Kísérlet az államháztartás rendbehozatalára

A Múltunk wikiből

Az új kormány a zilált államháztartás egyensúlyának helyreállítását tekintette központi feladatának. A fúziós frazeológia szerint maga a pártegyesülés is elsősorban annak reményében jött létre, hogy az addig ellenséges pártokban megoszló erők összefogása segít kilábalni a pénzügyi katasztrófából. Az államháztartás helyzete az 1873-es gazdasági válság óta valóban rendkívül súlyos volt. Az 1874. évi költségvetési hiány közel 60 millió, s a felgyűlt államadósságok összege már több mint félmilliárd forint volt. A nagy külföldi pénzcsoportok előtt erősen megingott az ország hitelképessége.

A külpolitika érdekei is sürgették az állam pénzügyeinek rendezését. A Monarchia délkeleti szomszédságában, a török birodalom európai részében megerősödött az elnyomott szláv népek nemzeti mozgalma, s a nagypolitika irányítói megkezdték a fölkészülést a Balkán félsziget átrendezésére.

A Tisza-kormány számára tehát az volt a fő kérdés, vajon a fúzió útján fölhalmozott helyzeti energia, az óriási parlamenti többség elegendő lesz-e ahhoz, hogy a várható külpolitikai bonyodalmak közepette eredményesen átlendüljön az államháztartás szanálásának nehézségein. Képes-e arra, hogy az államigazgatást és a pénzügyeket megreformálja, a gazdasági kiegyezés közelgő megújításának nehéz tárgyalássorozatát sikerrel lezárja, hogy jó viszonyt teremtsen azokkal a külföldi hitelezőkkel, akiknek keze egyre jobban ránehezedett az országra.

Széll Kálmán pénzügyminiszter az állam pénzügyeinek javítását a körülmények által diktált kényszereszközökkel kísérelte meg. Takarékosság, új kölcsönök felvétele, új adók bevezetése – ez volt a rendezés alapelve. Maga a végrehajtás azonban a tőkés piacgazdálkodás és a kettős monarchia bonyolult rendszerében szerteágazó, látszólag egymásnak ellentmondó intézkedések sorát kívánta meg.

A kormány folytatta a fúzió után azonnal megkezdett szigorú költségvetési takarékoskodást. Ha többet nem lehetett, tíz- vagy százezer forintokat vontak el az egyes minisztériumok kiadásaiból, s igyekeztek szabadulni a még gazdaságtalan állami vállalatoktól. A minisztertanács tervbe vette az államvasutak gépgyárának eladását, a diósgyőri vasgyár, később a zsilvölgyi szénbányák bérbeadását. A királyi törvényszékek számát hússzal csökkentették, megpróbálták megállítani a honvédségi kiadások növelését, s az osztrák kormánnyal egyetértésben a Monarchia úgynevezett közös költségeinek leszállítását tűzték ki célul. Az erőltetett „garasgazdálkodás” mellett is mindössze néhány milliót sikerült az állami kiadásokból lefaragni. Ennek ellenére a kormány megvette a tiszai vasút részvényeit és hozzálátott a keleti vasút megvásárlásához, mert ezzel nemcsak a csődbe jutott vállalkozás részvényeseit kártalaníthatta, hanem birtokába jutott egy 600 kilométeres rendkívül fontos vasútvonalnak, ami az állam hitelképességét is erősítette az európai pénzvilág hatalmasságai előtt.

A külföldi tőke jóindulatára Tisza kormányának is nagy szüksége volt. A megtakarítások ugyanis nem ellensúlyozhatták a korábbi kölcsönök miatt hatalmasra duzzadt állami kiadásokat, a deficit csak csökkent, de nem szűnt meg. A kormány az ismét kedvezőre forduló európai pénzkonjunktúra kihasználásával, újabb kölcsönök felvételével kezdte meg a költségvetési hiány fedezését és a régi adósságok törlesztését. Az országgyűlés 1875 végén felhatalmazta a pénzügyminisztert 80 millió forint névértékű aranyjáradékkölcsön kibocsátására. Ez bevezetője volt annak a nagy pénzügyi akciónak, amellyel az előző években felvett rövid lejáratú hiteleket az államháztartás számára kedvezőbb, hosszú lejáratú járadékkölcsönökké alakították át. Az akció sikerrel járt: az európai pénzpiac vezető hatalmasságai bizalmat szavaztak a Tisza-kormánynak.

Az új kölcsönt részben a vasutakra, részben az államadósságok konverziójára, fele részben azonban az államháztartásra fordították, többek között az „államkassza vastartalékának” megteremtésére. Utóbbira azért volt szükség, mert az adóbevételek rendkívül egyenetlenül folytak be. Az egyoldalúan fejlett agrárállamok jellegzetességeként az adók befizetésére jórészt az év második felében, a termés betakarítása után került sor. Tetézte ezt az egyelőre rosszul működő adóigazgatás és a nagy adóhátralék. A 70-es évek közepén az egyenes adók közel felét csak erőltetett behajtás és végrehajtás útján lehetett beszedni.

A kormány megpróbált új egyenes adókat is bevezetni. A legfontosabb a jövedelemadó jelentékeny felemelése volt, azonban ez éppúgy nem hozta meg a várt eredményt, mint a korábbi adótörvények, sőt 1876 elején az adóbevételek csökkentek. Bebizonyosodott, hogy a takarékosság és az egyenes adók növelése egyelőre nem elegendő az államháztartás egyensúlyának megteremtéséhez. Az egyenes adók további emelésének amúgy is rendkívül népszerűtlen terve helyett a Tisza-kormány pénzügyi politikájának súlypontját áthelyezte a fogyasztási adókra és egyéb közvetett adóbevételekre; elsősorban azok növekedésétől várta a költségvetés hiányzó millióinak előteremtését, az adójövedelem ingadozásainak kiegyenlítését. A szeszre, sörre, cukorra kivetett fogyasztási adók újraszabályozását azonban csak az osztrák kormánnyal egyetértésben lehetett megoldani. A fogyasztási adót ugyanis a gyárak fizették saját telephelyük adóhatóságainak, s ennek összegét a termékek árába beleszámítva hajtották be a vásárlókon. Mivel a Magyarországon eladott sör és cukor nagy részét osztrák gyárak termelték, az általuk befizetett fogyasztási adó az osztrák államkincstárt gyarapította. A magyar állam ebből eredő adóveszteségét 6–13 millió forintra becsülték. További 2–3 milliót vesztett azon, hogy a Monarchiából kivitt szesz és cukor után a gyárosok exporttámogatásként adóvisszatérítést kaptak a közös vámjövedelemből, de ennek hasznát szinte kizárólag osztrák gyárak élvezték. Az 1867-es kiegyezést követő első gazdasági megállapodás idején virágzott a magyar szeszipar és cukoripar, s az országban nemigen ittak sört. Közel 10 év elteltével a megnőtt belső fogyasztás miatt a magyar szeszipar alig szállított külföldre, a cukoripart az osztrák gyárak versenye szorongatta, a hazai sörfogyasztás pedig jelentősen megnövekedett. Az 1867-es gazdasági kiegyezés előfeltételei tehát ezen a területen megváltoztak. Ráadásul Magyarországon a termelési költségek is magasabbak voltak, mint Ausztriában. A fogyasztási adók ügyéből magyar sérelem lett, megszüntetését a kormány is, a politizáló közvélemény is a gazdasági kiegyezés soron következő megújításától remélte.

A kormány az eredményesebb pénzügyi politika érdekében két feladatot igyekezett megoldani: módosítani az Ausztriával kötött gazdasági kiegyezést, hogy az Magyarország, benne az államkincstár érdekeit jobban szolgálja, s egyben megtörni a bécsi pénzarisztokrácia kialakult monopóliumát az ország bankjegyellátásában. Ez volt egyébként az a program, amit a volt balközép – „elveinek hajótöréséből” – a fúzióba átmentett, s ami a kormánypárt és az ellenzék között továbbra is összekötő kapocs maradt. Ez a kérdéscsoport képezte a közel három évig tartó osztrák-magyar gazdasági megbeszélések tárgyát.


A Tisza-kormány megalakulása és első lépései
Az új rendszer alapvetése Tartalomjegyzék A kereskedelmi és vámszövetség megújítása