Késmárk

A Múltunk wikiből

szlovákul Kežmarok, németül Käsmark, latinul Kesmarkium, lengyelül Kiezmark

város Szlovákiában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Késmárk címere
1598
Késmárkon pártázatos harangtorony épül.
1680
augusztus 15. Thököly Imre elfoglalja Késmárkot.
1684
március eleje Késmárkot Thököly hadai elfoglalják.
1687. január 7.
Csáky István gróf kassai főkapitány – mint királyi biztos – elfoglalja és átadja a katolikusoknak az eperjesi evangélikus templomot, majd hasonlóan jár el Kassán, Lőcsén, Késmárkon és Bártfán is.
1709. december 13.
A késmárki kuruc őrség feladja a várat Siegbert Heisternek.

Sinkovics István

A török védnökség

Ferdinánd követségének ellensúlyozására János újra a Portára küldte Łaskit, aki itt megnyugodva tapasztalhatta, hogy a szultán kitart a szövetség mellett. Szep­tember 30-án János a magyarországi birtokosok sorába emelte követét, aki – úgym­ond – élete kockáztatásával békét hozott létre a törökkel, és a csapásoktól sújt­ott Magyarországot kimentette a fenyegető szolgaságból. Örökös szepesi grófs­ággal, Szepesvárral, Késmárk várával és városával, Richnóval és Gölniccel jutalmazta szolgálatait.

Zimányi Vera

A majorságépítés újabb hulláma

A közvetlen háborús nehézségek elmúltával a királyi Magyarország jelentős részén — különösen a Felföld középső és keleti vidékein — éppen a 16. század végétől számíthatjuk a földesúri gazdálkodás nekilendülését, a 17. század derekára felvirágzását, amiként ezt Szepesvár, Murány, Késmárk, Szendrő, Makovica, Sárospatak, Munkács, Ecsed, valamint számos dunántúli uradalom példája, főúri vártartományok és nemesi középbirtokok sora mutatja.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma.

A városi polgárság némi új pozíciókat nyert azzal, hogy a szabad királyi városok száma Breznóbányával és Késmárkkal emelkedett.

Zrínyi száz napja

Apafi fejedelem a francia udvar üzenetével Párizsból alighogy megtért Bethlent Magyarországra küldi azzal az ürüggyel, hogy Zrínyi mellett tanulja a katonáskodást. Valójában a szervezkedő főurakat és nemeseket járja végig. Késmárkon Thököly István, Pozsonyban Lippay, Sopronban Vitnyédi, Bécsben Gremonville fogadta, mielőtt Csáktornyára megérkezett.

Benczédi László

A bujdosók első támadása 1672-ben

A bujdosók főerőinek sikere és propagandájuk hatékonysága nyomán az első kuruc támadás 1672 októberében érte el legnagyobb kiterjedését. Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Késmárk és a szepességi városok sorra meghódoltak.

A felkelés bukása

Az 1699. évi karlócai béke után a Porta a kisázsiai Nikomédiában jelölt ki mindkettőjüknek állandó szállást. Itt halt meg Zrínyi Ilona 1703. február 18-án, a kuruc fejedelem pedig negyvennyolc éves korában, 1705. szeptember 13-án. Utolsó kívánságainak egyike az volt, hogy halála után a testét Magyarország vagy Erdély valamelyik „kulcsos városában” helyezzék örök nyugalomra. Ez a kívánsága sem teljesülhetett. A török császár döntése rövid és megfellebbezhetetlen volt: „ahol meghalt, ott temettessék el”.[1] Több mint kétszáz évnek kellett eltelnie halála után; hogy maradványait szülőföldjére, Késmárk városába szállítsák.

R. Várkonyi Ágnes

Városok, nyitott kapukkal

Eperjes, Kassa, Bártfa, Késmárk a politizáló és vállalkozó szellemű nemeseket gyűjti és vonzza, miközben császári őrségek és hivatalnokok növelik a lakosság számát.


Eperjesen, Késmárkon, Bártfán, Lőcsén elfoglalják a protestáns polgárok templomait és iskoláit. Bár az evangélikus polgári és nemesi alapítványok sokáig biztosítják az olyan egyházi-művelődési központok virágzását, mint Eperjes és Bártfa, a városi lakosság addig zárt rendjét szétzilálják a különböző felekezetű papok, tanárok, az egyházi és állami intézmények hivatalnokai és szolgaszemélyzete, nem utolsósorban pedig a városba özönlő tanulók.

A század végére a városi vezetőségben az evangélikus és a református polgárság kisebbségbe szorul a katolikusokkal szemben. A vallási köntös azonban alig takarja már a társadalmi és államhatalmi érdeket. Császárhű főurak, nemesek, magyarok és németek, de sok esetben idegenek, katonák, testesítik meg a katolikus vallást és a politikai hatalmat a református vagy evangélikus magyar, német és szlovák nyelvű kézműves- és kereskedőpolgársággal, vállalkozó köznemesekkel, sőt katolikus főurakkal szemben.

A középkori város változásai

Késmárknak sikerül megvédenie városi kiváltságát a Thökölyek ellenében, Thököly viszont sörfőző vállalkozójának nemcsak pénzt, hanem jobbágyi robotmunkát is ad.

Polgárok régi és új küzdőtereken

  • Kassa hosszú ellenállásának ideiglenes sikerét többek között annak is köszönhette, hogy több felső-magyarországi várossal közös szövetségben harcolt a császári őrség behozatala ellen. 1670. évi megszállása egyben a vele szövetséges városok – Eperjes, Lőcse, Bártfa, Késmárk, Kisszeben – jövőjét is megpecsételte.
  • A főurak, nemesek érdekeinek érvényesülésével szemben a városi érdeket védő polgári ellenállás látványos példája: Késmárk. A város végül is kompromisszumot köt Thököly Istvánnal.

Makkai László

Külföldi peregrináció

Nem is volt folytatása az útleíró irodalomnak a reformátusoknál Szepsi Csombor műve után, s a hazai evangélikusoknál is csak a késmárki Frölich Dávid európai útikalauza (Bibliotheca seu Cynosura peregrinantium, 1644) követte. E kettő elég is volt vezetőnek azok számára, akik a század közepétől kezdve már nem annyira a nyugat-európai városok látványosságaira, hanem az azokat létrehozó és fenntartó, hazánkba is átplántálódó társadalmi és szellemi erőkre voltak kíváncsiak.

Filozófiai modernizmus

A magyarországi evangélikus tudományművelők sorában kivétel az útikönyve kapcsán már említett, Odera-Frankfurtban és Gdańskban tanult késmárki rektor, Frölich Dávid, aki naptárkészítő tevékenységét komoly csillagászati tanulmányokkal alapozta meg.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Fegyelmezetlenség miatt eközben véletlen összetűzések robbantak ki a kurucok és a téli szálláshelyet kereső lengyelek között, s Sobieski, miután megvette Szécsényt, Kisszebent, Késmárkot, ostrom alá fogta Eperjest.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

1703 őszén a keleti részeken megnyitotta kapuit Bártfa, Késmárk, kapitulált Lőcse az odaszorult szepesi kamarai tisztekkel és vármegyei nemesekkel együtt. 1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az államhatalom fontos pozícióját kézben tartó Ráday Pállal szoros kapcsolatban levő udvari tanácsosok köréhez tartozott az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora, Hellenbach báró és a vállalkozó szellemű, jó gazdasági érzékkel rendelkező köznemesek több jellegzetes alakja, mint Platthy Sándor, Kajali Pál, Kálmáncsay István, Lányi Pál, Lónyay Ferenc és mások. Néhány vármegyében a tisztikar tagjai között voltak híveik. Azonos elveket vallottak velük a felső-magyarországi városok egyes tekintélyes polgárai is, mint Kray Jakab késmárki bíró vagy az eperjesi Klesch János.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A császári haderő viszont a lengyel Lubomirski sztaroszta csapatainak segítségével már a tél folyamán behatolt a Szepességbe, és ostromgyűrűbe fogta Bártfát és Eperjest, s miután a pestis pusztította Késmárkot elfoglalták, s Kray Jakab bírót, Lányi Márton tanácsost és Topperzer Sebestyén sebesült szíjgyártót Heister felakasztatta, Lőcse máig kellően nem tisztázott körülmények között – Andrássy István tábornokkal megállapodva – 1710 februárjában került a császáriak kezébe.

Polgárság és értelmiség

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[2] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[3]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzök konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el. Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[4] A bányavállalatokba és kereskedelembe fektetett tőkéjéből Rákóczi államának összeomlása után, amikor amnesztiát kapott, a Kamara a lefoglalt és visszaszolgáltatott vagyonon kívül mint követelést – felfelé kerekítve – 86 ezer forint összeget ismert el. Honnan származott ez a nyereség? Csak az állam nyújtotta előnyöket használták ki, vagy tetemes befektetéseik hoztak hasznot?

Lónyay Ferenc, a Szabolcs vármegyei vállalkozó nemes, még 1709-ben és 1710-ben is képes volt komoly bérleti díjakat fizetni, például, 28 ezer forintot a Karácsony Sándor macedón kereskedővel közösen bérelt harmincadért.

A bérből élők szenvedték meg leginkább az akadozó ellátást, az élelmiszerárak emelkedését s a lázas inflációt. Az alsó-magyarországi bányavárosok bérből élő lakói, a bányászok, csillések, fuvarosok súlyosbodó viszonyaik miatt főleg Hellenbach nyerészkedését okolták. A hámormunkások, szőlőkapások, napszámosok 1706 után katasztrofális viszonyok közé jutottak. Különösen a bányászok – vájárok, csillések, ácsok és főleg a technikai újításokból kenyerüket is féltő lovasgazdák, akik a vízemelő gépeket működtették – kényszerültek rá, hogy a végső fegyverhez nyúljanak, megtagadják a munkát. Majd a közösségi döntés erejében bízva, husángokkal, kövekkel védekezve, követeltek magasabb bért, a rézmonéták helyett értékálló pénzt, rendszeres élelemellátást. Az új magyar államtól két választ kaptak. Az egyiket már korábbról ismerték, hiszen minden hatalom a fegyver erejével töri le az ellenszegülőket. A másikat, a sortűz tragikus következményei miatt megrendülő államfő gesztusát, a személyes meghallgatást és a megértő, segítő intézkedést, azt, hogy az államhatalom veszi védelmébe ügyüket, most ismerték meg.

A polgár előtt az új magyar államban a politikai pálya kapuja szélesebbre tárult. Helyet kapott a polgár a központi hatalom gazdasági szervezeteiben, mint városi követ részt vett az országgyűléseken, s ott más városok követeivel együtt közös tanácskozásokon egyeztették érdekeiket. Néhány polgár, miként a gazdag besztercebányai bányatulajdonos, Schmidegg Tamás báró, országos bizottsági feladatokat is ellátott. Többen, mint például a kassai Váncsek István, az eperjesi Klesch János, a vállalkozó nemesekkel kerültek szorosabb politikai érdekkapcsolatba.

A szabadságharc nyolc esztendeje az átlagpolgár számára nem a gyarapodás, hanem az áldozatok, a veszteségek ideje volt. Mégis, a választás súlyos felelősségével, új politikai, gazdasági, művelődési feladataival az új magyar állam az elkötelezett polgárság számára hosszú távon országos társadalmi súlyának növekedését, anyanyelvi műveltségének kibontakozását, összességében a nemzeti fejlődés egyik alternatíváját kínálta. Államhatalmi igények és polgári értékrendszer szerencsés találkozása többek között Kray Jakab késmárki városi jegyző tevékenységében testesült meg. Különleges gazdasági-pénzügyi tehetségét mint Rákóczi államának egyik legfőbb szakembere kamatoztatta, s diplomáciai feladatokat is ellátott. Az önálló államiság elvesztése személyes sorsában tragédiával zárult: városának eleste után feje hóhérbárd alatt hullott a porba.

Kosáry Domokos

A protestáns iskolák

Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt.

H. Balázs Éva

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs hihívására

A pozsonyi, eperjesi és késmárki líceumok alaposan oktatták Montesquieu művét. A hatékony, természetjogban, történelemben egyaránt járatos mesterek közül Benczur József és Potkoniczky Ádám, Pozsony és Késmárk líceumi igazgatói érdemelnek különös figyelmet. Miután „kicédulázták” tanulóik számára a Törvények szellemének fontos tételeit, szinte a bibliai szövegekkel egyenrangú memoriterként rögződött egy és más a fiatal, s a korszak végén már őszülő fejekben.

Kosáry Domokos

Könyvtárak

A protestáns egyházi-iskolai könyvtárak, mint a debreceni kollégiumé, ekkoriban mintegy 20 ezer kötettel, vagy a késmárki, pozsonyi evangélikus líceumé, ugyancsak fejlődést mutattak, de részben a hivatalos korlátozások miatt, részben pedig anyagi erőforrásaik fogyatékosabb volta következtében nehezen tudtak a külföldi anyaggal megfelelően lépést tartani.

Benda Kálmán

A demokrata értelmiség

A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Az elégedetlenek egymásra találása

A kézsmárki evangélikus gimnázium egyik tanára azt magyarázta diákjainak, hogy a franciák háborúja jogos és igazságos, Ferenc királyé nem. Nagykőrösön a gimnázium tanárai és tanulói együtt éltették a franciákat, a sárospataki kollégium tógátus diákjai pedig a forradalmi eszmék terjesztésére társaságot alapítottak.

Szentmarjayról már 1792-ben azt jelentették, hogy ő a mozgatója az Orczy László körül csoportosuló elégedetleneknek. Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –, milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[5] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmazásában is részt vett.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék.

Vörös Károly

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

És ha más régi városok, például Körmöcbánya, Kézsmárk, Eperjes, Trencsén, Sopron, Szakolca vagy Nagyszeben falai nagy részükben még álltak is, túl rajtuk, itt-ott a város régi szerkezetéhez szervesen kapcsolódó új városrészek épültek, már többnyire tágas egyenes utcákkal, de legalábbis kényelmesebb, derűsebb házakkal, melyeknek klasszicista vagy később koraeklektikus stílusa csakhamar a belvárosban is helyet kap egy-egy (és majd egyre több) csákány alá került öreg, középkorias vagy barokk ház helyén emelkedő új épületen is.

Katus László

A könnyűipar

Az egykor oly virágzó szepességi lenvászonkészítés központjában, Késmárkon 1868 óta két korszerű gépi fonoda működött, de – jellemző módon – külföldi lenrostot dolgozott fel, s fonalait is külföldön adta el.

Az egyes iparágak fejlődése

A modern posztógyárak az ipar ősi fészkeiben, a Felvidéken és az erdélyi szász városokban létesültek. Legjelentősebb volt közülük a zsolnai (1891), a csacai (1905), a trencséni (1908), a késmárki (1908), a losonci (1911) posztógyár, valamint az 1909-ben létesült soproni szőnyegszövőgyár.

Lábjegyzet

  1. Nagy Iván, Komáromi Jánosnak, Thököly secretariusának diáriumja. Pest, 1861. 87.
  2. Rákóczi Tükör I. 128.
  3. Ugyanott I. 518.
  4. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.
  5. Ugyanott 972–973.

Irodalom

Kiadványok