Költözők és költöztetettek

A Múltunk wikiből

A császáriak által a magyarok ellen uszított rácok öldöklő pusztítása annyiban is hozzájárult a Délvidék lakosságának megfogyatkozásához, hogy sokan nem várták be a fenyegető veszedelmet, hanem elköltöztek előle észak felé. Tolna megyében visszamaradt ugyan falvanként 8–12 házra való magyar, s Rákóczitól összetömörülésre kért engedélyt, abban bízva, hogy egyesült erővel védekezni tudnak a rajtaütések ellen; a többi nép azonban jobbnak látta továbbállni. Különben maga a fejedelem hagyta meg a Duna–Tisza közi falvak lakóinak, hogy Kecskemétre költözve magukat jó sánccal „erőssen környül vönnék”, úgy oltalmazzák magukat „az ráczok fene kegyetlensége és indulattya”[1] ellen. De nem is kellett biztatás a népnek, hogy veszedelmeknek kevésbé kitett helyet keressen magának. Akiknek a szegedi magyarok közül sikerült a rájuk törő helybeli rácok elől elmenekülniük, inkább négyesztendei bujdosásra adtak fejüket, semhogy megnyugtató kijelentésekre visszatérjenek. A rác veszedelemnek ugyancsak torkában lakó kiskunságiak elszéledtek, sőt nagyobb helységekből is valóságos vándormozgalom kapott lábra északi irányban. Amint Nagykőrös krónikása 1706-ban följegyezte: „Sokaknak a bujdosás inkább volt elméjekben, mint sem a városban lehető további megmaradás. El is mentek sokan, szekereiken amit elvihettenek, elvittenek, feleségekkel, gyermekeikkel bujdostanak az országban, sőt némely tehetséges gazdák méneses lovaikat és marháikat is elhajtották a Hegyalja felé, táboroztak, amint tudtak, a gonosz istentelen huzóvonó emberektül egymást oltalmazták.”[2]

De nemcsak a rácok, gyakran a császáriak elől is földönfutóvá lett számos falu népe. Esztergom és Érsekújvár ostromakor szétszaladt a környező helységek lakossága. Akárcsak korábban, a felszabadító háború idején, 1708 nyarán is megint csak úgy vannak Nyitra és Bars megye lakói, ”mint az ágon ülő madarak”.[3] Elég a kósza hír, hogy jönnek a császáriak, máris fut a nép erdőkbe, hegyekbe, nádasokba. Sőt ahol meg-megújul az ellenséges hadak járása, a folytonos veszedelem időleges elrejtőzés helyett végképp menekülésbe taszít, a falvak egész sora válik; elhagyottá. Mikor a Dunántúl veszendőbe megy a kurucok számára, lakosságából sokan a „felső részekre” menekülnek. Erdélyiek Moldvába és Magyarországba bujdosnak. Ahol a császáriak kerekednek fölül vagy válnak tartósan úrrá, újra elérkezik az az állapot, mely a parasztságot inkább menekülésbe sodorja, mintsem vállalja, hogy az idegen, sőt ellenséges katonaság ott üljön a nyakán, porciót, kvártélyt, szekerezést, sáncmunkát követeljen, s ne legyen határa garázdálkodásának. Az előnyomuló császári hadak parancsnokai nem győznek eleget méltatlankodni a magyarok „makacs gonoszsága”[4] miatt, hogy falustul elszöknek előlük, gabonát, barmot elmenekítenek, szénát-szalmát elégetnek, s a katona aztán koplalhat az üres házakban.

Nemcsak önként, nemegyszer kényszer nyomása alatt is kénytelen volt otthonát elhagyni a lakosság, s ilyenkor akik elűzték, nem sokat gondoltak vele, mi lesz a sorsa életének s javainak. Heistert kemény téli idő sem tartotta vissza attól, hogy újonnan települt falvak lakóit kiköltöztesse, s nem átallotta tűzzel-vassal pusztítani házaikat, ha nem akartak megválni tőlük. Esztergom környéki németeket a várba rendeltek őrszolgálatra a császáriak, a szomszédos magyar falvak lakosait pedig elkergették. Érsekújvár körül is távoznia kellett számos helység népének, hogy ne vihessen élelmet a vár kuruc védőinek. Ha viszont kuruc részről folyamodtak az elköltöztetés kényszeréhez, azért tették, hogy az ellenség előnyomulásának pusztává lett vidék vessen gátat. Tiszántúli falvak népének a folyón innen, Pest környékieknek északra húzódva kellett időleges szállást keresniük. Bármennyire húzódoztak is tőle, hasonló sorstól nem menekedhettek a Duna–Tisza közi „három városnak” lakói sem, kik addig annyi veszedelem között kitartottak helyükön. 1705-ben Ludwig Herbeville báró serege elől a kecskemétiek még vonakodtak elvonulni, s a nagykőrösiek is vissza-visszaszálltak. Egy esztendő múltán azonban, midőn Rabutin hadinépe közeledett, nem volt kibúvó többé. Károlyi Sándor báró még Debrecen lakosait is kihajtotta erőszakkal, kik soha sem tatár, sem török, sem német, sem más ellenség elől el nem futottak. Ezúttal a kecskemétiek is kénytelenek voltak a Mátra felé elbujdosva, a Tisza mentén negyven napon át mezőn, berken lappangani. Sőt 1707 elején kemény télben ismét földönfutóvá lettek, Baracs pusztán „egy hétig hideg déren és fergetegen szekérháton nyomorogván”;[5] más részük a Tisza mentén egy szál ruhában maradt, s úgy kellett gondoskodni hazaszállitásukról, mert portyázó ellenség rajtuk ütött, prédát hányt ingóságaikban, s járómarháikat elragadta szekereik elől. 1710 őszén azután, midőn már az ellenség „irtóztató és halálnál keservessebb igájának sullyát”[6] a Felvidék népének nyakába vetette, mégegyszer parancs érkezett Károlyitól, súlyos fenyegetéssel, hogy Pest megye népe a Mátra vidékén át a Tisza mellékére takarodjék. Ám ekkor már a szabadság- küzdelem lehanyatlása mind elköltözésnek, mind a fenyegetés valóra váltásának útját állta.

Ahogy az évek múlásával nehezedett a nép megélhetése, nemritkán a kurucok részéről súlyosodó terhek elől is otthonának időleges elhagyására fanyalodott a parasztság. Rákóczi hívei állapították meg 1708-ban, hogy Bihar és Szabolcs megye, Szatmárnak egy része, a hajdúvárosok, a Kunság és a Tisza-hátság pusztán állnak; hogy 1709 tavaszára kis- és nagykunok „igen elfogytanak”,[7] s a megmaradtak sem lakhatnak falujukban. Nemcsak vérveszteség s a veszedelem elől való menekülés rejlett az adott területek népességének megfogyása mögött. Bujdosásra késztetett az is, ha kuruc csapatok mértéktelenül kiélték a vidék erőforrásait. Ugyancsak elriasztó hatású volt, ha a munkára maradt kevés férfiból is katonának kellett adni. Ez elől Abaújban számos falut elhagyott a nép, ”készebb lévén az erdőben lappangani”.[8] Gömör és Zemplén megyében is a helységek egész sora állt pusztán, hasonlóképp a Szepességben, s ha egyik-másikban „még maradt is valamely lakos, hallván”, hogy hajdúszedők közelednek, „ki a tizenhárom. városba ki Lengyelországba menekült”.[9] Ugyancsak szétoszlásra bír a természetben kivetett hozzájárulás, akár jelentősebb helységeket is. De nemhiába húzódozott tőle Rákóczi a végsőkig, a pénzbeli adó váltja ki a népben leginkább az előle való kitérést. Mihelyt megzöldül az erdő, az adószedők a parasztságnak hűlt helyét találják. Miután Abaúj megye már a porták szerint kirótt terhet „egészen vetette a kevés jobbágyság nyakába”, azt hordozni nem bírván, „kényteleníttetik a szegénység eloszlani”.[10] A behajtás elől Szabolcs és Szatmár megye „hallatlanul” kezd szétszéledni, ennek „közel 40 faluja egészen elment, Máramaros és Bihar vármegyére vonódtak. Szabolcs vármegye is éppen csak agonizál, egyre-másra csak megyen.”[11] Már a bomlás jele, hogy ugyanitt 1710-ben el kell rendelni: a helységekben napnyugtától őrséget tartsanak, mert lakóik házukat elhagyva, szinte nap mint nap más megyékbe, csak általuk ismert helyekre költöznek.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 264.
  2. Rákóczi Tükör. I. 196.
  3. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában. Zalaegerszeg, 1941. 201.
  4. Idézi: Hornyik János, A ráczok ellenforradalma, 1703–1711. Századok, 1868, 897.
  5. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 180.
  6. Ugyanott 425.
  7. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában, Zalaegerszeg, 1941. 241.
  8. Ugyanott 230.
  9. Ugyanott 228.
  10. Ugyanott 135.
  11. Ugyanott 223.


Magyarország népességének fejlődése a 18. századbanWellmann Imre
vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során Tartalomjegyzék A pestis pusztítása