Kézművesség

A Múltunk wikiből

Korszakunk kézműveseinek alkotásairól az írott forrásokban gyér tudósítások maradtak ránk, a tárgyi emlékanyag is igen szegényes. Ismerjük annak listáját, amivel Atyusz az almádi monostort felszerelte: ezek sorában miseruhákkal, stólákkal, oltárterítőkkel, részint közönséges, részint aranyozott kéztörlőkkel, aranykeresztekkel (az egyik ezüst lábazatú), ezüst és aranyozott zászlókkal, serlegekkel, gyertyatartókkal, korsóval, aranyozott, továbbá ezüstből, illetve rézből készült füstölőedényekkel, függönyökkel, gyolcsokkal, leplekkel és szőnyegekkel találkozunk. Márton comes az általa alapított csatári monostornak két ezüstserleget adományozott. Felesége, Magdolna úrnő két bíborpalásttal, selyemszövetből készült oltárterítővel, három aranyhímzésű miseruhával (kettő közülük gyöngyökkel volt ékesítve), két aranytállal, aranyserleggel, továbbá textíliákkal (lenterítőkkel) és szőnyegekkel gazdagította a csatári monostort. Leányaira hermelinprémeket, borostyánkőből készült fülbevalókat, arany nyakláncokat hagyott. Ezek egy része bizonyosan nem importból származó, hanem hazai készítésű termék volt, hiszen Magdolna úrnő maga tesz említést egy szövőjéről, és név szerint is felsorolja négy szőnyegkészítőjét.

A nyersanyag termelése és feldolgozása korszakunkban elválaszthatatlan egymástól. I. Géza király 1075-ben a Váchoz közeli Naszály-erdő mellett lakó és a Duna fövenyéből aranyat mosó királyi aurifexet (aranyművest), Neskut és fivéreit a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. Az aranymosók egyben ötvösök is voltak, akik maguk dolgozták fel a nyersanyagot. Jól mutatja ezt, hogy amikor III. Ince pápa 1209-ben megerősítette az apátságot birtokaiban, már nem a naszályi aranymosóról, hanem a váci ötvösökről (aurifaber) van szó. Régóta mostak aranyat Erdély folyóiból, kiváltképpen az Aranyosból. A XIV. századi krónikakompozíció korai keletkezésű része leírja, hogy Erdélyt sok folyó öntözi, amelyeknek fövenyében aranyat lelnek, és ennek a földnek az aranya igen jó. Ezt a tudósítást Anonymus is megismételte gestájában. Feltehető, hogy a pannonhalmi apátság 1237 táján felbukkanó két ötvöse (aurifaber), akik a Cuha-patak melletti Keresztúron éltek, szintén egyszerre voltak aranymosók és ötvösök. A magyarországi ezüstbányászat két központtal rendelkezett.[1] XII. századi előzményekre tekintett vissza az erdélyi, Radna környéki ezüstbányászat. A XIII. század első évtizedeiből a radnai ezüstbányászatra több adatunk utal. Az orosz évkönyvek elmondják, hogy Rosztiszlav orosz fejedelem a Radna nevű bányán keresztül jutott el az 1230-as években Halicsból Magyarországra. Rogerius szerint Radna német falut igen sok nép lakta, s a király ezüstbányája volt itt. Még régebbi, minden bizonnyal XI. századi hagyományai voltak a selmeci ezüstbányászatnak. 1228. évi adat kifejezetten említi a selmeci ezüstbányát (argenti fodina). A bányászat növekvő fontosságára utal, hogy a királyok okleveleikben feltételesen intézkednek nemesfém előfordulás, illetve jövendő bányaművelés esetére.[2] Így került be a Barcaságot a Német Lovagrendnek adományozó II. Endre 1211. évi oklevelébe az, hogy ha aranyat vagy ezüstöt találnak a lovagok a Barcaságban, egyik része a királyi kincstáré, másik része a lovagoké legyen.

A magyarság körében évszázados hagyományokkal rendelkező ötvösségnek számos emléke maradt ránk korszakunkból. Nagyon valószínű, hogy az ötvösök esetében haladhatott leginkább előre a kézműipari és az agrártevékenység szétválása. A XII. századi magyarországi ötvösművészetet a román stílus térhódítása és a közvetlenül vagy közvetve Bizáncból érkező hatásokkal való keveredés jellemzi. Nyugati típusú a Feldebrőről való arany mellkereszt. Bizánci hatást mutat a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött ereklyetartó kettős mellkereszt, ugyancsak aranyból. A Balotapusztán előkerült, két XII. századi bizánci császár pénzével datált lelet egy darabja, aranyozott ezüst, vert, filigránnal és egykor ékkövekkel díszített töredék eredetileg serlegtalp lehetett.[3]

Számos jel mutat arra, hogy III. Béla király Esztergomban királyi ötvösműhelyt alapított az udvar szükségleteinek ellátására, hasonlóan a bizánci császárok és a dél-itáliai normann uralkodók környezetében működő műhelyekhez. Az ötvösmesterek külföldi vagy magyarországi származásának kérdése eldöntetlen, a stílus viszont jellegzetesen helyi. A műhely a XII. század utolsó negyedében működött, s feltehető, hogy talán még a XIII. század első éveiben is tovább élt. A műhely termékein erős a bizánci hatás. III. Bélának egyetlen példányban ismert aranypecsétje Mánuel császár pénzeit utánozza. További vizsgálódásokat igénylő feltevés szerint III. Béla készíttetett bizánci stílusú női diadémot első felesége számára az egy évszázaddal korábban, az 1070-es években VII. (Dukász) Mihálytól kapott ajándéktárgy zománclapjainak felhasználásával. Ez a diadém a magyar korona alsó része. Ismerjük III. Béla és első felesége igen gazdag mellékletekkel ellátott székesfehérvári sírját. A királyné koporsójában aranyozott ezüst pántkoronát és aranygyűrűt, III. Béláéban koronát, kardot, jogart, sarkantyúkat, karpereceket, nagy aranygyűrűt, aranyozott bronz körmeneti keresztet s bizánci melldíszt találtak. III. Béla halotti jelvényeit rossz ezüstből verték. Az ötvösművészet színvonaláról és technikájáról éppen ezért nem mondanak sokat, de hű képét adják a III. Béla korában valóban használt királyi jelvényeknek. A III. Béla kori királyi ötvösműhely terméke lehet a magyar jogar, amelynek kristálygömbje korábbi, idegen munka. Ugyancsak a királyi ötvösműhelyben készülhetett a székesfehérvári királysírokból származó együttes, amelyet arany szíjvégek, övdísz, granulált (parányi fémgömbökkel díszített) gömb, aranygyöngyök és kicsiny csüngők alkottak. E lelet tartozéka lehet egy kis méretű aranykorona. Feltehető, hogy ezek az ötvösremekek a gyermek III. László székesfehérvári temetésekor, 1205-ben kerültek a sírba. A királyi ötvösműhely terméke, vagy esetleg bizánci import az esztergomi várpalota ásatásakor előkerült arany fülbevaló, amelyet filigrán, zománc, arany és igazgyöngy függő díszít.

A XIII. század első évtizedeiből ránk maradt ötvösemlékek általában a királyi udvarhoz kapcsolódtak. A királyi (királynéi) udvar ötvöseinek társadalmi helyzetére mutat, hogy IV. Béla király 1243-ban a Veszprém megyei, Bedege falubeli Szemejn (Scemeyn) mestert, Mária királyné aranyművesét a tatárjáráskort tett szolgálataiért rokonságával együtt a királyné iránt köteles szolgálatból kiemelte, a nemesek közé iktatta, s megengedte nekik, hogy udvari nemesek módjára a királyi udvarban megfordulhassanak. Az udvari ötvösség termékei a királyok ércpecsétjei. 1202-ből ismerjük Imre király aranypecsétjét. Ezen bukkan fel először az Árpádok családi címere, az aragóniai minta után használt vágásos pajzs, benne lépő oroszlánokkal. Több aranybullás oklevél maradt ránk II. Endrétől, pecsétjei német hatást mutatnak. A királyi udvar ötvöseit dicséri II. Endre leányának, a Türingiába férjhez ment, később szentté avatott Erzsébetnek a hozománya. Ez aranyláncokat és arany ékszereket, ezüstbölcsőt és ezüst fürdőkádat foglalt magába textíliákon kívül. II. Endre felesége, Gertrúd, nagy mennyiségű kincset halmozott fel. Sorra-rendre készültek koronák II. Endre és IV. Béla leányai számára, amelyek voltaképpen házasságkötéskor használt fejékek, tehát ékszerek és nem rangjelző koronák voltak. Korszakunk terméke az a (ránk nem maradt) fejék, amely II. Endre leányát, Jolántát díszíthette 1235. évi házasságkötésekor. A XIII. század első évtizedeiből ismerünk egy zafírköves gyűrűt is, amelyet Sándor váradi püspök pecsétként használt. Ötvösművészetünkre e korban elsősorban velencei és németalföldi (Maas-vidéki) minták és impulzusok hatottak.

Míg az esztergomi királyi műhely, illetve az udvari ötvösök az uralkodó és környezete igényeit elégítették ki, addig a helyi műhelyek szélesebb közönségnek dolgoztak. Egy ilyen típusú ötvösműhely kis részletét tárták fel Esztergomban, amelyet viszonylag pontosan keltez III. Béla pénze. A leletek között olvasztótégely darabjai, bronzolvadékok, bronztárgyak, drótok, üvegek kerültek elő. Ez a műhely is mutatja, hogy a rézművességet ötvösök képviselték a XII. században. Ilyen irányú munkásságuk említésre érdemes darabja Szent Kálmán aranyozott réz fejereklyetartója. Számos bronzból öntött, egykor aranyozott feszület maradt ránk e korból.[4] A XII. századra olyan keresztforma a jellemző, amelynek szárai négyzet alakban végződnek. A korábbi két évszázad sírjainak gazdagságához képest a XII. század elejétől kezdve a temetők leletei elszegényednek, elszürkülnek, uniformizálódnak. A templom körüli temetőkben a személyi díszek ritkaságszámba mennek, s ez kihat a helyi ötvösműhelyek megítélésére is. Széltében viselték a XII. században a bronzból, ezüstből, kivételes esetekben aranyból készült S végű hajkarikát. Etnikumjelző szerepe nincs, divattárgykánt, talán kereskedelmi forgalom eredményeképpen, terjedt el Európa nagy, jobbára keleti és északi területein. A XII. században használt S végű karikák átmérője szokatlanul nagy (4–5 cm), valószínűleg ekkor vastag varkocsba fonták a hajat. Az S végű hajkarikák a XIII. században fokozatosan kimentek a divatból, sima változataik léptek a helyükbe. Ismeretesek XII. századi Magyarországról bizánci eredetű, háromgömbös, granulációval és filigránnal díszített, úgynevezett tokaji típusú fülbevalók. A nők fejükön pártát viseltek, női sírok esetében a koponya körül sorakozó gyöngyszemek utalnak erre. Aranyszálakból szőtt főkötőmaradványok is hagyományozódtak ránk. A nyakpereceket bronz- vagy ezüstszálakból sodorták, illetve fonták. A XII. századból ismerjük még a honfoglalás korában feltűnt huzalkarpereceket. A legszélesebb körben viselt ékszer az Árpád-korban a gyűrű volt,[5] a drága kőberakásosak azonban csak a társadalom kiváltságolt rétegeinél fordulnak elő. A XII. század második felétől gyakoriak a pecsétgyűrűk. Általában ezüstből készültek, növény (életfa-) vagy állatábrázolás, kettős kereszt, olykor Isten báránya-kép, néha felirat díszíti őket. Egy XII. század eleji, pecsétként használt gyűrű nyilván tulajdonosának nevét (IANVS) mutatja. Ránk maradtak továbbá különféle csüngők és függők. A XIII. század közepe táján, talán a tatárjárás eseményeivel összefüggésben, több kincset rejtettek el, ezek elsősorban gyűrűket, karpereceket és csatokat tartalmaztak, s szinte kivétel nélkül ezüstből készültek. A kincsek egykori tulajdonosai az árutermelésbe, pénzforgalomba bekapcsolódott elemek, leginkább kereskedők lehettek, de a falvakban elrejtett kisebb kincsek bizonyára a tehetősebb falusiak, falusi elöljárók vagyonát képezték.

Korszakunkban a vaskohászatnak három központja volt Magyarországon.[6] A nyugat-magyarországi központ néhány elemével a szomszédos országok kohászatához kapcsolódik, az észak-borsodi önálló eredetűnek látszik, s mindkettő évszázados múltra tekinthet vissza; ezzel szemben a mecseki kohászat a XIII. században alakult ki. Ami a nyugat-magyarországi központot illeti, a Kőszegfalván és Vasváron folyt kutatások megerősítik a vaskohászat XII. századi művelését, a XIII. század első évtizedeiből pedig írott források adatai mutatnak erre. 1225. és 1233. évi oklevél a kőszegfalvi kohók közelében Vigne nevű folyóvizet említ (Wigne Wise, Wygna potoka), amely szláv szó, és magyarul kovácsműhelyt jelent. Ennek ellenére feltehető, hogy éppen a kőszegfalvi kohók az 1230-as évek elején már használaton kívül voltak, hiszen ellenkező esetben az említett 1233. évi oklevél határleírásának talán meg kellett volna említeni a határvonal mentén folyó vasolvasztást. A Sopron megyei vaskohászatot az 1222. évi Szénégető helymegjelölés valószínűsíti. A nyugat-magyarországi vasvidék termelése Vasvárra folyhatott be, ahol vasraktár volt. Miklós nádor 1226. évi oklevele elmondja, hogy a pannonhalmi apátság kovácsai nem tartoznak vasat szállítani, hanem csak egyikük menjen el Vasvárra (ad ferreum castrum), hogy kiválogassa a vasat. Tekintettel arra, hogy 1240-ben IV. Béla ezt változatlan formában említi, feltehető, hogy a vasvári királyi vasraktár még ekkor is létezett. A tatárjárás után azonban többé nem szerepel, ami arra mutat, hogy már a XIII. század első évtizedeiben is halódó nyugat-magyarországi vaskohászat a század közepén megszűnt. A stájerországi vasérctelepeken a vízi erőnek a vaskohászatban való felhasználása éppen ezekben az évtizedekben forradalmasította a technikát, megteremtette a vastermelés szakadatlan növelésének lehetőségét; a stájer vas importja feleslegessé tette a nyugat-magyarországi vaskohászatot. Az Észak-Borsodban folyt vasolvasztás a rudabányai vasérctelepet fogta közre. Az imolai, trizsi és felsőkelecsényi salaklelőhelyek arra utalnak, hogy még a XII. században is olvasztottak itt vasat. E terület vaskohászatát a XIII. század első felében már csak a Dédes melletti vasművelés képviselte, amelyre 1247-ből írott adatunk van. Hamarosan azonban ez is megszűnik, s mivel ekkortájt indul a gömöri és szepesi vasérctelepek kiaknázása, talán éppen az észak-borsodi vaskohászok költöztek át oda. A vasművelés harmadik központja a Mecsekben volt. Szent Istvánnak a pécsváradi monostort alapító oklevele a apátságot egyebek mellett húsz vassal adózó és tíz kovács-háznéppel adományozta meg. Tekintettel arra, hogy az alapítólevél jelenlegi formájában XIII. század eleji hamisítvány, talán számos eredeti, István korára visszavezethető résszel, a vassal adózók (tributarii ferri) II. Endre korára is jellemzők lehetnek. Megerősíti ezt, hogy a Pécs melletti Vasas helység csak a XIII. század végén szerepel első ízben. A mecseki vastermelés túlélte a XIII. századot, országos súlyra azonban nem emelkedett.

A Kárpát-medencében már a X. századtól kezdve szétvált a kohászat és a kovácsmesterség helye. Vasmegmunkálás nyomait a régészeti kutatások több helyütt, Visegrádon, Bashalmon, Tiszaörvényben igazolták. Írott forrásaink gyakran emlegetnek kovácsokat, a vasművességnek sok tárgyi emléke ránk maradt. A munkaeszközök, sarlók, kaszák, ekék adnak leginkább képet a kovácsmesterségről. Ugyancsak kovácsok állították elő a lószerszám vastartozékait, a kengyelt, a zablát, amelyeknek készítése a magyarság körében évszázados hagyományra ment vissza. A technikai fejlődés következtében új feladatokat is meg kellett oldaniuk a kovácsoknak. A feszítőzabla az Árpád-korban terjedt el, ez a féktípus keleten ismeretlen. Pontosan keltezhető leletek híján, cseh és lengyel analógiák, fegyvertörténeti feltételezések alapján valószínűnek látszik, hogy a XI. században bukkant fel és a tatárjárásig általánossá vált a patkó és a sarkantyú. Ezeket a honfoglaló magyarok és általában a sztyeppi népek még nem ismerték, meghonosodásuk a nyugati lovagló- és harcmodorral van szoros összefüggésben. A selmecbányai ásatások felszínre hoztak egy román stílusú, de már gót elemeket is felvonultató, egyszárnyas kovácsoltvas ajtót, ahol az ezüst a holdat, az arany a napot jelképezte.

A fegyverek készítése az Árpád-kori Magyarországon külön iparosparaszti réteg, a csatárok feladata volt.[7] Mivel a XII. századra már a múlté lett a sírokban a fegyvermelléklet-adás szokása, a temetőásatások fegyvereket a XII. századból lényegében nem hoztak felszínre, leszámítva egy-egy nyílcsúcsot, baltát, íjat vagy tegezt. A telepásatások is csekély fegyverleletet szolgáltattak eddig, így például a Békés megyei kardoskút-hatablaki faluban fokost. Sajátságos emléke a XII. századi magyar fegyverzetnek az a sisak, amelyet 1877-ben a Duna medrében Budapesten találtak. Vésett és egykor aranyozott díszítése keleti mesterre vall, aki talán Magyarországon is dolgozhatott, de a sisak társtalansága a magyarországi anyagban inkább arra mutat, hogy importáru. Ugyancsak a Duna őrzött meg számunkra egy XII–XIII. századból való kardot, amely formájában és méreteiben erős hasonlóságot mutat a X–XI. századi kétélű kardokkal. A rövid markolatú és pengéjű kardok közül több bizonyára korszakunk terméke, ugyanis a XIII. század végétől a kardoknak mind a markolata, mind a pengéje megnyúlik. A szablyák kis számban még használatban voltak az Árpád-korban. Besenyő, majd kun közvetítéssel a XI–XII. században terjedt el Magyarországon a csillag alakú buzogány.[8]

Szórványosan maradtak ránk reprezentatív jellegű textíliák. A bizánci textilművészet hatása tükröződik az esztergomi palotakápolna 1200 körüli lábazati freskótöredékén, amely oroszlános mintájú, bíbor alapú brokátszőttest utánoz. A XIV–XV. századi pusztaszeri textilleletek alapján valószínű, hogy a kora középkorban Európában elterjedt táblácskás szövést ismerték az Árpád-kori Magyarországon.[9] A korabeli szövés-fonás sajátos emlékét hozták felszínre a tiszalök-rázompusztai ásatások. Az itt feltárt néhány tucat ház közül kettő szövő-fonó mesterség űzésére alkalmas és használatos lehetett. A két házban talált munkagödör és számtalan karólyuk, továbbá a gödrök elhelyezkedésének, a karólyuk-csoportok viszonyának szinte teljes megfelelése mutatja ezt. A régészeti vizsgálatok alapján az Árpád-kori Magyarországon ismerték a lábítós szövőszéket, amelyet nemcsak a földesúri műhely, hanem a falusi kézművesek is használtak. A tiszalök-rázompusztai régészeti leleten kívül egyéb adatok is igazolják ezt, mint például a Margit úrnő 1152. évi végrendeletében levő, amely szerint három, általa szabaddá tett nő senkinek ne tartozzék szolgálattal, de negyvennaponként tíz rőf szövetet adjon. A régészeti kutatások több ásatáson nagy számban hoztak felszínre orsógombokat és karikákat. Az előfordulás gyakoriságából arra lehet következtetni, hogy egyes falvakban minden háztartásban dolgoztak orsókon. Az alapanyagot, a lent és a kendert a falvak megtermelték. Archeobotanikai vizsgálatok kendertermesztésre már X–XI. századi leletben (Visegrád–Várkert), lentermesztésre pedig XI–XII. századi anyagban (Fonyód) rámutattak.

Nagyszámú lelet vall a fazekasság fontosságáról az Árpád-kori Magyarországon,[10] bár speciális égetőkemencét mindössze egyet tártak fel (Hács). Az Árpád-kori telepásatásokon gyakran előforduló gödrök egy része – egyes elképzelések szerint – agyagkitermelésre szolgált. A X–XI. századi fazekastermékekhez képest, amelyek kis méretű, zömök, fületlen bögrék és edények voltak, a XII. század második felében változás figyelhető meg: a fazekak megnyúltak, a korábbi szürkés színt sárgásfehér szín váltotta fel, díszítésük is némileg átalakult. Továbbra is általános a fenékbélyeg alkalmazása, amely műhely- vagy mesterjegy. A Kelet-Európában használt, meglehetősen egységes edényformák közül különös alakjuk és használati módjuk miatt kitűnnek a cserépüstök; peremükön lyukak vannak, amelyek felfüggesztéskor a fonal vagy esetleg a szíj befűzésére szolgáltak. Egy főzőedény átlagos űrtartalma 8–10 liter, jóval nagyobb a fazekakénál, alkalmas volt egy öttagú család egy-két napi élelmének, esősorban levesének elkészítésére. A kormozódott cserépüstöt szabad tűzhelyen használták, de létezik olyan felfogás is, amely az égésnyomok hiányából éppen a fordítottjára következtet, arra, hogy nem szabad tűzhelyen alkalmazták.[11] Noha a XII. század végétől osztrák és morva területekről származó import kerámia jelent meg Magyarországon,[12] egészen a XIV. századig használatosak azok a cserépüstök, amelyeket elvétve vörös színűre festettek. A XIII. században tűnt fel a mázas edény.

Üvegművességre elsősorban Árpád-kori üveg és pasztagyöngyök nagy számából következtethetünk. Az üveg megmunkálását ma már közvetlen régészeti adatok bizonyítják. Jánosszálláson egy XI–XII. századi gödörből üveggyártásra utaló homokkőtöredék és salakdarabok kerültek elő. A salaktörmelék alapján megállapítható, hogy a nagyobb méretű és jobb minőségű üvegtárgyak előállításához szükséges 800–1000 °C csak csak ?°C-t értek el, így a jánosszállási leletet egy szerény falusi üvegműhely maradványainak kell tekintenünk. Az üvegolvasztás újabb emléke került elő az esztergom-szentkirályi ásatások XII–XIII. századi rétegében.

Irodalom

A kézművesség Árpád-kori helyzetéről, az egyes kézművesipari ágak produktumairól rövid összefoglaló képet ad Bárányné Oberschall Magda, A kézművesség első nyomai (In: Domanovszky Sándor, Magyar művelődéstörténet I.).

  1. Rendszeres bányászattörténetet ad Wenzel Gusztáv, Magyarország bányászatának kritikai története (Budapest, 1880).
  2. A nyersanyag termelésére és feldolgozására jó összefoglalást jelentenek a következő munkák: Paulinyi Oszkár, A vállalkozás kezdeti formái a feudális kori nemesércbányászatban (Értekezések a történeti tudományok köréből Új sorozat 40. Budapest, 1966); Nemesfémtermelésünk és országos gazdaságunk általános alakulása a bontakozó és a kifejlett feudalizmus korszakában (1000-1526). (Századok 1972. 3); Nemesfém-monopólium és technológia (A Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 1977. 3).
  3. A magyarországi ötvösművészet rövid összefoglalását lásd Kovács Éva, Árpád-kori ötvösség (Budapest, 1974).
  4. Az ötvösség "szerényebb rokonáról", a bronzművességről lásd Lovag Zsuzsa, A középkori bronzművesség emlékei Magyarországon (Budapest, 1979). III. Béla és felesége sírleleteire lásd Czobor Béla, III. Béla és hitvese halotti ékszerei (In: III. Béla magyar király emlékezete); Kovács Éva, III. Béla és Antiochiai Anna halotti jelvényei (Művészettörténeti Értesítő 1972. 1).
  5. A köznép ékszereire jól használható: Varjú Elemér, A magyar viselet a középkorban (In: Domanovszky Sándor, Magyar művelődéstörténet I.); Lovag Zsuzsa, A magyar viselet a XI-XIII. században (Ars Hungarica, 1974. 2); Parádi Nándor, Pénzekkel keltezett XIII. századi ékszerek. A nyáregyháza-pusztapótharaszti kincslelet (Folia Archaeologica 1975.)
  6. A korai magyarországi vaskohászat komplex igényű feltárása: Heckenast Gusztáv - Nováki Gyula - Vastagh Gábor - Zoltay Endre, A magyarországi vaskohászat története a korai középkorban] (Budapest, 1968). A kérdés történeti vonatkozásainak összefoglalása: Heckenast Gusztáv, A kora-árpádkori magyar vaskohászat szervezete (Történelmi Szemle, 1966. 2.). A vaseszközökre lásd R. Müller, Die Datierung der mittelalterlichen Eisengerätfunde in Ungarn (Acta archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 1975. 1-2), illetve Parádi Nándor, [Der+Sichelfund+von+Ny%C3%A1regyh%C3%A1za-Pusztap%C3%B3tharaszt&pk=1804758 A nyáregyháza-pusztapótharaszti sarlólelet] (Folia Archaeologia 1976).
  7. Néhány vonatkozásban a 12. századra is kitekint Kovács László A magyar honfoglaláskori fegyvertörténeti kutatások állásáról (Hadtörténei Közlemények 1975. 3) című értekezése.
  8. A buzogányról jó összefoglalás Kovács László, A Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárának XI-XIV. századi csillag alakú buzogányai (Folia Archaeologia 1971).
  9. Az Árpád-kori textilművességre lásd Endrei Walter, Lábítós szövőszék az árpádkori Magyarországon (Magyar Tudomány 1957. 7-8).
  10. Árpád-kori fazekasságunkról Holl Imre Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez (Budapest Régiségei 17. Budapest, 1956) címmel értekezett.
  11. A cserépbográcsokról Fodor István Cserépüstjeink származása (Archaeologiai Értesítő 1975. 2) címmel tett közzé tanulmányt.
  12. A kerámiaanyag magyarországi importjára lásd Holl Imre, Külföldi kerámia Magyarországon (XIII-XVI. sz.). (Budapest Régiségei 16. Budapest, 1955).


Gazdaság
Kézművesek Tartalomjegyzék Kereskedelem