Kései feudalizmus

A Múltunk wikiből
1646
április Megkezdődik a Porta és Velence közti háború Kréta szigetéért (1669-ig).

Európa nyugati és keleti részének fejlődése között a feudalizmus korai és érett korszakában is mutatkoztak számottevő eltérések: a formáció keletkezésének és kiérlelődésének feltételei, demográfiai és szerkezeti sajá­tosságai tekintetében.

A 15. század második feléig-végéig azonban az európai fejlődés egészé­ben – fő tendenciáját tekintve – Nyugat- és Kelet-Európa gazdasági­-társadalmi színvonalának közeledése és kiegyenlítődése felé haladt. Az antik előzményekre kevésbé épült és a feudalizmus útjára később lépett közép- és kelet-európai társadalmak a nyugat-európaiakhoz való felzár­kózás irányában fejlődtek – a szláv népeké éppúgy, mint a magyaré –, még ha az érett feudalizmus minőségi sávján belül mennyiségi elmaradást mutattak is, főként a népesedésben, iparosodásban, városiasodásban. Az egyenlőtlen fejlődés törvényszerűsége nyilvánult meg abban, hogy a kö­zép-kelet-európai országok – a városi polgárosodás nehézségeivel kor­látozva ugyan – viszonylag rövidebb idő alatt járták be a feudalizmus első és második (korai és érett) időszakát, és „tömörített fejlődéssel” kezdtek felnyomulni a nyugat-európaiak mellé. Közrejátszott ebben az is, hogy a tőkés termelés kezdeti formáinak megjelenése a feudális renden belül ez időben – mint láttuk – éppen nem kapcsolódott még kizárólag Nyugat-Európához: a korai kapitalizmus gócaira, Flandria mellett, észak- és közép-itáliai meg dél-németországi városkörzetekben bukkan­tunk.

A paraszti és polgári árutermelés kibontakozása a közép-kelet-európai országokban, a belső piac elemeinek jelentkezése, a naturális jobbágyszol­gáltatásokkal szemben a pénzjáradék e1őnyomulása, a jobbágyságnak a korai feudalizmus súlyosan nyűgöző (a nyugat-európai servage-nak meg­felelő) viszonyaiból való kiemelkedése, költözködési szabadságának kiví­vása a politikai felépítmény síkján is a nyugat-európaihoz sokban hasonló fejlődési irányba mutatott. A 15. századra Közép-Kelet-Európa államai­ban – így Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon – szintén kialakult a rendi monarchia, sőt Podjebrad György (1458-1471) és kivált Hunyadi Mátyás (1458-1490) – uralkodói hatalmának teljében, de a városi-polgári fejlődésnek a nyugat-európainál gyengébb szintjén – föl­lépett a rendi állam központosításának kísérletével is. Kortársaik kö­zül IV. (Jagelló) Kázmér lengyel király (1444-1492) megszilárdította a Lengyel-Litván Föderációt, s az úgynevezett tizenhárom éves háborút lezáró toruńi békével (1466) kiterjesztette uralmát a Német Lovagrend nyugati birtokaira (a későbbi „királyi Poroszországra”), többek között a Visztula torkolatvidékére, ami kijáratot biztosított a Balti-tengerhez. (A Német Lovagrend csak keleti területeit, a későbbi „hercegi Poroszorszá­got” tartotta meg mint lengyel hűbért.) Az „országgyarapító” III. Iván moszkvai nagyfejedelem (1462-1505) pedig a közép- és észak-oroszor­szági fejedelemségek sorát foglalta el, és megvetette a területi egyesítés alapjait.

Az európai fejlődés eleddig összességében a kontinens nyugati és keleti része közötti nivellálódás irányában haladt; mintegy a 15-16. század for­dulójától kezdve viszont ellentétes tendencia lépett fel, s jutott mindin­kább érvényre. A Nyugat- és Kelet-Európa közötti fejlődéskülönbségek nemhogy tovább csökkentek, majd eltűntek volna, hanem éppen felfoko­zódtak, elmélyültek. Miközben a korai kapitalizmus Nyugat-Európán kí­vüli körzetei a 16. század folyamán növekedési lehetőségeiket hovatova kimerítették, és a 17. századra elhanyatlottak, addig Nyugaton a tőkése­désnek új, hosszú távon is életképesnek bizonyu1ó központjai létesültek. Miközben több atlanti parti országban – persze különböző ütemben, vál­tozatokban s visszaeséseken keresztül is – megindult és előrehaladt a középkori rend bomlása, a kapitalista viszonyok kialakulása, addig Kö­zép-Kelet-Európa országaiban – köztük Magyarországon – az ilyen fej­lődési irányzatok megtorpantak-befulladtak; fennmaradt, sőt - az ellen­tétes tendenciák 16. századi összecsapásának eredőjeként – a 17. szá­zadra számos vonatkozásban éppen hogy megszilárdult a feudális rend­szer, „második kiadásban” jelent meg a kora középkori servage (Leibeigenschaft)[jegyzet 1] intézménye. A feudális formáció érett szakasza és bomlási periódusa közé beiktatódott egy egész történelmi korszak: a kései feuda­lizmusnak a nyugat-európai „klasszikus” fejlődésmenetben ismeretlen, több évszázados korszaka.[1]

Mi az oka ennek a kettéágazásnak, a „rés” kitágulásának Európa nyugati és keleti fele között a 15-16. század fordulójától kezdve? A magyarázat, részben, régóta ismeretes és szembeötlő. A kiterjedő nemzetközi forgalom központjának a Mediterráneumból az Atlantikumba való áthelyeződése, a nagy földrajzi felfedezések, a tőkefelhalmozás fő forrásait megnyitó világtengeri-gyarmati vállalkozások előrelendítői voltak a kedvezőbb helyzetből is induló Nyugat-Európa kapitalista kibontakozásának – szemben Közép-Kelet-Európa országaival, amelyek nem részesedtek az új atlanti világpiac ösztönzéseiben, sőt éppen elvesztették a korábbi, ázsiai-európai „világkereskedelemben” nekik jutott szerepet.[2]

Ez az okfejtés azonban kiegészítésre szorul. Az, hogy a közép- és kelet­európai országok – délnémet kereskedőtőkések vállalkozásaitól elte­kintve – nem vettek részt a felfedezésekben, a kitáguló világtengeri for­galomban, a tengerentúli gyarmatosításban, természetesen önmagában is további hátrányba hozta őket Nyugat-Európához képest, közrejátszott tőkés átalakulásuk megkésésében. Ám ennél többről van szó: a nyugat-európai növekedés és a kelet-európai elmaradás közvetlenebb összefüg­géséről. A modern világpiac kezdeti kialakulásának folyamata ugyanis nemcsak a gyarmatokra terjedt ki, hanem a közép-kelet-európai orszá­gokra is; az utóbbiak sem maradtak ki, hanem az eddiginél jóval erőtelje­sebben iktatódtak-vonódtak be a nemzetközi forgalom sodrába. Az új földrészek feltárásának, tengerentúli piacok megjelenésének időszakában, az atlanti parti országok interkontinentális kereskedelmi kapcsolatai ki­fejlődésének időszakában Nyugat-Európának a közép-kelet-európai orszá­gokhoz fűződő, intrakontinentális forgalma sem lankadt le, hanem sokszo­rosára növekedett; sőt, éppen ebben az időben tett szert igazi, újfajta jelentőségre. Ezek a növekvő súlyú, Európán belüli forgalmi kapcsola­tok ugyancsak fontos tényezőjévé, alkotórészévé váltak a modern világ­gazdaság születőben levő rendszerének: mégpedig olyan módon, olyan hatással, hogy ösztönözték, elmélyítették az ipari-agrár munkamegosz­tást Nyugat- és Kelet-Európa között – anélkül, hogy az utóbbiban mezőgazdasági tőkésedést vagy az agrárkiviteli ágazatokhoz kapcsolódó iparosítást váltottak volna ki. Így a kontinens keleti része maga is több tekintetben háttere, tartaléka, bázisa lett a – tengerentúli terü­leteket gyarmati módon kiaknázó – nyugat-európai központ tőkés irá­nyú nekilendülésének, s iparosodásának-városiasodásának a 15. században még csak mennyiségi elmaradása megnövekedett, és minőségi jelle­gűvé vált.

Világkereskedelmi méreteket a középkor századaiban – amint láttuk – az a távolsági kereskedelem öltött, amely Dél- és Kelet-Ázsiából fény­űzési cikkeket hozott a Levantéba, s innen részben szárazföldi útvonala­kon (így a Fekete-tenger partjai felől Lengyelországba, valamint Erdélybe és Magyarországra vezető utakon is), de főleg Velence meg Genova föld­közi-tengeri hajózása révén szállított tovább Európába, s cserébe főkép­pen nemesfémet vitt ki az Oriens felé. Európai forgalmi központja a Földközi-tenger térségére esett; útvonalrendszere – tengeren, folyón, szárazföldön – a Mediterráneumban centrális helyet elfoglaló észak-itá­liai városokhoz kapcsolódott, előmozdítva ezek korai kapitalista felvirág­zását.

Ez a „régi típusú” nemzetközi kereskedelem nem az európai termelés belső fejlődéséből, társadalmi munkamegosztásából, hanem Eurázsia egymástól távol eső vidékeinek eltérő természeti-gazdasági adottságaiból, földrajzi munkamegosztásából sarjadt, és feudális urak, mellettük gazdag polgárok luxusigényeinek, pazarló fogyasztásának kielégítését szolgálta.

A „modern típusú” világpiaci kapcsolatok kezdeteinek megjelenése viszont abban nyilvánult, hogy a 15-16. századra a nemzetközi árufor­galom súlypontja Európában a fényűzési cikkekről mindinkább áttevő­dött a közfogyasztási cikkekre. Ekkorra kezdett kibontakozni – persze százados történelmi előzmények után – az az új áruösszetételű nemzet­közi kereskedelem, amely immár az európai gazdaság belső növekedésé­ben, a társadalmi munkamegosztás előrehaladásában, a mezőgazdasági és ipari árutermelés fejlődésében gyökerezett, s egyben szélesedő fogyasztó­piacra támaszkodott: növekvő mértékben piaci vásárlásra utalt városi és falusi rétegek közszükségleti cikkek iránti keresletét elégítette ki.

A nemzetközi kereskedelem területi (földrajzi) súlypontja éppen azért kezdett áttolódni a Mediterráneumból az Atlantikumba, mert az európai gazdaság termékeinek, közszükségleti tömegáruinak forgalmazásában az atlanti part menti hajózásnak jóval nagyobb szerep jutott, mint a föld­közi-tengeri hajózásnak; a Baltikumból a Szund-szoroson át le a Gibral­tári-szorosig vezető part menti tengeri útvonal vált a kibontakozó új típusú nemzetközi kereskedelem fő ütőerévé. S ha korábban a mediterrán (velencei, genovai) hajózás nyomult észak felé az Atlantikumba, akkor most, a 16. század utolsó évtizedeitől kezdve, az atlanti parti (holland, angol) kereskedelem tört be dél felé, a Gibraltári-szoroson át a Mediter­ráneumba.

A gazdaságföldrajzi súlypontáttolódást, ha el nem is indította – mint ahogy ez sokáig szinte közfelfogás volt –, de persze jócskán meggyorsí­totta az atlanti-óceáni útvonalak feltárása: Afrika körülhajózása, Ame­rika felfedezése. Ám nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy az újonnan feltárt óceáni útvonalakon eleinte és még elég sokáig lényegében a középkorinak megfelelő áruösszetételű forgalom folyt – miközben az atlanti part menti hajózás, valamint a Nyugat- és Kelet-Európa közötti szárazföldi útvonalak már főleg az új árustruktúrájú nemzetközi kereske­delemnek voltak hordozói.

Ezt a sajátos történelmi szituációt úgy is kifejezhetjük, hogy a modern világgazdaság kialakulásának első szakaszában a tengerentúli gyarma­tok még nem modern világpiaci értelemben kapcsolódtak a nyugat-euró­pai gazdasághoz. A távol-keleti portugál kolóniák – mint szóltunk róla – a 16. században elsősorban a középkori távolsági kereskedelem fő áru­cikkével, fűszerrel látták el – Lisszabonon és Antwerpenen keresztül – Európát. De hasonló jellege volt a portugálok örökébe lépő holland és angol gyarmatosítók importjának is a 17. század első felében: a Holland Kelet-Indiai Társaság Amszterdamba érkező szállítmányainak mintegy háromnegyedét, az Angol Kelet-Indiai Társaság behozatalának legalább kétharmadát bors és egyéb fűszerfélék tették ki 1619-1621-ben – mely­nek ellenében főként nemesfémet és vert pénzt vittek ki Távol-Keletre. Spanyol-Amerikából pedig túlnyomóan éppen – rabszolga-munkaerővel kitermelt – nemesfémet (zömében ezüstöt) szállítottak Sevillába: 1594-ben több mint 95, 1609-ben még mindig 84%-os importrészesedéssel. Csak a továbbiakban társultak ezekhez jelentősebb súllyal az Újvilág mezőgazdasági termékei, köztük a harmadik gyarmati kincs, a cukor, valamint a dohány, és csak utóbb váltak a gyarmatok – előbb az ameri­kaiak, jóval később a távol-keletiek – a nyugat-európai iparcikkek töme­ges piacaivá.

A sajátos történelmi helyzet másik jellemző jegyét pedig úgy fogalmaz­hatjuk meg, hogy a 15. század második felétől mintegy a 17. század közepéig terjedő időszakban éppen Közép-Kelet-Európa országai kapcso­lódtak az árutermelés és munkamegosztás fejlődéséből sarjadó új típusú nemzetközi kereskedelem szálaival az izmosodó nyugat-európai gazda­sághoz – mint közfogyasztást szolgáló élelmiszerek, továbbá ipari nyers­anyagok szállítói, és mint közfogyasztási iparcikkek, főleg textiláruk felvevő piacai. Lengyelország és Magyarország 16. századi külkereskedel­mének fő adatai egybehangzóan tanúskodnak erről. A Lengyelországba irányuló egész nyugat-európai behozatalban a 16. század közepén a gyap­júszövetek 60%-kal, a tengeri úton lebonyolított behozatalban 48%-kal részesedtek; utánuk a tengeri forgalomban a só, a szárazföldi viszonylat­ban a vasáruk következtek. A Magyarországra áramló nyugati importon belül – amelyről kötetünk későbbi fejezetei részletes elemzést nyújta­nak – a textiláruk aránya még jobban kiemelkedett, s a második helyet ugyancsak a vasáruk foglalták el. Nyugat-Európa fejlődő iparvidékeit – belső indítékok mellett – éppen a közép-kelet-európai piac bővülése ösztönözte árutermelésük növelésére, a céhes kézművesség kereteinek meghaladására, a tőkés manufaktúra kezdeti formáinak létrehozására. Közép-Kelet-Európa országainak ipari fejlődésére – belső korlátok mel­lett – éppen a nyugati iparcikkimport megnövekedése, finomposztókon kívül közepes és olcsóbb minőségű textilárukra is kiterjedő jellege gyako­rolt hátráltató-fékező hatást, akadályozva mind céhes iparuk teljes kifu­tását, mind tőkésedésük feltételeinek létrejöttét.

A modern típusú intrakontinentális forgalmi kapcsolatok kibontako­zásának másik, nem kevésbé fontos oldala volt a közép-kelet-európai országokból nyugatra irányuló agrártermény- és nyersanyagkivitel fel­lendülése. Lengyelország főként gabonával (túlnyomóan rozzsal), emel­lett marhával és prémmel látta el Nyugat-Európát; ez a három árucikk a 16. század közepén egész nyugati exportjának 90%-át érte el. Tengeri kivi­telén belül a gabona – az 1565-1585. évek átlagában – egymaga 66%-kal részesedett; a többit nyersanyagok (fa, hamuzsír, kender) tették ki. Magyarországról ugyancsak két fontos tömegárut: marhát és rezet vit­tek ki nyugat felé tekintélyes mennyiségben. Sőt, a kelet-európai mező­gazdaság előtt nemcsak szélesedő exportpiacok nyíltak Nyugat-Európá­ban, hanem előnyös értékesítési feltételek is: a 16. századi „árforrada­lom” kedvező külkereskedelmi reálcserearányokat biztosított számára. A kelet-nyugati kereskedelem 16. századi körülményei ebben a vonatko­zásban Kelet-Európának látszottak kedvezni, tőkefelhalmozási esélyeket nyújtani.

A nagyarányú áremelkedés, az árforradalom nem véletlenül esett egybe a modern világgazdaság kialakulásának kezdeteivel, hanem szorosan összefüggött mind az új óceáni útvonalak feltárásával, mind az Európán belüli új típusú forgalmi kapcsolatok kibontakozásával. Az összefüggés egyik szála régóta ismeretes és nyilvánvaló. Amikor a 16. század közepétől felduzzadt az amerikai nemesfémáradat Spanyolország felé s onnét to­vább, a forgalomba kerülő pénzmennyiség megnövekedése rohamos pénz­értékcsökkenéshez vezetett, ami az áremelkedésnek ugrásszerű. jelleget adott. Ámde az áremelkedés, pontosabban az árak kölcsönös viszonyának, az árstruktúrának a megváltozása, már jó néhány évtizeddel korábban kezdetét vette. A nemzetközi forgalom áruösszetételének eltolódása a fényűzési cikkekről a közfogyasztási cikkek javára ugyanis szükségképpen maga után vonta az árösszetétel hasonló irányú megbillenését is. Hosszabb távon viszonylagosan csökkent a keleti fűszerek ára, amelyek kíná­latát a portugálok tengeri szállítmányai tetemesen fokozták, viszont emel­kedett a közszükségleti cikkek ára, amelyek iránt a piaci vásárlásra utalt rétegek körének kiterjedése szélesedő keresletet támasztott. A közfogyasz­tási cikkek közül pedig elsősorban a mezőgazdasági termények, mellettük a nyersanyagok ára emelkedett, s az iparcikkeké tőlük jelentősen elma­radt: az agrártermeléstől részben vagy teljesen elszakadó népesség számá­nak növekedése Nyugat-Európa iparosodó-tőkésedő körzeteiben pótlóla­gos élelmiszer- (valamint nyersanyag-) igényt váltott ki, amellyel a mező­gazdasági munka termelékenysége még nem tartott lépést (a földművelés hagyományos formáiról a fejlettebb vetésforgó-rendszerekre való áttérés csak a 17-18. században haladt előre Hollandiában, majd Angliában).

Ez az árforradalom, pontosabban „agrár-árforradalom” vagy árstruk­túra-forradalom pedig nem korlátozódott Nyugat-Európára, hanem éppen a kibővülő intrakontinentális forgalmi kapcsolatok hálózata révén átsu­gárzott-átgyűrűzött Közép-Kelet-Európába is: átterjedt mindazokra az európai országokra, amelyek bevonódtak a modern világgazdaság kelet­kezésének folyamatába. Az új árviszonyok nemcsak közvetlen kereske­delmi összeköttetések útján plántálódtak át a tőkésedés atlanti parti centrumaiból kelet felé – mint a lengyelországi gabonaexport esetében, mely túlnyomórészt Amszterdamba áramlott, vagy mint az alsó-magyar­országi (közép-szlovákiai) rézexport esetében, amely a 16. század hatva­nas éveiig zömében ugyancsak a balti-északi-tengeri útvonalon jutott Antwerpenbe, később Amszterdamba és Hamburgba –, hanem közvetve is, nem utolsósorban a délnémet városokon keresztül. Hiszen az utóbbiak a 16. század közepén még virágzó forgalmat bonyolítottak le az Alpokon át Észak-Itáliával, a Rajna vonalán Németalfölddel, s ugyanakkor rend­szeres kereskedelmi kapcsolatban álltak Közép-Kelet-Európával, így a Duna mentén Magyarországgal, ahová elsősorban textilárut vittek, s onnan szarvasmarhát hoztak.

Az új nyugat-európai árstruktúra legdinamikusabb összetevőjével, a „forradalmi” gabonaárakkal, elérte tehát Közép-Kelet-Európa országait is – Magyarországot is, amely maga nem exportált gabonát az atlanti parti fogyasztóknak –, és felhajtotta a mezőgazdasági termények árát a belső piacon is. Következésképpen nemcsak a nyugat felé irányuló kiviteli tevékenység, hanem a hazai piacon történő terményértékesítés is magas haszonnal kecsegtetett.

Éppen ez volt az a vonzóerő, amely a közép-kelet-európai országok föl­desúri osztályának egyes rétegeit-csoportjait arra ösztönözte, hogy bekap­csolódjanak az agrárterményekkel való kereskedelembe: ahol lehetett, a kiviteli üzletbe, ahol erre nem nyílt m6d, a hazai forgalomba – latba vet­ve feudális kiváltságaikat is a városi-polgári kereskedőkkel és a paraszti árutermelőkkel szemben. Korábban, a 15. században az iparcikkek árá­hoz képest alacsony mezőgazdasági árak mellett nemigen éreztek indít­tatást erre: a termények piaci értékesítését többnyire jobbágyaiknak en­gedték át, akiktől viszont egyre inkább pénzben hajtották be a földjára­dékot. Most viszont az árviszonyok konjunkturális változására gazdasági magatartásuk változásával reagáltak: maguk tekintettek a piac felé. Hogy pedig megfelelő mennyiségű piacra bocsátható terményhez jussa­nak, ismét fokozódó mértékben vették igénybe jobbágyaik terményjára­dékait, majd kiterjesztették önkezelésű gazdaságukat (Gutswirtschaft, Vorwerk, folwark, allodium, majorság), amelyet eleinte – a 16. század második harmadában – részben fizetett munkával, részben ingyen robot­tal, a 16. század utolsó évtizedeitől kezdve messze túlnyomóan fizetetlen robotmunkával műveltettek – jobbágyaikat ismét röghöz kötve (illetve a jogilag kodifikált röghöz kötöttséget egyre inkább tényleges gyakorlattá téve) és munkajáradék-kötelezettségüket a végletekig kihasználva. Így váltott át a kedvező agrárárak és külkereskedelmi cserearányok közvet­len előnye hosszabb távra szólóan történelmi hátrányba a közép-kelet-európai országokra nézve, amennyiben éppen a feudális viszonyok meg­erősödését, újratermelését mozdította elő.

Az árforradalom ilyetén hatását egy másik szálon is nyomon követhet­jük. A rohamos áremelkedés, a vele együtt járó nagyfokú pénzromlás a paraszti pénzszolgáltatások – a feudális földjáradék a 15. századra Közép-Kelet-Európában is előrenyomult formája – értékét tetemesen csökkentette. Hogy a földesurak a pénzjáradékot értékhanyatlásának arányában időről időre emeljék – mintegy „mozgó pénzjáradékskálát” vezessenek be –, természetesen nem jöhetett szóba. A jövedelemcsökkenés kézenfekvő ellenszeréül kínálkozott viszont, hogy a pénzjáradékkal szem­ben a feudális járadék naturális formáit aknázzák ki minél erőteljesebben, s főként a jobbágyi robotszolgálat növelésével kárpótolják magukat a hanyatló értékű pénzszolgáltatásokért.

Az árforradalom – minthogy nemcsak az agrárárak és ipari árak között nyitotta tágra az ollót, hanem az árak és a munkabérek között is – előre­lendítette a bérmunka alkalmazását a mezőgazdaság kapitalista vállal­kozói, a tőkés bérlők üzemeiben. Így történt Angliában, ahol „a pénz értékének folytonos esése aranygyümölcsöt termett a bérlőnek”, hiszen hanyatló értékű pénzbért (munkabért) fizetett munkásainak és hanyatló értékű pénzjáradékot (bérleti díjat) a földtulajdonosnak, „ily módon egyi­dejűleg gazdagodott bérmunkásai és landlordja rovására”.[jegyzet 2] Az árforra­dalom visszavetette ugyanezt a folyamatot a közép-kelet-európai földes­urak önkezelésű gazdaságaiban, hiszen az utóbbiak legföljebb kezdő kapi­talisták voltak, de gyakorlott feudális járadékosok. A munkabéren a pénzromlás körülményei között maguk is nyertek volna ugyan, a pénzjá­radékon azonban vesztettek; márpedig ők nem a bérek és profitok gon­dolatvilágában éltek, hanem a járadékokéban.

A 16. századi árforradalom tehát – jóllehet Európa-szerte hasonló irányban befolyásolta az árak kölcsönös viszonyának, valamint az árak és bérek viszonyának alakulását – a nyugat-európaitól lényegesen eltérő hatást gyakorolt a termelési viszonyok alakulására Kelet-Európában. Itt a mezőgazdasági árukereskedelem és árutermelés feudális-földesúri mód­szereinek felülkerekedéséhez járult hozzá, ami viszont a továbbiakban a naturális járadékokhoz való visszatérésnek, a naturálgazdálkodásba való bizonyos fokú visszahanyatlásnak, a szolga-paraszti (servage, Leibeigen­schaft, Erbunteränhigkeit, perpetua rusticitas) jellegű jobbágyi kötelékek létesítésének-visszaállításának következményét rejtette magában. A „második jobbágyság” létrejötte számos közép-kelet-európai országban hátráltatta a belső piac, a társadalmi munkamegosztás fejlődését, hosszú időre torlaszt emelt a tőkés viszonyok kialakulásának falun és város­ban egyaránt; gátat vetett mind a kereskedő- és manufaktúraburzsoázia, mind egy burzsoá orientációjú, angliai típusú „új nemesség” kiformálódá­sának, mind a paraszti polgárosulásnak.

Így a modern világgazdaság születőben levő rendszerének keretei között Nyugat-Európa tőkésedő-iparosodó központi körzeteivel szemben Közép-Kelet-Európa országai, általában tekintve, a gazdasági háttér, a külső agrárövezet szerepébe szorultak, és a kései feudalizmus szintjén rekedtek.

Lábjegyzetek

  1. Vesd össze Engels Marxhoz, 1882. december 15, 16. Friedrich Engels és Karl Marx Művei 35. köt. Budapest, 1976, 120, 122.
  2. K. Marx, A tőke. I. Friedrich Engels és Karl Marx Művei 23. köt. Budapest, 1973. 695-696

Irodalom

A legújabb művek közül figyelembe vettem: F. Braudel, Capitalism and Material Life, 1460–1800. (New YorkLondon, 1973); I. Wallerstein, The Modern World-System, Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the 16th Century (New YorkLondon, 1974); W. Rusiński, Über die Entwicklungsetappen der Fronwirtschaft in Mittel- und Osteuropa (Studia Historiae Oeconomicae, 9. 1974); Gyimesi Sándor, A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában (Budapest, 1975); Zimányi Vera, Magyarország az európai gazdaságban, 1600–1650. (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 80. Budapest, 1976); Orosz István, Jobbágyköltözés és köznemesség Kelet-Európában a 15–16. században (AoUD Egyetemes történeti tanulmányok XI. Debrecen, 1977).

  1. A nyugat- és kelet-európai gazdasági fejlődés 16–17. századi szétágazásának, a „második servage” létrejöttének tárgyalásában korábbi munkáimra támaszkodtam: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században (Budapest, 1963); A nemzetközi kereskedelmi útvonalak 15–17. századi áthelyeződésének kérdéséhez (Századok 1968. 5–6); The Role of East-Central Europe in International Trade, 16th and 17th centuries (Studia Historica 70. Budapest, 1970); Diminishing Share of East-Central Europe in the 17th Century International Trade (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1970. 3–4); A kelet-európai Gutswirtschaft problematikájához (Agrártörténeti Szemle 1971. 1–2). Mindezek részletes tájékoztatást adnak a felhasznált forrásokról és irodalomról.
  2. Az Európa különböző régiói közötti gazdasági és politikai kapcsolatokhoz: Hermann Kellenbenz, Spanien, die nördlichen Niederlande und der skandinavisch-baltische Raum in der Weltwirtschaft und Politik um 1600. (Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1954. 4); B. F. Porchnev, Les rapports politiques de l'Europe occidentale et de l'Europe orientale a l'époque de la guerre de trente ans (XIe Congrés International des Sciences Historiques, Rapports IV. GöteborgStockholmUppsala, 1960); P. Jeannin, L'Europe du Nord-Ouest et du Nord aux XVIIe et XVIIIe siécles (Paris, 1969).


A kelet-európai fejlődés
Tartalomjegyzék Rendiség és abszolutizmus