Kölcsey Ferenc

A Múltunk wikiből
Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 23.
magyar költő, politikus és nyelvújító
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Kolcsey ferenc
1815.
Kölcsey Ferenc és Szemere Pál megírja Felelet a Mondolatra című művét.
1817.
Kölcsey Ferenc megírja Berzsenyi Dániel költeményeinek bírálatát.
1823. január 22.
Kölcsey Ferenc megírja a Himnuszt.
1825.
Megjelenik a Szemere Pál és Kölcsey Ferenc szerkesztette Élet és Literatúra (1827-től Muzárion címmel).
1826.
Kölcsey Ferenc megírja Nemzeti hagyományok című tanulmányát.
1834. július 15.
Kölcsey javaslatára a kerületi ülés kívánja a majoratusok és senioratusok eltörlését.
1835. február 9.
Kölcsey elmondja búcsúbeszédét a magyar országgyűlésen.
1837.
Kölcsey Ferenc megírja a Parainesist.
1847.
Ferenczy István megalkotja Kölcsey emlékszobrát.

Makkai László

A nép nemzete és hazája

Szöllősi Mihály az 1676-ban kiadott, Az Úrért s hazájokért elszéledett és számkivetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje című tábori imakönyvében Kölcsey Himnuszát előlegező gondolatmenetben fejti ki a nemzeti önkritikát: „Óh hatalmas Úr! Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Scythiából, te űzted ki a te kezeiddel őelőttök e jó földről ennek mnden lakosit, őket helyekbe szállítván … mindenféle jóknak kívánatos nemeivel bétöltötted … Valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a harcon … De mi tetőled elfajulván minden mi jó szerencséinkben felfuvalkodánk és igen megutálánk tégedet … Jaj, nem csuda hát, bizony nem csuda, ha idegenek jöttének a te öröködbe és minket kikergettenek édes hazánkból keserves számkivetésre! … A hamis dekrétum, a föld népe megnyomorítására íratott hamis sententia, a hamisságot igazító prókátori nyelv, a hamis tanúbizonyság, a sok megnyomorítottak könnyhullatási felindítának hiszem tégedet és előltalálák a mi bíráinkat a te ítéletid, mert soha nem tudánk szót fogadni és a te törvényednek engedni … Méltán következett, Uram, mireánk minden átok, szidalom, gyalázat, számkivettetés, fegyver, rabság, éhség, félelem … Lám te mondottad, ha megtérendünk, az idegen földön vallást tévén, mikor ellenségünk előtt bujdosunk vagy rabságra vitetünk, megbocsátod bűneinket és hazaviszesz minket … Átkozd meg felséges Jehova a te nevedben az Antikrisztus táborát és veszesd eszeket … ne örülhessék többször a te megesett magyar eklézsiáidnak romlásokat!”[1]

Mérei Gyula

Előszó

Kölcsey Ferenc „haza és haladás”, Vörösmarty Mihály „haza és emberiség” gondolatpárja ezt fejezi ki és ezzel együtt liberális, humanista, az ország minden lakosának polgári jogegyenlőséget követelő érzelmeiket is.

Vörös Károly

A népességszám regionális és időbeli alakulása

(Kölcsey 1804 és 1826 között a szatmári adózó nép lélekszámának körülbelül 1690 fővel való csökkenését mutatja ki.)

A birtokos nemesség

Ám csak viszonylag kevesen voltak azok, akik világosan előre látva felismerték, hogy a polgári átalakulás többé fel nem tartóztatható, és annak elhúzódása esetén – még ha helyzetük közben nem romlanék is tovább – rétegük végül is olyan körülmények közé kerülhet, amelyben részint vagyona további aprózódásának, részint nyomasztó eladósodásának folytán már képtelen lesz megtartani korábbi súlyát és jelentőségét a polgárivá alakuló társadalomban. Ez a felismerés adott erőt annak a dinamizmusnak is, mellyel a középnemesség legvilágosabban látó elemei a század második harmadában immár az azonnali polgári átalakulást fogják sürgetni: először Széchenyi híveiként, majd csakhamar tisztába jőve programjának egyes lényeges kérdésekben nem az ő testükre szabott voltával, Deák, Kölcsey és Kossuth politikájához csatlakozva.

A birtokos nemesi életmód: a kúria

A nemesi – a leírásból következőleg vagyonosabb nemes által lakott – kúria, ahogy kissé lenézően, de könyörtelen pontossággal maga Széchenyi ábrázolja, faluhelyen pincén áll, „s eképp tűrhetően száraz, falai vastagok és boltra kanyarodnak”: ez megfelel az éghajlatnak és így mindig kellemes hőmérsékletet biztosít. Cserép a teteje, tágasak az ablakok és ajtók; hosszan elnyúlva 4–6–8 szobából is állhat. Egyik szoba olyan, mint a másik, valamennyi egy tornácra nyílik, ezért az egész házat is egyazon szag: a pipafüstnek, a konyhának és a tornác végéről nyíló árnyékszéknek egybevegyült illata lengi át. Ha pedig felnyitják a szobákat belül összekötő ajtókat és mindent egybenyitnak, akkor megszűnik ugyan „az elkülönülés minden kelleme” (melyet a tornácról nyíló külön bejárat biztosít), de ettől a ház mégsem válik eggyé. Ráadásul homlokzata az utcára néz, oldala és háta az udvarra, ahol a gazdasági épületek emelkednek. Így azután egyik oldalról a por, a kocsizörgés, a gulya, a nyáj és a konda, másikról a libák, kacsák, kutyák zaja járja át, „s a gazdaság minden fertelme”. Aki „nemcsak a jó szagban szeret lenni és élni, de a természet illatjai és színei iránt is eseng egy kissé”,[2] nem fogja magát jól érezni ebben a környezetben, melyet Széchenyi máshol a pök és pipafüst hangulatával jellemez.

A kép reális, legalábbis az építészeti képet illetőleg. Ilyenféle, nem nagyobb és nem is igen más szerkezetű házban lakik Kölcsey a tiszántúli Álmosdon éppúgy, mint Kisfaludy Sándor Sümegen vagy Berzsenyi Niklán.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

A művelt Czindery Pál, Berzeviczy felvilágosodott levelezőtársa már 1796-ban somogyi megyegyűlési beszédében országos visszhangot keltve utalt a parasztjaitól körülvett falusi birtokos nemesség aggodalmaira (figyelmeztetés, mely majd Kölcsey híres úrbéri beszédében fog visszatérni).

A megyei ellenállás és tanulságai

A cselekmény a konfliktus e második felvonásának csúcspontja felé 1823 elején kezdett emelkedni. Az országban már feszült a hangulat: mindenki azt várta, az ellenállás letörésében elszánja-e magát az udvar a végsőkre? Kölcsey január 22-én írta meg a Himnuszt. Abban is ez a feszültség, a nemességet terhelő, s e pillanatban roppantnak érzett történelmi felelősség érzése, és a többség már eddig is végbement behódolása feletti keserűség keveredett e feszült hangulatnak talán legkifejezőbb tükreként valóban remekművet formálni képes indulattal.

Gergely András

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt.

A magyar liberalizmus kialakulása

A liberális táborban viszont közvetlenül a jómódú középbirtokosokból és néhány nagybirtokos arisztokratából álló legnagyobb súlyú csoport mellett ott találjuk kisebb birtokával azon iskolázott, messzebb tekintő középnemesi réteget, amelynek birtoka a megélhetést lehetővé teszi ugyan, de sokszor még egy külföldi utazás lehetőségét sem biztosítja. Ennek a rétegnek már nem a hitelszerzés, hanem a birtok kínzó gondjaitól való megszabadulás és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzése a fő gondja, pozícióját már csak a minél előbbi kibontakozás révén tartja menthetőnek. Legjobbjai között ott van Kölcsey Ferenc, Balogh János, Balásházy János vagy a fiatal Kemény Zsigmond.

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lepisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja. Ha testületileg nem is, egyénileg fenyegetve érezhette magát az ifjúság. Megtagadhatták egyesektől az ügyvédi vizsga letételét, felmondhattak a joggyakornokoknak. Besúgók figyelték az egylet működését. A szegényebb sorúaknak, mint az írnokoknak, kenyerük függött attól, hogy széles körben lehet-e majd a tárgyalásokról kéziratos tudósítást küldeni.

A pozsonyi hallgatóság és a követi jelentések nem pótolhatták a tárgyalások menetének rendszeres ismertetését. Már az 1830. évi országgyűlésen felmerült egy országgyűlési újság terve, amely 1832-ben újra tárgyalásra került. A rendek nem egyezhettek bele abba, hogy az országgyűlés közleményeit a kormány cenzúra alá vesse, ezért a kerületi ülések naplóinak kéziratos terjesztését szorgalmazták. Anyagi nehézségek miatt ez a vállalkozás hamarosan abbamaradt. Ekkorra már ismertté vált az a magánvállalkozás, amely tucatnyi Zemplén megyei előfizetőt tudósított levelezés útján az országgyűlés tárgyalásairól. Ez a kéziratos országgyűlési tájékoztatás tovább fejlődvén nemcsak pótolni tudta a hiányzó hivatalos közleményeket, hanem haladás melletti elkötelezettségével többet nyújtott az egyszerű tájékoztatásnál. Szerkesztője egy fiatal ügyvéd, aki távollevő főrendek követeként jött fel megyéjéből Pozsonyba: Kossuth Lajos. Miután kőnyomatos sajtóját a kormány elkobozta, tudósításait az ügyiratokat előállító „diktatúra” mintájára, diktálás útján írattatta le, s magánlevelezésként küldte szét, kezdetben harminc, néhány hónap múlva már száznál is több példányban. Előfizetett rá az összes megye, számos város, sőt néhány jobbágyközség; emellett kaszinók, kollégiumok, iskolák és jobb módú magánosok, akik ugyancsak tovább kölcsönözték a lapot. Az előfizetők gyakran újra lemásoltatták az érdesebb híreket. Az Országgyűlési Tudósítások évek során hatalmas kötetekké gyarapodó lapjait több ezren olvasták. Első ízben volt közös hazai aktuálpolitikai olvasmánya a Somogy megyei nagybirtokosnak, a mezővárosi parasztpolgárnak, a pesti ékszerésznek, a bihari kisnemesnek, a pápai diáknak, a császári kamarásnak, a jobbágyfi lelkésznek. Az Országgyűlési Tudósítások segítségével az országgyűlés utat talált a társadalom politika iránt érdeklődő rétegeihez. Az országgyűlés érdemi állásfoglalásain múlott, hogy politikája a közömbösség és a gyanakvás helyett megnyerje az adózó nép millióinak rokonszenvét is. E politika próbakövét – a rendi formákra jellemző módon – mindjárt az országgyűlés kezdetén a tárgyalások sorrendjének taktikus megállapítása képezte.

Az országgyűlés tárgyalásai a királyi előterjesztésekre adandó válaszfelirat vitájával indultak. Az előterjesztések – az adózó nép számára tett formális gesztusként, illetve annak ismeretében, hogy a követutasítások elsőként a kereskedelmi munkálat tárgyalását szorgalmazzák, s az ehhez való ragaszkodás lehetővé teszi majd, hogy a reformellenzéket a kormányzat jobbágyellenesnek tüntethesse fel – az úrbéri munkálat tárgyalását állították az első helyre. Az alsótábla többsége, utasításának megfelelően, először a kereskedelmi munkálatot kívánta tárgyalni. A sorrend kérdése nem formális kérdés: „arra nézve kívánatos az urbariumon kezdés, hogy az adózó lássa, hogy az ő sorsát legelől veszi orvoslás alá az ország”, szögezte le – utasításával ellentétben – Bezerédj István.[3] Arról volt szó, kinek a kezében van a kezdeményezés, ki léphet fel a jobbágyvédő szerepkörében? „Az udvar láttassék-e liberálisnak, mert a feladásokat az urbáriumon kezdé? s a nemesség a parasztok ellenségének, mert e látszólag igen emberi kezdetet el nem fogadá?” – kérdezte Kölcsey.[4]

Az úrbér ügye

1833 júliusában került az úrbéri törvényjavaslat az országos ülések elé. Az ellenzék soraiban megingás volt érezhető. Wesselényi időközben Erdélybe távozott, megritkultak az ellenzéki követek tanácskozásai. A kötelező utasítások egyelőre még biztosították a kerületi ülésen győztes legfontosabb pontok, köztük az önkéntes örökváltság elfogadtatását. A javaslatot szeptember elején átküldték a főrendekhez. A felsőtábla az összes előremutató javaslatot elutasította. Csak az anyagi engedményekről szóló pontokat fogadta el, s ezzel visszaküldte az alsótáblához. A javaslat négyszer tette meg az utat a két tábla között. Az alsótábla elszántan kitartott döntései mellett. Több mint egy évszázad óta nem hallott olyan oligarchiaellenes kijelentéseket az ország – persze ezúttal már a demokratikus kritika felhangjaival –, mint most Kölcsey Ferenctől, Palóczy Lászlótól, Tarnóczy Kázmértól, felsőbüki Nagy Páltól. A király végül (a nádor kezdeményezésére) biztosította a főrendeket: nem fog olyan törvényt szentesíteni, amely az alkotmány felforgatására vezetne. Erre a főnemesek elveik ünnepélyes fenntartása mellett átengedték a javaslatot, amelyet 1333 novemberében terjesztettek föl az uralkodónak. A kormány célja csak az volt, hogy az országgyűlés megrekedéssel fenyegető munkáját továbbmozdítsa, de eleve nem gondolt arra, hogy e javaslatokat elfogadja. A tervezetet néhány hónap múlva, 1834 májusában kéttagú udvari bizottság vette tárgyalás alá. Javaslata nyomán az érdemi előrelépést jelentő pontokat illetően elutasító királyi válasz azonban újabb hónapokig váratott magára.

Az országgyűlés időközben más, még ismertetendő javaslatok tárgyalásába kezdett, de a kormány sem maradt tétlen. Miután bebizonyosodott, hogy a többséget Pozsonyban nem sikerül megingatnia, a főispánok megyéjükbe távoztak, s arra törekedtek, hogy új, módosított pótutasításokat csikarjanak ki. Hol a nagy számban becsődített, megvesztegetett, leitatott bocskoros nemesség, hol az azonnalra összehívott megyegyűlés néhány aulikus résztvevője azután megszavazta a reakciós utasításokat. A kormány célja az volt, hogy a reformok megbuktatásának ódiumát az országgyűlésre, a nemességre hárítsa. (A törvények megalkotásának megakadályozásához elégséges lett volna a szentesítés megtagadása is.) A kormány akciója csak néhány megyében járt eredménnyel, mégis elég volt a pozsonyi többség megingatására, s utóbb a javaslatok megbuktatására.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A megyék állásfoglalása a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának megadása ügyében 1834. október 3.

Az úrbéri feliratra válaszoló királyi leiratot 1834. augusztus 28-án hirdették ki. A leirat több közvetlen anyagi engedményt szorgalmazott ugyan a jobbágyság javára, de a három döntő reformjavaslatot: az önkéntes örökváltságot, az úriszék korlátozását és a jobbágy személy- és vagyonbiztonságát – mint az úrbéri tárgyhoz nem tartozókat – visszautasította. Az újra megkezdett tárgyalásokon az ellenzék kész volt elfogadni a javasolt materiális engedményeket, és ennyiben kibővítve védte javaslatának legfontosabb pontjait. Az örökváltság vitájára országos ülésen 1834. november 10-én került sor. Újat mondani már alig lehetett, de a szónokok, az ország legjobb elméi: Kölcsey, Deák, Klauzál, Balogh, Bezerédj, Beöthy a végső erőfeszítés hevességével mondták el újra érveiket. „Itt nem előjog s kiváltság, nem osztályuk haszna, s nem is a kormányhatalom gyöngítése, hanem a nép millióinak emberi s polgári jogai, szóval, oly tárgy forog vala szőnyegen, melynek pártolásából reájok csak dicsőség, s melynek gátolásától a kormányra csak árny háramolhat; bátran lehettek tehát követelők s kitartók; sőt makacsok követelésökben„.[5] A magyar nemesség az adózó népnek tulajdon szerzésére valahára utat nyitni szándékozott, s az ki e jótékony szándéknak magát akadályul vetette, a kormány volt! Igenis a kormány volt!” – szögezte le Kölcsey.[6]

A magyar nyelv ügye

A teljes cikk.

Kölcsey Ferenc

A teljes cikk.

A reakció ellentámadása

Országos visszhangot keltettek Szatmár viharos megyegyűlései, amelyek nemcsak a megye konzervatív irányba megváltozó utasításait eredményezték, hanem két országos politikai vezetőt, Kölcseyt és Wesselényit is visszavonulásra kényszerítettek.

Az 1834. november 10-i megyegyűlésen itt megbukott a paraszti birtokbírhatás és az önkéntes örökváltság korábban éppen Szatmár követe, Kölcsey által szorgalmazott ügye. A Nagykárolyba utazó Kölcsey és Wesselényi a december 9-én tartott megyegyűlésen tett utolsó kísérletet, hogy az egy hónappal korábban hozott határozatot megváltoztassák. A berúgatott nagykárolyi és gencsi kurtanemesek Wesselényit órákig nem engedték szóhoz jutni („ki kell lökni”, „menjen vissza Kolozsvárra”), s amikor szót kapott, beszédeiben hiába sorakoztatta fel taktikus, hallgatóságának szánt érveit. Hasztalan magyarázta az érdekegyesítés programját: „Már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmány képre parasztvédői s a köznépet oltalmazói ábrázatot tett, de a melynek egyfelől ő szívja zsírját. Most sem akarja a kormány ezen álorcát letenni, és ez volt az oka, hogy miért igyekezett arra, hogy a parasztságot boldogítható (örökváltsági) törvénycikk nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el; hanem a nemesség tegye azt semmivé.”[7] A pozíciójukat neki köszönhető Kende és Uray alispánok sietve kimondták: „a Karok és Rendek múlt gyűlési határozásoktól el nem kívánnak állani”. Kölcsey ekkor bejelentette lemondását, Wesselényi néhány kitétele torz kivonatban a kormány tudomására jutott, amelyre majd a hűtlenségi vádat építik.

A reformellenzék formálódása

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart.

Wesselényi perei

Wesselényi védelmét saját maga vezette, de igénybe vette más ellenzéki politikusok: Deák és Kölcsey, továbbá ügyvédek (főügyvédje Benyovszky Péter, a hűtlenségi perek specialistája, utóbb Kossuth védője) segítségét is. Három évig húzódott a per, végül 1838 januárjában a királyi tábla közbenső ítélettel Wesselényi formai kifogásait elutasította, és érdemi védekezésre szólította fel. A vádat a rossz emlékű királyi jogügyi igazgatóság képviselte, amelynek valamennyi perbeli irományát a kancellárián dolgozták át, illetve ott hagyták jóvá ténykedéseit. Wesselényi barátai segítségével hozzákezdett a szatmári tanúvallomások összegyűjtéséhez, amelyek az inkriminált beszéd eltorzítását bizonyították, leleplezték a vád hamis és megbízhatatlan tanúit. (Közben országos visszhangot váltott ki az akkor már testi erejében megtört Wesselényi hősies helytállása, több napig tartó fáradhatatlan mentő munkája a pesti árvíz idején.) Végül 1839 elején nyújtotta be úgynevezett derekas védelmét, amely a több éves védelem és az ellenzék eszmei állásfoglalásának közjogi tudást, jogászi ügyességet, éles logikát, lélektani ismereteket egyesítő nagyszerű összefoglalása. (Készítésében többek között részt vett Kölcsey és Benyovszky, a végső formába öntés Deák és Wesselényi műve.)

Arató Endre

A személyes érintkezés

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[8] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek iranyaban. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szerb népdalok versmértékét, versformáját.

Vörös Károly

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel). Ezek s a kiterjedt, sajátlagosan irodalmi harc egyéb polemikus cikkei és tanulmányai végül is közelítették egymáshoz a szemben álló vagy egymást csak fanyalogva néző feleket. 1820–1821-re a harc lezárul, legalábbis a támadások megszűnnek, és a szemben álló felek többé-kevésbé látványos módon békejobbot nyújtanak egymásnak. Ám Kazinczy győzelme már inkább csak látszólagos: amit nyelv- és stílusújító álláspontjából partnerei elfogadni látszanak, a mögött sokkal inkább általában a polgárosodás nyelvi igényeinek és időközben további előrehaladásának tudomásulvétele áll, mintsem egyúttal konkrétan az Európában lassan már túlhaladottá váló neoklasszicista irodalmi ízlés elfogadása.

Mert e harcok közben a nyelv grammatikai és szótári újulásának haladása már nem állt meg. Az igény, hogy a nyelv alkalmazkodjék az átalakuló társadalom szükségleteihez, az átalakulással együtt folyamatossá és egyre sürgetőbbé válik. Jellemző, hogy már a különben oly konzervatív katolikus egyház 1822. évi esztergomi zsinata is szembekerült a problémával. Káldi bibliafordításának nyelvét ugyanis sokan avultnak érzik, bár a teljes újrafordítást követelő radikális javaslatokkal ellentétben a zsinat egyelőre megelégszik a legfeltűnőbb avultságok javíttatásával. Ugyanakkor más, főleg a fejlődéssel most kibontakozó szakmai területeken is végbemegy a nyelv – főleg a szókészletre kiterjedő – megújítása, mely Kazinczy alapelvei szerint még jóval Kazinczy halála után is tart, akkorra azonban már az Akadémia szervezésében és védnöksége alatt. Az Akadémia egyik első kiadványaként megjelenő, Révai alapelveit követő helyesírási szótár (1831), majd 1834-ben, már Kazinczy halála után, a rendszeres magyar nyelvtan, s a harmincas évek folyamán az egyes szakterületek műszótárainak kiadása – a túlzott és szinte már komikumba fulladó, öncélúsággal fenyegető nyelvújítási és szócsinálási lázzal szemben a megfelelő régies vagy tájnyelvi alakok ajánlása – és végül, 1839-re, a magyar nyelv nagyszótára tervezetének kidolgozása fogják majd e folyamat végső kifutását jelenteni.

Szorosabban vett nyelvújító tevékenységének egészében ilyen, halála után is tartó igazolása és elismerése ellenére, a húszas évekre Kazinczy nyelvújító és stílusújító tevékenységének túlzásait, még a késő felvilágosodás örökségéből maradt olykor már túlzott érzelgősségét vagy finomkodását bíráló hangok nem voltak elnémíthatók. Sőt Kölcsey már 1817-ben keményen szembeszállt Kazinczynak a magyar irodalom gyengeségére hivatkozó, s ezért az irodalomnak továbbra is fordítások és utánzások révén történő fejlesztését tanácsoló nézeteivel.

A romantika az irodalomban

Mint említettük: Kölcsey Himnusza 1823 januárjában, a nemesi ellenállás válságának csúcspontján lát napvilágot, egy már romantikus-hazafias szabadságódák és nem kevésbé romantikusan szubjektivista-pesszimista filozófiai költemények alkotta sor szerves részeként. Ahogy – s ugyancsak e kezdődő romantika jegyeivel – ekkor aratják nagy sikereiket Kisfaludy Károly első hazafias történelmi drámái.

De az 1820-as évek folyamán, az abszolutizmus nyomásának csökkenésével, végül lassanként a romantika hatása alá kerülnek azok a műfajok is, melyeket az abszolutizmussal szemben a polgárosodás felé induló társadalom ennek megfelelően bővülő irodalmi érdeklődése már az 1810-es évektől a magyar irodalomban is életre hívott: a szépprózai elbeszélés, a novella, az egyfelvonásos, a ballada, a románc és ezzel együtt, a történelem keretein túllépve, mindazon egyre differenciálódó témák és tartalmak is, melyeket e műfajok általában hordozni szoktak. Most már általuk s a rajtuk keresztül megközelített egyre hétköznapibb valóság anyagával is erősödve idézik fel Kisfaludy Károly vígjátékai, s az ő és [[Fáy András]] első elbeszélései a hazai társadalmi valóság egyes jellegzetes alakjait és színeit, a nemesi udvarházaktól a népies helyzetdalok paraszti, kispolgári világáig. Bővülő műfajai révén az irodalom a valóság egyre szélesebb rétegére terjesztheti ki hatáskörét. Sőt, Kölcsey Kazinczyval polemizáló tanulmánya a nemzeti hagyományokról (1826) elvileg is éppenséggel a köznépi dalt állítja mintául a már a romantika jegyébe lépett nemzeti műköltészet elé. Kölcsey maga is kísérletezik e területen korai dalaiban: költészetének ezekre az évekre jellemző és majd Bajza által tovább viendő másik fő ágában. A romantika így még alig indult útjára, máris az irodalom széles területein válik uralkodóvá olyannyira, hogy 1828-ra a magyar költészet történetéről adott áttekintésében Toldy Kazinczy mellett legnagyobb hangsúllyal már Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt emelheti ki mint a kortársi költészet legfőbb alakjait. Nem alaptalanul: a reformkort előkészítő esztendőknek a politikaival egyidejű, azzal közös gyökérről táplálkozó, már Kazinczy által a politika mögött álló mélyebb társadalmi igénnyel is szinkronba hozott és összekapcsolt irodalmi mozgalmaiban ettől kezdve a romantika megjelenése és Vörösmarty játssza a fő szerepet.

A következő évtizednek, az 1830-as éveknek, a reformkor első évtizedének irodalmára így már a romantika kiteljesedése nyomja rá bélyegét. Központi alakja továbbra is Vörösmarty marad, akinek most, a nyelvújítás során kiformálódott nyelv teljes pompájával bomlik ki gazdag romantikus lírája, s aki a drámával is megpróbálkozik. Sajnos, folytatás nélkül maradt, a német tündéries drámát részint a hazai népmesei hagyományba öltöztető, részint azonban gazdag és romantikus filozófiai tartalommal is megtöltő, s egészében finom és gazdag lírával összefogó mesejátéka, a Csongor és Tünde (1831) után, az az évtized végére elfordult a feudális erkölcsiségű német mintáktól és a francia romantikus dráma felé tett lépéseket. Vörösmarty mellett a romantika költészetének másik irányát az akkor bontakozó, a költőként lassan elhallgató Kölcsey korábbi lírájához csatlakozó (ám ezen át egyes vonásaiban Kazinczy neoklasszicizmusáig, sőt a szentimentalizmusig is visszanyúló), s legszínvonalasabban Bajzánál megjelenő költészet fogja képviselni. Ez a költészet feloldotta, és mintegy a korszak átlagos olvasóközönségének léptékére alkalmazta (egyszersmind azonban le is fokozta) a romantikát: monumentalitás és szenvedély nélkül, de nagyon is élő érzelmekkel telítve azt. Az érzelmeket visszafojtó vagy merev formákba szorító feudális normák elleni, már a szentimentalizmussal megindult lázadást a romantika viszont még történeti köntösben is immár polgáriasodó viszonyok közé állítja, az egyéni érzelmeket ennek megfelelő magatartás- és ízlésformákba öltöztetve. Az 1840-es évekre az irodalomban már az így kialakult polgárias formák lesznek a magatartás és ízlés legelterjedtebb modelljei, mint ahogy ezek jelennek meg majd a képzőművészet, elsősorban a festészet egyes műfajaiban: irodalom és képzőművészet vonatkozásában egyaránt az úgynevezett biedermeier jegyeiként.

Mert a biedermeier – megfelelő színvonalú alkotó esetén – képes tükrözni a kibontakozó és társadalmi bázisában éppúgy, mint hatókörében szélesedő polgáriasodó életmód és magatartás őszinte vonzalmát az intimitáshoz és a magánélet kis körén belüli, kulturált eszközökkel biztosítható harmóniához: korábban elsősorban a feudalizmus vezető rétegeinek privilégiumaihoz. Alapjában és lényegében bár korlátozott, de pozitív modell ez, ha, kivált a gyengébb képességű írók vagy festők, az irodalmi és festészeti tömegtermelés igényei és a harsányabb ábrázoláshoz szokott szélesebb olvasó és műélvező tömegek együttes hatására csakhamar erősen eltorzul is: benne az érzelmek átadásának helyére benyomul az érzelgősség, a polgárias modor sokszor modorossággá változik és a szenvedély szenvelgéssé, az intimitás korlátoltsággá. A biedermeier olyan hátrányaként, amelynek veszélyéről megromlott formái – melyekkel a továbbiakban gyakran fogunk találkozhatni – nagyon is világos tanúságot tesznek. Ugyanakkor a biedermeier gyors és széles megromlását kétségtelenül elősegítette az, hogy maga nem eredeti stílus: nem állnak mögötte egyértelmű meghatározók. Egyfajta keverék, s mint ilyen, származéka lévén a szentimentalizmusnak és a romantikának, e másodlagosságában már eleve sem rendelkezett kellő mélységgel és tagoltsággal ahhoz, hogy a felhasználás különböző szintjeihez minden esetben színvonalasan alkalmazkodjék.

A romantika a széppróza területén is most emelkedik művészi magasságra: Kölcsey országgyűlési beszédeiben a politikai, Parainesisében a filozófiai próza, kiegészülve a magyar nyelvű leíró prózának egy, csak Kazinczy memoárjaihoz hasonlítható remekművével, a költő országgyűlési naplójával.

A népiesség jelentkezése

A magyar műköltészet népdalformáinak Kölcsey által kidolgozott elméleti alapjai is sokban még ennek az esztétikának a jegyében alakultak ki – bár ez a legkülönbözőbb társadalmi rétegek ideológiai törekvéseit kiegyenlítő, egyeztető, közvetlen társadalmi hatásában semlegesnek látszó esztétika funkciójában már a nép nemzetbe emelését, ezáltal egy nemzeti irodalom alapját, ennek révén pedig végső fokon az érdekegyesítés politikájának is mintegy irodalmi alátámasztását készíti elő.

A sajtó mint a kultúra szervezője

Az első Pesten kiadott hetilap, hamarosan a korszak legjelentősebb hírlapja, az 1806-ban induló Hazai Tudósítások volt. Jellemző, hogy a külföldi hírek közlésének jogát csak kétéves fennállás után, 1808-ban kapta meg, ekkor változtatta címét Hazai és Külföldi Tudósításokra. Szerkesztője, Kultsár István, aki már a 18. század végén, Mikes leveleinek kiadásával híressé vált, a kor kulturális problémáira is érzékenyen reagáló, széles látókörű újságíró volt, s csakhamar fellendítette lapját. Segédjei fiatal írók voltak (1817-ben Kölcsey is munkatársa volt). Szerzőinek honoráriumot fizetett, és elsőnek tett nem is sikertelen kísérletet arra, hogy lapja körül irodalmi kört hozzon létre. A lap sikere érdekében, jól megérezve a kor más, gyakorlatibb irányú igényeit is, 1811-től Gazdaságbéli Gyűjtemény címen gazdasági, majd 1817-től Hasznos Mulatságok címmel irodalmi-ismeretterjesztő jellegű mellékletet adott ki.

A világ eseményeiről tájékozódni akaró magyar olvasó ilyen igényét e két magyar lapon kívül ekkor még három német nyelvű hírlap is segített kielégíteni: a több mint fél évszázados múltra visszatekintő Pressburger Zeitung (melyet a kormány a maga félhivatalos mintaújságjának tekintett), az 1784-ben megindult Siebenbürger Zeitung (Erdélyben ekkor magyar hírlap még nem létezett) és az 1800 óta fennálló, de már csak helyi jelentőségű Vereinigte Pester und Ofner Zeitung. Egyenként néhány száz, de összesen is csak néhány ezer előfizetőhöz eljutó lapok ezek, ráadásul erőteljesen cenzúrázottak is. Folyóiratok ezekben az években magyar nyelven nem is jelentek meg.

A Habsburgok Napóleon ellen vívott háborúinak utolsó éveiben, a birodalom induló pénzügyi válságsorozatának első mélypontján csupán ez a szegényes hírszolgáltató szervezet szolgált Magyarország sajtótájékoztatására.

A magyarországi sajtó e mélypontjáról 1848-ig tartó útját minden vonatkozásban, így kulturális szervező tevékenységét illetően is részint állandó bővülés, részint (ezen belül) egymásból kifejlő, de világosan elkülönülő szakaszok szerinti tagolódás fogja jellemezni, a gazdasági, társadalmi és végül a politikai fejlődés hasonló mozgás által jellemzett menetéhez igazodva.

E fejlődésben az 1810-es és 1820-as éveket még az útkeresés jellemezte. A kulturális sajtó a műfajokat, helyesebben: a profilokat keresi. Az első kezdemény Döbrentei főurak és írók támogatásával 1814-ben indított Erdélyi Muzéuma, magas színvonalon irodalmi, tudományos és népszerűsítő cikkek közlésével: a liberalizmus ideái is itt jelentkeznek először. A 630 előfizetővel szépen induló folyóirat azonban csak 4 évig maradt fenn: ellaposodott, olvasóinak érdeklődése is csökkent, s 1818-ra megszűnt. A kultúra adott helyzetében legnagyobb és legállandóbb sikernek az 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény bizonyult; havi megjelenéssel, ismeretterjesztő, változatos, de már tudományos igényű profiljával, s ennek megfelelően éveken át 600–800 előfizetővel, sokáig, egészen 1841-ig maradt fenn. A bontakozó szépirodalom orgánumai még csak rövid életű kiadványok; viszonylag hosszú, 16 éves fennállásával Kisfaludy Károly 1821-ben induló, már a romantika ízlését tükröző Aurora című almanachja (afféle irodalmi kalendárium) még inkább kivétel. Rövid életű lesz a nők számára írott Laura (1824), a Felső Magyar Országi Minerva (1825–1833), az Élet és Literatura (1825–1829), Szemere Pál és Kölcsey már a romantika jegyében indult, elméleti kérdések tárgyalásától nem idegenkedő folyóirata, a szélsőségesen romantikus Aspasia (1824), és az 1821-ben indult Zsebkönyvet folytató Hébe (1823–1826) is.

Lábjegyzetek

  1. Szöllősi Mihály, Az Úrért s hazájukért elszéledett és számkivettetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje. Kiadta Incze Gábor. Budapest, 1935. 5–14, 64.
  2. Széchenyi István, Pesti por és sár. Pest, 1866. 34–35.
  3. Bodnár IstvánGárdonyi Albert, Bezerédj István. I. Budapest, 1918. 281.
  4. Kölcsey Ferenc összes művei. Sajtó alá rendezte Szauder Józsefné és Szauder József (továbbiakban: Kölcsey összes művei. II. Budapest, 1960. 382.
  5. Horváth, Huszonöt év. I. Budapest, 1886. 376.
  6. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. III. Budapest, 1949. 685.
  7. Deák Ferenc beszédei. I. 2. kiadás, Budapest, 1903. 161.
  8. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.

Művei

Irodalom

Marx és Engels nézeteit helyesen értelmezte és alkalmazta a magyar viszonyokra Révai József 1932-ben a Gyűjtőfogházban írt Marx és a magyar forradalom, valamint a később alkotott Magyar szabadság – világszabadság című cikksorozatának első, a reformkorszakról szóló írásában, továbbá 1938-ban Prágában írt, Kölcsey Ferenc című tanulmányában. A kelet-középeurópai fejlődés sajátos útjának összefüggésrendszerében szemléli – a valóságnak megfelelően – a magyarországi árutermelő polgárosuló birtokos nemesség polgári reformtörekvések vezetésére alkalmasságát korszakunkban (In: Révai József, Marxizmus, népiesség. magyarság. Budapest, 1948; az első két tanulmány újra közzétéve: Révai József, Válogatott történelmi írások. I. Budapest, 1966).

Kölcsey Ferencről: Kornis Gyula, Kölcsey Ferenc világnézete (Budapest, 1938); Szauder József, Kölcsey Ferenc (Budapest, 1955); Barta István, Kölcsey politikai pályakezdete (Századok, 1959. 2–4); Szegedy-Maszák Mihály, Fejlődési szakaszok Kölcsey világszemléletében és költészetfelfogásaban (In: Szegedy-Maszák Mihály, Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok. Budapest, 1980). Kölcsey politikai szerepéről, egyes beszédeinek szerzőségéről Barta István és Szauder József között kibontakozott vitát lásd: Irodalomtörténet, 1961, 3., Századok, 1961. 4–5., 1962. 1–2. és Szauder József, A romantika útján (Budapest, 1962) 248–287.