Károlyváros

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Karlóca

horvátul Karlovac, németül Karlstadt, latinul Carlostadium

horvátországi város Karlovác megyében
Wikipédia
Károlyváros zászlaja
1698. november 13.
Karlócán holland és angol közvetítéssel béketárgyalások kezdődnek a Szent Liga képviselői és a szultán biztosai között.
1699. január 26.
Karlócán a Szent Liga és a Porta képviselői aláírják a békét. Magyarország (a Szerémség keleti fele és a Maros–Tisza köze kivételével) és Erdély I. Lipót uralma alá kerül, a szultán a magyar elégedetleneket a jövőben nem támogatja, Thököly Imrét és bujdosótársait a birodalom belsejében telepítik le.
1744, az év végén
Szerb „kongresszus” Karlócán.
1769. május 4.
Összeül Karlócán a második szerb nemzeti „kongresszus”.
1771. július 20.
Mária Terézia kibocsátja a magyarországi szerbek jogállását rendező Illir regulamentumot. (Megszünteti a karlócai pátriárka világi hatalmát.)
1873. szeptember 23.
A KárolyvárosFiume vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Budapest és Fiume között.
1877. november 26.
A Lujza út (KárolyvárosFiume) államosítása.

Tartalomjegyzék

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

A délnyugatra, főleg Itáliába irányuló forgalom adatai a Szlavóniai Főharmincad (Nedelice) vámbevételeiben tükröződnek. Az 1566 és 1576 között hét évből ismert vámjövedelmek átlaga 14 722 forint volt: ez az összeg a Kőszegtől - az 1578-ban alapított – Károlyvárosig terjedő területen átmenő külkereskedelmi forgalom nagyságára vetett fényt.

Sinkovics István

A magyarországi központi igazgatás

Külön szervezet irányította a Dráva és a Száva közti, illetve a Szávától délre eső terület védelmét: a Vend (Szlavón) Főkapitányság központja Varasd, a Horvát Főkapitányság székhelye Károlyváros.

Szlavónia, Horvátország és Dalmácia

A szlavóniai végvidék központja Varasd lett, a horvátországié a főherceg által épített és róla elnevezett Károlyváros.

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

1650-ben Bihács parancsnoka betört Horvátországba. Végigpusztította a Kulpa vidékét, és több falu lakosságát rabszíjra fűzte. Visszavágásként Zrínyi Péter kapitány a károlyvárosi főkapitány, Frangepán Farkas biztatására horvát és magyar vitézekkel együtt Boszniába vonul, összecsap a török várőrségek egybegyűlt haderejével, és nagy zsákmánnyal, foglyok sokaságával tér haza.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

Legjellemzőbb a Zrínyi fivérek és az udvari arisztokrácia harca az adriai-tengeri kereskedelem miatt. 1648-ban Zrínyi Miklós még kereskedelmi megállapodást kötött Carlo Miglióval, 1649-ben császári pátens hirdeti ki, hogy a tengeri kereskedelem állami monopólium. Előnyeit a Triesztbe vezető út mentén fekvő birtokok urai s a károlyvárosi császári kapitányok élvezhetik.

Wellmann Imre

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

A karlócai békével vége szakadt ugyan a népesedést pusztulásra váltó visszafoglaló háború rendkívül nyomasztó idejének, anélkül azonban, hogy megteremtődtek volna az elszenvedett súlyos veszteségek helyrehozásának rég óhajtott kedvező föltételei.

Önkéntes bevándorlás

Nem hiányoztak szerbek, azonkívül. bolgárok azok között sem, kik a karlócai, majd a pozsareváci béke adta előnyöket kihasználva, kereskedés céljából előbb időlegesen, majd mindinkább állandó jelleggel török földről költöztek az ország különféle, főképp nagyobb helységeibe, s általában görög néven szerepeltek.

A táj átalakulása és a mezőgazdaság új megalapozása a töröktől visszahódított országrészen

Még török kézen voltak egyes erősségek, midőn ezektől távolabb már megkezdődött az új honfoglalás Buda visszavívása után, elsősorban a roppant megpróbáltatásokat túlélt ottani lakosság munkájával. Majd ahogy egyre jobban kiteljesedett az ország területe, a megmaradtakhoz máshonnan jöttek, majd betelepítettek is csatlakoztak a visszafoglaló seregek nyomában, s aztán a karlócai békét követő négy háborúmentes esztendőben mindjobban kibontakozott s előrehaladt a gazdálkodás tartós megalapozása.

R. Várkonyi Ágnes

A Határőrvidék katonaparasztsága

Hosszú, mintegy 6–8 évig tartó tárgyalások és munkálatok során alakították ki a határőrkerületeket. Véglegesen csak a török háború befejezése, a zentai győzelem és a karlócai béke után jelölték ki az új török–magyar határvonalat.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A teljes cikk.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A békepontokra adott császári válasz a Habsburg-kormányzatban időközben bekövetkezett belső hatalmi súlypontváltozást tükrözte. Több kérdést az összehívandó országgyűlésre utalt, leszögezve, hogy a régi törvények értelmében a király egymaga nem, csakis az ország dönthet. Megígérte, hogy eltörli a neoacquisticát, és háromévenként országgyűlést hívnak össze. Az európai hatalmak kezességére és az Erdélyi Fejedelemség állami önállóságara vonatkozó feltételeket azonban mereven elatusította, mondván, hogy a külső garancia a bizalmatlanság magvait hintené el a király és az országlakosok között. Erdélyről pedig leszögezte, hogy a fejedelemséget a török járom alól a császár fegyverei szabadították fel, s a karlócai békével ellenkező újításra nem lép.

Tudományok

A karlócai békében megszabott határokat Weigel térképe (1703) rögzíti, Johann Müller Magyarország-térképe (1709) információinak gazdagságával emelkedik ki.

Ember Győző

III. Károly első török háborúja

A török nem tudott belenyugodni azokba a területi veszteségekbe. amelyeket a karlócai békében, 1699-ben kellett elismernie.

A Határőrvidék

A felszabadító háborúkat lezáró karlováci (1699) és pozsareváci (1718) békék értelmében visszaszerzett területek jelentékeny részét hosszú ideig nem csatolták vissza az országhoz, hanem katonai kormányzat alatt tartották, és átmenetileg vagy végleg határőrvidékké szervezték át.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A Horvát-szlavón-dalmát Királyságban és a Bánságban már a karlócai, illetve a pozsareváci békekötés után szerveztek katonai parancsnokságokat: Károlyvárosban a horvátországit, Varasdon a vendvidékit, Eszéken a szlavóniait és Temesvárott a bánságit. Ezekből a parancsnokságokból később főhadparancsnokságok lettek.

A horvát-szlavón határőrség

A Horvát-szlavón határőrvidék négy részre oszlott. E részeket kezdetben kerületeknek, a 17. század harmincas éveitől generalátusoknak nevezték. Kettő közülük már a 16. században kialakult: a vend (nagyrészt szerb lakossággal) és a horvát. A parancsnokság székhelye szerint a vendet varasdinak, a horvátot károlyvárosinak hívták. A harmadik kialakulása a 17. század második felében folyt le, és a század végére, a karlócai béke után fejeződött be. Ezt a horvát bán főkapitánysága alá rendelték, és ezért báni generalátus lett a neve.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Ember Győző

A közlekedés javítása

Időszakunkban a Károly út megépítése volt a legjelentősebb uralkodói kezdeményezés. Ez az út a horvátországi Károlyvárost kötötte össze a tengerparti Porto Rével, illetve Buccarival. Elsősorban katonai célokat szolgált, de gazdasági jelentősége is nagy volt, a korábbinál sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott a magyarországi áruk tengeri kivitelére.

Vörös Károly

Konfliktusok a vallás szférájában

Mert ha az unió kezdeményezésével, az uniáltak társadalmi és politikai jogainak tágítása által az udvar kiélezte is az erdélyi társadalomban a három nemzet és a románság között lappangó ellentéteket, ugyanakkor az egész románságon belül új konfliktus is kibontakozott: az uniáltak és az ortodoxok konfliktusa. Az uniálás ugyanis elsősorban, s az 1744. évi törvények után immár kizárólagosan, az uniált papság és egy vékony, a kispolgárosodás-értelmiséggé válás felé lépni képes szűk réteg számára nyújtott előnyöket (ám ez a Balázsfalva körül alakulni kezdő egyházi értelmiségi réteg az, mely 1748-ban még egyszer visszatér az egész románság bizonyos politikai-társadalmi jogainak kérelmezéséhez), az elmaradott széles tömegek számára azonban semmiféle emelkedéssel vagy könnyítéssel nem járt, viszont évszázados hagyományok, szokások megsértését vagy elhagyását követelte. Hogy mennyi része volt ennek tudatosításában a Havasalföldi Fejedelemség, az orosz udvar vagy az ortodoxia egyik magyarországi fejeként a románok fölött is egyházi főséget gyakorolni kívánó karlócai szerb pátriárka mesterkedéseinek vagy akár az uniáltak társadalmi törekvéseitől és ennek érdekében az abszolutizmust kiszolgáló készségétől tartó erdélyi rendek az ortodoxiát támogató magatartásának, nem lehet pontosan lemérni. Kétségtelen azonban, hogy az unió az azt kényszerből vagy emelkedési vágyból elfogadó román papságban sem volt népszerű. Így lesz érthető, hogy 1744-ben Dél-Erdélyben egy románul nem is tudó szerb szerzetes, Vissarion primitív agitációja rövid idő alatt meg tudta semmisíteni az unió eredményeit. És ezen Vissarionnak a császári hatóságok általi „eltüntetése” már éppúgy nem segíthetett, mint Micu-Klein püspök megbékítési kísérletei, majd utódainak az uniót éveken át visszaállítani akaró lépései vagy az udvar olyan adminisztratív intézkedései, mint Mária Teréziának 1760-ban kibocsátott, az ortodoxok által elfoglalt 158 templomot az unitusoknak visszaadni rendelő parancsa. Ám az 1759–1761-ben az ugyancsak Karlócáról érkező Sophronius nevű, immár román kalugyer agitációjára kibontakozó utolsó, minden előzőnél nagyobb unióellenes hullám hatása alatt (melynek végül a katonai karhatalom felvonultatása békésen vet véget) az udvar nemhogy kénytelen volt belátni: az évtizedeken át egészében uniáltnak hitt románság legnagyobb tömegeiben cserbenhagyta – vagy még inkább soha el sem is fogadta – az uniót, s visszatért az ortodoxiára, hanem az uralkodói befolyásnak legalább maradványait megőrzendő s biztosítandó, Mária Terézia maga volt kénytelen ortodox püspökség szervezéséről gondoskodni.

Kosáry Domokos

Görögkeletiek és unitusok

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

A szerb egyház, kiváltságai értelmében, autonómiával rendelkezett. Az egyháziak és világiak gyűlése, „kongresszusa”, maga választotta az érseket, aki azután püspökeit, papjait önállóan nevezte ki. A papság kiváltságos helyzetet élvezett. Az egyház bizonyos hatalmat gyakorolt a világiak felett is. Ezek nagyrészt parasztok voltak. A határőrvidéken élők katonai szolgálat fejében kaptak telkeket. Kisebb, de befolyásosabb réteget alkottak a városokban a kereskedők és kézművesek. A szerb egyház vezetői egyrészt arra igyekeztek, hogy Magyarországon és Erdélyben minden görögkeletire, vagyis a románokra is kiterjesszék hatáskörüket, másrészt pedig arra, hogy egyházuk a közigazgatási funkciókat is átvegye. A bécsi udvar, ha hajlamos volt is a szerbeket a maga érdekeinek megfelelően felhasználni, e két törekvést akadályozta, sőt az eredeti kiváltságokat is korlátozni igyekezett. Ezzel függött össze az úgynevezett illír bizottság felállítása a hazai görögkeletiek ügyeinek intézésére.

A művelődés a hagyományos egyházi keretek között, egy ideig a régi, szerény szinten folytatódott. Az új viszonyok azonban rövidesen éreztetni kezdték hatásukat. Ez először abban nyilvánult meg, hogy az egyházi vezetők kezdték szükségét érezni az iskolázásnak és a könyvnek. Segítségért Bécshez fordultak mely azonban ekkoriban még ily kérdésekkel nem foglalkozott, majd pedig Oroszországhoz. Vicentije Jovanović érsek megkeresésére 1733-ban a kijevi akadémiáról hat tanár érkezett Karlócára, és ott iskolát rendezett be az egyházi pályára készülőknek. Az egyházi irodalom orosz-szlavón nyelvű volt. Közben azonban a régi egyház belső társadalmi erőviszonyai is módosulni kezdtek. Kialakult egy határőrtiszti, sőt egy szerb nemesi réteg. Erősödött a szerb kereskedő polgárság, amelynek soraiból ugyancsak elég sokan kaptak nemességet. Az új, világi erők szembekerültek a hagyományokkal, és kezdték fenyegetni az ortodox klérus addig kizárólagos uralmát. A felsőbb rétegek fiai megfelelő szerb intézmények híján a magyar, főleg a protestáns középiskolákat kezdték látogatni. Megismerkedtek a latin nyelvvel, más nyugati egyházi hagyományokkal, sőt a világi műveltség elemeivel is. Mindez előkészítette egy olyan új tendencia kialakulását, amely azután a következő időszakban szembefordult a régi, ortodox egyházi hagyománnyal, de ugyanakkor tovább is haladt a szerb nyelvi-nemzeti fejlődés útján.

A kárpátukrán ortodoxiát az udvarnak a 17. század végén sikerült vallási unióra bírnia. A máramarosi ortodox püspökség 1711 után végleg megszűnt. Az új, munkácsi unitus egyházmegye az egri püspök felügyelete alá tartozott. Mindez ott, az ország egyik gazdaságilag és kulturálisan elmaradt vidékén, inkább csak a papok helyzetén változtatott. Ezek kiemelkedtek a jobbágysorból, a földesúrtól telket, népüktől tizedet, robotot kaptak. A vicarius a század közepén állított fel Munkácson olyan iskolát, amelyben az egyházi pályára készülők elemi képzésben részesülhettek. A papnövendékek ezután Egerben, később Nagyszombatban tanultak. Az egri püspök egyébként még 1751-ben is úgy látta, hogy uniójuk csak külsődleges, hiszen orosz egyházi könyveket használtak.

Másként alakult a helyzet az erdélyi románok között. Itt az unitus egyház létrejötte az 1700-i zsinattól számítható, amelyen [[Atanasie Anghel|Athanasius (†1713), az utolsó gyulafehérvári ortodox metropolita és az első román unitus püspök 58 esperes és 1563 pópa élén elfogadta a vallásuniót. Az új szervezet az esztergomi érsek fősége alá került, aki ellenőrzésül állandó „teológust”, rendszerint jezsuitát delegált a fogarasi unitus püspök mellé.

Az uniót elősegítette, hogy a román klérusnak mindössze négy elvi pontot, köztük a pápa főségére vonatkozót, kellett elfogadnia, egyébként azonban változatlanul megtarthatta régi szervezetét, az ortodox rítust, a liturgikus nyelvet, a hagyományos külsőségeket. A falusi nép alig vette észre, hogy másik egyházba került át a korábbiból. Amiből persze az unió labilitása is következett, az, hogy a nép többsége alapjában véve nem szakadt ki az orosz vezetésű ortodoxia vallásos művelődési köréből, hanem ahhoz ragaszkodott, és több esetben, főleg szerb egyházi biztatásra, az unióval nyíltan szembefordult. A bécsi udvar jó ideig azt az álláspontot foglalta el, hogy az unió az egész románságra kiterjedt, tehát román ortodoxok nincsenek. Kivéve persze a történeti Erdélyen kívül, így a bihari részeken. Itt viszont a románok a szerb ortodox egyház fennhatósága alá kerültek, amellyel szemben a nagyváradi magyar püspökök igyekeztek a román unitus egyházi szervezetet megszilárdítani, eleinte igen változó, az 1730-as évek végétől már nagyobb sikerrel. A 18. század közepe felé Bécs végül mégis kénytelen volt tudomásul venni, hogy Erdélyben is maradt román ortodoxia. Művelődési lehetőségeket azonban időszakunkban csak az unitus egyház előtt nyitott. A jezsuita kollégiumok Kolozsvárott és más erdélyi városokban megkönnyítették a román tanulók, főként a papok, nemesek fiainak felvételét, és ezzel a papok jobb előképzését is. A görög katolikus román papnövendékek számára Nagyszombatban és a bécsi Pazmaneumban létesültek ösztöndíjas helyek. De hamar kialakult egy saját, helyi román művelődési központ is. A szabad parasztcsaládból származó Ion Inochentie Clain (Klein János Ince, 1692–1768) volt az, aki a nagyszombati jezsuita szeminárium elvégzése után, mint unitus püspök, 1737-ben csere útján a balázsfalvi (Blaj) uradalmat megszerezte, és ott bazilita kolostor, templom, többféle iskola, köztük papnevelő és könyvtár alapjait vetette meg. Sőt már 1738-tól kezdve anyagi alapot teremtett arra is, hogy évente három tehetséges diák Rómába menjen. Az Itáliában jártak közül került ki a következő időszak román művelődésének több jelentős szereplője. Az unió hívei így a római egyházhoz, a latinitáshoz kapcsolódva egy új, nyugati elemekkel áthatott művelődési tendenciát hoztak létre. S az unitus egyház keretét és ideológiáját használták fel a románok egyenjogúsításáért vívott politikai küzdelemben is, amely az adott társadalmi és politikai feltételek között, a négy „bevett vallás” (a református, katolikus, evangélikus és unitárius), meg a három rendi „nemzet” (a magyar nemes, a székely és a szász) hazájában nyilvánvalóan rendi jelleget öltött magára, és az ötödik vallás és a negyedik nemzet, a román elismertetésére irányult.

Az unió előtt a román ortodoxia csak „megtűrt”, alárendelt pozícióban élt. Az unió egyik elősegítő motívuma annak idején éppen az volt, hogy a nyomorúságos helyzetű román klérus ettől várta felemelkedését, azt, hogy a református vagy katolikus lelkészek társadalmi színvonalára juthat. Az írni-olvasni alig tudó falusi pópák ugyanis maguk is parasztnak minősültek a falu népével együtt, amely az egyháznak járó szolgáltatásokkal nem nekik, hanem a földesúr vallása szerint a katolikus vagy protestáns lelkésznek tartozott. Ehhez járult néhány ezer román kisnemes család törekvése is, főleg Hátszeg és Fogaras vidékén, hogy hivatalokba jutva biztosítsa jövőjét és szabadságait, hiszen anyagi helyzete a tehetősebb jobbágyét nemigen haladta túl. A bécsi udvar I. Lipót diplomáiban (1692, 1699, 1701) a siker kedvéért többet ígért, mint amennyit végül meg tudott tartani. Kilátásba helyezte, hogy a papok mentességet kapnak a jobbágysors alól, sőt azt is, hogy az uniált románok, a világiak is, „hozzászámlálódnak”[1] a katolikus rendhez, és a hazának így nemcsak megtűrt, hanem a többi rendekhez hasonló szabadságokkal bíró fiai lesznek. Ezt azonban az erdélyi rendek megakadályozták. A fő ellenállást a magyar nemesség fejtette ki, saját kiváltságos pozícióját védve a románok ellen, akiknek növekvő számbeli súlyával pontos statisztikai adatok nélkül is tisztában volt. A [[Lipót király|Lipót-féle diplomák azonban mégis bizonyos alapot nyújtottak a román törekvések felújításához. Klein püspök, akiről fent már szó esett, 1730–1744 közt huszonkét petícióban fordult az udvarhoz és a rendekhez a lipóti diplomák ígéreteinek beváltása, illetve az ötödik vallás és negyedik nemzet elismertetése, a románság felemelése érdekében, amely szerinte csak az unitus egység alapján volt elképzelhető. A klérus politikai és gazdasági egyenjogúságát követelve előadta, hogy az unitus papok, kiváltság és egyházi föld nélkül, még mindig a parasztok közé számítanak. Az erdélyi rendi országgyűlés előbb (1733) elutasítóan fogadta, majd utóbb (1737, 1744) élesen támadta őt azzal, hogy a privilégiumokba ütköző, törvénytelen dolgokat követel. Klein előbb arra hivatkozott, hogy Erdélyben a román nép a legszámosabb. Majd arra a válaszra, hogy viszont bevándorolt és szolgarendű, 1735-ben a dáko-román kontinuitás humanista hagyományának felújításával felelt: a román nép a legrégebbi is, amely csak az ortodoxia miatt vesztette el kiváltságait, de most, az unióval és a diplomákkal újra jogot formálhat azokra. Az országgyűlés végül 1744-ben Mária Terézia határozott óhajára eltörölte az unitus egyház „megtűrt” jellegét, a pópák egyházi javait kiváltságokkal ruházta fel, de ennél tovább nem akart elmenni, és külön kikötötte, hogy a román nép „a nemzetek közt számot ne tegyen”.[2]

1744-ben egy Sarai Vissarion nevű szerb ortodox szerzetes, a karlócai egyház embere, Dél-Erdélyben az unió elhagyására szólította fel a román parasztokat. A kibontakozó tömegmozgalom során számos unitus papot elűztek.

Heckenast Gusztáv

Bőripar

Egyéb, de ennél nem nagyobb bőrgyártó manufaktúrákat említenek forrásaink Fiuméban, Vácon és a Baranya megyei Németürögön, s egy, a termelés megindulásáig valószínűleg el sem jutott kezdeményezést a horvátországi Károlyvárosban.

Kosáry Domokos

A türelmi rendelet

A türelmi rendelet másik fő érintettje, a görögkeleti egyház Magyarországon (Erdély nélkül) az 1790-es évek elején a karlócai metropolita, vagyis érsek alatt 7 püspökséget, 935 szerb, 553 román és 17 görög, vagyis összesen 1505 egyházközséget mondhatott magáénak, amelyben 2101 lelkész, illetve diakónus működött, s ezenkívül 26 kolostorban 233 szerzetes, kalugyer élt. Ehhez kell még azután hozzáadnunk a névlegesen ugyancsak Karlóca alá tartozó erdélyi román ortodox püspökség egyházközségeit. E pár adat is érzékelteti, hogy az ortodox vallás a régi országban milyen jelentős tömeget képviselt.

A szerb egyház, mint láttuk, régi kiváltságokkal rendelkezett. S mivel egyúttal a magyarországi szerbek prenacionális értelemben vett nemzeti-etnikai és politikai kerete is volt, jó ideig a politikai küzdelmek is az egyházi kiváltságok körül folytak az udvar, a Magyar Kancellária és a szerbek között. A közigazgatásilag négyféle: határőrvidéki, bánsági, magyar és horvát területeken élő szerbek és egyben a görögkeleti románok, görögök ügyeit 1745 óta külön udvari hatóság, az úgynevezett „illír” bizottság intézte, amely igyekezett az erősödő szerb egyház igényeit egyrészt korlátok közé szorítani, másrészt viszont azok között a Magyar Kancelláriával szemben is érvényesíteni. Ennek ellenére az 1769-i szerb egyházi kongresszus már szinte a nemzeti gyűlés jellegét vette fel, a három „rend”: az egyházi, katonai (határőrségi) és a „provinciális”, vagyis a magyar megyei és városi igazgatás alatt élők küldöttjeivel. Ennek visszaszorítása céljából az udvar a szerbek jogszabályait egy úgynevezett „Illir Regulamentum”-ban foglalta össze (1770), amely leszögezte, hogy a karlócai metropolita csak egyházi ügyekben számít elöljárónak, és hogy a határőrvidéken élő szerbek az ott illetékes hatóságoknak vannak alárendelve.

Benda Kálmán

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost a szabad királyi városok sorába emelték.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Javított a helyzeten a Ludovika út, amely 1801 óta épült, és 1812-ben készült el, s ZágrábKárolyvárosFiume útvonalon juttatta el a tengerig a Dunán, a Dráván és a Száván érkezett gabonaszállítmányokat. Az utat a Privilegizált Magyar Csatorna és Hajózási Társaság (Privilegierte ungarische Kanal- und Schiffahrtsgesellschaft) építtette. Fő részvényesei osztrák és magyar főurak voltak.

1834 és 1840 között az állam a József utat 300 ezer forint költséggel megjavíttatta, s ezzel a kereskedelem számára hasznosíthatóvá tette a legrövidebb utat a tengerig, amely Károlyvárostól Ogulinon át vezetett oda.

A Fiumébe irányított áruk magas szállítási költségei a közutakon olyan mértékben veszélyeztették a magyarországi gabona versenyképességét a Habsburg-birodalmon kívüli piacokon, hogy az 1820-as évek közepére a bánáti gabona már ki is szorult az itáliai piacról. A magas szállítási költségek miatt a Bánságból érdemesebb volt a gabonát Laibachon át Triesztbe fuvarozni, mint Fiumébe.

A magyarországi gabona fő piaca azonban Bécs és a nyugat—magyarországi megyékkel határos örökös tartományok voltak. Az ide irányuló gabonaszállítmányok a BécsBécsújhelySopronKőszeg (VarasdZágrábTrieszt felé leágazással rendelkező) állami főúton jutottak el tengelyen Bécsbe, Alsó-Ausztria más városaiba, illetve Horvátországon át Triesztbe. Északkelet- és Kelet-Magyarország bortermő vidékeiről a külföldre, észak felé irányított szállítmányok is szekéren jutottak el céljukhoz, lassú és költséges fuvarként. A hegyi utak, szorosok, nehéz átjárók szekeret és bort egyaránt próbára tettek, és még azzal is súlyosbították a szállítási lehetőségeket, hogy csak késő tavasszal, nyáron és kora ősszel voltak használhatók.

A gyapjú tengelyen történő szállítása sem volt kifizetődőbb. Egy mázsa gyapjú szállítási költsége szekéren Pesttől Hamburgig ötszöröse volt a Hamburgtól New Yorkig tartó hajóút viteldíjának. A magas szállítási költségek a Habsburg-ház uralma alatt álló tartományok határain túl a magyarországi borokat is csaknem versenyképtelenné tették a franciával szemben már az 1830-as évek második felében csakúgy, mint a magyarországi gyapjút úgyszólván versenyképtelenné tette az európai piacon megjelenő ausztráliai.

Az ország belsejében a főutakat az állam építette, de a megyék voltak kötelesek karbantartásukról gondoskodni a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt. A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Erdélyben a 19. század elejéig csupán az örökös tartományokból a Havasalföldre irányított szállítmányok útjául szolgáló verestoronyi hágó Károly útja, az Erdély északi részét átszelő és a borgói hágón át Bukovinába vezető, továbbá a Magyarországba vivő zarándi állami út volt kövezett és jól karbantartott. As 1540-es évekre Erdélynek már 250,5 mérföld hosszúságú útja volt, ebből 200 mérföldnyi kövezett. A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek. Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A közlekedésben a minőségi változás kezdetét az 1817., illetve az 1823. évi kezdetek után az 1830. szeptember 17-e óta – az Első Dunai Gőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampfschiffahrtsgesellschaft = DDSG) 1829. március 13-i megalakulását követően – rendszeressé váló gőzhajón szállítás jelentette. Nagyobb mennyiséget sokkal rövidebb idő alatt lehetett eljuttatni rendeltetési helyére, mint a lóvontatású hajóval, nem is szólva a szekérfuvarozásról. Míg a lóvontatású hajó útja az Al—Dunától bécsig 3 hónapot igényelt, gőzhajóval 8 napig tartott. A Pest és Bécs közötti út megtételéhez a lóvontatású hajónak 4–5 hétre volt szüksége, a. gőzhajó 2–3 nap alatt célhoz ért. A tömegméretű gabonaszállítás azonban teljes lendülettel csak az 1840-es évek elején bontakozott ki, amikor gőzhajók vontatta, nagy befogadóképességű uszályokat használtak erre a célra is. Más jellegű hajókat építettek élőállat-szállításra. Az uszályok alkalmazása révén a szállítási költségek a gabonánál és az élő állatnál az előző évtizedekbelieknek a felére csökkentek. Az állatszállítás ideje a felhajtáséhoz képest egynegyedére zsugorodott össze.

A gőzhajón lebonyolított áruforgalom gyarapodásáról ad ízelítőt a DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalmi adatait tartalmazó táblázat:

A DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalma (1835–1847)
Év Hajó (db) Uszály (db) Utas (fő) Az áru súlya (bécsi mázsa)
1835 5 17 727 38 529
1837 10 47 436 97 991
1840 19 125 293 368 683
1844 29 19 555 864 1 083 354
1847 41 101 825 517 3 184 778

Az 1840-es évek végén Pesten északi és déli irányban évente 1000 gőzhajó haladt át. Jelentős részük ki is kötött. Az ország áruforgalmának egyre nagyobb része ekkor már Pesten bonyolódott le. A gabonakereskedelemnek azonban a gőzhajózás megindulásától a vasúti szállítás elterjedéséig, ami majd csak a kiegyezés idejére következik be, Győr marad a központja. Gabonaforgalma olykor négyszerese volt a pestinek. 1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[3] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el. Az 1830-as években láttak neki a város Duna felőli bástyafalainak fokozatos lebontásához és helyükre 2–3 alacsony emeletsoros, apró ablakos gabonaraktárak építéséhez. 1848 előtt már 147 raktárépület sorakozott egymás mellett a győri Duna-parton. Egy-egy gőzhajórakománnyal átlagosan 8–10 ezer p. m. gabona érkezett a városba, de akadt 10 ezer p. m.-őt meghaladó szállítmány is.

A gőzhajózás élénkülést hozott a Dunán dél felé tartó áru- és személyforgalomban is, bár ez csupán egynegyedét tette ki az észak felé tartónak. Dél felé Galacon át főleg bort és hamuzsírt szállítottak.

A Szávai Gőzhajózási Társaság megalakulását követően Zimony és Sziszek között a Száván is megindult a gőzhajóforgalom. Sziszekig nagy hajók, onnan 30–40 mázsa teher szállítására alkalmas dereglyék szállították tovább az árut Károlyvárosig.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt. A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak. A Fertő tó melletti Nezsidert gabonagyűjtő- és felvásárlóhely szerepe teszi említésre méltóvá. Innen alsó-ausztriai és soproni kereskedők az 1840-es évek első felében évi átlagban 200 ezer pozsonyi mérő gabonát szállítottak az örökös tartományokba. A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

A horvát–szlavón határőrvidéken Zimony kikötője volt nemcsak e határőrvidék területén, hanem a Magyarország déli megyéiben termelt és Károlyváros felé irányított gabona továbbító központja is.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Arada, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Az 1790–1791. évi magyar országgyűlés cikkelyezte be a szabad királyi városok közé Temesvárt, Szabadkát, Pozsegát és Károlyvárost, ám az 1785-ben szabad királyi város rangra emelt Pécs, majd az 1809-ben ilyen privilégiumot nyert Eszék és az 1826-ben privilegizált Arad új jogállásának becikkelyezésére, s így tényleges országgyűlési képviseletére 1848-ig már nem került sor.

Arató Endre

A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

Az 1840-ben megtartott horvát tartománygyűlés jelentős lépés volt a horvát nemzeti mozgalom fejlődésében. E tartománygyűlés követelte a károlyvárosi váltótörvényszéknél horvát tisztviselők alkalmazását, továbbá számos művelődési kívánságot fogalmazott meg, így: a zágrábi akadémián horvát tanszék felállítását, a horvát irodalmi nyelv oktatását a gimnáziumokban. E követelések az egyre erősödő polgári elemek érdekeit és hatását tükrözték.

A szlovák polgári értelmiség küzdelme az egyenjogúságért

tte a nemzeti harcot, s újabb röpiratok megjelenése jelezte a magyar–szlovák nyelvharc kiújulását. 1833-ban látott napvilágot a horvátországi Károlyvárosban, Gaj nyomdájában – jellemző példáját nyújtva a szlovák–horvát együttműködésnek – Domoljub Horvatović álnéven Samuel Hojč evangélikus pap Sollen wir Magyaren werden? című munkája.

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

E párton belül, az illír irányzat leghaladóbb elemei részvételével, egy csoport jött létre, amely bírálta a horvát nemességet s a bécsi kormányzatot, és antifeudális programmal, a horvát ipar megteremtését szolgáló célokkal lépett fel. De e csoport –melynek társadalmi bázisát a károlyvárosi kereskedő polgárság és a polgári értelmiség alkotta –igen gyenge volt, nem tudott önálló párttá alakulni.

Megegyezési kísérletek a magyar és a horvát nemzeti mozgalmak között

Dragojlo Kusljan károlyvárosi ügyvéd Makso Prićával olyan liberális pártot akart szervezni, amelynek célja a haladó reformprogram megvalósítása és a magyar ellenzékkel való együttműködés volt. Kusljan és Prića kapcsolatban állt a magyar haladó ifjúsággal és az ellenzéki körökkel. E pártalakítási tervnek azonban maroknyi értelmiségin kívül alig akadt híve, így nem sikerült a horvát liberális párt létrehozása. E párt megalapítására azonban nagy szükség lett volna, mert csak a nemzeti célokat is zászlajára tűző haladó párt ragadhatta volna ki a horvátokat a bécsi reakció karmaiból.

Spira György

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe.

Lábjegyzetek

  1. J. Fiedler, Die Union de Walachen in Siebenbürgen unter Kaiser Leopold I. Sitzungberichte de Kaiselichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 27. Wien, 1858. 376–380.
  2. Kiadta Kolosvári SándorÓvári Kelemen, Magyar Törvénytár, 1540–1848. évi erdélyi törvények. Budapest, 1900. 386–387.
  3. 1 pozsonyi mérő = 62,5 l.

Irodalom

A karlócai békének nincs modern magyar feldolgozása. A régebbi irodalomból: M. R. Popović, Der Friede von Carlowitz (Leipzig, 1893); Acsády Ignácz, A karloviczi béke története, 1699 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII/4. Budapest, 1899); Hodinka Antal, Ami a karlócai békéből kimaradt és következményei (Hadtörténelmi Közlemények 1935); H. Eckert, Ein Gutachten des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden-Baden zu dem mit der Türkei zu schließenden Frieden aus dem Jahre 1698 (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1932); J. H. Hora Siccama, De vrede van Carlowitz en wat daaraan voorafging (Bijdragen voor Vanderlandsche Geschiedenis en Oudheidkiunde, 1943); R. A. Abou El-Haj, Ottoman Diplomacy at Karlowitz. (Journal of the American Oriental Society, 1967).