rétegek helyzetében bekövetkezett módosulások. Az egymást követő politikai változások, a büntetlenül maradó hatalmaskodások megingatták a kor emberének a törvényes rendbe vetett hitét. Új szabályokat követeltek az egyén és a társadalom viszonylatai. Grotiusnak a nemzetközi jog történetében korszakos jelentőségű munkáját elég sokan forgatták ahhoz, hogy gondolkozzanak az ország helyéről Európában.

A jezsuita Szentiványi Márton, a nagyszombati egyetemen a teológia, egyházjog, filozófia és matematika tanára kiegészítette és kiadta a magyar országgyűlési törvények gyűjteményét. A Corpus Iuris Hungarici seu decretum generale (1696) című, a kor enciklopédikus igényeit kifejező és akkor Európa-szerte divatos kiadvány Magyarország törvényeit és Werbőczy Tripartitumát foglalta magában, s idegen joganyaggal is kiegészült: elsőként a Kollonich kiadásában 1687-ben megjelent alsó-ausztriai Praxis Criminalist csatolták hozzá. A nagyszombati egyetemen a római és az egyházjog mellett tanított hazai jog (ius patrium) lényegében a Hármaskönyv magyarázatára szorítkozott.

Erdélyben Tótfalusi Kis Miklósnak a bevett jog teljes összegezett gyűjteményét magában foglaló kiadványával (1698) az volt a célja, hogy kézikönyvet adjon a köztisztviselők, az ország kormányzásának gondját viselők kezébe. A fejedelemség törvénykönyveit (Approbatae Constitutiones, Compilatae Constitutiones) és Werbőczy Tripartitumát kétnyelvű, latin-magyar kiadásban tette közzé (1695–1696; 1698).

Missovitz Mihály elsőként adott elő magyar jogot a gimnáziumi oktatás keretében.

A királyságban és Erdélyben, mint az átalakulását élő Európában általában, a jogi érvanyag politikai röpiratok, pamfletek lapjain is napvilágot látott. A Habsburg-állam magyarországi hatalmának jogosságát hirdető röpiratokat javarészt udvari szolgálatban álló német és osztrák szerzők írták, érvrendszerükbe magyar törvényeket is beépítettek, s így hatottak a hazai gondolkozásra.

A magyar viszonyok között főleg a hadijog fejlődött tovább. A sebesültek kölcsönös gondozásáról, a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódról a Habsburg-állam és Rákóczi állama között létrejött megállapodások már az újkori nemzetközi hadijog rendszerébe illeszkedtek.Töretlen utat vágott az állandó hadsereg megteremtését kísérő jogalkotói munka. Az 1705-ben elkészült és 1707-ben törvénybe iktatott Regulamentum Universale a katonaság testületi egységének megteremtését szolgálta, de a magyar konföderáció többi törvényével együtt 1711 után eltörölték (1715. évi 32. tc.).

Az egyházak jogi viszonyait rendező végzések és az országgyűlési törvények, heves tollharcot robbantottak ki. A Pyber László Esztergom vikárius megbízásából az egyházi tulajdon védelmében kiadott röpirat (1707) István, László és Kálmán királyok alapítványaira és törvényeire hivatkozik, és az egyházi javak állami kisajátításának joga mellett egy Anglia példájával érvelő, ma már ismeretlen röpiratra válaszol. A jezsuita rend magyarországi működését feltételekhez kötő szécsényi törvény ellen protestáló hat vármegye rendi törvények alapján jelentette ki, hogy a magyar konföderációnak nincs joga beavatkozni a vallás ügyeibe. Rákóczi viszont az uralkodói szuverenitásra hivatkozva írta meg a Responsiót, és elutasította az államnak az egyház honi ügyeibe való beleszólási szabadságát kétségbe vonó érvelést. A világ népeihez intézett kiáltvány, a Recrudescunt] Rákóczi és Ráday közös alkotása. Érvrendszere kettős: rendi törvényekre és a modern államelméletek elveire hivatkozik. Az ország lakosainak érdekeit és a múltbeli hagyományokat szolgáló kormányzást követel.A béketárgyalások meghiúsulása után Ráday Pál műve, az Explosio, amely némi stiláris változtatással Animadversiones apologicae (1706) címmel jelent meg, azért jelentős a magyar államjogi gondolkozás történetében, mert már nem csupán az Aranybullára hivatkozva veszi számba a megegyezés feltételeit. Kifejti, hogy a zsarnoki hatalommal szemben az országos fegyveres ellenállás jogát már István király is hangsúlyozta, természeti törvény (naturae lex), s az államhatalom nem mondhat ellent az emberi társadalom kötelékének (vinculum societatis humanae). Nagy hangsúllyal szól a városok, a jászkunok és főleg a katonaság érdekeiről. Az Explosiot fogalmazó Ráday szól talán először a magyar történelemben arról, hogy az Aranybulla az angol Magna Chartához hasonló jogokat biztosított. A trónfosztást Európának bejelentő kiáltvány az ellenállás jogát Szent István Intelmeinek negyedik, a hatalom önkorlátozását leszögező fejezetére vezeti vissza, és Hollandia, Portugália, Svájc példájára mutat. Grotiusra hivatkozva hangsúlyozza a magyar háború jogosságát a konföderáció védelmében kibocsátott vitairat, Brenner Domokos Egy lengyel királyi tanácsos levele egy birodalmi nemesúrhoz a magyarországi ügyekről című, latinul írt, majd 1710-ben és 1711-ben franciául megjelent munkája.

A kor politikai tudományát legfőképpen az foglalkoztatja, hogy milyen a jó államrendszer. A korszak államelméletére már a differenciálódás jellemző. Kialakulnak a szaktudományi ágazatok: az országgazdaság-elmélet, azíállandó hadsereg létesítésével, kívánalmaival foglalkozó hadtudományi irodalom. Létrejönnek a kormányzás gyakorlati segédkönyvei, például a működőképes adórendszerről, továbbfejlődnek az uralkodó feladatait, jogait és kötelességeit összefoglaló ún. fejedelmi tükrök.

A sajátos magyar államelméleti gondolkozásnak talán legszélsőségesebb példája a Rákóczi-szabadságharc idején Brassó városában írogató Cserei Mihály. Josephus Flavius Zsidó háborúját olvasva, széljegyzetekként írta le történetismereti megjegyzései között a kor szinte közhelyszámba menő államelméleti követelményeit a keménykezű uralkodóról, s azt, hogy a „publicum” előbbrevaló a magánérdekkel szemben.

A Habsburg-kormányzat politikáját szolgáló nagyszámú államelméleti írás java része latin és német nyelvű uralkodói életrajz vagy ünnepi köszöntés (aggratulatio) műfaji keretei között jött létre. Tacitus, Grotius elveit szabadon értelmezve, az uralkodó tökéletességét és bírálhatatlanságát a királyi hatalom isteni eredetéből vezették le. '

Esterházy Pál nádor a rendi magyar állam reformját dolgozta ki 1698-ban. Ugyancsak reformokat javasolt Patachich Boldizsárnak, a Magyar Kancellária tanácsosának Batthyány Ádám országbíró neve alatt terjesztett műve (1700). Batthyány Ádám Mars politicus (1690) és Forgách Simon ezredes, majd győri vicegenerális Projectum az ország conserválásáról (1698–1699) című műveikben az önálló magyar hadsereg megszervezésével vélték ellensúlyozhatónak az idegen abszolutista hatalom erejét.

Erdélyben ifj. Teleki Mihály lefordította Johann Adam Weber tiroli ágostonrendi szerzetes Fejedelmi lélek, avagy a jó fejedelemnek szükséges ajándéka (1689) című művét. Bethlen Miklós kancellár legszemélyesebb alkotása, a Diploma Leopoldinum a központi államfői jogkör elvi érvényességét és a rendi önkormányzat gyakorlatát próbálta összeegyeztetni.Sürgette a katonai és a polgári hatalom szétválasztását és a korrupció felszámolását (Penetralia Transylvanlae. 1698), majd a kereskedelemről készített Projectumaiban (1689–1702) nagyszabású kereskedelmi útvonal kiépítésével látta biztosíthatónak Erdély gazdasági jelentőségét. A Columba Noe (Olajágat vivő Noe galambja. 1704) című politikai tervezete az erdélyi állam helyzetét az új európai viszonyok öszefüggésében próbálta újrafogalmazni. Felfogása szerint Erdély az európai hatalmi egyensúly tényezője, s ha külföldi protestáns uralkodócsaládból lenne fejedelme, szorosabb viszonyba kerülne Nyugat-Európa olyan országaival, mint Anglia, Hollandia és Poroszország. Pápai Páriz Ferenc államelméleti művét némileg Rákóczi állama, illetve az ennek összeomlásával együtt megszűnő önálló erdélyi államiság és a Habsburg-berendezkedés miatt érzett aggodalom ihlette. A De ratione status (1714) szerzője a kormányzás módszereiről, az államérdekről és az államérdek örvén űzött, a népeket elnyomó hatalom fogásairól akarja tájékoztatni a gyakorlati politikai cselekvésből kirekesztett közönséget.

Rákóczi államában az állandó hadsereggel foglalkozó hadtudományi irodalomból kiemelkedik Georg Andreas Böckler Schola militaris moderna (Frankfurt, 1685) című hadtudományi kézikönyvének fordítása Szentiványi János tollából. La Valiere Pratique et Maximes de la Guerre című, a francia állandó hadseregben kézikönyvként használt háromkötetes művének (1652, a negyedik kiadás: Hága, 1693) egy részét maga Rákóczi ültette át magyarra. A magyar hagyományokra épülő állandó hadsereg megteremtését szolgálva adta ki Forgách Simon Zrínyi Miklósnak Az török áfium ellen való orvosság című művét. Gazdaságpolitikai javaslataikkal Platthy Sándor, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Spáczay Gábor, Kajali Pál projektumai emelkedtek ki a sok esetben névtelen, rövidebb-hoszabb művek közül. Átfogva a kormányzás feladatait, merkantilista elveket, szigorú központi ellenőrzést kívántak, és a nemesség megadóztatását javasolták.

Az aggratulatoria-irodalomból államelméleti koncepciójával tűnik ki Bartha András ítélőmester beszéde: olyan „respublikát” kíván, ahol „a tudomány, bölcsesség, értelem nevekedgjék, az igazság uralkodgyék … haszontalan és tudatlan here barom módra senki ez hazában ne éllyen és légjen. Az lévén valóban boldog ország, mellyben mindenek az magok munkájokból és nem mások verétékéből élnek”[26] Rezik János, az eperjesi kollégium rektora szerint az uralkodók nemcsak Isten földi helytartói, hanem az emberi társadalom összetartói is, s nem bírálhatatlanok. Forgách Simon munkácsi fogságában írta meg a Discursusok című művét, melyben Rákóczi szerinte abszolút hatalmával szemben az arisztokráciával kormányzott rendi állam megteremtését javasolja. Ráday Pál már losonci tanulmányai idején megismerkedett a pietista eszmékkel, és tanulmányozta Lipsius és Machiavelli műveit, s mint Rákóczi kormányzókörének első embere, a modern államelmélet érveit alkalmazta Magyarország és Erdély sajátos viszonyaira. Erdély és Horvátország külön államiságát történeti tényként fogadva el, a régi országegységet konföderációval, tehát államszerződéssel vélte biztosíthatónak. Már a Recrudescunt] nemzetközi üggyé emelte az állami önállóságra törekvő országok ügyét. Az európai hatalmi egyensúly gondolatát a királyság és a fejedelemség érdekeire figyelve, az új magyar állam keretei között fogalmazták meg. A „Magyarország a kereszténység védőbástyája” eszmét a „Magyarország Európa védőbástyája” gondolat váltotta fel. A magyar politikai gondolkozásba ily módon Európa a nemzetköziség új, szekularizált és egyetemes fogalmaként került bele.

Az országismeret legfontosabb tájékoztatói, a régi térképek, a török kiűzésével elavultak. Az új viszonyoknak megfelelő térképészet már a Habsburg-kormányzat szolgálatában hozta meg első eredményeit. Hevenesi Gábor Parvus atlas Hungariae (1689) című kéziatlasza mintegy 2600 helynevet, 50 vármegyét, 31 királyi várost ábrázol. A karlócai békében megszabott határokat Weigel térképe (1703) rögzíti, Johann Müller Magyarország-térképe (1709) információinak gazdagságával emelkedik ki.

Rákóczi államának területén régebbi térképek és a De l'Isle-féle, Marsigli által 1703_ban javított térkép volt forgalomban. A postaállomásokon mindenütt kifüggesztették Magyarország és Erdély földabroszát. A hadsereg kötelékében szolgáló francia hadmérnökök több részletes helyi vázlatot készítettek, miként a magyar generálisok, többek közt Károlyi is.

Történetírás, nemzeteszmék

Teleki Mihály naplójában valóság és egyénien minősített kép rétegeződik egymásra, miként Károlyi Sándor Magamnak gravamenjeim című feljegyzésében, naplójában és emlékiratában.

Művészetek

Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen.

Ember Győző

III. Károly első török háborúja

Savoyai Eugén 1716 augusztusában Péterváradnál döntő vereséget mért a török seregre. A nagyvezír is elesett a csatában, amelyben magyar katonák és vezérek is derekasan részt vettek, köztük Pálffy János gróf, aki a szatmári alkut kötötte Károlyi Sándorral.

A rendszeres bizottság

A bizottság javaslatainak kidolgozásában az oroszlánrészt Károlyi Sándor gróf végezte. Elsősorban az ő érdeme volt, hogy a bizottság három hónap alatt, 1722. július 13-ára befejezte munkáját. Az országgyűlés ekkor már ülésezett, sőt a nőági örökösödést is elfogadta. A bizottság reformjavaslatai Systema politico-oeconomico-militare címmel kerültek az országgyűlés elé. Három fő területet ölelnek fel: a politikait, amely lényegében a közigazgatást jelentette szűkebb értelemben, a gazdaságit és a katonait. Az igazságszolgáltatással és a vallásüggyel nem foglalkozott a rendszeres bizottság, láttuk, hogy ezeket a területeket két más bizottságra ruházta az országgyűlés.

A politicum vagy stricte politicum – azaz a szűkebb értelemben vett közigazgatás körébe foglalt bizottsági javaslatok közül a leglényegesebb az uralkodót az országban képviselő, állandóan működő tanács felállítására vonatkozott. Már I. Ferdinánd kísérletezett ilyen tanáccsal a 16. század közepén, hasonló volt az Ampringen-féle kormányzóság az 1670-es években, de egyik sem bizonyult maradandónak. Az 1722-ben javasolt tanács biztosabb jövő előtt állott. Jóval több és nagyobb feladatot is szántak neki, mint rövid életű elődeinek: tőle várták mindazoknak a reformoknak a megvalósítását, amelyeket a Systema] kidolgozói tervezetükbe felvettek.

Ha végigolvassuk a Systema reformjavaslatait, nem tagadhatjuk meg őszinte elismerésünket azok készítőitől, mindenekelőtt Károlyi Sándor gróftól. E javaslatok korukat messze megelőzték. Nemcsak a magyar rendiség államkormányzati felkészültségén mutattak jóval túlra, hanem az uralkodói udvarán is. Szerénytelenség nélkül írhatta Károlyi feleségének, hogy „az egész ministerium is csudállya ily kevés idő alatt egy országnak mindenekben leendő regulatioját így elaboráltatva lenni. Nagyobb része bizony alig tudgya megfogni is elméjével a megyei követeknek, mert a nagyapja sem álmodott olyakkal.”[27]

A Systema reformjavaslataiból az országgyűlés viszonylag keveset fogadott el. De ez nem jelentette azt, hogy készítői felesleges munkát végeztek. A Systema javaslatainak hatása szinte pontról pontra kimutatható a következő évtizedekben a magyarországi kormányszerveknek, elsősorban a Helytartótanácsnak a működésében, amin nincs mit csodálkoznunk, ha tudjuk, hogy készítői közül többen, így Károlyi is, a Helytartótanács tisztviselői lettek.

Az 1741. évi országgyűlés

Jellemző, hogy a korábbi reformmozgalom vezéregyénisége, Károlyi Sándor gróf, az 1741. évi országgyűlésen nem is szerepelt.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Károlyi Sándor gróf Nyitra megyei bátorkeszi (1722–1725), illetve surányi (1735–1743) birtokán, Pálffy János gróf a Pozsony megyei Malackán (1725–1728) létesített posztómanufaktúrát. Esterházy Ferenc és József gróf az 1720-as évek végén a hadsereg ellátását célzó manufaktúrák részvénytársasági alapon történő szervezésére hívta fel Károlyit és Pálffyt, a vállalkozáshoz szükséges tőkét Abraham Spitz, a linzi posztómanufaktúra 1710-es évekbeli zsidó Verlegere folyósította volna számukra; a terv Pálffy és Károlyi tartózkodásán meghiúsult, és az Esterházyak 1729-ben Tatán alapítottak posztómanufaktúrát, amely valószínűleg 1750-ig működött. Ugyancsak főúri manufaktúráknak tekintendők Ferenc lotharingiai herceg, Mária Terézia férje, vállalkozásai: a holicsi és az annál sokkal jelentősebb sassini kartonmanufaktúra (1736–1849), valamint a holicsi majolikaedény-manufaktúra (1743–1825).

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.


A polgári eredetű tőkével induló kevés számú és rövid életű vállalkozások közül a besztercebányai Sterz Gottlieb finomposztó manufaktúrája (1725–1731) tűnik a legerősebbnek.

Mindezeknek a vállalkozásoknak közös vonása a többé-kevésbé tisztázatlan jelleg; a termelőeszközök általában a mesterek tulajdonában vannak, a nyersanyag viszont a manufaktúra tulajdonosáé, akitől a mesterek megveszik, s ezáltal el is adósodnak. A manufaktúra szervezeti keretén belül felismerhető a Verlag kezdetlegesebb struktúrájának továbbélése. A manufaktúrákban foglalkoztatott mesterek és munkások legtöbbször külföldiek, Sterz szászországi bevándorlókkal dolgoztatott, Ferenc herceg Lotharingiából hozatott szakmunkásokat, Károlyi Sándor viszont Bátorkeszin és Surányban hazai, szakolcai és puchói mestereket alkalmazott.

A textilmanufaktúrákéval párhuzamosnak látszik ezekben az évtizedekben a vaskohászat fejlődése. Kropf 1692-es libetbányai próbálkozása után a 18. század első felében fölépülnek Magyarország első, huzamos időn át működő nagyolvasztói. Az 1710-es évek derekán helyezik üzembe az „igen bányász-ember”[28] Steinville tábornok kezdeményezésére a Hunyad megyei Sebeshelyen Erdély első nagyolvasztóját. Ennek csehországi német építőmestere építi fel 1721-ben a bánsági Bogsán nagyolvasztóját is. Ezeket követi Lányi Pál szászországi mintára készült dobsinai (1722), egy besztercebányai polgárokból alakult társaság ugyancsak szászországi mintára épült libetbányai (1726) és pojniki (1730), ismeretlen vállalkozó sziléziai mintára épült pilai (1735) nagyolvasztója, s 1740-ben üzembe helyezik a Garam menti bányavidéken az első kamarai nagyolvasztót Rhónicon, morvaországi mintára. Az új technikát Szászországból, Cseh-Morvaországból és Sziléziából bevándorolt vagy ott kiképzett hazai szakemberek honosítják meg, de az indirekt eljárás szélesebb körben való elterjedése ebben az iparágban is csak az 1760-as évektől kezdve következik be.

A szatmári béke utáni fél századba nyúlnak vissza a magyarországi vegyipar kezdetei. A hazai salétromfőzés története a már érintett nyírségi salétromos parasztoktól eltekintve még feldolgozatlan, de úgy látszik, jelentős méretű idényipar volt: 1760 körül nyaranta tescheni (Osztrák-Szilézia) salétromfőző mesterek járták legényeikkel az országot, salétromot ástak és főztek, és beszolgáltatták a legközelebbi királyi fegyvertárba.Speciális kutatások híján nem tudjuk, hogy ez a hétéves háború kísérőjelensége volt-e csupán, vagy évtizedeken át érvényesülő rendszer. Ugyancsak a 18. század első felében indult meg a kultúrigényeket is kielégítő üveggyártás. A Zempléni-hegységben a regéci (1698 óta) és a füzéri (1742 előtt) uradalmi üveghuta, a Partiumban a Károlyi Sándor alapította száldobágyi üveghuta (1722-től a harmincas évek végéig) ablak- és táblaüveg mellett már palackokat, üvegtányérokat állított elő.

Ember Győző

A közlekedés javítása

A Helytartótanács szükségesnek látta, hogy ne csupán rendeleteket. küldjön a megyékbe, hanem ellenőrizze is őket. Erre a célra az országos vagy tartományi biztosi szervezetet vette igénybe. A szervezet élén álló Károlyi Sándor gróf sorra járta a megyéket, s szomorúan ismerte el, hogy sok megye csak félvállról törődik a területén levő utakkal és hidakkal. A Helytartótanács rendszeresen igénybe vette a biztosi szervezetet, bizonyos fokú önállósággal is felruházta a közlekedéssel kapcsolatos ügyek intézésében.

Vörös Károly

A parasztság

És itt nem csupán elvek leszögezéséről van szó, hanem gazdasági szükségszerűségről is; hiszen például Károlyi Sándor már 1718-ban megtiltotta jobbágyainak, hogy nagykárolyi uradalmát elhagyják, és a század második felére a hajdan szabadmenetelű és ilyenként a felszabadított területeket oly nagy lendülettel benépesítő parasztság jó része új lakóhelyén az örökös jobbágyság kategóriáiba került át.

Konfliktusok az életmód jegyében

Hiszen már Pálffy János, a szatmári béke létrehozója, rettenetesnek találja 1726-ban, hogy egy magyar főúr, mint a fia számára éppen feleséget kereső Károlyi Sándor, Szatmár megyében lakjék, mikor a magyar szokás és köntös messzi földön irtózatot kelt. Ki menne feleségül oda, hol sem doktor, „sem kivel való tisztességes társalkodása nem lehet egy ifjú asszonynak”. Küldje Károlyi a fiát olyan országba, „az hol az mostani seculum folyását és manírját és nyelveket tanulná meg, az magyar szokást hadná el, kinek minden capacitasa s minden requisituma megvagyon, egyedül országok látásán kívül lévén, az mit esztendő alatt elvégezve meglátná Excellentiád egészen való más geniussát s accomodatioját, az mikor akármelly minister és méltóság is jó szívvel adja maga lányát ő nagyságának”.[29] Nem indokolatlan a jó tanács a világlátásra, mikor tudjuk, hogy Gyulai Ferenc gróf édesanyja Erdélyből kiindulva éppúgy nem jutott túl Debrecenen, mint az alispánságot is viselt jómódú birtokos nemes Rettegi György sem volt nyugatabbra Szatmárnál, Debrecennél, Váradnál, sőt, Erdélyben sem igen lépett túl szűkebb dobokai pátriájának határán.

Persze vannak, akik részint ösztönösen, részint az előttük bontakozó politikai fejlődés láttán felismerik perspektívájuk tágításának szükségességét. Terjed a német nyelv tanulása; Károlyi Sándor, megfogadva Pálffy tanácsát, biztatja is fiát, de ő maga már nem tanul meg németül.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben.

Szépirodalom

Odahaza, Magyarországon, igénytelenebb vagy éppen önigazolást szolgáló feljegyzéseket fogalmaztak Rákóczi olyan egykori hívei, mint Károlyi Sándor gróf (1668–1743), azután Ottlyk György (1656–1723), a fejedelem volt udvarmestere, és még többen mások.

H. Balázs Éva

Mária Terézia

Bajorországot kivéve mindenki igent mondott a Pragmatica Santióra. De amikor 1740-ben érvénybe kellett volna lépnie, az európai kis- és nagyhatalmak sorban szegték meg szavukat. Azonnal megmutatkozott, hogy a legveszélyesebb ellenfél a fiatal, energikus és mindenre elszánt porosz király, II. Frigyes lesz. Ebben a helyzetben, már az első harcok idején komoly támogatást kapott az ifjú királynő a dunántúli megyéktől. Azok nemesi felkelését a szatmári béke szerzői, az udvar feltétlen hívei, Pálffy János és Károlyi Sándor mozgósították. Nagyméretű segítséget azonban csak az országgyűléstől lehetett kérni és kapni.

Lábjegyzetek

  1. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 180.
  2. Ugyanott 425.
  3. Csécsi János naplója. Rákóczi Tükör II. 147.
  4. Ugyanott 149.
  5. Rákóczi Tár I. 435.
  6. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 197–198.
  7. Ugyanott 199–200
  8. Ugyanott 215–216
  9. Ugyanott 218.
  10. Ugyanott 227.
  11. AR: I. III. 592–593.
  12. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  13. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  14. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  15. Idézi: Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára. Budapest, 1925. 135.
  16. Idézi: Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732, Kalocsa, 1933. 149.
  17. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában. Zalaegerszeg, 1941, 262.
  18. Idézi: Wellmann Imre, Az 1707. évi kassai gyűlés tárgyalásai. Levéltári Közlemények 1935. 50.
  19. Ugyanott.
  20. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. Sajtó alá rendezte Géresi Kálmán. Budapest, 1897. 81.
  21. Ugyanott 83.
  22. Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. Budapest, 1907–1910. II. 284.
  23. II. Rákóczi Ferenc utasítása a máramarosi jószágigazgató részére. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1897. 70.
  24. AR: I. IX. 242.
  25. Az eredeti német szöveg: „Wenn ich … dieses kupfergeld habe, so werde ich alles dafür kaufen können, wie ín Schweden, Holland, England und andern orten zu sehen, und wenn ioh dieses kupfergeld nicht habe, so muss ich silbergeld dafür brauchen; also bekommt das kupfergeld gleiches recht mit dem silber und gold”. W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer. 1686. XXXI. fejezet. Idézi: Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája. Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 192.
  26. Vízkelety András, Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelmi beiktatásán elhangzott beszédje. Irodalomtörténeti Közlemények 1960. 580–581
  27. Idézi: Éble Gábor, Károlyi Ferenc gróf és kora. I. Budapest, 1893. 138.
  28. Torma Károly, Gróf Gyulai Ferenc tábornok emlékirata, 1715–1787. Hazán VI. 1886. 409.
  29. Idézi: Éble Gábor, Károlyi Ferencz gróf és kora. I. Budapest, 1893. 186, 191.

Művei

Irodalom

Rákóczi kezdeményezésére és Károlyinak adott megbízására Esze Tamás, A szatmári béke történelmi előzményei (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976). Mivel a Pálffy család levéltárából az 1704–1711 közötti évek anyagát a második világháború idején elvitték, a Károlyi család levéltárának idevágó forrásai sincsenek mind ez idáig következetesen föltárva, a két főparancsnok különtárgyalásait főleg Pulay János, A szathmári békességről írt munkájában (Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László. V. Pest, 1865) kiadott források alapján rekonstruáltam.

Károlyi emlékiratát, amely Pálffy álláspontjának realitását fejti ki Rákóczi számára, mind ez idáig nem tárta még fel a kutatás, Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. III. 159–161 kivonatos ismertetéséből idézem.

A szatmári megegyezés – az előző fejezetekben ismertetett forrásgyűjteményeken és irodalmon kívül: Palmes angol követ és St. John Peterborough bécsi tárgyalásaira II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978. 480–496; J. Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rakoczy's und seiner Verbindungen mit dem Auslande. I–II. (Wien, 1855–1858); H. Kospach, Englische Stimmen über Österreich und Prinz Eugen während des Spanischen Erbfolgekrieges (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1965). A konfiskációk hazai levéltárakban is gazdag anyaga még hozzávetőlegesen sincs felmérve; áttekintést ad Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (Kalocsa, 1933. 142. skk.). Az elkobzott javak összeírásai: Magyar Országos Levéltár E 156 Fasc. 67. No. 27, Fasc. 87. No. 62, Fasc. 104. No. 50–59. A konfiskációs pártról Lukinich Imre, A szatmári béke… (Budapest, 1925. 58. skk. Az 1711. február 14-i minisztertanács jegyzőkönyve ugyanott 248–253, továbbá a megegyezés alapjául szolgáló finalis resolutio, declaratio, a megegyezési okmány, az esküszövegek ugyanott közölve). A stryji senatusi ülés után Károlyi szerepének jelentőségét a tárgyalások meggyorsításában hangsúlyozza Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981. 88. skk.); Benda Kálmán, Ráday Pál és a szatmári béke (Ráday Pál, 1677–1733. Szerkesztette Esze Tamás. Budapest, 1980); Heckenast Gusztáv, [https://hu.wikipedia.org/wiki/Heckenast_Gusztáv A jobbágykatonaságra vonatkozó végzés a szatmári békeokmányban (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. VajaNyíregyháza, 1976); Kállay István, Adatok a Rákóczi-szabadságharc végnapjainak történetéhez (Levéltári Közlemények 1962). Szilágyi István, A szatmári békepontok szövegének egybehasonlító vizsgálata (Magyar Történelmi Tár 1860).

Károlyi Sándor személyiségét mint a szatmári béke történetének és jelentőségének kulcskérdését a 19. századi történetírás helyezte előtérbe. De annak ellenére, hogy Takáts Sándor már a századfordulón sürgette Károlyi hatalmas életművének feldolgozását, Géresi Kálmán és Éble Gábor forráskiadásai félbemaradtak, a szatmári béke forrásanyagát 1925-ben kiadó Lukinich Imre pedig nem jutott hozzá a Károlyi levéltár anyagához. Érdemi munkát ebben a kérdésben Szekfű végzett, aki az 1930-as évek vége felé egy Károlyi Sándor és kora című monográfia kidolgozásába kezdett. A száz ívre tervezett monográfia nem készült el, de a több ezer cédulányi levéltári forrásjegyzet és az előtanulmánynak tekinthető Bercsényi és Károlyi című akadémiai székfoglaló előadás (1940) arra utal, hogy felismerte: a szatmári béke nem magyarázható meg Károlyi személyes politikájából. A magyar történetírásban az 1960-as évek óta elfogadott lett, hogy a szatmári béke a Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma volt. „A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései” témakörében 1976 elején megrendezett konferencián kifejtett álláspontok – Rákóczi kezdeményezéséről, békekoncepciójáról, a nemzetközi garanciák lehetőségéről, a király halálának eltitkolásáról – új összefüggésekbe helyezték a Károlyi-kérdést is. A legújabb irodalomban Bánkúti Imre, A szatmári béke (Budapest, 1981) Pálffy János korábban sem lebecsült szerepének jelentőségét hangsúlyozza; Kovács Ágnes, Károlyi Sándor (Magyar História. Életrajzok. Budapest, 1988) a kuruc fővezér politikáját emeli ki.