Kézművesek

A Múltunk wikiből

Korszakunk kézműveseiről annak ismeretében szerezhetünk helyes képet, amit a földművelő és állattenyésztő népesség elnevezése alapján nyertünk. A szántóvető, a lovász stb. elnevezés csak a földesúri szolgáltatás szempontjából érthető és magyarázható, de nem kizárólagos foglalkozásként. A különböző alávetett népelemek önellátók voltak, a maguk és a földesúr szükségleteinek kielégítése érdekében sokféle tevékenységgel foglalatoskodtak, s ezek közül az egyik, a legfontosabb, a legnagyobb megterheléssel járó vált a földesúri szolgáltatás kapcsán elnevezésükké.[1]

A korszak oklevelei, főleg a nagy egyházi összeírások, a különböző kiszolgáló és kézműves jellegű „foglalkozások” garmadáját tárják szemünk elé. Az almádi monostor apátja 1121-ben szűcsöknek, kenyérsütőknek, harangozóknak, szakácsoknak, kővágóknak parancsolt. A bozóki apátság fennhatósága alá 1135-ben molnárok, harangozók, mészárosok, szűcsök és tímárok tartoztak. Dömös birtokában 1138-ban molnárok, kenyérsütők, szakácsok, esztergályosok, harangozók, szűcsök, fazekasok, ácsok voltak. A szentjobbi monostor III. István kori összeírása szerint I. László király molnár-, szűcs-, kovács-, tímár-, mosó-, esztergályos-, sütő-, szakács-, harangozó-, serfőző-mansiókat adott az egyháznak. Az aradi prépostság 1177. évi conscriptiója esztergályosokról, tárnokokról tesz említést. Az 1211. évi tihanyi összeírásban pékekkel, szakácsokkal, tímárokkal, szűcsökkel, tálkészítőkkel (esztergályosokkal), kovácsokkal, harangozókkal, közelebbről meg nem határozható mesteremberekkel (artifexekkel) és egy aranyművessel találkozhatunk. Az 1237 körüli Albeus-féle oklevél szerint Pannonhalma fennhatósága alatt pékek, szakácsok, mosók, bocsárok (pohárnokok), tárnokok, ácsok, kovácsok, szűcsök, tímárok, esztergályosok, aranyművesek, üstkészítők, artifexek és harangozók voltak.[2]

Ezekben az iparosokban nem szabad a későbbi értelemben, a mezőgazdasági tevékenységtől jobbára elvált, csak iparűzéssel foglalkozó mesteremberek látnunk. Ez ellentmondana a korabeli Magyarországon uralkodó természeti gazdálkodás viszonyainak. Általában „saját” földdel is rendelkeztek, ahol megtermelték mindazt, amit maguk s családjuk ellátására szükséges volt. Már az 1075. évi, kétes hitelű, esetleg későbbi állapotokat tükröző garamszentbenedeki oklevél szerint a taszári tíz háznép ácsnak húszekényi földje volt, továbbá rétjei, legelője, míg egy aranyművesnek és testvéreinek ötekényi földje. 1212 előtt a király fazekasok 200 hold földet elzálogosítottak Hippolitnak, aki azt továbbadta egyházának, de fenntartotta a királyi fazekasok számára a visszaváltás lehetőségét. Igen szép vagyonra tett szert Lőrinc aranyműves. Amikor 1230-ban felesége és fiai eladták tatai birtokukat, az egyekényi földre, osztó földközösségben levő sorsrészre, erdőre és néhány mansióra (jobbágytelekre) terjedt ki.

A kézművesk elsősorban mezőgazdasági termékekkel adóztak. A dömösi egyház esztergályosai évenként két-három alkalommal 500–500 tálat adtak földesuruknak. Az aradi prépostság Bárd falusi esztergályosa évi 50 tállal adózott. Koppány faluban három háznép palackot készített Dömös számára. Hasonló képet mutatnak a pannonhalmi népekre vonatkozó adatok. 1226. évi oklevél szerint a pannonhalmi kovácsok vasszerszámokat és egyéb szükséges, nyilván vasból való dolgokat voltak kötelesek készíteni. Az 1233. évi oklevél ama megjegyzése, hogy az apát a monostor kézműveseit fuvarozásra nem kényszerítheti, amíg azok köteles szolgálatukat teljesítik, és váltakozva a monostornál vagy az apátnál dolgoznak, világosan utal arra, hogy a kézműves köteles szolgálata a nevükben is benne foglalt kézműves „foglalkozásuknak” földesuruk javára való gyakorlása volt.

Mivel a kézműveseket a földesuruk általában nem kényszerítette bármiféle munka elvégzésére, így bizonyos kiváltsággal rendelkeztek, kiemelkedtek a mindenfajta szolgáltatással terhelt szolganépek tömegéből. Kiváltságos helyzetüket számos ok motíválta: a kézművességnek családon belül való hagyományozódása, egyes szolgák vagy libertinusok különös ügyessége a kézművesség egy–egy ágában, végső fokon pedig a földbirtokos igénye effajta munkák elvégzésére. A kézműves szolgáltatók számos esetben még nem is „foglalkozásukról” kapták nevüket, jelezve annak a folyamatnak a kezdetét, hogy a kézművesek a szolganépek, servusok és libertinusok közül emelkedtek ki. Setkelu faluban 1138-bam 14 servus-mansio és egy méhész élt a dömösi egyház fennhatósága alatt; szolgáltatásaik többfélék: nyesttel adóznak, akkor vadásznak, amikor a prépost akarja, a disznókból tizedet adnak, továbbá esztergályosmunkával készített edényeket juttatnak a prépostságnak, amely foglalkozást — mint a dömösi összeírás írja — az abban való ügyességük miatt gyakorolják. A Macsala falusi szolgák a nyestadózás mellett a templom tetőzetét fedik be, és a dömösi egyház házait építik. A Márton comes által a csatári monostornak adott nyolc libertinus-mansio kötelességeit így rögzíti az oklevél: lovakat tartanak, amivel uruk jár, kocsit adnak lóval és tetővel, köcsögöt adnak, lovat gondoznak, füvet szállítanak, tüzet raknak, fát vágnak, a nyájat legeltetni viszik, Szent Márton ünnepén egy köböl mézet adnak, egy juhot, hat köböl árpadarát, hat köböl gabonát, hat kocsi szénát, uruknak házakat készítenek, lóval és kocsival fuvaroznak. A baranyai Szeles birtokon 1181-ben 27 libertinus-mansio lakott, közülük ketten udvarházat építenek, szobát fűtenek, szénát gyűjtenek, ketten–ketten takácsok, illetve kovácsok, a többiek saját lovukkal szolgálnak. Fulcumar comes 1181-ben szolgálóleányokat adományozott a bakonybéli apátságnak szövő–fonó munkára, akik közül az egyiknek a neve (Lence) a len, a másiké (Bibubra, helyesen: Bibura) a lenszövet jelentésű bíbor, a harmadiké (Cuce) pedig a szösz szóból kicsinyító képzővel alakult.[3]

A kézművesek, továbbá a mindenfajta munka elvégzésére kötelezett szolgák egyazon településen éltek, ami szintén a kézműveskiváltságok elérésére sarkallta a szolganépeket. Így például az almádi monostor székhelyén 1121-ben a servusok és libertinusok mellett szőlősök, szűcsök, kenyérsütők, harangozók és szakácsok laktak. A dömösi egyház kenyérsütői és szakácsai hat–hat, esztergályosai és ácsai két–két faluban éltek. Ugyanakkor jól megfigyelhető a feudális birtokosok ama igyekezete, hogy az azonos „foglalkozást” űző szolgáikat vagy alávetettjeiket egyazon településre vonják össze. Így például Fulcumar comes Bakonybélnek adományozott szövő-fonói valamennyien a Veszprém megyei Polányban laktak. Ez a koncetráció a földesúr érdekét szolgálta, az azonos szolgáltatásra kötelezett iparosparasztok egyazon településen való dolgozása lehetővé tette ésszerűbb foglalkoztatásukat.

Jó példákat szolgáltatnak erre a XIII. század első feléből való egyházi összeírások adatai. Ha a kiszolgáló jellegű „iparágakat” most figyelmen kívül hagyjük, s csak a szorosan kézműves jellegű „foglalkozásokat” vesszük számba, azt látjuk, hogy a tihanyi apátságnak az 1211. évi consrciptio szerint öt háznép tímárja, hét szűcse, két esztergályosa, három kovácsa, tizenkét artifexe és egy aranyművese volt. A tihanyi egyház 590 mansiója közül tehát mindössze 30 háznép végzett szolgáltatás fejében kézműves tevékenységet, vagyis az egyház népességének 5%-a. A monostor székhelyén, Tihanyban élt e 30 háznépből 19, azaz a kézműves szolgáltatók kétharmada, méghozzá abban a megoszlásban, hogy a tímárok közül mind az öt háznép, a hét szűcsből hat, a tizenkét artifexből ugyancsak hat, míg a három kovácsból kettő. Az apátság egyetlen aranyművese a Tihany melletti Örményesen lakott. A monostor székhelyén élő kézműves-mansiók tevékenysége elválaszthatatlan az apátság központi praediumától, ahol rajtuk kívül még pékek, szakácsok, harangozók, szántók, szőlősök és halászok szolgáltak.

Albeus összeírása alapján Pannonhalma szolgáltatói között 40 háznép ács, 18 tímár, 6-6 szűcs és esztergályos, 37 kovács, 5 artifex, 2-2 aranyműves és üstkészítő szerepelt, összesen tehát 116 kézműves-mansio, ami az apátság fennhatósága alá tartozó 2700 háznépnek alig 4%-át tette ki. A 116 mansióbol 42 a monostorral közvetlenül szomszédos Alsókon és Himódon (Nyalkán) tevékenykedett, a monostor összes szűcse, esztergályosa és artifexe itt élt, a kovácsok közül 25, a tímárok közül 6, az ácsok közül pedig 5 is a monostorral közvetlenül határos településeken lakott. Nem lehet kétséges, hogy az alsóki és a himódi kézművesek a pannonhalmi praediumon teljesítettek kézműves jellegű szolgáltatásokat. Miklós nádor 1226. évi okleveléből kiderül, hogy az apátság népei közé tartozó kovácsok a monostornál (apud monasterium) egy üllőn tartoztak dolgozni. Az apátságnak tehát saját kezelésű kovácsműhelye volt. 1233. évi adat szerint a szakácsokon, pékeken és kamarásokon kívül az apát a monostornál vagy magánál (apud monasterium vel abbatem) dolgozó kovácsokat, szűcsöket és tímárokat vagy azok háznépét fuvarozásra nem kényszerítheti köteles szolgálataik teljesítése során. Ez az adat megerősíti az Albeus-féle összeírásból levont következtetést: a kovácsok mellett a szűcsök és a tímárok is a monostor saját kezelésű földesúri praediumán, külön szűcs- és tímárműhelyben munkálkodtak. Albeus összeírása nyíltan megmondja, hogy az apátság szűcsei a monostor műhelyében (in officina monasterii) a monostor költségén dolgoznak.

A forrásanyag jellegéből adódóan korszakunkban jobbára – a XII. század folyamán szinte kizárólagosan – az egyházi birtokok kézművesei tűnnek fel. Csak a XIII. század első évtizedeiből származó adatok adnak lehetőséget arra, hogy más birtoktípusok kézműveseiről is képet alkothassunk. A királyi birtok kézműves népelemei közül szolgálataik speciális jellege miatt különleges helyzetűek voltak az esztergomi királyi pénzverők. 1221-ben említik a királyi pénzverők egykori mesterét, a XIII. század második felében pedig az esztergomi pénzverők vagy kovácsok települése önálló faluként fordul elő. A XII. század végére érvényes becslés szerint a pénzverők településén a családok száma aligha haladhatta meg a 40–50-et, a falu létszáma pedig a 200–250 főt, s évente csak hat hetet töltöttek pénzveréssel, a többi időben nyilván kovácsmunkát végeztek. Ezt az mutatja, hogy településük hol pénzverő, hol kovácsfaluként szerepel.

Számos adatunk szól a XIII. század első évtizedeiben olyan kézművesekről, akik a királyi várszervezetben éltek. 1201-ben a somogyi vár ácsainak földjéről olvasunk. Az 1221-ben felbukkanó Taszár falu lakói vasvári várnépek voltak. Tekintettel arra, hogy a taszár közszó a magyar ács szó szláv megfelelője, feltehető, hogy a Vas megyei Taszáron Vasvárhoz tartozó ácsok éltek. 1268-ben a Sopron megyei Kovácsi mint a soproni vár kovácsainak egykori földje fordul elő, s IV. Béla király az akkor már néptelen földből úgy adományozott el egyekényit, amiképpen azt korábban a vár kovácsai birtokolták. Zaránd megyében 1232-ben említik a királyi kovácsok Keszi nevű földjét. 1212-ben királyi fazekasokról olvashatunk. A várszervezetben működő kézművesekről közelebbi adatok híján is feltételezhető, hogy bárhol laktak, kézműves jellegű szolgálataikat a várban, az ispáni központban, gazdasági értelemben véve a király vármegyei praediumán teljesítették. Hogy az ilyenfajta, „munkahelyre” történő átköltözés nem volt szokatlan, azt éppen az esztergomi pénzverők példája mutatja. 1255. évi adat szerint az esztergomi királyi kovácsok, illetve pénzverők az új pénz elkészítésének idejére, amíg a műhelyben dolgoztak (dones in fabrica laborabunt), feleségükkel és családjukkal Esztergomból költöztek át Budára, és a budai várban laktak.[4]

Halvány nyom mutat arra, hogy a leghatalmasabb világi előkelők praediumán is éltek és dolgoztak kézművesek. A csatári monostor alapításáról szóló, az 1140-es évekből származó oklevél Csatárt, amely az alapítás időpontjáig magánbirtokosé volt, nemcsak egyszerűen praediumnak nevezi, hanem ott egy nagyszabású, földesúri kezelésű gazdaság képét is felvázolja. A praedium alávetettjeit részint munka-, részint termékjáradékra kötelezték. Kézműves tevékenységre is következtetni lehet az oklevélből. A csatári libertinusok edényeket adtak, Szent Márton ünnepétől húsvét napjáig bárdjaikkal uruknál tartózkodtak, házakat készítettek. Ezt a képet egészítik ki a régészeti feltárások. Csatáron XII. század végi, XIII. század eleji kemencét és tűznyomokat találtak, továbbá tűzhelyet hamufogó gödörrel. Vassalakkal elfedett tűzhelyre akadtak, napfényre kerültek emellett kovácsvasból készült tárgyak és egy II. Endre kori pénz. Csatáron (a név önmagában is vasművességre utal, pajzskészítőt, fegyvergyártót jelent) vasműveseket dolgoztattak a praediumon.[5]

Bizonyosra vehető, hogy korszakunkban mind az egyházi, mind a királyi, mind pedig a világi magánbirtok kézműveseit elsősorban a földesúr házi kezelésű gazdaságában foglalkoztatták. Ugyanakkor a XIII. század első évtizedeiben adatok vallanak arról, hogy a kézművesek felemelkedésének folyamata a házi kezelésű allódium keretein belül megtört. Ennek oka abban rejlik, hogy a kézműveseket foglalkoztató praedium-gazdaság válságba került. A kézművesek nagy többségét befogadó egyházi és királyi birtokon oly módon, hogy mind több olyan terhet raktak a kézművesekre, amely nem függött össze kézművesmunkájukkal, sőt kifejezetten akadályozta azt. 1233-ban a pannonhalmi apátság kovácsai, szűcsei, tímárjai, továbbá szakácsai, pékjei és kamarásai amiatt panaszkodtak, hogy noha megállás nélkül végzik köteles munkájukat, ezenfelül az apát arra kényszeríti őket, hogy szüntelenül húzzák a terhes kocsikat mindenüvé Magyarországon. Sérelmeik időlegesen orvoslást nyertek, ez évben ígéretet kaptak arra, hogy az apát Magyarországon való fuvarozásra és más hasonlóra addig nem kényszeríti őket, amíg köteles szolgálatukat teljesítik, és váltakozva a monostornál vagy az apátnál dolgoznak. Albeus összeírása alapján azonban nem mentesültek a kézműves szolgálatokon felüli közös szolgálatok (communia servitia) végzése, elsősorban a fuvarozás, továbbá a terményadózás alól. Szemmel látható, hogy az apát kézművesmunkájuk rovására helyezte előtérbe a szállítási és mezőgazdasági jellegű szolgáltatásokat, más szóval: az apátnak hasznosabb volt, ha korábbi kézművesei most már egyre inkább fuvarozással és földműveléssel foglalkoznak.

Az apátot ennek az álláspontnak a kialakításában számos megfontolás vezérelhette. Alapvető tényező lehetett az árutermelés lassú térnyerése. A kezdetlegesebb technikával dolgozó, az önellátás keretei között szakosodni valójában kevésbé tudó kézművesek képtelenek voltak megfelelő mennyiségű és minőségű áruval ellátni földesurukat. A különböző műhelyek fenntartása, az anyagok beszerzése nagy terheket rótt a földesúrra. A pénzviszonyok fejlődése egyre inkább lehetővé tette a szükséges ipari termékek beszerzését. Ilyen körülmények között a praedium kézművesei feleslegessé váltak. Helyzetük XII. századi kiváltságos volta nem vezetett át a XIII. században változatlan lakóhelyen történő további kiváltságolásukhoz, hogy tudniillik a mezőgazdasági foglalatosság háttérbe szorulásával mindjobban csak a kézműiparnak élhessenek. A földesúri praediumokról nem vezett út a szabad iparűzéshez, a mezőgazdaság és az ipar szétválási folyamata nem a praediumokon ment végbe és teljesedett ki.

Más módon „oldotta meg” a válságot a királyi birtok. A XII–XIII. század fordulójától kezdve a várbirtokok eladományozásának részeként a speciális szolgáltatásra kötelezettek, köztük a kézműves várelemek földjei is idegen kézre jutottak. A kézműves szolgáltatónépek nevét viselő falvak, birtokok eladományozása jól mutatja ezt a folyamatot. III. Béla adományozta el a Nyitra megei Tárnokot és a pilisi apátságnak a szomszédságában fekvő Kovácsit. A johanniták jutottak IV. Béla adományából a Csanád megyei, várnépek által lakott Bocsár birtokába, amely névnek jelentése eredetileg kádár, majd pohárnok. A széthulló királyi várszervezet szintén nem nyújtott leheetőséget a kézműveseknek, hogy ott személyi kötöttségeiktől megszabadulva ipari tevékenységre specializálódjanak.

Végső fokon tehát azok a formák, az egyházi és királyi birtok praediumai, amelyek a XII. században még otthont adtak a kézműveseknek, és lehetőséget biztosítottak ipari jellegű munka végzésére, a XIII. század első felében már nem nyújtották kézműves népelemeik számára a továbblépés és továbbfejlődés eshetőségét, sőt egyenesen megvonták tőlük azt. Nem véletlen, hogy a tatárjárás utáni okleveles anyagban gyakran találkozunk kézművestelepek elnéptelenedésével. 1254-ben IV. Béla eladományozta a királyi kovácsok Pest megyei, lakatlanná vált Kovácsi nevű földjét. A vasvári várnépek Kovácsi nevű néptelen földjét István ifjabb király adta a Ják-nemzetségnek. Az ugyancsak vasvári várnépek által lakott Taszárt, tehát ács jelentésű földet, elnéptelenedését követően IV. László adományozta el. Lehet, hogy egyik-másik föld néptelenné válásában a tatárjárásnak is szerepe volt, de éppen a dunántúli várföldek esetében ez kevésbé valószínű, mint a Dunától keletre levőknél. Alapos a gyanú, hogy a terhek növekedése, főleg pedig az agrárszolgáltatások előtérbe nyomulása bírta rá a kézműveseket, hogy elhagyják a királyi (és egyházi) praediumot, és ott telepedjenek meg, ahol nem ütközött szinte leküzdhetetlen nehézségekbe kézműves tevékenységük folytatása.

Irodalom

  1. Közép-Európában s így Magyarországon is az elmúlt egy-két évtizedben megélénkült az érdeklődés a foglalkozásnévi helynevek, valamint a kézműves (illetve földműves) szolgáltatásra kötelezett népesség iránt. Ennek a gazdag anyagnak legfontosabb magyar vonatkozású termései a következők: M. Kučera, K problému včasnostredovekej služebníckej organizácie na Slovensku (Historicky časopis 1964. 4); Heckenast, Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban; M. Kučera, Anmerkungen zur Dienstorganisation in frühmittelalterlichen Ungarn (Zborník Filozofickej Fakulty Univerzity Komenského. Historica, 1970); P. Ratkoš, O sluzobnych miestnych názvoch v Dunajskej kotline (Historicky časopis 1971. 3); Györffy, Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez; Kristó Gyula, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 55. 1976); E. Dąbrowska, Elementy slowianskie w organizacji sluzebnej wczesnofeudalnych Wegier (Cultus et cognitio. Studia z dziejów sredniowiecznej kultury. Warszawa, 1976); I. Bolla, Das Dienstvolk der königlichen und kirchlichen Güter zur Zeit des frühen Feudalismus (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. - Sectio historica 17. Budapest, 1976).
  2. Sokkal kevésbé tekinthető gazdagnak a kézművesek társadalmi állását bemutató szakirodalom. A társadalmi kérdésekre ma is alapvető Lederer, A legrégibb magyar iparososztály kialakulása.
  3. A bakonybéli apátságnak adományozott szövő-fonó szolgálóleányok nevéről Pais Dezső Bíbor, búb, bibircsó (Magyar Nyelv 1953. 1-2) című dolgozatában értekezett.
  4. Az esztergomi pénzverőkre lásd Hóman, Magyar pénztörténet, Zolnay László, Pénzverők és ötvösök a románkori Esztergomban (Archaeologiai Értesítő 1965. 2).
  5. A Valter Ilona által folytatott csatári feltárásról rövid leírás olvasható az Archäologische Forschungen im Jahre 1964 (Archaeologiai Értesítő 1965. 2) című összefoglalásban. Lásd még Valter Ilona, Árpád-kori kovácsműhely a Zala megyei Csatáron (Élet és Tudomány 1981. 8).


Gazdaság
A gazdálkodás keretei Tartalomjegyzék Kézművesség