Kézművesek és kereskedőpolgárok

A Múltunk wikiből

A gazdasági pozíciói tekintetében korábban már súlyos vereségeket szenvedett kézművesek és kereskedőpolgárok a század közepén a városi közösségekben, a gazdasági, jogi, közigazgatási önállósággal járó előnyök révén még jelentős tartalékokkal rendelkeztek. Szembetűnően érvényesül az a tendencia, hogy az egyes iparágak közötti arány megváltozik. A textilipar, az ötvösművesség, a világítóipar, építő- és cserépipar megreked a régi szinten, vagy hanyatlik. Más iparágak, így az élelmiszer-, ruha- és faipar és a kereskedelemmel kapcsolatos iparágak művelői a helyi adottságoknak megfelelően változó összetételben megszaporodnak. Ily módon a városi kézműipar összességének szakágazatok szerinti struktúrájában további változások figyelhetők meg. Kassán a 17. század közepén, 1646–1658 között két, posztókészítéssel kapcsolatos céh kihalásáról tudósítanak: a nyírőcéh „meghalt”, s megszűnt a csapócéh, a posztónyírók társasága. Sopronban a szövőiparon belül a munkamegosztás fejlődése nem jutott túl a 16. századi szinten, a posztó- és egyéb szövőipari kézművesek anyagi helyzete – az 1687. évi adójegyzék tanúsága szerint – messze elmarad más, sikeresebb iparágat űzőké mögött. Nagyszombatban a gazdasági fejlődés csúcspontját jelentő 1630. évi állapotokkal szemben a kereskedők és a szövőipari szakmák száma 1656-ra visszaesett. Kőszegen, Pozsonyban, Modoron, Zsolnán, Trencsén és Nyitra vármegyében, sőt még a szász városokban is, ahol szívósan éltek a régi posztómíves mesterségek, egyre inkább csak olcsó abaposztót készítettek, árujuk a környékbeli jobbágyság körében kelt el. A nagyobb pénzbefektetést és bonyolultabb technikai felkészültséget igénylő finomposztó-készítés ritkaságszámba ment. Kassa és Sopron példája azt mutatja, hogy a városi szövőiparban a „vásznasok”, kelmefestők, lenszövők, szövetnyomók, festők a környékbeliek vagy esetleg csupán a városlakók szükségleteit elégítették ki.

Fejlődés vagy viszonylagos élénkülés általában minden városban ugyanazon szakmák, az élelmiszer-, a ruha-, a fa-, a bőripar, a kereskedelemmel kapcsolatos iparágak és a fegyvergyártás körében észlelhető. Sopronban, Lőcsén, Nagyszombatban, Kassán magas a sütők, pékek, serfőzők, korcsmárosok, mészárosok, halárusok száma. Külföldi utazók Győr városát a királyi Magyarország legélénkebb helységének mondják. Iparosai között az élelemmel, ruházkodással és fegyvergyártással kapcsolatos iparágak művelői vezetnek. Jellemző a városi kézműipar struktúrájára: Sopronban 1686-ban az összes iparosok kereseti adójának 11,1%-át a bőriparosok, 23%-át az élelmiszeripart űzők, 23,9%-át a ruházati és tisztítási iparral foglalkozók fizetik. Nagyszombat 1656-ban ugyan már túl van városgazdasági virágzásának delelőjén, és a város lakosságának száma az 1634. évi állapotokhoz képest 20%-kal csökkent, viszont 225 kézműiparost, 41-féle kézműipari szakmát tart számon az adójegyzék.

Nagyszombat kézműveseinek megoszlása 1656-ban
Szakma Szám Szakma Szám
pék 26 hentes 3
szabó 20 sapkakészítő 3
fuvaros 17 szűrszabó 3
csizmadia 13 kardkészítő 2
szűcs 12 kerékgyártó 2
suszter 11 kőfaragó 2
szíjgyártó 10 könyvkötő 2
lakatos 9 rézműves 2
ács 8 szakács 2
kádár 8 szappanfőző 2
gombkészítő 7 bádogos 1
asztalos 6 esztergályos 1
borbély 6 fésűkészítő 1
kőműves 6 gyógyszerész 1
aranyműves 5 harangöntő 1
festő-mázoló 5 kesztyűkészítő 1
kovács 5 sírásó 1
nyereggyártó 5 szobrász 1
takács 5 téglakészítő 1
ványoló 5 üveges 1
fazekas 3

Kassán 1650-ben ugyancsak a ruházati ipar, valamint a bőripar és az élelmiszeripar uralkodik: 20 csizmadia, 30 szabó, 13 gombkötő dolgozik a városban. A magasabb fejlettségi szintet és differenciálódást mutató faipar a bortermeléssel, -kereskedelemmel, a bőripar a marhakereskedelemmel, bányászattal, fuvarozással van összefüggésben. Sopronban, Kassán több kötélkészítő dolgozik. Erdély kötélverői külföldi piacra is termelnek. A szállítás, közlekedés igényei olyan nagyok, hogy sok iparos felhagy mesterségével, és fuvaros vállalkozásokba kezd.

Kassán 1650-ben tíz kerékgyártó műhely elégíti ki az igényeket. Nagybányán hiába erős és népes a fuvaroscéh, a külső városban megszaporodnak a fuvarvállalók. Általában a külvárosokban növekszik a kocsisok, fuvarosok, hajósok száma. A kor egyik státuszszimbóluma a hintó; az igényeket a brassói, pozsonyi mesterek nem tudják kielégíteni. A komáromi naszádosok nem gazdasági okok, hanem az állami beavatkozás miatt mennek tönkre. Mindenütt növekszik az élelmiszeriparral és a ruházkodási iparral foglalkozók száma. Óraművesekből mindenfelé nagy a hiány, pedig számuk növekszik, és kiemelkedően jól megfizetik őket. Szaporodnak a rézművesek, az ónművesek. Számban gyarapodnak a hódító új anyag mesterei, az üvegesek. Győrött, az ország egyik legfontosabb katonai központjában 1666 után a főleg német betelepülőkből szaporodó üvegesek céhe katonai hatóság alá tartozott. Az üvegesztergályosok és üvegcsiszolók közös céhe 1676-ban a főkapitánytól, Montecuccolitól kapott céhlevelet. Az első tükörcsiszolók között van Sámuel tükrös, aki 1689-ben nyitott műhelyt Győrött. Különben itt a hadsereg és a hadsereget kiszolgáló hivatalnokok éltetik az ugyancsak virágzásnak induló élelmiszeripart.

A városi ipar másik, korszakunkban differenciálódást mutató ága a vas- és fémipar s a fegyverkészítés.[1] Sopronban 1687-ben a puskakészítők, lakatosok, fegyvergyártók, kovácsok más fémművesekkel együtt az összes adó 14,7%-át fizetik. A fegyverkészítők Nyugat-Magyarországon Pozsonyban a legszámottevőbbek, felső-magyarországi központjuk pedig Kassa. Puskakészítőkről, puskamesterről, tíznél több kovácsműhelyről, továbbá lakatosok, páncélgyártók, puskaporgyártók, páncél- és fegyverderék-csinálók műhelyeiről adnak hírt a források. Ugyancsak Kassán dolgozott a legtöbb tűgyártó. A sör- és pálinkafőzésre szolgáló rézüstök, rézkatlanok s keverőkádak, a különböző malmok fakalapácsait borító rézlemezek iránt emelkedő kereslet ugyancsak sok fémművesnek adott munkát. Pozsony kézműiparosai némileg kivételezett helyzetben voltak: az országgyűlések időszakosan kibővítették a piacot, s ehhez járult a város folyó menti fekvéséből származó helyzeti előny. A hajózási hivatal legfőbb magyarországi központja 1687-ig Pozsonyban volt, s a hajóácsok, hidasok, kötélverők, fuvarosok állandó munkát találtak a városban.

A kézművesszakmák arányában megfigyelhető tendencia jellegzetes anyagi változásokra is figyelmeztet. Megállapítható, hogy a kézművesség anyagi erő dolgában a század első felében a városi lakosság tehetősségben középső rétegét alkotja. Ez a réteg a század második felében a gazdagok vékony rétegére és az elszegényedők, jelentéktelen, egy-két segéddel dolgozók sokaságára bomlik. Nagyszombatban 1634-ben a kis kézműipari műhelyek az elért össztermelés 29%-át, a közepesek 68 %-át, a nagy kézműipari üzemek 3%-át állították elő, de 1656-ban a megtermelt összértéken belül a kis műhelyek részesedése 15%, a közepeseké 49%, a nagy kézműipari műhelyeké 36%. Hasonló folyamat játszódik le Lőcsén. A kézműiparosok táborán belül szembetűnő vagyoni differenciálódásra jellemző: 1650-ben az összes adó l5,4%-át a szegény, 55,8%-át a közbülső, 283%- át a gazdag rétegek fizetik, 1680-ban ez az arány módosul: 14,3%, 47,6%, 38,1%. Sopronban a század második felében a kézműipar termelékenysége alacsony szinten stagnált, az árutermelés a közvetlen környékre szorult, belterjes jellegű maradt. A helyi piacokon a parasztság vásárolta a soproni mesterek iparcikkeit.

A bányavárosokból eltűnnek a gazdag bányapolgárok, ugyanakkor sokasodik az élelmiszer- és ruhaiparral, fuvarral foglalkozók száma. Jellemző például, hogy a Besztercebányán 1652-ben működő 80 sörfőzde közül 70-et az elmúlt években nyitottak, s ugyanakkor 300 katlanban főznek pálinkát. Falusiak özönlenek a városba – írja a kortárs –, és mident elkövetnek, hogy házat vehessenek és polgárjogot nyerjenek, mert csak így nyithatnak serfőzdét.

A városi polgárság összetételében megfigyelhető másik változás, hogy csökken a kereskedőpolgárok s ezen belül is a gazdagok száma. Az ország városlakói között kevés a patrícius, a polgárkereskedő. Az 1630-as években még 92 főt számláló soproni kereskedőcéh létszáma 1690-re 29 főre apadt le. Nagyszombatban 1656-ban 130 kereskedő él, kevesebb mint egyharmada a 20 évvel azelőttinek, és néhány évtized leforgása alatt ez is teljes egészében eltűnik a nem is olyan régen még Nyugat-Magyarország kereskedelmi központjának számító városból. Kassa legtekintélyesebb kereskedője, Schirmer János – gondos és üzletvezetésben a kor színvonaláról tanúskodó kereskedelmi könyvei szerint – vásárlókörét a város és kevés kivétellel a szűk környék adta ki. A premanufakturális korszakra jellemző ipar – a későbbi nagyipar bázisául szolgáló vas-, réz-, sör-, malomvállalkozások – és a kereskedelem kulcsfontosságú területeit a főurak, nemesek, nagyvállalkozók vagy az államhatalom képviselői foglalják el. Olyan vállalkozóval szemben, mint a réz-, textil-, élelmiszer-kereskedelmet kézben tartó Joanelli, a hazai polgárság nem versenyképes. Joanelli az 1661–1664-es évek hadikonjunktúrája idején a besztercebányai fegyverkovácsok munkáját kincstári támogatással szervezi meg.[2] Ahogy a korai kapitalista vállalkozó tipikus megtestesítőjének, Henckelnek is számos kassai kereskedő eladósodott annak idején, úgy most a posztókereskedelmet egy ideig közvetlenül Wesselényivel vagy Batthyány Kristóf dunántúli főkapitánnyal lebonyolító Joanelli is sok polgárt, kézművest tartott kézben úgy, hogy kisebb-nagyobb kölcsönökkel segítette őket. Feltűnnek a városokban olyan kereskedők is, mint „bécsi gyáros”, „bécsi kereskedő”, „görög”, akik csak átmenetileg tartanak itt szállást, s különböző privilégiumok mentik őket fel a városi terhek viselése alól. Nagyon szűkre fogta a polgár- kereskedők működési körét az ország határvidéki helyzetéből is adódó új rendszer.

Erdély városaiban a kereskedelem társadalmi bázisának átalakulását Szeben és főleg Brassó görög kompániáinak tevékenysége tanúsítja. Az örmény kereskedők betelepülése pedig sok kereskedő főúrnak, polgárnak okoz gondot, Debrecen vállalkozói éles harcot vívnak a betelepülő görögök ellen. A Balkánról jött kereskedők, török alattvalók csaknem minden városba eljutottak. A szerbek néhol külön – rácváros nevet viselő – városrészbe tömörültek, Győrött a magisztrátusra való jogot is megkapták. A Balkánról jött kereskedők gócai olyan városokban alakultak ki, mint Temesvár, Baja, Székesfehérvár, Buda, Komárom, Győr. S noha a Habsburg-államhatalom a jó pénzért kiadott engedélyek ellenére valóságos akadályverseny elé állította a magyarországi városok balkáni származású kereskedőit is, ezek áruikkal 1668-tól Lengyelországba is rendszeresen eljutottak.

Irodalom

  1. A vasiparra: Zsemley O.: A tiszolci kincstári vasmű és fiscalitás monográfiája, 1611–1903. (Rimaszombat, 1904); Heckenast Gusztáv, A murányvölgyi vashámoros céh szabályzatai (Történelmi Szemle] 1958).
  2. Joanelli vasipari és hadiipari vállalkozására Péch Antal idézett forrásgyűjteményéből vesd össze e kötet politikatörténeti fejezetét.


Változások a városfalak mögött és a tőkés ipar csírái
Városok, nyitott kapukkal Tartalomjegyzék A tőkés ipar csírái