Két kormány

A Múltunk wikiből
1530
október 14. Béketárgyalások kezdődnek I. Ferdinánd és János király között Poznanban; november 16-án eredménytelenül végződnek.
október 17. I. Ferdinánd követei megjelennek Konstantinápolyban.
október 31. I. Ferdinánd Budát ostromolja. (December 20-án eredménytelenül elvonul.)

A szultán – miután Budán megerősítette Jánost a királyságban, és a magyar főurakat engedelmességre intette – kivonult az országból. Ferdinánd várható támadásának kivédésére János király mellett Budán török csapatokat hagyott, s ugyancsak Budán maradt Alvisio Gritti is. A Porta bizalmas embere már Łaski konstantinápolyi tárgyalásai óta Szapolyai rezidenseként működött a török udvarnál, majd Magyarországra jött. Megkapta az egri püspökséget 22 ezer forintra becsült évi jövedelmével, és János király megtette kincstartójának is. A Porta bizalmas emberének ilyen fontos állásba juttatása Szapolyai kiszolgáltatottságának tagadhatatlan jele volt.[1]

Amint másodszor is kivonultak a török hadak Magyarországról, a két király között ismét kiújult a harc. Ferdinánd, kihasználva a török bécsi vereségét, megkísérelte, hogy az országot újból birtokába vegye. Hadai az ország északi részében és Szlavóniában váltakozó sikerrel harcoltak. Eközben a két király újult erővel toborzott híveket: Ferdinánd a magyarországi vármegyékhez és városokhoz, János az osztrák rendekhez fordult; leveleikben mindketten a másikat tették felelőssé a történtekért, és saját politikájukat hirdették az ország érdekeit szolgáló megoldásnak.

János király már 1529. október 18-ra országgyűlést hívott össze Budára, de azután újabb időpontul 1530. február közepét jelölte meg. Az országgyűlés sok közös vonást mutatott a három évvel korábbival, bár nem volt olyan népes, mint az, mert a harctérré vált területek érthető módon nem képviseltették magukat. A tárgyalások középpontjában pénz és hadsereg gyors előteremtése állott. Minden jobbágytelekre 1 forint adót vetettek ki. A jobbágyok közül mindazoknak fizetniök kellett, akik 3 forint ingó vagyonnal rendelkeztek, valamint a szabadosoknak és az egytelkes nemeseknek is. Hogy a király azonnal pénzhez jusson, az országgyűlésen részt vevő egyházi és világi főrendeket és nemeseket kötelezték, hogy jobbágytelkeik arányában előre fizessék be az adót. Ez a korábban ismeretlen behajtási mód elejét vette volna a befizetés elhúzódásának. Az egyházi és világi nagyok jövedelmük arányában voltak kötelesek katonát állítani, a nemesek és más birtokosok pedig személyükben katonáskodni. Mindenfajta hadinépnek készen kellett állania, hogy a király hívására azonnal útra kelhessen. Az országgyűlés más végzései a belső rend helyreállítására irányultak. Elrendelték a szökött jobbágyok visszatelepítését, a hamis pénzt verők felkutatását és a Ferdinándtól jött levelek terjesztőinek megbüntetését.

János a törvényeket nyomban szentesítette, s így végrehajtásuknak nem volt jogi akadálya. Egyúttal kiépült Szapolyai központi kormányzata – függetlenül attól, hogy az országnak Ferdinánd mellett már volt kormánya –, részben olyanokból, akik már Mohács előtt is tisztségviselők voltak. A két párhuzamos kormányzat kiépülése félreérthetetlenül jelezte az ország kettészakadását. János nádorának Bánffy Jánost választották, aki II. Lajos udvarában királyi pohárnokmester volt. Az országbíró Pestyéni Gergely lett. A Báthori család somlyói ágából származó István már 1523-tól erdélyi alvajda, aki a szászokat Szapolyai pártjára hajlította, 1529-től pedig Erdély vajdája, most forma szerint megosztotta tisztségét Łaskival; a valóságban az utóbbit diplomáciai küldetések foglalták le. Gritti továbbra is megmaradt kincstartónak. Nádasdy Tamás, miután 1529-ben Buda megszállásával török fogságba esett, és innen Szapolyaihoz menekült, a király jövedelmeinek kezelője lett, ami a pénzügyek igazgatásának megosztását, a hatáskörök elhatárolásának bizonytalanságát jelezte.

A két kormány párhuzamos működése eleve lehetetlenné tette a központi igazgatást, és területileg egyre inkább megosztotta az országot. Horvátországnak, Szlavóniának és Dalmáciának továbbra is Ferdinánd-párti bánja volt Batthyány Ferenc személyében, vele szemben ugyanezt a tisztséget töltötte be Szapolyai kormányában Erdődy Simon zágrábi püspök. Ezeken a töröktől veszélyeztetett területeken a hatalmi megosztás különösen tragikus következményekkel járt: a közös védekezés helyett egymás birtokait, értékeit pusztították. Ferdinánd megbízásából Hans Katzianer békéltető tárgyalásokkal próbálkozott a két párt között, de kísérlete kudarcot vallott, és az erőt emésztő harc tovább folyt. Erdődy Simon Ferdinánd zsoldosait és híveit vádolta az ellenségeskedésekért, és megrendítő képet festett a pusztulásról: az utolsó két évben több ember pusztult el, mint Mohácsnál, a belső harcból következő romlás alig kisebb, mint amit a szultán seregei okoztak az előző évben.

A helyzet a Ferdinánd-pártiakat is nyugtalanította. Katzianer tárgyalásaival párhuzamosan a magyarországiak sürgették a család ecsedi ágából származó Báthori István nádort, hogy május elejére Pozsonyba hívjon össze néhány tekintélyes főurat és nemest. Nem lehet eldönteni, hogy mindez a király tudomásával történt-e, annál kevésbé, mert a gyűlés megnyitásának napján, 1530. május 8-án a nádor meghalt. Az egybegyűltek elősorolták sérelmeiket, és úgy határoztak, hogy követeik útján Ferdinánd király, V. Károly császár és a birodalmi rendek tudomására hozzák a Magyar Korona Országainak pusztulását. A követeknek adott utasítás a Ferdinánd királlyá választásától eltelt három és fél év során felhalmozódott elégedetlenséget fejezte ki. A király távol van, idegenek kormányoznak, az ország jogait és kiváltságait nem tartják tiszteletben. Az idegen katonaság rabol, fosztogat, gyilkol. Az ország kiszolgáltatottan retteg az újabb török támadástól, és bár a veszély a német fejedelemségeket is fenyegeti, a birodalmi gyűlés nem ad elegendő segítséget, halogatja döntéseit, sőt kósza hírek szerint a szomszéd nemzetek támadásra készülnek a magyarok ellen. Az elkeseredett hangú követutasítás döntést követelő fordulattal zárult: a király mondja meg nyíltan, ha nem tud az ország érdekeinek megfelelően kormányozni, és ezzel tegye lehetővé, hogy a magyarok más eszközöket keressenek fennmaradásukra, mert a Habsburg-uralom nem az egyetlen lehetséges út.

A követek utasításuknak megfelelően élőszóban terjesztették Ferdinánd elé a rendek álláspontját. Macedóniai László váradi püspök[2] pedig a császár és az augsburgi birodalmi gyűlés előtt mondott beszédet. Sürgette a török elleni hadjáratot, és figyelmeztette a birodalmi rendeket, hogy használják ki a kedvező alkalmat a török megtámadására, amíg még nem heverte ki az elmúlt évi hadjárat veszteségeit. Egyúttal emlékiratot nyújtott át: még a télen jöjjenek csapatok Magyarországra, hogy helyreálljon az ország biztonsága, és meg lehessen erősíteni a török szomszédságában levő várakat.

A birodalmi gyűlésen a magyar küldöttség előterjesztése egybeesett a császár azon kívánságával, hogy a töröksegély kérdése kellő súllyal szerepeljen a tárgyalásokon. A török sereg 1529. évi Bécs elleni támadása számított a legnyomósabb érvnek. A vallási-politikai ellentétek azonban keresztezték az érdemi tárgyalásokat. A protestánsok, mint 1529-ben Speyerben, most sem fogadták el a katolikus többség álláspontját, ami a török elleni védekezés ügyére is hatással volt. Az állandó és gyorssegélyt egyaránt megszavazták ugyan – az előbbi 4 ezer lovast és 20 ezer gyalogost jelentett három évi időtartamra –, de a haderő fegyverbe állításának feltételéül szabták, hogy a császár és közbenjárásával az európai országok – köztük Csehország és Magyarország is – jelentsék ki, milyen mértékben járulnak hozzá a háborúhoz. Erre a hadjáratra csak több mint tíz év múlva, 1542-ben került sor.

Többet ígért a gyorssegély, amit az állandó segély életbelépéséig lehetett felhasználni védelmi célokra, ha erős török sereg támad, mégpedig nemcsak a Német Birodalom terü1etén, hanem a délkeleti határon levő országokban, így Magyarországon is. Azt azonban változatlanul kikötötték, hogy a birodalmi sereg ne avatkozzék a magyarországi trónharcokba. A gyorssegély 8 ezer lovasból és 40 ezer gyalogosból állott, akiket hat, ha hosszabbítás szükséges, nyolc hónapra szavaztak meg. Hogy elejét vegyék a segély más célú felhasználásának, nem pénzben, hanem katonában ajánlották meg.

Közben fegyverrel és a diplomácia eszközeivel tovább folyt a küzdelem a két király között. Ferdinándot a magyarországi rendek hangulata arra figyelmeztette, hogy nyomban hathatós erőfeszítéseket kell tennie az ország visszaszerzésére. V. Károly azonban, bár a barcelonai és cambrai-i béke 1529 nyarán szabaddá tette kezét, testvérének megegyezést tanácsolt Szapolyaival. A császár attól tartott, hogy öccse magyarországi hadműveletei újabb török támadást váltanak ki, Ferdinánd viszont éppen a törökök távol tartását remélte uralma megszilárdításától. Közben 1530 májusában Jurisics Miklóst és Lamberg Józsefet küldte a Portára, nyílván, hogy királyságát elismertesse.

János király politikáját ugyanúgy ellentmondások jellemezték, mint Ferdinánd lépéseit. Miközben fegyverrel védte hatalmát Ferdinánd seregeivel szemben, nem zárkózott el az elől, hogy a lengyel király közvetítésével tárgyalások kezdődjenek. Ugyanakkor a Portával is erősíteni igyekezett kapcsolatát, ezért Grittit Konstantinápolyba küldte. Amikor pedig Ferdinánd hadi készületeinek hírét vette, Mehmed szendrői béghez fordult. A segítség még Ferdinánd támadása előtt megérkezett, ezért János Morvaországnak és Ausztriának azokra a területeire irányította a török csapatokat, amelyeket a bécsi ostrom idején a szultáni sereg nem pusztított el. János királyban nagy változás ment végbe: azelőtt hívei éveken át hiába próbálták rávenni a Ferdinánd országai elleni támadásra, most hidegvérrel irányította ellenük a behívott törököket.

A török segítség azonban kétélű fegyvernek bizonyult. Mehmed bég, aki esküvel fogadta, hogy Magyarország népében nem tesz kárt, nem Morvaországot és Ausztriát, hanem Pesttől felfelé a Duna bal partját pusztította végig, majd egy hét múlva serege számát többszörösen meghaladó fogollyal, köztük Szapolyai hűséges híveivel, hazatért.

János megrendülten és tehetetlenül nézte az eseményeket. Hite megingott a szultán szavában, és félelemmel gondolt a török pusztítás erkölcsi és politikai következményeire. Október elején kétségbeesett levelet írt Grittinek Konstantinápolyba: emlékeztesse a szultánt ígéretére, és járjon közbe a foglyok, közöttük mindenekelőtt hívei kiszabadítása érdekéében.

Grittinek elpanaszolhatta kiszolgáltatottságát, de a világ előtt nem ismerhette be, hogy nem ura a helyzetnek. November 1-re országgyűlést hirdetett, és a meghívóban, mint intő példára, hivatkozott Mehmed bég támadására: hívei ne tűrjék meg maguk között a Ferdinánd-pártiakat, maguk keljenek fel ellenük, különben ők is áldozatául eshetnek a törökök Habsburg-ellenes büntető támadásainak. Gritti, aki október 20-án – anélkül, hogy János levele Konstantinápolyban érte volna – visszaérkezett Budára, maga is küldött ki országgyűlési meghívókat, megtoldotta a király baljós célzásait, s az ingadozókat és engedetleneket a török tavaszi büntető hadjáratával fenyegette meg.

Az év második felében egymást keresztezték az ellentmondó események. A lengyel király és György szász herceg több hónapos előkészítő megbeszélései után 1530 októberében Poznanban megkezdődött a tárgyalás Ferdinánd és Szapolyai megbízottja között. Mindkét király azt kívánta, hogy a másik mondjon le Magyarországról: így nem jutottak megegyezésre, de a tényleges birtokviszonyok érintetlenül hagyásával egyéves fegyverszünetben állapodtak meg. A fegyvernyugvás azonban csak Ferdinánd katonai akciójának kudarca után, 1531-ben lépett életbe, előbb három hónapra, majd május közepétől kezdődően egy évre.[3]

Irodalom

Alvisio Grittire: H. Kretschmayr, Gritti Lajos élete, 1480–1530. (Budapest, 1901); Barta Gábor, Ludovicus Gritti magyar kormányzósága, 1531–1534. (Történelmi Szemle 1971).

  1. Szapolyai nélkülözésére: Szerémi György, Epistolae de perditione regni Hungariae (Monumenta Hungariae Historica I).
  2. Macedóniai László szerepére a birodalmi gyűlésen: Horváth I. Károly—K. Obermayer Erzsébet, De vita operibusque Ladislai de Macedonia (Acta Universitatis Szegediensis Sectio Antiqua 1958).
  3. A két király közti tárgyalásokra: Károlyi Árpád, Adalék a nagyváradi béke s az 1536–1538. évek történetéhez (Budapest, 1879); R. Gooss, Österreichische Staatsverträge. Fürstentum Siebenbürgen, 1526–1690. (Wien, 1911).


A belső rend felbomlása
Tartalomjegyzék Ferdinánd serege Buda falai alatt