Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A Múltunk wikiből

A Magyar Nemzeti Tanács Irodája ügyében – az Iroda, a forradalom győzelmét követően kinevezéseket eszközölt, rendeleteket és utasításokat adott ki – az illetékesek már november 1-én úgy határoztak, hogy az további tevékenységét beszünteti. A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága és a kormány november 3-án nyilvánosságra hozott megállapodása bejelentette, hogy a Nemzeti Tanács a jövőben csupán ellenőrző szervként működik, a végrehajtó és kormányzó hatalom a kormányt illeti, miután annak tagjai november 1-én esküt tettek a Nemzeti Tanács kezébe. E döntés után a tanács Irodája egy-két napig még folytatta tevékenységét, de csupán azért, mert az ügyfelek sehogy sem akarták tudomásul venni, hogy kéréseikkel, ügyes-bajos dolgaikkal ezentúl újra csak a jól ismert állami hivatalokhoz kell fordulniuk.

A munkástanácsok szervezését – mint láttuk – a szociáldemokrata párt vezetősége az osztrák példát követve október 30-án maga kezdeményezte, leginkább azért, nehogy a munkástanácsok végül is a vezetőség megkerülésével, annak ellenére jöjjenek létre. A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács hivatalosan november 2-án alakult meg. Az Újvárosháza közgyűlési termében tartott alakuló gyűlésen, melyen főleg párt- és szakszervezeti funkcionáriusok vettek részt, megválasztották a tanács elnökét és alelnökét. (Elnökké a jobboldali beállítottságú Preusz Mórt, alelnökké az ugyancsak jobboldali Vanczák Jánost választották.) Azt, hogy a pártvezetőség a Munkástanácsot lényegében nem tekinti másnak, mint kibővített pártválasztmánynak, jól mutatta, hogy az alakuló ülés többek közt olyan kérdésekkel is foglalkozott, hogy ki legyen a Népszava új szerkesztője, hogy Garami és Kunfi vállalhat-e miniszteri tárcát, és ha igen, úgy a miniszteri kinevezés összeegyeztethető-e a pártvezetőségi tagsággal.

Az első ülés után – a következő ülésre csak november 13-án került sor – a Népszava november 5-i számában megjelent a Budapesti Munkástanács szervezeti szabályzata. Ezt a pártvezetőség, a Szaktanács és a pártválasztmány dolgozta ki azzal, hogy alapelvei a vidéki munkástanácsok számára is irányadók. A szabályzat szerint a Budapesti Munkástanács 365 tagja közül 126-ot nem választottak, hanem delegáltak. A Munkástanács tagja lett hivatalból a pártvezetőség, a Szakszervezeti Tanács és a pártválasztmány végrehajtó bizottsága. Delegálási joga volt egy sor pártszervnek és intézménynek, küldötteket jelölhettek az országos szabadszervezeti vezetőségek. A nem delegált tagokat a szakszervezetek taglétszáma alapján, a szakszervezeti központok irányításával választották, legalább 3/4 részben az üzemi munkások közül. A Munkástanács Központi Végrehajtó Bizottságát a 126 delegált tag alkotta.

A Katonatanácsot illetően a hadügyminiszter annak feloszlatását; a belügyminiszter pedig vezetői egy részének letartóztatását javasolta. Linder a minisztertanács november 4-i ülésén azzal érvelt, hogy a „rendet a pacifista propagandának a katonák közötti terjesztésével Katonatanács nélkül is biztosítani lehet … A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell Katonatanács.„ Kunfi és a vele egyetértő Károlyi ezt az érvelést és a feloszlatásra vonatkozó követelést nem fogadta el, a Katonatanács átformálását, megszelídítését javasolta. Kunfi állást foglalt egy „tisztességes elemekből álló”, a hadsereg körében „oktató, nevelő, demokratikus szervező munkát” végző katonatanács mellett. Károlyinak az volt a véleménye, hogy jelentéktelen, „önképzőköri hatáskört kell a katonatanácsoknál hagyni”.[1] Kunfi javaslatára – az általa kifejtett meggondolások jegyében – nevezték ki már november 1-én Pogány Józsefet a katonatanácsok kormánybiztosává. (Pogány, aki addig a Nemzeti Tanács Irodájában intézte a hadsereg ügyeit, a szociáldemokrata párton belül a balszárnyhoz tartozott, megbízatása ennyiben a baloldal megnyugtatását és megnyerését is célozta.) Pogány a hadügyminisztérium támogatásával új katonatanácsot hívott életre, mely november 3-án alakult meg a budapesti helyőrség katonatanácsaként. Felépítése a szakszervezeti mintát követte. Minden katonai alakulat és intézmény bizalmikat választott (minden zászlóaljnál a tisztikar egy, a legénység négy bizalmi férfit). A régi képviselőházban megtartott alakuló gyűlésen már a megválasztott bizalmiak jelentek meg: számuk közel járt az 1200-hoz. A hadügyminisztérium egyidejűleg – anyagi juttatás és külföldi kiküldetés kilátásba helyezésével – a régi, úgynevezett Forradalmi Katonatanács vezetőit rábírta a félreállásra és az önfeloszlatás kimondására.

A Munkástanács és a Katonatanács megalakulása után a kormány és a tanácsok viszonyáról új megállapodás született, mely november 5-én jelent meg az újságokban. Az új megegyezés most már nemcsak a Nemzeti Tanácsra, hanem ezen túlmenően a Munkástanácsra és a Katonatanácsra nézve is leszögezte, hogy azok „a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei, de nem intézkedés jogával felruházott kormányzó hatóságok”.[2]

A tömegmozgalom visszaszorítását, a tanácsok korlátozását a kormány sikerként könyvelhette el. Mégsem jelentette ez a felszabadult forradalmi erők tényleges megtörését, még kevésbé azok felszámolását.

A katonák egy része a fegyvert parancs, rábeszélés és ellenőrzés ellenére sem adta át, hanem hazavitte. Az átmenetileg visszaszorított tömegmozgalom a városokban és a falvakban hamarosan új erővel lángolt fel. A karhatalom gyengének, megbízhatatlannak bizonyult, a vörös karszalagot viselő népőrség pedig egyre inkább balra tolódott. A tanácsok korlátozásuk ellenére fennmaradtak, és – különösen vidéken – továbbra is beavatkoztak a közigazgatás teendőibe. A Budapesti Munkástanács összetétele és alárendelt helyzete ellenére nagy tekintélyű intézmény volt, a forradalmi légkör nyomása alatt állt, állásfoglalásait messzemenően figyelembe kellett venni. A Katonatanácsról hamarosan kiderült, hogy az nem annyira az oktatást és nevelést, mint inkább az ellenforradalom elleni fellépést tekinti feladatának. A népi szervek tekintélye, aktivitása igen nagy volt, a régi közigazgatási apparátus erőtlenül, zavarodottan igazodott az eseményekhez.

A hatalmi viszonyok országosan a régi és az új, a polgári és a népi forradalmi erők közötti eldöntetlen harc képét mutatták. A burzsoázia hatalmon volt, de távolról sem tehette azt, amit szeretett volna; a munkásosztály követeléseit a kezében levő fegyver, a különböző népi szervek, a kormányra gyakorolt tömegnyomás segítségével tudta érvényesíteni.

E helyzetnek nem oka, csupán következménye nyilvánult meg abban, hogy az osztályharc frontjai közt lavírozó népkormány politikáját szinte minden vonatkozásban nagyfokú bizonytalanság jellemezte. Erőszakra utasított a tömegmozgalmak ellen, de egyben el is ítélte az erőszakot, szabadulni kívánt a népi szervektől, de azért velük, a tanácsok támogatását igényelve akart kormányozni. „Bármely problémához nyúl, önmagával kerül ellentmondásba. Nem lehet tudni mit akar, mert programja a kényszerűség. Nem lehet tudni mire képes, mert a benne levő erők lekötik egymást. Semmit sem lehet tudni és ez az egyetlen, amivel a kormány is tisztában van.”[3] A koalíció kezdeti tevékenységét jellemezte így – nem indokolatlanul – az egykorú kritika.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek), 1918. november 4;
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, Budapest, 1956. 319.
  3. Rudas Zoltán, A magyar forradalom. Szabadgondolat, 1918. december 25.


A győztes forradalom első napjai. A köztársaság kikiáltása.
„Rendcsinálás” és megtorlás Tartalomjegyzék Magyarország: népköztársaság