Kísérletek munkáspárt alakítására

A Múltunk wikiből
1869. július 11.
Táncsics Mihályt az Általános Munkásegylet elnökévé választják.
1869. november 14.
Illegális szociáldemokrata konferencia Pozsonyban.
1870. december 24.
A rendőrség feloszlatja a Pest-Budai Munkásképző Egyletet.
1884. június 28.
Táncsics Mihály halála.

Míg az önsegélyezők szervezete politikamentes program alapján működött, az Általános Munkásegylet elsőrendű feladatának tartotta, hogy a munkásosztálynak mint a demokratikus szabadságjogok új harci osztagának képviseletében bekapcsolódjék az ország politikai életébe. A szocialista szervezet zászlóbontását nagymértékben akadályozta, hogy az egyleti alapszabályok hatósági jóváhagyása hónapokon, sőt, éveken át késlekedett. A munkások vezetői ezért újabb szervezeti formát kerestek a szocialista eszmék terjesztésére és a politikai harc irányítására. Erre ösztönözte őket az ausztriai és a németországi szocialisták példája is.

Az ausztriai munkások első szervezetét, az 1867 decemberében alakult bécsi Munkásképző Egyletet alapszabályai nem jogosítottak politikai tevékenységre, ezért a szocialisták körében már korán megérlelődött egy politikai jellegű munkáspárt létrehozásának a gondolata. A pártért indított harc élén az Internacionálé tagjai, a bécsi munkásmozgalom legtevékenyebb irányítói álltak: Heinrich Oberwinder újságíró, Hermann Hartung asztalos és a tehetséges, ifjú proletárköltő, Andreas Scheu, mintakészítő.

Egy 1868 áprilisában tartott munkásgyűlés határozatot hozott arról, hogy az év őszére össze kell hívni a „munkások testvériesülési ünnepét” és azzal egyidejűleg az első összmonarchiai munkáskongresszust. A terv az volt, hogy a munkások képviselői tömegtüntetés keretében ítélik el a kormánykörök szította nemzeti gyűlölködést, összegezik társadalmi-politikai programjukat, és megalakítják a proletariátus politikai pártját, az Internacionáléhoz csatlakozó szociáldemokrata pártot. A kormánykörök keresztülhúzták e számítást: Ferenc József császár az ünnepséget és a kongresszust személyesen tiltotta be.

A szociáldemokrata párt az 1868. augusztus 30-án, a tervezettnél szűkebb körben megtartott 9. nyilvános munkásgyűlésen mégis megalakult. A párt programja hangsúlyozta a munkások küzdelmének törvényes jellegét, a lassalleánus tanítások értelmében követelte a „szabad népállam helyreállítását” és az állami hitellel alakuló „termelő társulatok” létesítését. A dokumentum állást foglalt a nemzeti kérdésben is, leszögezve, hogy „a szociáldemokrata párt síkraszáll a népek önrendelkezési jogáért”.[1]

Ez a megfogalmazás azt mutatja, hogy a szocialisták túlléptek a nemzetek egyenjogúságának demokratikus jelszaván, s ez méltán illeszkedik az ausztriai munkásmozgalom forradalmi tradíciói közé. A bevezetőt a párt hat pontba foglalt politikai követelései egészítik ki: a korlátlan egyesülési és gyülekezési jog, a teljes sajtószabadság, az általános, közvetlen választói jog, a vallásszabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése.

Az augusztus 30-i munkásgyűlés megválasztotta a párt vezetőségét, a „szociáldemokrata bizottságot”, amely a szocialista eszmék terjesztését, a párt szervezeti kiépítését és a politikai küzdelem irányítását tekintette feladatának. Ősszel a Monarchia nagyobb ipari gócpontjaiban (Grazban, Linzben, Wiener-Neustadtban, Reichenbergben) sorra megalakultak a helyi szociáldemokrata bizottságok. 1868 novemberében azonban Giskra belügyminiszter a lassalleánus eszméket és a párt programját „államveszélyesnek” nyilvánította, és a szociáldemokrata bizottságot feloszlatta. A párt vezető szerve mégsem széledt szét, munkáját illegálisan folytatta tovább, keresve a legális tevékenység módozatait.

A szociáldemokrata párt létrehozására irányuló erőfeszítések Ausztriában és Németországban szinte egy időben kezdődtek, és egymással szoros kapcsolatban folytak. A német szociáldemokráciának elsősorban a délnémet államokban volt bázisa: szervezeti kereteit az 1863-ban (a lassalleánus Általános Német Munkásegylettel egy időben) létrehozott Német Munkásgyletek Szövetsége teremtett számára. Ez a szervezet eredetileg politikamentes önsegélyező programmal alakult, de 1867-ben már az Internecionéléval összeköttetésben álló vezetők irányították, közöttük August Bebel és Wilhelm Liebknecht, Marx és Engels hívei. A két kiemelkedő vezető arra törekedett, hogy a szövetséget politikai jellegű, szocialista szervezetté fejlessze. Munkásságuk eredményeként a Német Munkásegyletek Szövetsége 1868 szeptemberében, a nürnbergi kongresszuson az Internacionálé szervezeti szabályzatának Marx alkotta bevezetőjét fogadta el programjául, és kimondta csatlakozását a Nemzetközi Munkásszövetséghez.

A Német Munkásegyletek Szövetsége 1868–69 fordulóján még nem volt önálló proletárszervezet: jelentős erőt képviseltek soraiban a délnémet Néppárt tagjai, a kispolgári demokrata eszmék, törekvések hívei. A szervezeti egybefonódást Marx és Engels gyakran bírálta abban a meggyőződésben, hogy az akadályozza a proletár osztályérdekek nyílt képviseletét, hátráltatja a munkásosztály önállósodásának folyamatát. A szociáldemokrácia és a kispolgári demokraták együttműködése az egységes, Ausztriát is magában foglaló, demokratikus Németország megteremtéséért indított harcban jött létre; ez a követelés a német munkások és a demokratikus érzelmű kispolgárok körében egyaránt népszerű volt.

Annak a törekvésnek, hogy Ausztria csatlakozzék a demokratikus német birodalomhoz, számos követője és hirdetője akadt Ausztriában is, elsősorban a német nacionalista érzelmű értelmiségi-kispolgári rétegekben, de a munkások között is. A szociáldemokrata bizottság tagjai közül elsősorban Oberwinder hódolt a nagynémet eszmének, ő szorgalmazta – a Német Munkásegyletek Szövetségének mintájára – a szocialisták és a demokratikus polgárság együttműködését is. A közös politikai megnyilvánulások ugyan legális lehetőséget nyújtottak a szociáldemokratáknak a nyilvános politikai szereplésre, a szocialista program terjesztésére, hatásuk mégsem volt egyértelműen pozitív. Az ausztriai német szociáldemokraták Oberwinder köré tömörült csoportja ugyanis figyelmen kívül hagyta a Monarchia proletariátusának soknemzetiségű jellegét, s a német egység jelszava mögött lassanként háttérbe szorult a népek önrendelkezési jogának követelése. Ez a magatartás akadályozta a Monarchia nem német proletárjainak (különösen a cseh munkásoknak) a tömörítését a szociáldemokrácia soraiban, és összekovácsolta a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály aktív elemeit. A problémákat csak mélyítette, hogy a bécsi szociáldemokrata bizottság a nürnbergi kongresszuson csatlakozott a Német Munkásegyletek Szövetségéhez, majd egy esztendővel később, 1869-ben a német Szociáldemokrata Munkáspárthoz is.

Az ausztriai szocialista munkásmozgalom politikai aktivizálódása és a szociáldemokrata párt megteremtésére irányuló erőfeszítések hasonló lépésekre ösztönözték a magyarországi szocialisták vezetőit is. Útjuk Ausztria proletár mozgalmáéval párhuzamosan haladt, tevékenységüket a szoros együttműködés jellemezte.

A magyarországi és az ausztriai szocialisták már 1868 őszén kapcsolatban álltak egymással. A bécsiek sajtóorgánumai – előbb az Arbeiterblatt, majd a Volksstimme – rendszeresen közöltek tudósításokat a pesti munkásmozgalom eseményeiről. 1868 novemberében nemcsak a lajtántúli területeken, hanem Magyarország fővárosában is megalakult a szociáldemokrata bizottság, Ihrlinger Antalnak, az Általános Munkásegylet egyik vezetőjének irányításával. Az együttműködést erősítette az 1869. március 29-én, Pozsonyban tartott első magyarországi nyilvános munkásgyűlés, amelyen a bécsi szociáldemokrata bizottságot Hermann Hartung, a pestit Ihrlinger Antal képviselte. A gyűlésen a bécsi szociáldemokrata programot terjesztették elő, és azt a pozsonyi munkások – németek, magyarok, szlovákok – egyhangúlag elfogadták.

1869 tavaszán mind sürgetőbbé vált a fővárosi szocialisták nyílt zászlóbontása és bekapcsolódása az ország politikai életébe. A demokratikus szabadságjogokért indított harc irányítására hivatott legális szervezet, az Általános Munkásegylet alapszabályai azonban még ekkor is aláírás nélkül hevertek a belügyminisztériumban; a hatóságok képviselői nem akarták elismerni a munkásosztály jogát a politikai küzdelemhez.

A demokratikus érzelmű, ellenzéki polgársággal együttműködő ausztriai és német munkásmozgalom példája, meg a politikai elszigeteltségből fakadó hátrányok arra késztették a szocialisták vezetőit, hogy kapcsolatot teremtsenek a magyar parlamenti ellenzék, az Országos 48-as Párt néhány, a munkások ügyével rokonszenvező képviselőjével. Az együttműködés útját elsősorban Ihrlinger Antal és Kretovics József egyengette – mindketten a 48-as párti Magyar Újság-ot is előállító Magyar Nyomda munkásai – abban a meggyőződésben, hogy az ellenzék demokratikus érzelmű tagjai támogatni fogják a proletariátus társadalmi-politikai követeléseit, és előmozdítják az Általános Munkásegylet alapszabályainak hatósági jóváhagyását.

A szocialisták vezetőinek mindenekelőtt Táncsics Mihály, az akkor már idős forradalmár jóakaratú támogatását sikerült megszerezniök. 1869. június 26-án rendelkezésükre bocsátotta hetilapját, az Arany Trombitá-t, amelynek hasábjain lehetőség nyílt a szocialista eszmék terjesztésére. Az Általános Munkásegylet irányítói biztosak voltak abban, hogy Táncsics rokonszenvvel övezett alakja, népszerűsége a munkások és a parasztok körében súlyt és tekintélyt ad a Munkásegyletnek, az a befolyás pedig, amellyel Táncsics a politikai életben rendelkezik, megóvja a szervezetet a hatósági zaklatásoktól. Az 1869 júliusában tartott közgyűlésen Táncsicsot választották meg az Általános Munkásegylet elnökévé. A 48-as párt tagjai közül elsőként Gonda László és Sassy Árpád csatlakozott az egylethez.

Rövidesen sor került a fővárosi szocialisták nyilvános fellépésére is. A szociáldemokrata bizottság kibővítése révén alakult „népválasztmány” 1869. augusztus 22-re nagygyűlést hívott össze a Gázgyár előtti térre (ma: Köztársaság tér). Napirendjére két témát tűztek: „A lakáshiányt” és „A munkáskérdést”. Bár az első napirendi pont a fővárosi munkásság egyik régen megoldásra váró problémáját állította a középpontba, mégsem ennek a kérdésnek a megvitatása volt a gyűlés alapvető feladata, hanem a „szociáldemokrata párt” megalakítása és programjának meghatározása. „A munkáskérdés” megfogalmazást az osztrák kormány tiltó rendelkezései nyomán támadt jogos elővigyázatosság diktálta. (A bécsi szociáldemokrata bizottság tagjait 1869 áprilisában perbe fogták és elítélték.)

A második napirendi pont keretében két munkásprogramot terjesztettek elő. A demokratikus polgárság leghaladóbb szárnyának követeléseit tartalmazó javaslatot Sassy Árpád, az Arany Trombita szerkesztője, Táncsics közvetlen munkatársa ajánlotta elfogadásra, az 1868. augusztus 30-i bécsi szociáldemokrata programot pedig Ihrlinger nyújtotta be, felszólítván a jelenlevőket, a ”munkások kívánalmai elérése tekintetéből párttá alakulni”.[2]

Sassy bevezető szavai egyenlőséget követeltek a súlyos anyagi terheket hordozó, de az állampolgári jogoktól megfosztott proletároknak. Csakúgy, mint a lassalleánus munkasok, Sassy is az általános választójog kivívását tekintette legfontosabb feladatnak. „…míg a választás által a közügyek intézésébe be nem folytok – szólt a nagygyűlés résztvevőihez –, addig jobb sorsra számítanotok sem lehet. Tehát az általános választási jog lesz az első lépés, s azután a többi éppen olyan fontos jog kiküzdése, amelyek nélkül a rabszolgaságból kiemelkedni képesek nem lesztek.”[3] 11 pontból álló programja a polgári demokratikus követeléseket foglalta össze: az általános választójog, az egyesülési, gyülekezési jog és a sajtószabadság kivívását, az állandó hadsereg megszüntetését és a nép felfegyverzését, a fogyasztási adók eltörlését és a progresszív vagyonadó bevezetését. A program 7. pontja „a nemzetiségek teljes egyenjogúságára fektetett és minden más országtól teljesen független Magyarország” megvalósítását követelte.

A bécsi szociáldemokrata program, melyet Ihrlinger szembeállított Sassy tisztán polgári demokratikus programjával, részköveteléseit tekintve alig különbözött az előzőektől. Bevezetője azonban, amely a szocialista mozgalom végső célját a tőkés társadalom gazdasági alapjainak megváltoztatásában jelölte meg, rávilágít a polgári demokratikus és a szocialista törekvések közötti alapvető különbségre. „A social-democrata part törvényes és békés úton, csakis a nyilvános meggyőzés hatalma által minden állampolgárnak egyenjogúsítását elérni óhajtja – szól a magyar nyelvre nehézkesen átültetett szöveg –, egyenjogúsítását pedig politikai tekintetben a szabad népállam helyreállítása, az általános, egyenes választási jog behozatala által minden képviselő testületbe, társadalmi tekintetben, az államtól segélyezett produktív egyesületek által eszközölt minden egyesnek munkajövedelme saját élvezeti joga által. Nemzetiségi tekintetben a social-democrata párt azt a népek önhatározati joga által kívánja meghatározni.”[4] Megjegyzendő, hogy a népek önrendelkezési jogának internacionalista követelése mellett a szocialista program a részkövetelések között sem érintette külön a nemzeti függetlenség, az Ausztriától való elszakadás problémáját. A nemzeti kérdést illetően ragaszkodott a bécsi program álláspontjához, jóllehet más vonatkozásban módosította annak szövegét, a részköveteléseket négy újabbal egészítve ki. (Az egyház és az állam szétválasztása, a kolostorok megszüntetése, az ingyenes oktatás és a progresszív jövedelmi adó bevezetése.)

Az augusztus 22-i pesti munkásnagygyűlés résztvevői elfogadták a szocialista programot, ünnepélyes keretek között megesküdtek a nemzetközi proletármozgalom vörös zászlajára, hogy a szocialista eszmékhez hűek maradnak. A vörös lobogóra tett nyilvános eskü ez időben vált általánossá a munkásmozgalom gyakorlatában. 1869 nyarán és őszén hasonló demonstrációra került sor Brünnben és Pozsonyban is. Az augusztus 22-i munkásgyűlés kimondotta a szociáldemokrata párt megalakulását, meghatározta programját és 50 tagú „népválasztmányt” alakított, hogy az a „pártot az egész országban ezen program értelmében” szervezze.[5]

A szocialista követelések nyilvános meghirdetése kérdésessé tette a 48-as párt és a szervezett munkások szövetségének kibontakozását. Az 1869 őszén lefolyt sajtóvita világosan megmutatta az alapvető ellentéteket, melyek a 48-as párt vezéralakjait a szocialista munkásmozgalommal szembeállították. Irányi Dánielnek az augusztus 22-i munkásgyűléssel és az elfogadott programmal foglalkozó cikke arról tanúskodik, hogy a parlamenti ellenzék követeléseinek a középpontjában Magyarország függetlenségének kivívása állott, minden egyéb követelést e célnak rendelt alá. Irányi és a 48-as párt többi, demokratikus érzelmű vezetője e harcban számított a munkásosztály támogatására, de csak abban az esetben kívánt együtt haladni a szervezett munkássággal, ha az programját szintén a függetlenségi harcnak rendeli alá, és lemond szocialista követeléseiről. „Mi részünkről kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni a munkásokat – írta Irányi Dániel –, hogy a szocialista zászló kitűzése ügyüket előmozdítani nem fogja, nem annyival inkább, mert még legelőrehaladottabb barátai is a szabadságnak és egyenlőségnek, szóval a demokratiának, nemigen lesznek hajlandók az úgyis nehéz feladatokat, úgymint az ország törvényes függetlenségének helyreállítását s az imént említett demokratia elveinek létesítését egy új, mégpedig oly feladattal szaporítani, amely még sehol tisztába hozva nincs, s az első helyen említett és az egész nemzetet érdeklő feladatok megoldását megnehezíteni képes lenne.”[6]

A szocialisták azonban nem tették magukévá a 48-as pártnak a dualizmust egyoldalúan, a nemzeti függetlenség szempontjából elmarasztaló álláspontját. Központi feladatuknak nem az osztrák–magyar viszony módosítását tartották, hanem a „társadalmi kérdés” megoldását, a munkásosztály politikai-gazdasági egyenjogúsítását, a szocialista társadalmi rendszer megvalósításáért folytatott harcot. Ez annyit jelentett, hogy a szocialista munkásság szembehelyezkedett az ellenzékiség hagyományos – elsősorban függetlenségi – tartalmával, az ország társadalmi-politikai rendszerét a munkásság osztályszempontjai alapján bírálta.

A szocialista munkások álláspontját összegezte az az 1870 elején megjelent röpirat – a magyarországi szocialista irodalom első terméke –, amely Mit óhajtunk! címmel magyar és német nyelven látott napvilágot. Hivatkozva Kossuth Lajosnak és magyarországi híveinek álláspontjára, a röpirat velük egyetértően szögezi le, hogy az 1848-as forradalom nem oldotta meg valamennyi feladatát. Míg azonban Kossuthnak és követőinek nézete szerint a forradalom befejezetlenségét elsősorban a nemzeti függetlenség elvesztése jelenti, a röpirat szerint a társadalmi kérdés megoldatlansága. Nyíltan leszögezi: a szocialista munkások nem a függetlenségi harc folytatásában és befejezésében, hanem a demokrácia és a „társadalmi kérdés megoldásában” látják 1848 örökségének vállalását.

A röpirat azt is tükrözi, hogy a munkásság szocialista meggyőződésű csoportja csalódott az emigrációból hazatért egykori forradalmárokban, de bízott Kossuthban, tőle várta a szocialista munkásmozgalom támogatását. „Még él Kossuth – hangsúlyozza a röpirat –, és ő is belátja, hogy vannak kérdések, melyek sokkal nagyobb hevességgel várják megoldásukat, mint a nemzetiség kérdése… Ami Lassalle Németországra nézve volt, az talán – és ezt látnoki komolysággal állítjuk – Kossuth Lajos Magyarországra nézve lesz.[7]

A magyarországi szocialista munkások Kossuthban mindenekelőtt a forradalmárt, a demokrácia és a társadalmi haladás élharcosát látták és tisztelték; ez vezérelte a szerzőt is, mikor röpiratában – a reményt összemosva a valósággal – Kossuth jövőbeli útját Lassalle-éval látta azonosnak. De a remény nem vált valóra. Kossuth az emigráció éveiben nem tudott lépést tartani az új korszak forradalmi követelményeivel. A szocialista mozgalom vezetését, szellemi támogatását nem vállalta, sőt el határolta magát tőle, félve, hogy a társadalmi ellentétek elmélyítése – amit az osztályharc talaján álló munkásmozgalom számlájára írt – a „nemzeti egység” megbomlásához vezet, és ez veszélyezteti a függetlenségért indított harc sikerét.

A 48-as párt vezetőinek elzárkózása a szervezett munkásokat mindinkább arra késztette, hogy szövetségeseiket ne a polgárok, hanem a proletárok között keressék, éljenek azok akár Ausztriában, akár a Monarchia határain kívül. A nemzetközi összeköttetések kiszélesítését a német Szociáldemokrata Munkáspárt, az „eisenachi párt” megalakulása (1869. augusztus 7–9.) is elősegítette.

Az első legális, politikai jellegű munkáspárt az Internacionálé német tagozataként jött létre, a Német Munkásegyletek Szövetsége kezdeményezésére. Bár programja még sok lassalleánus követelést tartalmaz – szerepel benne a „szabad népállam”, a „teljes munkahozadék” és a termelő társulatoknak „demokratikus garanciák mellett” nyújtandó állami hitel –, tartalmazza az Internacionálé alapokmányainak több lényeges megállapítását is: az osztályuralom valamennyi formájának eltörléséről, a tőkés termelési rendszer megszüntetéséről és a harc nemzetközi jellegéről szóló marxi eszméket.

Megalakulásakor az eisenachi párt soraiban az egész német nyelvterület – az északi és a délnémet államok, az Osztrák–Magyar Monarchia, Svájc – szocialista szervezetei tömörültek. (Az Általános Német Munkásegylet, melyet ekkor Lassalle utódja, Schweitzer vezetett, megtartotta különállását.) Az alakuló kongresszuson a Monarchiából négy küldött vett részt, ezek kimondták a szociáldemokrata munkások csatlakozását az eisenachi párthoz. A magyarországi munkások ez irányú elhatározását a pozsonyi szocialisták vezetője, Niemczik jelentette be a bécsi küldöttválasztó munkásgyűlésen.

A Szociáldemokrata Munkáspárt monarchiabeli szervezésének nyitánya az 1869. november 14-én Pozsonyban tartott illegális kongresszus, amelyen Ausztria–Magyarország nagyobb városainak szociáldemokrata küldöttei vettek részt. A bécsi delegációt Oberwinder vezette, Pozsonyból négy, Pestről és Győrből két-két küldött jelent meg a tanácskozáson. (Álnéven szerepeltek, kilétükre ezért mindmáig nem derült fény.) A kongresszus résztvevői elfogadták az eisenachi programot és megbeszélték az együttműködés módozatait.

November végén Magyarország fővárosában „szociáldemokrata klub” alakult – az eisenachi párt pest-budai csoportjának centruma és gyülekező helye. Munkáját – az eisenachi program népszerűsítését, a proletárok szervezését – Ihrlinger Antal és az ez időben Pestre költözött neves Rajna-vidéki szocialista agitátor, Friedrich Wilhelm Raspe irányította. A csoport legfeljebb száz tagot számlált, befolyása azonban – mint azt az 1870 első hónapjaiban lezajlott megmozdulások bizonyítják – többezer munkásra terjedt ki.

1869 őszén kezdődött meg az Internacionálé magyarországi szekciójának kiépítése is. Farkas Károly főmegbízott az év őszén költözött a fővárosba. Az Internacionálé marxi eszméit elsősorban a fegyvergyári, a gépgyári és a malomipari munkások között terjesztette, akik az augusztus végén alakult Pest-Budai Munkásképző Egyletben tömörültek. Az egylet a liberális Horn Ede publicista támogatásával, önsegélyező programmal alakult meg, de hamar kiviláglott, hogy munkástagjai az „önsegély” kifejezésen osztályharcot, sztrájkot, önálló munkásszervezkedést értenek, tehát gyökeresen mást, mint az egylet polgári támogatói. Farkas Károly maga is ennek a szervezetnek lett a tagja, majd rövidesen vezetője. Pozícióját arra használta fel, hogy a Pest-Budai Munkásképző Egyletet a Nemzetközi Munkásszövetség fővárosi bázisává fejlessze. Az Internacionálé tagjai – 1869–70-ben alig 40–50 fő – segítették, támogatták az eisenachi párt pesti csoportját.

A szociáldemokrata munkások kisszámú, de befolyását tekintve hatékony táborának felvilágosító és szervező munkája nyomán erőteljesen fejlődött a proletárok osztálytudata és harci kedve. 1870 első hónapjaiban öt nagyobb pesti gyárban robbant ki sztrájk, árszabálymozgalmat indítottak a nyomdászok is. Február közepén a rendőrség elfogta F. W. Raspét, a „külföldi igazgatót”, őt okolva a fővárosi megmozdulások kirobbanásáért. Február 17-én a pesti munkások tömegtüntetésen tiltakoztak az erőszakos eljárás ellen. A kormány utasítást adott Raspe kitoloncolására, karhatalommal verette szét a tüntetést, de a munkásmegmozdulások sora nem szakadt meg. Márciusban sztrájkba léptek az első magyar gépgyár munkásai is; küzdelmüket Farkas Károly és Strobl Antal, az Internacionálé tagjai irányították.

A rendőrség erőszakos beavatkozását az 1869 decemberi bécsi események is ösztönözték. 1869 december végén ugyanis – egy nagy bécsi tömegtüntetést követően – az osztrák kormány rendeletére a rendőrség letartóztatta az ausztriai szocialisták vezetőit, és felségárulás vádjával pert indíttatott ellenük. A vádpontok között nagy súllyal szerepelt az eisenachi program népszerűsítése: a belügyminiszter a szociáldemokrata eszméket ismételten „államveszélyeseknek” nyilvánította és a szociáldemokrata szervezetek alakítását megtiltotta.

A magyar kormány ekkor még nem érezte szükségesnek, hogy hasonló módon lépjen fel a munkások szervezkedése és megmozdulásai ellen: a „munkáskérdés” létezését Magyarországon tagadta, a munkásmegmozdulásokat „külföldi izgatók” tevékenységére vezette vissza. De az 1870. februári erőszakos rendőri beavatkozás, meg az a tény, hogy a politikai jelleggel alakuló Általános Munkásegylet alapszabályait a belügyminiszter – éppen a politikai célok miatt – nem volt hajlandó láttamozni, jelezte, hogy a kormány a szociáldemokrata mozgalom kiszélesedése esetén nem riad vissza az ausztriai példa követésétől.

A fővárosi munkások aktivizálódását – 1870 tavaszán – nemcsak a gazdasági harc erősödése mutatta. 1870. április 3-án megkezdte működését az első szociális munkásintézmény, az Általános Munkás Betegsegélyző- és Rokkantpénztár. (Alapítása Farkas Károly és Rauchmaul Károly gépész nevéhez fűződik.) Rendeltetése az volt, hogy támaszt nyújtson a keresőképtelen, beteg vagy megrokkant munkásoknak, akiket a társadalom teljesen magukra hagyott. Megalakításával a szocialista munkásmozgalom újabb, legális centruma jött létre.

1870 tavaszán mind sürgetőbben vetődött fel annak szüksége, hogy az egymástól elszigetelt munkásszervezeteket egységes irányítás alá vonják. Ekkor született meg a német Szociáldemokrata Munkáspárthoz hasonló magyarországi munkáspárt létrehozásának gondolata.

A párt szervezése március végén kezdődött meg. Április 3-án megjelent a magyarországi szocialista munkássajtó első önálló terméke, az Általános Munkás Újság (és német nyelvű testvérlapja, az Allgemeine Arbeiter-Zeitung), melyet Külföldi Viktor, a Pester Lloyd szocialista korrektora alapított és szerkesztett. A lap, ahogyan alcíme – A magyarországi munkáspárt központi közlönye – is jelzi, feladatának a pártalakulás előkészítését tekintette.

A munkáspárt megalakulása ekkor a két legnagyobb szervezet, az Általános Munkásegylet és a Pest-Budai Munkásképző Egylet között fennálló, eszmei-szervezeti ellentétek miatt hiúsult meg. A tervezett egyesülés kudarcához az Általános Munkásegylet elnökének, Táncsics Mihálynak a kormánysegély-kérelme is hozzájárult. Táncsics nem tette magáévá az Internacionálé alapelveit, s a gondolatkörében egyre nagyobb tért hódító nacionalista eszmék, magyarosító törekvések szembeállították a proletár internacionalizmussal. Alig kezdte meg elnöki tevékenységét (egy évi betegség után, 1870 májusában), a szervezet vezetőségének megkérdezése nélkül segélyért folyamodott a kormányhoz. A kért összeg felhasználásával iparintézetet kívánt létesíteni, amely képzett munkásokat nevel a gyengén fejlett magyar ipar számára.

Az a három pont, amelyben a kormányhoz intézett Emlékirat összefoglalta az iparintézet céljait, megmutatja a szakadékot Táncsics és a szocialista munkásmozgalom törekvései között. „Óhajtom – írja az Emlékirat-ban –, hogy a kézművesek nagy jelentőségű osztályának értelme akként és oly irányban fejlesztessék, miszerint önmaguktól oda legyen irányulva legfőbb óhajtásuk, hogy a hazában a nemzetiségek, a külön nyelvű népfajok fokonkint egy tömör nemzetté olvadjanak, erősödjenek, s ennél fogva magyar hazánk egy nagy állammá, hatalmas királysággá váljék – sokkal hatalmasabbá, mint volt hódításai folytán Nagy Lajos, Hollós Mátyás korában.” Táncsics a külföldről Magyarországra költözött munkások elmagyarosítását is célul tűzte ki. A proletár internacionalizmus elvével és az Általános Munkásegylet soknemzetiségű jellegével ellentétben álló nacionalista törekvések felháborodást váltottak ki a szocialista munkásság soraiban éppúgy, mint az Emlékirat egy másik, a munkásság önérzetét sértő kitétele: „Óhajtom végre – olvasható az emlékiratban –, hogy ez intézetben nyerendő képzettségük folytán munkásaink maguk lássák be, miszerint anyagi úgy mint szellemi nyomorúságuk s hátramaradásuk okát nem annyira a rájuk nézve hátrányos hazai törvényekben kell keresniök …hanem keresniök kell önmagukban, egyrészt saját neveletlenségökben és fejletlenségökben, másrészt abban, hogy ők is utánozni iparkodnak az esztelenségig vitt fényűzést s divatot, hogy heti keresetöknek nagyrészét szombat este s vasárnap elpazarolják”…[8]

Az Emlékirat belső viszályt robbantott ki az Általános Munkásegyletben: Táncsicsot leváltották elnöki posztjáról. Az idős forradalmár ennek ellenére élete végéig rokonszenvvel követte a munkásmozgalom további lépéseit.

A Pest-Budai Munkásképző Egylet vezetői visszavonták az egyesülésre vonatkozó beleegyező szavukat. A Magyarországi Munkáspárt ügye, ha nem is véglegesen, hajótörést szenvedett. A Pest-Budai Munkásképző Egylet, amely 1870 májusában Szózat kibocsátásával mondta ki csatlakozását az Internacionáléhoz, és a továbbiakban a pesti szekció funkcióját töltötte be, arra törekedett, hogy a szervezett munkások egysége a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom forradalmi eszméi alapján jöjjön létre.

Lábjegyzetek

  1. Ludwig Brügel, Geschichte der österreichischen Sozialdemokratie. I. Wien, 1922. 141. Korabeli magyar fordítását lásd: Pozsonyi munkásgyűlés. Arany Trombita, 1869. március 31. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 129–130.
  2. Népgyűlési tudósítás folyó hó 22-én tartott gyűlésről. Arany Trombita, 1869. augusztus 28. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 104.
  4. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 105.
  5. Magyarországi Munkáspárt. Munkás-Heti-Krónika, 1873. március 16. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 262.
  6. Irányi Dániel, A munkás-mozgalom Pesten. Magyar Újság, 1869. szeptember 4.
  7. ”Mit óhajtunk!” Egy szó a munkáspárttól a magyar országgyűléshez a magyar honi munkásegyletek részéről a képviselőházhoz benyújtott kérvények felvilágosítása és megerősítése érdekében. Kiadja Ihrlinger Antal. Pest, 1870. Az eredeti magyar nyelvű kiadás nem áll rendelkezésre. Az idézetek a Népszava, 1884. június 20-i számából valók.
  8. Táncsics Mihály emlékirata a magyarországi kézmű-ipar fejlesztésére nyújtandó államsegély tárgyában. Általános Munkás-Újság, 1870. május 22. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumantumai I. 113–114.


A magyarországi munkásmozgalom kezdeteiS. Vincze Edit
Az Általános Munkásegylet megalakulása Tartalomjegyzék A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.