Hradec Králové

A Múltunk wikiből
(Königgrätz szócikkből átirányítva)

magyarul Királyvárad vagy Királygréce, németül Königgrätz

város Csehországban
Wikipédia

Hradec Králové címere
1866. július 3.
A császári seregek veresége a poroszoktól Königgrätznél.

Szabad György

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Július 3-án a Benedek vezette császári seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Königgrätznél. A háború felelevenítette Magyarország fegyveres felszabadításának tervét. Kossuth mindenekelőtt az olasz szövetséget újította fel és a dunai fejedelemségekkel teremtett kapcsolatot, ahol vezető politikai körök nemcsak bázisokat és fegyveres támogatást ígértek, hanem készségüket is megcsillantották a Dunai Szövetség programjának elfogadására, de – megfelelő biztosítékok feltételével – kész volt az együttműködésre Bismarckkal is. A már régen felszámolt hazai titkos szervezet állítólagos céljaira Komáromy György, az országot ekkor odahagyó képviselő és Csáky Tivadar gróf vették ténylegesen igénybe Bismarck anyagi támogatását, sokban keresztezve az emigráció fejének erőfeszítéseit. Kossuth beleegyezése nélkül és feltételeit mellőzve állapodott meg Bismarckkal Klapka is, majd légiót szervezve a Kárpátokig nyomult abban reménykedve, hogy akciója legalább a békekötéskor a tárgyalóasztalhoz juttatja a „magyar kérdést”. Bismarck azonban csak ijesztgetésül használta a magyar légiót. Győzelmét biztosítva korántsem akarta felbomlasztani a későbbi nagyhatalmi tervei támogatójának remélt Habsburg-birodalmat, csak kiszorítani kívánta a Német Szövetségből. Ennek megfelelően a fegyverszüneti megállapodásban, majd a hamarosan aláírt prágai békében (1866. augusztus 30.) megelégedett azzal, hogy a Habsburgokat lemondásra kényszerítse a birodalmuk nyugati határain túli törekvésekről.

Mindez sokoldalúan siettette a kiegyezést. Bécsben a hatalmon levők és a hatalomért küzdők egyaránt szédelegve tekintettek a háború idején megnyílt szakadékba. Ha ismerik, bizonyára elutasították volna Leslie Stephen angol írónak, Thackeray vejének a véleményét, aki 1866-ban bejárva a Habsburg-birodalmat, úgy ítélt, hogy „ha a háború egy hónappal tovább tartott volna, az egész birodalom összeomlik &ruquo;akár egy kipukkadt léggömb&luquo;”[1] De a történtek mélyen megrázták őket, és – politikai céljaik különbözősége ellenére – legfőbb erőik abban látták a birodalom továbbélésének és hatalmi törekvéseik érvényesítésének alapfeltételét, hogy sikerüljön lelő alá hozni a kiegyezést a „magyarokkal”. Az udvar és a katonai körök nemcsak a megszilárdulásnak, hanem a visszavágásnak az érdekében is elkerülhetetlennek ítélték a kiegyezést. Az osztrák-német polgárság és értelmiség vezető politikusaival viszont a vereség azt ismertette fel, hogy a németországi hegemónia megszerzése iránt oly régóta táplált reményeik füstbe mentek. És ez mindennél inkább azért keserítette el őket, mert így nem számíthattak arra, hogy a németség összerejét használhatják fel a birodalmon belüli hegemóniájuk megszilárdítására. Mindinkább felismerték, hogy kitaszítva a Német Szövetségből, a nem német többségű Habsburg-birodalom keretei között lehetetlenné válik számukra a politikai vezetés kizárólagosságának a biztosítása. Königgrätz után azért szorgalmazták „a magyarokkal” a hatalom megosztása útján kötendő kiegyezést a birodalmi centralizáció német nacionalizmustól fűtött „nagyosztrák” képviselői is, hogy legalább a lajtántúli tartományokban biztosítsák a birodalom egészében immár fenn nem tartható politikai hegemóniájukat.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Deák Königgrätz után sem változtatott egyezkedési tervének korábban kialakított feltételein. Arra hivatkozott, hogy kicsikart engedményekre nem lehet tartós megállapodást építeni.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A kiegyezési tárgyalások meggyorsulása 1866 végén szoros összefüggésben állt Beust báró belépésével a Belcredi-kormányba. A Habsburg-politikát támogató, 1860-ban Telekit Bécsnek kiszolgáltató szász államférfi Königgrätz után kiszorult szűkebb hazájából.

Kolossa Tibor

A kiegyezés nemzetközi és belpolitikai jelentősége

A königgrätzi vereség nem fenyegette felbomlással a Monarchiát. Bismarck véget akart vetni Ausztria befolyásának Németországban, hogy porosz vezetés alatt hozza létre a német egységet. Ezt a célját Ausztriának a Német Szövetségből való kiszorításával el is érte. Nem óhajtott azonban osztrák területeket bekebelezni, sőt a Habsburg-birodalom épségének fennmaradása mellett foglalt állást, mert Ausztria felbomlása konfliktusba sodorhatta szövetségesével, Oroszországgal. Bismarck 1866-tól kezdve az Ausztriával való kibékülésre, sőt a porosz–osztrák–orosz együttműködés politikájára törekedett. Az Ausztriával való ellenséges viszony ugyanis a kilátásban levő porosz–francia összecsapás esetén kétfrontos háborúval és Anglia ellenséges állásfoglalásával fenyegette.

Königgrätz után a megerősödött Poroszország és Franciaország közötti viszony éleződése került a nemzetközi politika előterébe. III. Napóleon a várható összeütközés esetére Ausztriát szövetségesnek akarta megnyerni Poroszország ellen. A Habsburg-birodalom külpolitikai helyzete tehát a háborús vereség ellenére sem volt kedvezőtlen. Poroszország és Franciaország majdnem egyidejűleg tett szövetségi ajánlatot Ausztriának. Beust azonban óvatosan kitért mindkét ajánlat elől, s tartózkodott attól, hogy Ausztriát bármelyik fél mellett lekötelezze.

Valamennyi nagyhatalomnak érdekében állt a meggyengült Ausztria másodrendű hatalomként való fennmaradása, mert továbbra is a hatalmi egyensúly fontos tényezőjének tartották Közép- és Kelet-Európában. Anglia és Franciaország a Habsburg-birodalmat a cári Oroszország expanziós politikájának útjában álló gátnak tekintették: olyan hatalomnak, mely szükség esetén fegyveres erővel képes meghiúsítani Oroszország balkáni terjeszkedését és a Földközi-tengerre vezető szorosok elfoglalására irányuló törekvéseit. Oroszország és Ausztria viszonya a krími háború óta megromlott, riválisok voltak a Balkánon. Az 1860-as években súlyos belső problémákkal küszködő Oroszország azonban sem politikailag, sem katonailag nem volt felkészülve arra, hogy megfelelő erővel tudjon fellépni Délkelet-Európában, ezért inkább békét akart. A Habsburg-birodalom forradalmi úton, a nemzetek önrendelkezése alapján történő felbomlását egyetlen nagyhatalom sem támogatta, sőt határozottan ellenezte.

A nagyhatalmak ezért a Habsburg-állam olyan átalakulását tartották kívánatosnak, amely megóvja a szétforgácsolódástól, megőrzi és megszilárdítja egységét és defenzív hatalmi erejét. A nyugat-európai kormányok és a sajtó nem kísérték rokonszenvvel a magyarok önállósági követeléseit, nem bíztak a dualizmus életképességében, kívánatosabbnak tartották a Habsburg-birodalom egységes és német vezetésű kormányzását. A Monarchia kedvező nemzetközi helyzete és a nyugat-európai politikai tényezők állásfoglalása befolyást gyakorolt a kiegyezés és a dualista államrendszer tartalmára és formájára. Erősítette a dinasztia helyzetét, nyomasztólag hatott viszont a magyar emigrációra és a kiegyezést megkötő magyar vezető politikusokra. A nyugat-európai hatalmak által fenntartásokkal fogadott kiegyezés azonban megfelelő megoldásnak bizonyult arra, hogy fenntartsa a Habsburg-monarchia egységét és nagyhatalmi állását. Különösen kedvező volt az átalakulás Poroszország számára. A Habsburg-államban a birodalmi centralizmus szoros kapcsolatban állt a nagynémet törekvésekkel, Ausztria németországi vezető szerepének igényével; a dualizmusból ellenben a birodalom súlypontjának kelet felé való eltolódása, a külpolitikában pedig szükségképpen a nyugati aspirációk feladása és a Balkán felé való orientálódás következett.

A Monarchia új nemzetközi és belpolitikai helyzete megfelelt a korabeli európai hatalmi viszonyoknak és egyúttal a korabeli osztályerőviszonyoknak is. Miután az 1848. évi forradalmak kivívták a polgári átalakulás alapvető feltételeit, az európai burzsoázia kompromisszumot kötött a feudalizmusból fennmaradt hatalmi tényezőkkel és a forradalmi néptömegek kizárásával felülről, reformok útján igyekezett a polgári és nemzeti átalakulás további lépéseit megvalósítani. A dualista kiegyezés az európai polgári és nemzeti átalakulás utolsó láncszemeinek egyike volt; olyan átalakulás, amely felülről, a vezető hatalmi tényezők megegyezése útján, antidemokratikus módon és tartalommal ment végbe.

A kiegyezés fenntartotta és konzerválta az abszolutizmus hatalmi tényezőit: a dinasztiát, az udvarhű polgári és katonai magasrangú bürokráciát, a feudális eredetű nagybirtokos osztályt. A soknemzetiségű Monarchia súlyos nemzeti problémáinak megoldását arra korlátozta, hogy az addig fiktíve „nemzetek felett álló” egységes birodalmat két nemzeti alapon szerveződő részállamra tagolta. Ezáltal a hatalomban jelentős részt juttatott az osztrák-német és a magyar uralkodó osztályoknak, a birodalom két részállamában biztosította szupremáciájukat a lakosság többségét kitevő többi nemzet fölött.

Ugyanakkor azonban a kiegyezés a Habsburg-birodalmat polgári alkotmányos monarchiává alakította át. Az államhatalom gyakorlásának döntő részét a polgári állam alapvető intézményei (a parlament és az ennek felelős miniszteriális kormány) számára biztosította, és megnyitotta az utat a polgári átalakulás további feltétlenül szükséges jogi és szervezeti intézkedései előtt.

A kiegyezés teljesen megfelelt az osztrák-német és a magyar uralkodó osztályok érdekeinek.

Königgrätz után az osztrák-német burzsoázia elvesztette németországi hátterét, és kénytelen volt belátni, hogy a német vezetésű „összbirodalom” megvalósításához nincs kellő ereje.

A hadügy végleges rendezése. A honvédség felállítása.

Az uralkodó és a vezető katonai körök, élükön Albrecht főherceggel, semmi kétséget sem hagytak az iránt, hogy a hadsereg egységéhez és kizárólagos dinasztikus vezetéséhez a végsőkig ragaszkodnak, a hadsereg ügyeibe semmi beleszólást nem engednek. Ugyanakkor azonban sürgetően szükségessé vált a königgrätzi vereség tanulságai alapján a véderő-rendszer korszerű reformja az általános védkötelezettség alapján és ennek alkotmányos törvénybeiktatása.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Frank Tibor, A régi Erdély – brit szemmel. Tiszatáj, 1974. 6. szám 77.

Irodalom