Képzőművészet

A Múltunk wikiből

Időszakunk képzőművészetét a barokk széles körű elterjedése jellemezte. Egyrészt horizontálisan, földrajzilag, az ország keleti része és Erdély felé, ahol a késő reneszánsz virágdíszes motívumai egyszerűbb kézműves szintre szorultak vissza, és folklorizálódva éltek tovább, másrészt vertikálisan, lehatolva egészen a falvakig. A barokk, amely első, 1630-tól számítható korai szakasza után Magyarországon a 17. század végén érte el igazi időszakát, a háborús, válságos viszonyok között némi lemaradással, csak 1711 után tudott valóban lendületesen kibontakozni, akkor, amikor hamarosan, már 1740 körül eljött a késő barokknak az a fázisa, amelyet a társadalom mozgását megfigyelve „rokokó” változatként jellemeztünk a nemesi életforma és az irodalom terén.

A barokk művészet az udvari kultúra velejárójaként bontakozott ki mindenütt. Fejedelmek – esetünkben a bécsi udvar –, főnemesek, fő- papok voltak fő megrendelői, mecénásai. Ezek részint udvari művészeknek adtak megbízásokat, de foglalkoztattak városi, mezővárosi kézműves mestereket is. S az utóbbiak nemegyszer éppen az egyházi és világi főnemesség nagy vállalkozásai körül, így a püspöki székhelyeken találtak megtelepedést elősegítő, ösztönző feltételekre.

A képzőművészet fő területe ekkor az építészet volt. A festészet és szobrászat nemegyszer csak ennek díszítő, kiegészítő elemeként jutott szóhoz. A pusztulásból magához térő országban, mindenekelőtt az egyházi, városi, főnemesi központokban nagyszabású építkezések váltak szükségessé. A fontosabb tervek elkészítésére eleinte olyan vendég mesterek – olaszok, osztrákok – kaptak megbízást, akik főleg Bécsben, illetve az osztrák és cseh tartományokban tevékenykedtek, de alkalmilag Magyarországon is. Rövidesen felbukkantak azonban helyi kivitelező mesterek, jelezve, hogy a betelepülő, hamar meghonosult kézművesség szerepe is egyre erősödött. Tegyük még hozzá, hogy az állami építkezéseket – a katonaiak kivételével – a Magyar Kamara építészeti hivatala vezette.[1]

A világi rendeltetésű építészet egyik fontos ágát az új főnemesi kastélyok alkották. Ezek eleinte főleg a viszonylag megkíméltebb északnyugati peremzónában bukkantak fel egymás után. Ilyen volt a Johann Lucas von Hildebrandt (1667–1745) által tervezett féltoronyi Harrach-kastély (1711), a cseklészi Esterházy-kastély (1714–1733), az Anton Erhard Martinelli (1684–1747) tervei nyomán épült magyarbéli Csáky-kastély (1722–1729), hogy csak néhányat említsünk a fontosabbak közül. De az 1710-es években épült pilisi Beleznay-kastély, az edelényi L'Huillier-kastély (1727–1730) és az acsai Prónay-kastély (1735–1740) már jelezte, hogy ez a hálózat kelet felé bővülni kezd. Főleg 1740 után adták azután a parkok zöldjéből egyre nagyobb számban kimosolygó rokokó kastélyok tanújelét a birtokos főnemesség új igényeinek és annak, hogy az előző komor, pusztító évszázadok után az ország kezdett vidámabb, kellemes színeket ölteni, legalábbis a feudális társadalom felső szintjén. Az új szakaszt, szinte jelképesen, Grassalkovich Antal herceg gödöllői kastélya (1744–1750) nyitotta meg, amely 1751-ben az odalátogató Mária Terézia elismerését is kiérdemelte. Ez, a francia, illetve osztrák rokokó palotaépítészet elképzeléseit harmonikus összhangba hozva a szerényebb magyarországi feltételekkel, szinte mintát, példát nyújtott, olyat, amely a jobb módú magyar birtokos urak reprezentációs igényeinek megfelelt, és így követőkre is talált.[2] E típust képviselte azután az 1750-es években a hatvani Grassalkovich-kastély, talán Oraschek Ignác alkotása, továbbá a péceli Ráday-kastély (1756–1776)[3] és az 1760 körül épült nagytétényi Rudnyánszky-kastély,[4] mindkettő feltehetően pesti helyi mester, Mayerhoffer János műve, valamint a gácsi Forgách-kastély. S a sort még folytathatnánk.

Az 1760-as évektől kezdve a késő barokknak már klasszicizáló változata kezdett érvényesülni, különösen Fellner Jakab (1722–1780), a Csehországból átkerült komáromi mester, majd a tatai Esterházy-uradalom építésze művein, így a tatai Esterházy-kastélyon (1762–1764). A magyarországi rokokó kastélyépítészet betetőzőjének az egy korábbi épület felhasználásával és több építész közreműködésével 1762–1766 közt emelt, majd még jó pár éven át tovább kiképzett hatalmas fertődi Esterházy-kastély tekinthető, Magyarországon csak a „fényes” Esterházy Miklós herceg rendelkezett elég anyagi erővel ahhoz, hogy ekkora téttel induljon abban a nagy versengésben, amellyel Európa-szerte próbálták fejedelmek és főnemesek Versailles-t utánozni.

A lassan magukhoz térő és újjáépülő városokban is egymás után épültek a főnemesi, a két legfontosabb centrumban a királyi paloták, a főbb egyházi székhelyeken a püspöki paloták. A sok építkezés nyomán a 18. század folyamán alakult ki az utcák, terek, olykor új negyedek együtteséből jó néhány város központjának az a barokk, utóbb klasszicista jellege, amely máig e korszak örökségét képviseli. Ebben már nem kis szerepe volt a polgári építkezésnek is. A gazdagabb polgári rétegek, patríciusok, kereskedők, olykor hivatalnokok a maguk szerényebb eszközeivel alapjában véve szintén a főúri és főpapi építkezések mintáihoz próbáltak igazodni. Annyival is inkább, mivel a világi és egyházi főnemesség nagy építkezései elősegítették a főbb központokban a kőművesek, kőfaragók, ácsok és más mesteremberek letelepedését. Így a kivitelezést, bár igen különböző szinten és eltérő tervek szerint, gyakran ugyanazok végezték különböző megrendelők számára.[5]

Az ország megkíméltebb zónájában, Pozsonyban, amely ekkoriban még a politikai és kulturális élet központja volt s az országgyűlések színhelye, díszes, kétemeletes főúri paloták épültek (Esterházy, 1740; Balassi, 1754–1762; Grassalkovich, 1760). A királyi várat az udvar megbízásából Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) alakította át (1760–1765). Sopron szerényebb formák között e közeli példát követte. Ebből az időből való egyebek között a városháza, meg néhány régebbi épület, így a Storno-ház homlokzata. Győrben pedig, ahol a barokk homlokzatú, sarokerkélyes háztípus vált otthonossá, a barokk városháza és a bencés Apátúr-ház (1742).

Az elpusztult országrészek újjászülető városai közül Pesten[6] a mai belváros szerény akkori épületei közül valósággal kiemelkedett az úgynevezett invalidusház (a Fővárosi Tanács ma is impozáns otthona), amely rokkant katonák számára épült, Széchényi György érsek alapítványának felhasználásával, egyben mint a császári ármádia hatalmának jelképe is. 1716-ban kezdték el, 1727–1737 közt épült A. E. Martinelli irányítása alatt.[7] Az akkoriban épült pesti magánpaloták közül a mi korunkra már csak egy maradt: a Mayerhoffer András (1690–1771) kőműves céhmester által befejezett Péterffy-ház, mai nevén Kriszt-ház.[8] Budán a barokk polgári építkezés emlékét őrzi a zárt sarokerkélyes régi városháza, amelyet Venerio Ceresola császári építőmester kezdett el a 17. század végén, majd a helyi Hölbling János fejezett be 1714-ben. A budai királyi palota újjáépítésének hosszú és változatos folyamatában bizonyos fokig az udvar és az öntudatosabbá váló magyar rendiség versengése is kifejeződött. Az egykori palota romos falait 1714-ben kezdték a Haditanács rendeletére részben lebontani s a törmelékkel az árkokat betölteni, illetve részben egy új, kétemeletes palotává kiépíteni, 1715–1723 közt Fortunato Prati irányítása alatt. A félbehagyott építkezés folytatását az 1740-es években a magyar rendek szorgalmazták, hiszen Buda az ő szemükben az ország régi központja, önállóságának jelképe volt. Mária Terézia hozzájárult a vállalkozáshoz azzal, hogy a költségeket a megyék és városok adományaival fedezzék, mely utóbbiak azonban rövidesen elapadtak. Ezután ismét az udvar vette át a kezdeményezést. Az új munkálatokat 1749-ben kezdték a francia Jean-Nicolas Jadot udvari főépítész tervei szerint, amelyek azután a továbbiak során több ízben módosultak. Utána az irányítást Nicolaus von Pacassi, majd 1760-tól F. A. Hillebrandt, a kivitelezés vezetését Oraschek Ignác vette át. Közben a budai várnegyedben több főnemesi palota is épült (Batthyány, 1744; Erdődy, 1749). A szomszédos Óbuda mezővárosban 1746–1757 közt építette a Zichy-kastélyt Jäger János Henrik építőmester.

A megyei székhelyeken – részben mezővárosokban – az udvar rendeletére kezdtek végre új, állandó megyeházákat emelni. Az első és igényesebb ilyen épületek közé tartozott Zala megyéé, amely Donato Felice Allio bécsi olasz építész tervei szerint 1730–1732 közt épült Zalaegerszegen. A legszebb megyeházát azonban Egerben építette Matthias Franz Gerl (1712–1765), kétemeletes homlokzattal, Fazola Henrik művészi vasrácsaival (1761).

A püspöki székhelyeken egyébként is jelentős építkezés folyt. Egerben ekkoriban (1758) épült a kispréposti palota.[9] Székesfehérvárott az egyemeletes, ívelt oromzatú városháza. Nagyváradon a püspöki palota építését 1762-ben kezdte el F. A. Hillebrandt. Erdélyben Kolozsvár lett az új építészeti törekvések első, jelentős központja. A század közepén kezdett azután melléje felzárkózni Marosvásárhely, amelynek piacterén 1759-1772 közt építették a Tholdalagiak a francia származású Luidor János tervei szerint Erdélynek talán legszebb rokokó városi palotáját.[10]

A kifejezetten egyházi rendeltetésű építészet ennél is jelentősebb volt időszakunkban. Elsősorban természetesen a katolikus egyház részéről, amely nagy anyagi erők birtokában és a hatalom támogatása mellett a művészet eszközeit is messzemenően igénybe vette. Egymás után épültek az új barokk templomok, amelyek hálózata gyorsan terjedt délkelet felé. Eleinte a szerzetesrendek és mindenekelőtt a jezsuiták vitték a fő szerepet a templomok építésében és belső terének új, dekoratív kiképzésében. Fényűző anyagok alkalmazásával, márvánnyal, aranyozással, gazdag stukkódíszekkel, oltárokkal, szobrokkal, képekkel olyan Összhatást értek el, amely valóban képes volt lenyűgözni az embereket. Eger 1717–1734, Kolozsvár 1718–1724 közt kapott új jezsuita templomot. Az egri az évtizedeken át, haláláig ott élt Giovanni Battista Carlone műve volt, akár a debreceni Szent Anna- (1721) vagy a miskolci minorita templom (1729). Az eperjesi ferences templomot (1709–1718) egy kassai magyar mester, Tornyossy Tamás építette. A mesterek többsége azonban osztrák-német volt. Közülük a tiroli Martin Wittwer szerzetes építész alkotta meg a győri karmelita templomot (1721–1729), ő tervezte a győri kálvária épületeit, a pannonhalmi apátság barokk épületszárnyait, a zirci cisztercita kolostort, meg a tihanyi apátsági templom homlokzatát és a már halála után elkészült pápai pálos templomot. Több nagy kolostor és kéttornyos templom épült az úgynevezett dunai osztrák barokk építőiskolához tartozó –, név szerint pontosan nem is azonosítható – mesterek tervei nyomán. Így a pesti pálos (utóbb egyetemi) templom (1722–1742), amelyet egy időben egyedül a kivitelező Mayerhoffer Andrásnak tulajdonítottak, azután a zirci cisztercita templom (1732–1750), a kalocsai székesegyház (1735–1754), valamint a nyitrai piarista templom (1742). A közben (1736) felépült temesvári székesegyház tervezőjének újabban Josef Emanuel Fischer von Erlachot tekintik. Külön jelentőséggel bírt a dunai iskola nyomain haladó Franz Anton Pilgram (1699–1761) osztrák építőmester magyarországi működése. Az ő nevéhez fűződik a szentgotthárdi cisztercita templom (1739), az Erzsébet apácák Esterházy Imre érsek megbízásából épült pozsonyi temploma, valamint a nevezetes jászói premontrei templom és kolostor (1745–1764), sőt, az egytornyos falusi templomtípus kialakítása is.[11]

A festészet ekkoriban még nagyrészt a katolikus egyházi építészetnek volt valamiféle járulékos, dekorációs eszköze. Az új barokk törekvéseket Christoph Tausch, osztrák szerzetes építész honosította meg a trencséni jezsuita templom belső díszítése során, a Rómából Bécsbe került Andrea Pozzo és délnémet minták hatása alatt. A legelterjedtebb műfajok közé az oltárkép, a templomi freskó, a falkép és a mennyezetkép tartozott. Ez utóbbi rendszerint úgy folytatta festett tagozatokkal a templom mennyezetét, a valódi architektúrát, hogy szinte elmosta a határt a földi s égi világ között. Ez a sajátos látszatkeltés, illuzionizmus a barokk művészet egyik sajátossága volt. Ennek talán legjellemzőbb emlékét, a pozsonyi trinitárius templom festett látszatkupoláját, amely a valódi kupola felett vitte tovább a tekintetet még magasabbra az ég felé, a bolognai Galli-Bibiena alkotta meg (1744–1745). Egy-egy megbízást teljesítve …[12]

(A szöveg itt megszakad. Hiányzik néhány lap.)

Irodalom

A képzőművészetek jó ideig elhanyagolt barokk időszakának első értékelései: Kapossy János, A magyarországi barokk európai helyzete (Magyar Művészet, 1932); Hekler Antal, A magyar művészet története (Budapest, 1934, bővebb német változata: 1937). Az addigi kutatások gondos összefoglalása: Pigler Andor, A barokk művészet (Magyar művelődéstörténet, IV. Budapest, 1941); Dercsényi Dezső (szerkesztette), A magyarországi művészet története. I. (Budapest, 1956, 19612, benne Garas Klára fejezetei); Voit Pál, A barokk Magyarországon (Budapest, 1970); Galavics Géza (szerkesztette), A magyarországi renaissance és barokk (Budapest, 1975, több szerző tanulmányával); Garas Klára, Az olasz mesterek és a magyarországi barokk térhódítása (Budapest, 1975); Kl. Garas, Die bildenden Künste in Ungarn zur Zeit Maria Theresias (Maria Theresia als Königin von Ungarn. Halbturn, 1980. 120–124); Aradi Nóra (szerkesztette), A művészet története Magyarországon (Budapest, 1983, benne Galavics Géza idevágó fejezetei); G. Galavics, Barockkunst, höfische Representation und Ungarn (Maria Theresia als Königin von Ungarn. Eisenstadt, 1984. 57–70). A hazai mecénásokra: Entz Géza, Barkóczy Ferenc gróf, a magyar barokk kor nagy mecénása (Budapest, 1939).

Az emlékanyagra: Genthon István, Magyarország műemlékei. I–III. (Budapest, 1951–1961, felsorolás); Genthon István, Magyarország művészeti emlékei (Budapest, 19742, képekkel). Sok helyi anyagot nyújtanak a Magyarország Műemléki Topográfiája, továbbá a Városképek – Műemlékek, valamint a Műemlékeink című sorozatok.

  1. Az építészetre: Bierbauer Virgil, A magyar építészet története (Budapest, 1937); Rados Jenő, Magyar építészettörténet (Budapest, 1951); Kapossy János, A magyar kir. udvari kamara építészei Mária Terézia és II. József korában (Budapest, 1931); Kapossy János, Franz Anton Hillebrandt (Budapest, 1924); Kelényi György, Franz Anton Hillebrandt (Budapest, 1976). A kastélyokra: Rados Jenő, Magyar kastélyok (Budapest, 1939); Kelényi György, Kastélyok, kúriák, villák (Budapest, 1974); Badál Ede, Kastélyok, kúriák Pest, Heves és Nógrád megyében (Budapest, 1987).
  2. Az említett főbb kastélyokra: Dümmerling Ödön, A gödöllői kastély (Művészettörténeti Értesítő 1958. 9–31); Pest megye műemlékei. I. (Budapest, 1958);
  3. Zsindely Endre, A péceli Ráday-kastély (Művészettörténeti Értesítő 1956. 253–276);
  4. Cserei ÉvaFülep Ferenc, Nagytétény műemlékei (Budapest, 1958).
  5. A városokra: Tölgyesy Felícia, A pozsonyi barokk építészet (Budapest, 1937); Csatkai EndreDercsényi Dezső, Sopron és környéke műemlékei (Budapest, 19562); Winkler Gábor, Városi lakóházak Sopron barokk építészetében (Soproni Szemle 1965. 42–68); Jenei Ferenc, Régi győri házak (Budapest, 1959).
  6. Az egykorú pest-budai építészetről részletesen ír Nagy Lajos, Budapest története. III. Szerkesztette Kosáry Domokos (Budapest, 1973).
  7. Az invalidusházra: Schoen Arnold, A budapesti központi városháza (Budapest, 1930);
  8. Kovács Ernő, Budapest belvárosában az egykori Péterffy-palota helyreállítása. (Műemlékvédelem, 1982. 49–53).
  9. Egerre: Voit Pál, Heves megye műemlékei. I–III. (Budapest, 1969–1978).
  10. Bíró József, Nagyvárad barokk és neoklasszikus emlékei (Budapest, 1932); Bíró József, Erdély művészete (Budapest, 1937); Bíró József, Erdélyi kastélyok (Budapest, 1943); B. Nagy Margit, Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970) ; B. Nagy Margit, Várak, kastélyok, udvarházak… (Bukarest, 1973).
  11. Az egyházi építkezésre: Szőnyi Ottó, Régi magyar templomok (Budapest, 1933); Aggházy Mária, A zirci apátság templomépítkezései a XVIII. században (Veszprém, 1937); Voit Pál, Martin Witwer, a győri karmelita templom építésze (Magyar Műemlékvédelem, 1963–1966. Budapest, 1969. 187–225, 269–321); Boros Lajos, A győri karmelita templom (Budapest, 1980); Kuthy Sándor, A pesti egyetemi templom (Budapest, 1960); Schoen Arnold, A budai Szent Anna templom (Budapest, 1930); Gerő László, A budapesti vízivárosi Szt. Anna templom belsejének 1980. évi felújítása (Műemlékvédelem, 1981. 286–294); Marosi Ernő, Magyar falusi templomok (Budapest, 1975); Tóth János, Népi építészetünk hagyományai (Budapest, 1961).
  12. A festészetre: Garas Klára, Magyarországi festészet a XVIII. században (Budapest, 1955); Garas Klára, Kracker János Miklós (Budapest, 1941); Garas Klára, Franz Anton Maulbertsch (Budapest, 1960); Szilárdfy Zoltán, Barokk szentképek Magyarországon (Budapest, 1984); Lázár Béla, Mányoki Ádám élete és művészete (Budapest, 1933).
*

A szobrászatra: Aggházy Mária, A barokk szobrászat Magyarországon. I–III. (Budapest, 1959); Rados Jenő, Magyar oltárok (Budapest, 1938); A. Pigler, Georg Raphael Donner (LeipzigWien, 1929). A fafaragó mesterekre: Kampis Antal, Tihany műemlékei (Budapest, 1975).

Az iparművészetre: Bárányné Oberschall Magda, Az iparművészet irányváltozása (Magyar művelődéstörténet. IV. Budapest, 1941); Soós Imre, Fazola Henrik és Lénárd egri vasművesek (Művészettörténeti Értesítő 1955. 29–46); Révhelyi Elemér, Die Geschichte der Majolikafabrik in Tata. A tatai majolika története (Budapest, 1941); Csányi Károly, A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Budapest, 1954) ; Kiss Ákos, Barokk fajanszművészet Magyarországon. Holics és Tata (Budapest, 1966); Voit Pál, Régi magyar otthonok (Budapest, 1943); Szabolcsi Hedvig, Régi magyar bútorok (Budapest, 1954). Az iparművészet és népművészet kapcsolatára: Balogh Jolán, A népművészet és a történelmi stílusok (Néprajzi Értesítő, 1963. 73–166); Hofer TamásFél Edit, Magyar népművészet (Budapest, 1975); Domanovszky György, A magyar nép díszítőművészete. I–II. (Budapest, 1981).


Könyvek, tudományok, művészetek
Ének, zene Tartalomjegyzék