Könyves Kálmán

A Múltunk wikiből
kb. 1074 – 1116. február 3.
király (1095–1116)
Wikipédia
Thúróczy krónika
1095
tavasz vége: I. László király hadra kel Konrád brünni morva herceg megsegítésére II. Bretiszlav cseh királlyal szemben. Megbetegedve Péter nádort küldi Lengyelországba az oda emigrált Könyves Kálmán váradi püspök hazahívására, akit utódjául jelöl.
július 29. I. (Szent) László meghal. Somogyváron, az általa alapított monostorban temetik el, ahonnan utóbb Nagyváradra viszik hamvait.
második fele: (Könyves) Kálmán király elfoglalja a trónt. (Uralkodik 11l6-ig.) Álmos herceg mint horvát király Dalmácia elfoglalását tervezi; Kálmán a bihari és nyitrai dukátust adja át neki.
november 27. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton meghirdeti a keresztes hadjáratot.
1095–1116
Irodalmi fellendülés Könyves Kálmán korában. Elkészül a Szent Lászlóig terjedő Magyar Krónika; István kisebb legendája, a Hartvik által átdolgozott István-, Imre- és kisebb Gellért-legenda; Kálmán király törvénykönyve Albericus bevezetésévei, a zsidókról szóló törvény, az esztergomi zsinat határozatai és a második zsinat végzései. Fejlődik a jogi írásbeliség (cartula sigillata).
1096
május: Nincstelen Valter francia lovag vezetésével főként parasztokból álló keresztes had vonul át Magyarországon.
június: Péter remete Magyarországon átvonuló keresztes serege elfoglalja Zimonyt, és a környéken pusztít; Kálmán közeledtére átmenekülnek a Dráván.
A francia Folkmár (Fulcer) vezette hadat, mely Csehország felől nyomult Magyarországra, Kálmán király Nyitránál szétveri, majd a Gottschalk pap vezette erőszakoskodó és rabló keresztes hadat Székesfehérvár előtt megtámadja és visszaűzi.
július: Az Emich gróf vezette keresztes hadat, amely Moson várát ostrom alá vette, Kálmán seregével visszaűzi.
október: Bouilloni Gottfried alsó-lotaringiai herceg rendezett keresztes hada békésen átvonul Magyarországon.
1097
május: Szicíliából Magyarországra érkezik II. Orbán pápa hívének, I. Roger normann grófnak a leánya, akit Kálmán király feleségül vesz.
Kálmán király szövetségre lép Michieli Vitális velencei dogéval.
1098 körül
Álmos herceg a dukátus seregével Kálmán ellen vonul, Várkonynál találkozik Kálmán és Álmos hada; a főurak megtagadják a harcot.
1099
május 29. Bretiszlav cseh herceg Uherské Hradište mellett szövetséget köt Kálmán királlyal.
1099 vagy 1100
Jaroszlav orosz herceg kérésére Kálmán hadat vezet a Przemyślben összejött orosz hercegek ellen; Kálmán seregét a váratlanul támadó kun sereg szétveri.
1102
tavasz: Kálmán király Belgrád (Tengerfehérvár) városában a horvátok királyává koronáztatja magát.
1104
II. (Komnénosz) János egy magyar–bizánci szövetség eredményeképpen feleségül veszi I. (Szent) László leányát, Piroskát.
Álmos herceg feleségül veszi Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leányát, Predszlavát, amivel támogatást nyer önálló külpolitikai akcióihoz.
1105
Kálmán király elfoglalja a dalmáciai Zára (Zadar), Trau (Trogir) és Spalato (Split) városokat, valamint Dél-Horvátországot; a dalmát szigetek behódolnak.
Álmos herceg Passauban IV. Henriktől kér segítséget Kálmán ellen, de a belső bajokkal küzdő császár nem tudja támogatni.
1106
Álmos herceg a felesége sógorától, III. Boleszló lengyel fejedelemtől kapott segítséggel elfoglalja Abaújvárat, de az odavonuló Kálmán királynak megadja magát. Kálmán király szövetséget köt III. Boleszló lengyel fejedelemmel.
október: A II. Paschalis pápa által tartott guastallai zsinaton Kálmán király lemond a magyar királyok invesztitúra-jogáról.
1107
Kálmán király hadat küld III. Boleszló lengyel fejedelem megsegítésére lázadó féltestvére, Zbigniew ellen. Álmos herceg zarándokútra indul Jeruzsálembe, hazatérése után Kálmán királytól királyi és hercegi uradalmakat kap.
1108
május 25. Kálmán király Dalmáciában megerősíti a dalmát városok kiváltságait.
Bizánc és Velence szövetségében Kálmán csapatait velencei gályák átszállítják Apuliába, ahol három hónapig megszállva tartják Brindisit és Monopolit. A megtámadott normann Boemund otrantói herceg kénytelen békét kötni I. (Komnénosz) Elek bizánci császárral.
szeptember: Álmos herceg felkérésére V. Henrik német birodalmi sereggel támad Magyarország ellen; Pozsonyt ostrom alá veszi, miközben Szvatopluk cseh herceg a Vág vidékét ostromolja. A magyar–lengyel szövetség értelmében III. Boleszló lengyel fejedelem benyomul Morvaországba.
1109
február: Ottó morva herceg Nyitra vidékét pusztítja.
Kálmán király átíratja és megerősíti Szent István veszprémvölgyi alapítólevelét.
Álmos herceg megalapítja a dömösi prépostságot és a meszesi apátságot.
1110 körül
A tarcali zsinat törvényhozása.
1110 után
Az esztergomi zsinat egyházi végzései.
1111
Kálmán király Zárában megesküszik Dalmácia jogainak megtartására.
1112
Kálmán király feleségül veszi Vlagyimir Monomachosz szuzdali és perejaszlaveci fejedelem leányát, Euphemiát, majd házasságtörésen érve őt hazaküldi.
1113
Kálmán király, megelőzendő Álmos herceg újabb támadását uralma ellen, Álmost és kisfiát, Bélát megvakíttatja. A dukátus megszüntetésével a trónörökös új jussa a dalmát-horvát királyság lesz.
1114
Kálmán király levonul Zárába fiával, Istvánnal mint Dalmácia és Horvátország királyával.
1115
Velence elfoglalja Dalmácia egy részét a szigetekkel.
1116
február 3. Kálmán király meghal. Székesfehérvárott temetik el. Fia, II. István trónra lép. (Uralkodik 1131-ig.)
1124
július II. István esküvel erősíti meg Trau és Spalato Kálmántól nyert kiváltságait.
1132
július 22. előtt Borisz, Kálmán elűzött feleségének, Euphemiának a fia lengyel és orosz csapatokkal betör Magyarországra.
1151
A magyar király megerősíti Trau dalmát város Kálmán által adományozott kiváltságait.
1172 előtt
Ismeretlen szerző megírja a III. István kori gestát, amely Könyves Kálmántól kezdve beszéli el az eseményeket.

Tartalomjegyzék

Bartha Antal

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Anonymus előadásában a honfoglaló magyarok bevették Kijevet, és az eseményekben a kunokat is szerepelteti, aki anakronizmus, mert az utóbbiak a XI. század dereka táján nyomultak elő a kelet-európai sztyeppre. A gesta szövege Kálmán 1095. évi és Géza király 1115. évi hadjáratának emlékét anakronisztikus módon kapcsolta össze a honfoglalás előtti eseményekkel. A középkori tudósok eljárásában a kései események múltba vetítése nem volt szokatlan.

Györffy György

István király egyénisége

István portréjában a Könyves Kálmán]] kori irodalom egy olyan vonást is kihangsúlyozott, aminek a középkori idealizálás szabályai szerint el kellett volna tűnnie. A keresztény királyság épületének megalkotóját, akit életében is példaképnek tartottak, az utókor keresztény ideológusai normális körülmények között nem ábrázolhatták olyan vonásokkal, amelyek foltnak hatottak, amelyek a hívőkben kétségeket ébreszthettek.

Ha a XI. század végén készült Magyar Krónikában felnégyelt Koppányról és az ezzel egykorú kislegendában felakasztott és megvakított bűnösökről olvasunk, ez azt jelenti, hogy az idealizálás folyamatában igen korán törés következett be. Ezt a törést pedig az utódlásban bekövetkezett törés okozta; az, hogy István fia halála után Árpád-házi unokaöccsét, Vazult mellőzve, olasz unokaöccsét, Pétert jelölte utódnak, az ellene támadt Vazult pedig megvakították. 1046-ban azonban Vazul fiai kerültek uralomra, akik számára István gyűlölt, kegyetlen uralkodó volt, ugyanakkor az ő koronája örököseinek tekintették magukat. Amikor tehát az első magyar krónikát, tulajdonképpen a Vazul-ág történetét megírták, ebben Istvánról viszonylag kevés szó esik, amelyben a szentség és kegyetlenség vonásai váltakoznak. A még korábban, 1080 körül írt nagyobbik Szent István-legenda látszólag idealizált képet ad, illetve abbahagyja az életrajzot azon a ponton, ahol az a Vazul-fiak szempontjából kényes kezd lenni: Péter trónörökössé tételénél, körülbelül 1031-nál, viszont az 1100 körül kiegészítésül szánt kislegenda már nem annyira a Vazul-ág érzelmeinek ad hangot, hanem Könyves Kálmán kemény uralkodásához keres igazolást, amikor István keménységét legendába nem illő módon hangsúlyozza. A térítésről így ír: „a gonoszok minden erkölcstelenségét teljesen kiirtotta”; Koppányról: „a győztes király övéivel ellenségeit legyőzve, részben levágva, részben elfogva és megbilincselve győzelme jeleivel tért meg”; a rabló vitézekről: „az ítélet kimondása után kivezették őket s az ország széltében az útfélen kettesével felakasztották ... a föld népe hallá az ítéletet, melyet a király tett és megrémült”; a merénylőkről: „szemeiket kitolatá, bűnös kezeiket levágatá”,[1], ahol is a kislegenda írója természetesen elhallgatja, hogy a merény értelmi szerzője a dinasztia őse, Vazul volt.

István képe a megvakított Vazul-fiak történetírásában olyanféle változást szenvedett, mint száz és múlva Könyves Kálmán képe a megvakított Béla ágának történetírásában. De vajon ez a módosulás, amely az idealizálás folyamatával szemben hatott, nem azt eredményezte-e, hogy Istvánról igazabb, emberibb kép maradt fenn az utókor számára? Avagy sikerült a Vazul-fiak ellenérzésének máig kiható torzulást ejteni Szent István képén? Az István-ábrázolás kettőssége részben ezzel magyarázható, részben azzal, hogy István egyéniségében Imre herceg halála után törés következett be. A király testileg, lelkileg megtört beteg emberré vált, aki ettől kezdve a földieket elhanyagolta, és teljesen Isten ügyeinek szentelte életét. Az imádkozásba és jótékonykodásba merült, túlvilági életre készülő uralkodó csak azért nem vonult kolostorba – a krónika szerint ezt tervezte –, mert a trónutódlás megoldatlan volt, és mellette állt erős felesége. Erre az öregkori vallásos Istvánra emlékeztek vissza öreg kortársai a nagylegenda írásakor, 1080 táján, ez az idős uralkodó szorgalmazta a vallásos társalkodást idegen egyházfőkkel, például Odilóval és a szentföldi zarándokokkal, s így a kortársak tanúságai a vallásosságba merült szent emberről igaznak fogadhatók el, de csak István öregkorára nézve.

István férfikorában is a kor keresztény királyának ideáltípusát jelenítette meg, azt, amit a kortársak a christiannissimus jelzővel illettek. Ezt a férfit azonban nem bénította tehetetlenségre a túlvilág felé való forduás. Az Intelmek szerint szinte egész életét hadjáratok fáradalmai között töltötte: Thietmár a lengyel támadás sikeres elhárítása kapcsán szól István nagylelkűségéről ellenségével szemben; Leodvin a bolgár háborúról szólván emeli ki azt, hogy István nem követte a görögöket a fosztogatásban, hanem csak szentek ereklyéit hozta el, hogy majd a Székesfehérvári bazilikában helyezze le. Ha a külföldi, ráadásul a Vazul-fi Endre mellett működő püspök így ír Istvánról, akkor lelepleződik a jó emberöltővel később írt Vazul-ági krónika István-ellenes tendenciája,amely Istvánnak a bolgár hadjáratban való magatartását azzal jellemzi, hogy István Keánt megölte, kincseit elrabolta. De lelepleződik a kislegenda főhősének kegyetlen ítélkezése is a Bulgáriából beköltöző besenyők kirablóinak felakasztása tárgyában. Bulgáriába besenyők először 1048-ban költöztek, a tolvaj rablót sújtó akasztás büntetése pedig Szent László törvénykezését jellemzi; István törvényei ezt mással büntették. A kislegenda írója előtt István ábrázolásakor nemcsak Könyves Kálmán célzata, hanem Szent László kíméletlen törvényhozásának emléke is lebegett.

A keresztény királyság megalapítása

VII. Gergely levelében arról is ír, hogy Magyarországot István király Szent Péternek ajánlotta fel, ami mint formaság tényleg együtt járhatott a pápai korona átvételével. Ezt számításba véve megérthető, hogy a VII. Gergely és II. Orbán hűbéri törekvéseivel szemben álló László és Kálmán király az uralkodása alatt fogalmazott Szent István-legendákban elkendőztette a Szent Péternek való felajánlás tényét. A nagylegenda szerzője valóban szól felajánlásról, de azt írja, hogy Szent István az országot Szűz Máriának ajánlotta fel, aminek már semmiféle egyházjogi jelentősége nem volt.

Uralkodó osztály és világi nagybirtok

Mint Könyves Kálmán 1100 körül kelt törvényéből megtudjuk, csak a Szent István adományozta birtok volt örökölhető oldalágon is, a későbbi királyi adományok egyenes ági leszármazás híján visszaszálltak a királyra (I. 20. §).

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

  • Könyves Kálmán törvénye (I. 34. §) hivatkozik Szent István olyan törvényére – a vásári árusokra kivetett vámról –, amit a két reánk maradt törvénykönyv nem tartalmaz.
  • Ezzel szemben az ispán és a megyei bírák a saját területükön lakók felett ítélkeztek, s ezt a gyakorlatot szorgalmazta Szent László és Kálmán a század végén.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

István negyvenegy éves uralkodása, amely időben meghaladta még a tartósan tevékenykedő Szent László és Könyves Kálmán együttes uralmát is, olyan nagy korszakot fog át, hogy méltán két korszakra bontható; a két korszak választóját nagyjából 1018–1019-re tehetjük, ami időben is István uralkodásának közepére esik.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

Imre menyasszonya, a név szerint nem ismert bizánci hercegnő Veszprémbe került, ahol a gyermek Imre anyja mellett nevelkedett, s itt alapította Szent István a görög kíséret lelki szükségletét is ellátó veszprémvölgyi apácakolostort. A görög nyelven írt alapítólevél szerint: „Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében én, Keresztény István, mint egész Magyarország királya, rendelem, hogy Veszprémben, megalapítva, berendezve és megerősítve itt a szentséges Boldogasszony érseki monostorát, és összegyűjtve benne apácák seregét, magam, hitvesem és gyermekeim lelki üdvéért és egész Pannoniáért”,[2] elősegítve a monostor anyagi ellátását, 10 birtok adományoztassék. Könyves Kálmán ránk maradt átíró levelében kifejezetten megmondja, hogy az alapítás „okozójának” nyelvén, görögül írt oklevélen Szent István pecsétje függött.

Kincstár, pénzverés

Mivel Könyves Kálmán e 8 dénáros adót már meg is reformálta, Péter király pedig külön adókkal nyomorította a népet, az első állami egyenes adó, a 8 dénáros „szabad dénárok”, visszavihetők István király korára.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

Ha lengyel segítséget nem is kapott, Béla herceg – ekkor vagy talán már ezt megelőzően – hajlandónak mutatkozott hazatérni, ha megkapja az ország egyharmad részét, lényegében a X–XI. századi dukátust, amely a bihari, nyitrai és al-dunai részeken kívül Tolna megye uradalmaira is kiterjedt. A Kálmán kori krónikás, aki abban az időben írt erről, amikor a sok bajt okozó dukátust éppen fel akarták számolni, ott, ahol maga is utal a dukátus okozta bajokra, úgy állította be Béla hercegi részének kiadását, mit egy „első országmegosztást”.

A korona és kard viszálya

A dukátus lényegében két egymást keresztező szervezet volt, egy területi és egy ettől független, szórt birtokszervezet. Világossá teszi ezt Kálmán király törvénye (I. XII. §), amely kimondja, hogy a herceg „szolgái” (ministri), akik a király megyéjében vannak, és a királyéi, akik a herceg megyéjében vannak, az ispán és a bíró előtt pereskedjenek, a kisebbrendűek pedig az ispán előtt. Ez azt jelenti, hogy volt körülhatárolt királyi és hercegi terület (mega), és voltak hercegi birtokok a király, és királyiak a herceg területén.

„Aktív” külpolitika

Amíg Judit Németország felé a kapukat nyitotta tágra, addig a harcias kalandokra vágyó gyermek Salamon unokabátyjaival hadi vállalkozásokon vett részt.

Ilyen harcokról tudósít a Kálmán kori magyar krónikás, aki egy emberöltő távlatából legendás kikerekítéssel, olykor téves nevekkel és címekkel adja elő a hallottakat. Megemlékezik arról, hogy Géza sógora, Zelemér, „Dalmácia királya”, akitől a „karantánok” Dalmácia végeit elfoglalták, Salamon és Géza segítségét kérte. A király és herceg hada levonult Dalmáciába, visszahelyezte Zelemért, hazajövet pedig Ata nádor kérésére mindnyájan részt vettek a zselicszentjakabi monostor felszentelésén. E monostort Ata somogyi ispán még Endre király idejében alapította, 1061-ben fejezte be építését, és adott alapítólevelet számára, a felszentelésre pedig csak 1063 nyarától kerülhetett sor, amikor a békeállapot helyreállt.

Az egykorú forrásokból annyi bizonyos, hogy Zelemér 1075-ben lett Horvátország és Dalmácia királya, ez előtt az idő előtt a Tengermellék felső végén, Zára és Nona (Nin) vidékén szerepel oklevelekben mint a horvát király alá tartozó bán, akinek Konstantin császár szerint három horvát zsupa, Lika, Korbávia és Gecske volt alárendelve. A krónika „Dalmácia király” kitétele Zelemér bánra ugyanolyan kései és hibás megjelölés, mint a „karantánokkal’ való harc. Abból az időből származik, amikor már nem emlékeztek vissza pontosan, hogy kivel harcoltak a magyarok.

László egyeduralmának biztosítása

Géza király özvegye, a görög Szünadéné nem maradt az országban. Két kisfiának, Kálmánnak és Álmosnak 1077-ben semmi reménye nem volt arra, hogy László, Lambert, Salamon és Dávid mellett trónra kerüljön.

László törvényhozása

Ne feledjük, hogy Szent László tizennyolc év alatt számos törvénynapot tartott, amelyen határozatokat hoztak, s ezek feljegyzésétől különálló munka volt az összeszerkesztés, amint az a Könyves Kálmán törvényeit összeszerkesztő Albericus bevezetéséből kiderül.


Hogy Szent László törvényhozásában a lopás üldözése valóban ezeken a fázisokon keresztül fejlődött, annak döntő bizonyítéka, hogy amikor Könyves Kálmán az érvényben levő törvényen módosított, a László hozta törvény negyedik változatát törölte el és közelített a második változathoz.

Kálmán ugyanis kimondta, hogy ha a lopással vádolt a templomba menekült, a bíró és a pap együtt kérdezze meg tőle, hogy bűnösnek tartja-e magát. „és ha ő magát vétkesnek vallja – azért, mivel az egyházba menekült, szemének megvakításától vagy más tagjának megcsonkításától meneküljön meg. Ha pedig azt mondja, hogy nem bűnös, ne tagadják meg tőle a lehetőséget, hogy magát tisztázhassa, de ha aztán bűnösnek bizonyul, az a körülmény, hogy az egyházba menekült, ne menthesse meg a fent említett veszedelemtől.”[3]

Nem beszélve most arról, hogy Könyves Kálmán jogi felfogása a sötét középkorral szemben a felvilágosodás szelét leheli, Kálmán az egyházak asylum-jogát visszaállítva, a rögtöni vakítás eltörlésével a László kori negyedik törvénykezés kegyetlen határozatát mérsékelte.

A király kincstára

Könyves Kálmán alább tárgyalandó adóreformjából következik, hogy Szent László korában, mint már ezt megelőzően is, a „szabadok”, az önálló gazdasággal rendelkezők, egyöntetetűen évi 8 dénár adóra voltak kötelezve.

Szentté avatások

  • A helyi szenttisztelet mellett a sanctus ‘szent’ és a vele ekkor még egyértelmű beatus ‘boldog’ jelzővel, akár a felsőfokú sanctissimus és beatissimus alakban is, e korban nem csupán a kanonizáltakat és a helyileg tisztelteket illették, hanem élő emberek tulajdonságjelzőjeként is használták. Odilo clunyi apát például István király vallásos buzgalmát még életében sanctissima devotio kifejezéssel illette, a tihanyi alapítólevél írója az összeírást készítő Miklós püspököt beatisimusnak írta, avagy a zárai apátnő Könyves Kálmánt 1105-ben sanctissimusnak titulálta.
  • Kétségtelen, hogy 1083 után készült liturgikus könyveink tanújelét adják egyházi tiszteletüknek, a nyitrai püspökség Szent Emmerám-patrociníuma pedig már 1111-re Andrással és Benedekkel bővült. A Pray-kódex naptára ünnepnapjaikat is megadja, Andrásét és Benedekét július 17-én. Arra, hogy testük felemelése a széles körű pápai engedélyezés alapján tényleg László idejében történt-e, avagy Kálmán nevéhez fűződik, választ adni nem tudunk. Annyi valószínűnek látszik, hogy kanonizálásukat csak országos zsinaton rendelték el, és pápai megerősítés híján tiszteletük Magyarországra korlátozódott.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Szent István az egyik püspökséget a dukátus székhelyén, Biharvár mellett állította fel; László ezt áthelyezte egy forgalmi központba, a Sebes-Körös révjéhez, ahol az „Szombathely-piac” működött, és az új székesegyház, valamint a 24 tagú káptalan számára átengedte „várad”-ját, földvárral erősített udvarhelyét, a hozzá tartozó gazdasági szervezettel együtt. A püspökség élére egyházi neveltetésű unokaöccsét, Könyves Kálmán herceget nevezte ki.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

László szövetsége IV. Henrikkel azt eredményezte, hogy a magyar egyháznak szakítania kellett Rómával, és a Ravennában székelő III. Kelemen ellenpápát kellett elismernie.

Ez a fordulat nem ment minden ellenzés nélkül. Ennek megnyilatkozása lehet a Könyves Kálmán szerepét ellenségesen torzító Magyar Krónika híradása, mely szerint Kálmán, püspöki székét odahagyva, Lengyelországba távozott.


Konrád kérésére László egy demonstratív felvonulásra készült, de el sem jutott a morva határig, megbetegedett. Végét érezve Marcell prépostot és Péter nádorispánt küldte Lengyelországba, hogy az utódának szánt Kálmánt hozzák haza. László, akinek néhány éve még négy örököse volt, nemrég vesztette el öccsét, Lampertet és unokaöccsét, Dávidot. Most, amikor Géza király két fia, Kálmán és Álmos között kellett választania, Kálmán mellett döntött, annak ellenére, hogy Kálmán felszentelt püspök volt, és – úgy látszik – szembefordult vele a döntő egyházpolitikai kérdésben. László – mint élete legtöbb döntésekor – most, halálát érezve is a közjó ügyét tartotta szem előtt. Választása emellett azt a beismerést is tükrözi, hogy dacos ellenfelének van igaza, és ő tévedett. Beismerésére mélyen vallásos meggyőződése is késztette, amiről egyik levelében így tett tanúságot: „bűnös ember vagyok, hiszen a földi hatalmat a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni ...”[4]

Amikor Kálmán hazaérkezett, már vitte a halottas szekér László koporsóját Somogyvár felé, időleges nyughelyére, ahonnan nemsokára Nagyváradra szállították át. A legenda nyelvén ez oly módon jelentkezik, hogy a szekeret másfelé akarták vinni, de az magától Várad felé indult. Itteni nyughelye a középkori magyar igazságszolgáltatás szentélye, ércbe öntött alakja pedig a lovagok eszményképe lett.

Könyves Kálmán kora

Önálló cikk.

Kálmán király és Álmos herceg

Önálló cikk.

A keresztes hadjárat

Önálló cikk.

Kálmán külpolitikája

Önálló cikk.

Álmos kalandjai és bukása

Önálló cikk.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

Önálló cikk.

Népesség, település, termelés, árucsere

  • Kálmán törvényének „szabad vendég-telepesek miként szlávok és mások”[5] kitétele, valamint az, hogy ez a réteg társadalmi problémát jelentett, komoly szláv beköltözésről, illetve az itt lakott kisszámú szláv népességhez való hozzáköltözésről tanúskodik.
  • A magyarok eredeti lóállománya kis termetű, kitartó, igénytelen keleti fajta volt, míg Könyves Kálmán páncélos sereg felállítását célzó rendelkezése feltételezi nagy termetű, hidegvérű lovak tartását, természetesen csak királyi ménesben és nagybirtokon.
  • Az egyház a dézsmában kapott bort kiárusította;a Kálmán kori zsinat tilalmazta papok számára a kocsmároskodást és az ivóban való részegeskedést (62. §).
  • A királyi és püspöki székhely magva a palotát és székesegyházat, valamit a tartozéképületeket (kápolna, káptalan, a szolgaszemélyzet házai, raktárak, istállók, börtönök stb.) befogadó vár volt; ezen kívül helyezkedett el a váralja (suburbium) a vásártérrel, plébániatemplommal, árusító bódékkal, kocsmával, néhány rangosabb kő- és faházzal és az egyszerűbb kézműves és agrárnépesség nádfedeles házaival. A királyi székhelyek (Esztergom, Székesfehérvár), több püspökvár és nagyobb prépostság, például Buda mellett a XI. század közepétől latin-vallon egyutcás kereskedő külvárosok – a nyugati wikek szerényebb hazai formái – létesültek, amelyek utóbb több helyütt a kereskedők védőszentjéről, Szent Miklósról nevezett templommal bővültek. E központok a távolsági kereskedelmi forgalmát növelte, hogy Könyves Kálmán bennük jelölte ki a nyugatról ideköltözött zsidók lakóhelyét.

Szabad, szolga és félszabad

  • A „szabad” kategória ilyen tág kiterjesztését a 8 dénáros adó kapcsán ismerjük meg. Kálmán törvénye szerint az évi 8 dénáros adót eredetileg minden szabadtól szedték, nemcsak a király szabadjaitól, hanem a vár szabadjaitól is. Ezt az adót utóbb „szabad dénárok” (liberi denarii) vagy „szabados dénárok” (libertini denarii) néven emlegetik az oklevelek (1193–1240), s országszerte minden birtokon szedték. Kálmán rendelete szerint századonként a centuriók gyűjtötték össze, és az ispánnal együtt vitték Esztergomba (79. §). A szabad dénárok fizetése eszerint kiterjedt a századokba osztott, robottal terhelt önálló termelőkre is, akiket egyéb kategorizálás szerint a szolgarendűek közé számítottak.
  • Szent László ugyan még önálló háztartások szerint követelt dézsmát minden terményből, gabonából, állatból, lenből és kenderből (I. 40. §), ami elvben érintette volna a házas rab cselédet is, Kálmán viszont megkülönböztette a köznépet (populus) és a rab cselédet (servus), amennyiben terménytized fizetésére csak az előbbit kötelezte, míg a rab cselédnek – akinek nem volt saját munkaeszköze – csupán 3 dénár dézsmamegváltást kellett fizetnie.
  • Egyes történészek a magyar társadalomban a szabad és szolga közötti válaszfalat éppenséggel a lovas és lovatlan állapotban keresték. Ez a kettéválasztás azonban nem döntő, mert Magyarországon a rab cseléd is lóval volt felszerelve (Sz. István törv. II. 1. §), ugyanakkor Kálmán törvényei a lovas és lovatlan félszabadot ugyanúgy a „libertás” azonos kategóriájába sorolták, mint ahogy az egyház a lovas és lovatlan szántóvetőit – a liberek kategóriájától elkülönítve – a servusok közé sorolta.

Várnép, udvarnok, szabados és örökös szolga

  • Bizonyára nem véletlen, hanem a várszervezet eredeti sajátossága, hogy nem ismerünk olyan adatot, mely szerint a várnak ekéi, ökrei és rab szolgái lettek volna, és a várnép elidegenítése általában földdel együtt történt. Ezek szerint a várnép, a nép közé tartozó civis vagy civilis populus egészében a félszabad önálló termelők közé tartozott. E réteg terménnyel adózott a várispánnak, emellett munkára volt kötelezve, amelyet a hetenként több napi, heti, illetve hetes szolgálatban látott el, innen a „hetes várnép” (civilis hebdomadarius) elnevezés. Kálmán ezt a dénáradót a várnépek két fő rétege szerint módosította: a régi módon szolgáló agrár várnépek és a közéjük telepedett hospesek továbbra is 8 dénárt fizettek, akik viszont lovat vagy szekeret adtak a megyén átvonuló királynak, vagy akiket „expedícióra” küldtek (ez az országon belüli kiküldetést, a „zsoldos”-szolgálatot és alkalmasint a külföldi hadjáratban való részvételt jelentette), tehát akik lóval szolgáltak, azok csak 4 dénárra voltak kötelezve.
  • Az 1100 körüli udvari birtokszervezetbe a legjobb bepillantást a dömösi összeírás (1108) nyújtja, amely főként az Álmos herceg által 1108 körül eladományozott hercegi népek felsorolását tartalmazza. Megjegyzendő, hogy az uradalomnak fegyveres szabadokban és lovasokban való viszonylagos szegénysége abban leli magyarázatát, hogy Kálmán király a lázadó Álmos herceg kezére nem kívánt fegyvereseket juttatni.

Ühegy, vendég és izbég

1141 után a Gut-Keled nembeli Márton comes 9 libertust, akiket vérdíjba kapott, a csatári monostornak adott. Szolgálataik a következők: lovat tartanak és szekeret adnak uruknak, lovat őriznek, barmot legeltetnek, szénát hordanak, Szent Mártonkor 6 köböl mézet, 1 köböl sört és 6 szekér szénát adnak, télen fát vágnak, tüzet csinálnak és készen állnak fejszéjükkel, még házépítésre is. Végül közülük egy — lovával és szekerével — mindig „hetes” (hebdomadarius). A hetes szolgálat világosan a félszabadok közé sorolja őket, a lóval és szekérrel szolgáló ministerek mellé. A csatári monostor kapott a comestől 5 olyan libertust is, akiket csak robotra köteleztek, de a fentieken kívül még hetenként 3 napot kaszáltak, aratáskor 3 napot arattak, viszont terményadóval nem tartoztak. A comes a bodrogi vásáron vette őket, amint ez a feljegyzett négy zsidó tanú nevéből (Mosy, Ilis, Elias, Machabeus) megállapítható, zsidó kereskedőktől. Kálmán úgynevezett zsidótörvénye ugyanis szabályozta a keresztények és zsidók közti adásvételt, előírta, hogy az ügyletről pecsétes oklevelet (cartula sigillata) kell készíteni a keresztény és zsidó tanúk nevével (4.§). A zsidók keresztény rab cselédet nem tarthattak (1. §), sőt földművelést is csak pogány rab szántókkal folytathattak (75. §). Ebből arra következtethetünk, hogy e rabszolgákat mint pogányokat hozták be az országba; Márton comes telepítette le és szabadította fel őket.


Kálmán a hospesek megbecsülése tekintetében Szent István nyomdokaiba lépett, amit a külföldi és hazai források egybehangzóan tanúsítanak.

Az első keresztesek zsidóüldözései után zsidók költöztek be Magyarországra; Cosmas tudósít arról, hogy 1098-ban Bretiszlav cseh herceg intézkedéseket hozott a vagyonukat Lengyel- és Magyarországra átmenteni igyekvő zsidók ellen. Kálmán törvényeinek sora jelzi, hogy a zsidók beilleszkedése Magyarországon megtörtént. Lakhelyüket a püspöki székhelyekre korlátozták, mint nyugaton, de földbirtokot vásárolhattak, melyet pogány rabszolgákkal műveltethettek. Hétcikkelyes törvény szabályozza a keresztények és zsidók közötti zálogügylet és adásvétel formaságait, egyenlő jogokat biztosítva mindkét fél számára. Az esztergomi zsinat mindamellett újból tilalmazza a zsidóknak keresztény rab cselédek és béresek (mercennarii) tartását, illetve a velük való kereskedést.

Amíg Kálmán elismerte a zsidó vallás gyakorlását, sőt a zsidók törvénye szerinti eskü bizonyító erejét, addig kérlelhetetlen volt a mohamedán vallással szemben. Böszörményeket keresztény templom építésére kötelezett, s utána a böszörmények felét átköltöztette; üldözte a mohamedán rítust, a rituális mosakodást és a disznóhústól való tartózkodást, és a keresztényekkel való közös étkezéseikre disznóhús evését irányozta elő. Politikája a beolvasztást célozta: böszörmény csak keresztényhez adhatta leányát. Adott időben, amikor a keresztesek a mohamedánok ellen harcoltak a Szentföld felszabadításáért, a fellépést a keresztény szolidaritás követelte meg, és végső fokon nem volt köze a hospes-politikához.

Egy 1108. évi belgiumi adatból tudjuk meg, hogy a Rajnán túlról újból megindult a beköltözés Magyyarországra. A legjelentősebb azonban a környező országokból való bevándorlás lehetett, mint arról a népnévvel nevezett és részben -i képzővel ellátott helynevek: Német(i), Szász(i), Cseh(i), Orosz(i) stb. tanúskodnak. Mint említettük, Beregszász korai Lampertszásza neve valószínűleg az 1095-ben elhúnyt Lampert herceg telepítéséről tanúskodik. Szászon nem kifejezetten szászországit kell értenünk; ez volt az összefoglaló neve minden németnek, aki bajor és sváb területen túl lakott, nyilván a szász császárok uralma óta. E korbeli telepítésre mutat Kálmáncsa falu eredeti Kálmán-király-csehi elnevezése.

A legjelentősebb beköltöző elem a környező országok szlávsága volt, amely királyi vagy egyházi földön mint önálló termelő telepedett meg. Erről tanúskodik Kálmán törvénye, amely kimondta, hogy „szabadok és vendégek, miként szlávok és más külföldiek, akik más földjén dolgoznak, szabadságukért csak dénárokkal (tudniillik a 8 dénáros adóval) tartoznak” (80. §).[6] Ezt egészítette ki azzal, hogy a várnépekkel lakó hospes, ha velük együtt kiküldetésen vesz részt, csak 4 dénárt fizessen (35. §).

Abban az időben, amikor a környező országokban háború dúlt, jogbizonytalanság volt és a fogolyként való eladás veszélye fenyegetett, Magyarországon a jogbiztonság és az agrártelepes kívánatos „szabad” állapota vonzotta a beköltözőket. Kálmán nemcsak a félszabadok helyzetét biztosította, hanem azt is kimondta, hogy Magyarországról sem magyar, sem más nemzetiségű szolgarendű nem adható el külföldre szolgának, csupán a pogány rabszolgaként behozottak, tudniillik az „tranzit áru”.


A szökés az egyén védekezése az elnyomatás, a túlzott terhek követelése ellen, és a korai feudalizmus viszonyai között szinte az osztályharc egyedüli formája. Magyarországon — az ismertetett okoknál fogva — az egyházi uraság jelentette a szabadság elvesztését, a szolgává süllyesztést. Erre utalnak a százdi alapítólevél (1067 körül) azon szavai, hogy akik a monostornak adott földterületen „bármely szabadság nevére igényt tartanak, vonuljanak el, kivéve az egyház cselédeit”.[7] Így érthető meg az 1080 körüli legendaíró egyébként valótlan beállítása Somogy megye 1000 körüli sorsáról: népeit Szent István a pannonhalmi apátnak akarta adni, de meggondolva, nehogy szétszóródjanak a földről, csak dézsmájukat adta az apátságnak. Ez esetben az önállóan termelő félszabadok elvándorlásáról lehet szó; Kálmán törvénye (19. §) rajtuk kíván segíteni, amikor kimondja, hogy azok a kivetett colonusok, akiknek másutt mincs földjük, térjenek vissza sajátukra, kivéve, ha földjüket egyháznak adták, és másutt is rendelkeznek földdel.

Ami a rab cselédek helyzetét illeti, ez minden birtoktípuson jogtalan állapotot jelentett, s így nem csoda, hogy a XI. század második felében, amikor közülük sokan megszöktek, a kóbor javak (szolgák és barmok) komoly társadalmi problémát jelentettek. Ezért rendelte el László, hogy minden vármegyében működjön „javszedő” (collector rerum fugitivarum, iocuscidarius),[8] aki a kóbor javakat a várakban összegyűjti, és ezeken kétharmad részben a király, egyharmad részben az ispán osztozik, s tizedük a püspöké (III. 13. §). A kóborok és szökevények a jogrendet is veszélyeztették, mert tolvajlásból éltek (II. 14. §), és erdővidéken bandákba verődve raboltak, gyilkoltak. Lakott vidéken a föld urai a kóborokat befogták, és mint saját rab cselédjüket dolgoztatták. Ehhez járult a zavaros időkben szétszóródott várnépek és udvari ínek földesúri hatalom alá vetése, s így érthető, hogy László és Kálmán alatt a királyi javszedők szüntelenül dolgoztak (László törv. II. 2., 13. §; Kálmán törv. 39 – 44. §). Az ispánnok fegyveres hatalmával támogatott működésük a fennálló társadalmi rend egyik biztosítéka volt.

Harcos jobbágy, középréteg

  • Ami az uralkodó testőrségét illeti, az ezredforduló orosz–varég testőrségével szemben I. Endre óta orosz–szláv testőrökkel kell számolnunk. Bár Endre 1046-ban behozott orosz katonasága a Béla-ág uralomra jutásával bizonyára elenyészett, Lászlót és Kálmánt baráti és rokoni szálak fűzték az orosz fejedelmekhez, és így nem véletlen, hogy 1326-ban Kis- és Nagyoroszi lakói Kálmán király ajtónállóinak tartották magukat.
  • A középréteg nem kizárólag harcos jobbágyokból állt. A XI. század második felében gyakran említenek ministereket. Ez a később serviens és szolga szóval értelmezett kategória nem egyetlen társadalmi réteg volt, hanem mindazok neve, akik királyt vagy hűbérurat szolgáltak. Ezért különböztetnek meg Kálmán törvényei nagyobb és kisebb ministereket. A jobbágytól az különböztette meg őket, hogy a jobbágy kezdetben a katonáskodó miles megfelelője, a minister pedig civil szolgálattevő.
  • Külföldi papot csak ajánlólevéllel, jövevényt kezessel lehetett befogadni (Kálmán törvénye 3. §).

Uralkodó osztály

Az ország élén a főurak és vitézek által királlyá választott László, majd jelöltje, Kálmán állt. László – ugyanúgy, mint Kálmán – távol állt attól, hogy valamilyen „fajmagyar” embertani képletet jelenítsen meg. Erről amúgy sem lehet beszélni, mert a honfoglaló magyarság embertanilag ugyanolyan mértékben heterogén volt, mint a Kárpát-medencében talált lakosság. Ha felvázoljuk Szent László ősfáját, azt tapasztaljuk, hogy a legkülönfélébb európai dinasztiák vére keveredik ereiben. Szent László felmenői között Árpád-fi Zolta ugyanúgy egyharmincketted részt képvisel, mint Madarász Henrik fia, I. Ottó császár, s ha csak az ismert vagy valószínűsíthető egyéb felmenőket vesszük sorra, akkor besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi és görög főrangúakkal találkozunk. Kálmánban még kevesebb volt Árpád vére, mert apai ősei Lászlóéival azonosak, anyja pedig bizánci arisztokrata volt. De Európa korabeli uralkodóházait áttekintve ugyanilyen változatos összetételű ősfákat találunk; László és Kálmán – származásukat tekintve – bármely közép- vagy kelet-európai trónon ülhettek volna.


Az idegen udvaroncok meghonosodása természetesen nem következett be, ha uruk elbukott, mint Velencei Péter, vagy ha úrnőjük viszonylag hamar hazaköltözött, mint a bizánci Szünadéné, a frank házbeli Judit és Kálmán második neje, az orosz Euphemia, de I. Endre és Álmos herceg orosz neje is külföldi száműzetésben végezte életét. Ez lehet az oka, hogy velencei és orosz eredetű jövevények nem kerültek be a XI. századi arisztokráciába, viszont Gizella bajor, Béla lengyel, László sváb és Kálmán szicíliai normann udvaroncaiból nem egy került a magyar uralkodó osztályba; így például a német Hermann (Hermány) – és az apuliai Ratold (Rátót) – nemzetség.


A XI. századi nagybirtokos arisztokrácia összeállítását kiváltképpen az az említett körülmény teszi lehetővé, hogy Kálmán király törvényében olyatén módon rendezte a földbirtok öröklését, hogy a Szent István által adományozott vagy meghagyott birtokok esetében az oldalági öröklést is biztosította, míg a később adományozott birtokok öröklését csak egyenes leszármazás esetén engedélyezte, és fiúörökös híján a királyra való visszaháramlást rendelt el.

A törvény gyakorlati alkalmazása a XII. századi okmányokból nem derül ki, de 1200 táján, amikor Imre és II. Endre bőkezűsége folytán a beköltözött udvaroncok páratlan uradalmak birtokába jutottak, a régi birtokosság élt a joggal, és a birtokszerző ősre de genere szóval hivatkozva biztosította a nemzetségi jogú birtoklást és öröklődést. Lehet, hogy Kálmán lajstromba is vétette a Szent István kori adománybirtokosokat, akik zárt számot adtak volna ki, amelyen változtatni nem lehetett. Egy ilyenféle zárt szám hagyományaként magyarázható XIII. századi krónikásaink azon megjegyzése, hogy a Szkítiából kijött nemzetségek száma 108 volt. Akár megtörtént a lajstromba vétel, akár nem, az kétségtelen, hogy a XIII. században mindinkább elterjedt az a gyakorlat, hogy a XI. század folyamán birtokot nyert családok is besorolódtak a de genere nemzetségek közé, majd a XIII / XIV. század fordulójától, amikor már elhalványult a jogi alapja a nemzetségi jogú birtoklásnak, olyanok is de genere származtatták magukat, akik korábban csak falunévvel nevezték magukat, és így keletkeztek a de genere + falunév nemzetségnevek; például Balogi > de genere Balog, Németi > de genere Németi stb.

Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása.

A korai középkorban az írni-olvasni tudás szinte az egyháziak kiváltsága volt, de még a falusi papok között is akadt tanulatlan, mint arról a Kálmán kori zsinat tiltó rendelkezése tanúskodik (6. §). A kor színvonalán álló műveltséggel az egyházi testületek, püspökségek, káptalanok, nagy királyi apátságok tagjai rendelkeztek. Irodalmi tevékenységük azonban nagyrészt a szerkönyvek másolásában merült ki – a püspöknek kellett ugyanis minden templom számára misekönyvről gondoskodnia –, kisebb részben jogi cselekmények, adományok, végrendeletek, összeírások írásba foglalására szorítkozott. A jogi ügyletek terén általában a szóbeliség uralkodott, és a tanúk emlékezetével bizonyították, de Könyves Kálmán a zsidókkal való adásvétel esetén, ha 3 pensát (aranyat) meghaladó értékről volt szó, elrendelte az ügyletnek és a tanúk nevének pecsétes oklevélbe való foglalását. Mivel a zsidók lakhelyét a püspöki székhelyen jelölték ki, ez elsősorban a székeskáptalanokra, másodsorban a nagy vásárhelyek mellett levő egyházakra rótt feladatot.

Számolnunk kell emellett kezdetleges gazdasági feljegyzésekkel, az adók számbavételével is, hiszen a dézsmaszedő számadással tartozott a püspöknek, a dénáradó szedője az ispánnak, az ispánok pedig a királynak. Ilyen feladatot láthattak el a püspökök és ispánok káplánjai[9] (Kálmán törv. I. 5. §), amellett, hogy uruk nevében levelet írtak. Szerafin érsek káplánja, a külföldi Alberik éppenséggel a törvénykönyv fogalmazásában vett részt.


A korai kancellária tulajdonképpen a király káplánjainak testületével, a „kápolnával” volt azonos. Szent László kancelláriája még nem volt kiforrott testület, huzamosan működő tagokkal és szabályozott oklevéladással. A káplánok közül hol az egyiket, hogy a másikat bízták meg az oklevél kiállításával, 1086-ban Szerafint, 1093-ban Thimeteust, vagy maga a megadományozott egyház állított ki oklevelet (például 1102, 1111, 1113), amire a király pecsétjét helyezték. A megpecsételés a kancellár feladata volt; az 1082-ben a kancellár helyett pecsételő Fábián székesfehérvári prépostot az 1083. évi szentté avatások kapcsán kancellárnak írták. Kálmán alatt az óhorvát kancellár székhelyére, a Zágorjében fekvő Tinninre kinevezett Manasses püspök pecsételt, hogy II. István alatt a titeli prépostnak jusson a szerep. A kancellária állandótlansága az oka, hogy László, Kálmán és II. István korában a királyi oklevéladást minden szabály hiánya jellemzi.

A királyi káplánok voltak szerzői az első igényesebb történeti műveknek. Az udvari klerikusok alkotásai mindamellett nem mentesek dinasztikus propagandától, és a múlt eseményeit a megbízó érdekeinek megfelelően rajzolták meg. A Szent László megbízásából írt nagyobb Szent István-legenda a szentté avatás érdekében készült. Történelmi irodalmunk igazi kibontakozása azonban Könyves Kálmán korára tehető, mint ahogy a szomszéd népek, a csehek, lengyelek és oroszok irodalmában is ekkor jelentkezett az udvari történetírás önálló alkotásokkal. Az udvar történetírói az uralkodóhoz közel álló papok közül kerültek ki.


Történészeink között régóta vita tárgya, hogy a kiindulásul szolgáló ősgesta mikor készült: I. Endre, Salamon, Szent László vagy Kálmán idejében. Kálmán idejére mutat az a megfigyelés, hogy az önálló történetírók olyan összefüggő történetet, amely szemtanúk elbeszélésére támaszkodik, általában hetven évre visszanyúlóan tudnak adni, például Liudprand, Thietmár, Cosmas vagy Gallus Anonymus; a Magyar Krónika 1031-gyel kezdi el az összefüggő eseménytörténetet.


Nehezebb meghatározni, hogy az ősgesta írója meddig vezette el történetét. A történet folyamatossága Szent László uralkodásának elején bomlik meg, a lovagkirály tetteit ugyanis utólag, szent kultusza növekedtével legendás részletekkel bővítve gyökeresen átírták, ami pedig Könyves Kálmán történetét illeti, azt a II. Géza kori folytató forgatta ki teljesen az alakjából, hogy elégtételt vegyen Álmos és Vak Béla megvakításáért. Lehet, hogy ugyanezen átdolgozó László történetéből is kiküszöbölt Kálmánra kedvező és Álmosra kedvezőtlen részleteket, de az sem lehetetlen, hogy az első szövegezés megszakad László korában, és Kálmán történetének kedvező összefoglalását fia, II. István korában toldották hozzá.

Bármint áll is ez a kérdés, valószínű, hogy az ősgesta írója elsősorban az Árpádok Vazultól leszármazó ágának történetét foglalta össze 1031-től, Imre halálától, a XI. század végéig. Az ősidők és előzmények története, a bibliai származtatás, az őshaza, a vándorlás, a honfoglalás és a kalandozások, Szent István tettei nem kaptak bővebb teret, bár ezekről is esett szó.

Milyen politikai tendenciák érvényesültek a műben? Legerősebb pártosság a Vazul megvakításáért felelőssé tett Gizellával és a Vazul jussát bitorló Péterrel szemben nyilvánul meg, de elmarasztaló a gestaíró a Vazul-fiak helyét elfoglaló Aba Sámuellel szemben is. Endre és Béla ellentétében természetszerűen a dinasztia őse, Béla mellett tör lándzsát, Salamon és Béla fiainak harcában mindamellett Salamon gyakran a vártnál kedvezőbb színben lép elénk. Ez azzal magyarázható, hogy e csaták fő informátora egy Salamon oldalán harcoló vitéz, Bátor Opos lehetett. A gestaíró úgy adja vissza Bátor Opos hőstetteit, mint ahogy a XIII–XIV. századi adománylevelek leírják a megadományozott harci érdemeit. Szent László felmagasztalása és Kálmán sárba tiprása már későbbi korok műve. Szent László arcéle kemény vonásainak kihangsúlyozása egyrészt a Vazul-fiak István-ellenes érzületéből, másrészt Könyves Kálmán önigazoló törekvéseiből vezethető le.

Kálmán korában teljesedett ki a magyar legendairodalom is. Ennek oka részben abban kereshető, hogy az 1083. évi szentté avatások nem a szokott kánoni gyakorlat szerint történtek, azaz pápai zsinaton nem történt meg a szentek életrajzának felolvasása és elfogadása. Kálmán mint képzett kánonjogász ezzel bizonyára tisztában volt, és napirenden tartotta a magyar szentek minden igényt kielégítő életrajzának megírását.

Ami a Szent Imre-legendát illeti, ennek klerikus szerzője elárulja magáról, hogy valaha Álmos herceggel együtt Konstantinápolyban időzött, amit általában Álmos 1107. évi jeruzsálemi zarándokútjával kapcsolnak össze, de inkább vonatkozhat Álmos gyermekkorára, amikor megözvegyült anyja 1078-ban hazatért Bizáncba, nyilván a csecsemő Álmossal együtt. A legendaíró részletesen elbeszéli az 1083-ban, a sírnál történt csodát és a szent testének felemelését, a mű hangsúlya mégsem a csodatételeken van, hanem Imre életszentségén, ami főként szűz házasságában nyilvánult meg. Az önmegtartóztató házasságot a Kálmán kori második zsinat követelte meg a nős diakónusoktól, s így Imre életrajza a cölibátus intézményének támogatására is készült.

Az 1083 előtt írt nagyobb Szent István-legenda nem elégítette ki sem a római kúria, sem Kálmán király igényeit. Ezért került sor 1095 után, Kálmán idejében két újabb legenda írására. A kislegenda, mint szerzője bevezetésében elmondja, a nagylegenda hiányainak kiegészítésére készült. Valójában szerzőjének feladata az volt, hogy a jámbor szent király helyett a keményen ítélkező királyt mutassa be, azt, akit Kálmán példaképül állított magának. A szerző, aki időben távolabb állt az eseményektől, mint elődje, kevesebb hitellel, de nagyobb irodalmi készséggel végezte el munkáját; klasszikus iskolázottságáról egy Horatius-idézet is tanúskodik.

A végleges és Róma igényeit is kielégítő Szent István-legenda írására Hartvik győri püspök (1100 körül) kapott megbízást. Hartvik a nagy- és kislegenda megfelelő részeit beolvasztva művébe, nagy stíluskészséggel és kitűnő egyházpolitikai érzékkel tett eleget feladatának. Ez a legenda volt hivatott elismertetni a pápai kúriával István király szentségét, amit II. Orbán és II. Paschalis 1102-ben még nem vett tudomásul. Hartvik a megkívánt csodák sorát építette be a műbe: István anyjának álmában Szent István protomártír jövendöli meg fia születését; a pápát álmában angyal inti, hogy a lengyel Meskónak előkészített koronát a magyar fejedelemnek adja; miközben István ájtatoskodik, feje felett égi pillangó lebeg; István testének felemelésekor a csodák sora történik, végül csodás körülmények között bukkan fel a szent jobb.

Hartvik királya megbízásából nem csupán olyan legendát alkotott, amit Róma elfogadott, és törvényerőre emelt, hanem a magyar királyság szimbólumait is megalapozta elméletileg. Az apostoli kereszt, utóbb kettős keresztnek értelmezve, ugyanúgy a magyar királyság jelképévé vált, mint ahogy a Szilveszter pápa által István királynak küldött korona – azonosítva a Kálmán által viselt és talán már ekkor a Szent István-i ereklyetartóval felülépített magyar koronával – a szent korona eszméjének elindítója lett.

A magyar királyság épülete ezzel nyerte el ideológiai zárókövét.

Kristó Gyula

Bevezetés

Magyarország feudális kori történetében korszakos jelentőségű Kálmán király uralkodásának időszaka. Ezekben az évtizedekben váltak általánossá Magyarországon a feudális termelési viszonyok. Ez mindenekelőtt a tulajdonviszonyok terén bekövetkező minőségi változást jelentett, lényegében annak a folyamatnak a lezáródását, amely a korábban jobbára vagy részint legelőnek használt föld, illetve az állatállomány közös birtoklásától a növekvő ütemben művelés alá fogott föld magántulajdonának monopóliumáig és az állatállomány mindinkább magánkézben történő összpontosításáig vezetett. Meghatározó érvényűvé lett a „nincsen föld feudális úr nélkül” elve, azaz a földterület domináns részén a magántulajdon vált a földbirtoklás elsőrendű formájává. Ugyanakkor a tulajdonviszonyok változásának következtében döntő átrendeződés történt a társadalmi viszonyokban. Hosszas fejlődés eredményeképpen befejezett ténnyé vált a magyar társadalomnak két alapvető osztályra, a feudális jellegű uralkodó és alávetett osztályra való tagozódása. Nagy ütemben fogyott azoknak a szabadoknak a száma, akik a megelőző társadalmi-gazdasági formáció maradványelemeként egyelőre az újonnan kialakuló feudális osztályok egyikéhez sem tartoztak.

A László- és Kálmán-törvényekben tükröződő magyarországi helyzetkép, a XI. század végén és a XII. század elején keletkezett oklevelekből kirajzolódó gazdasági és társadalmi tabló elemzése nem hagy kétséget az iránt, hogy a feudális termelési viszonyok általánossá válását Magyarországon a XI–XII. század fordulója körüli évtizedekre, nagyjából Kálmán király korára tehetjük. Noha hosszan elnyúló, alapvetően gazdasági és társadalmi folyamatokat igen nehéz időhatárok közé szorítani, még ez a körülmény sem tesz indokolttá olyan nézetet, amely ezt a történelmi vívmányt már I. István korának megadja, sem olyan felfogást, amely a feudális termelési viszonyok kialakulásának folyamatát a XII–XIII. század fordulóján, vagy esetleg még később zárja le.

Egyrészt utalni kell arra, hogy a feudális termelési viszonyok általánossá válásáról csak a pogánylázadások néven ismert társadalmi mozgalmak leverése és az ezt követő széles körű vándormozgalom XI. század végi hullámának levonulása után beszélhetünk. E társadalmi mozgolódások eredményeképpen nagy földterületek kerülhettek az így feudálissá formálódó uralkodó osztály tulajdonába, és az ország perifériai felé vándorló szabadok tömegei juthattak, már jórészt a XII. század elejére, az őket követő magyar állam különböző feudális erőinek, a királynak, az egyháznak és a magánbirtokosoknak a függésébe.

Másrészt nagy nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a feudális termelési viszonyok általánossá válása és monopolhelyzetbe jutása Kálmán korában csak tendencia jelleggel és területi korlátozással állapítható meg. Nincs tehát arról szó, hogy Kálmán király időszakától kezdve nincs többé feudális úr nélküli föld vagy feudális úr nélküli szegény szabad Magyarországon. A feudális termelési viszonyok általánossá válása nem jelenti a feudális társadalmi-gazdasági formáció hézagmentes, százszázalékos érvényesülését a társadalmi élet minden területén. Nem szabad hát meglepődnünk, ha Kálmán halála után, a XII. század folyamán – nem egy esetben még azon is túl – feudális magántulajdon kebelébe nem tartozó szabad földdel, illetve feudális alávetettséget még elkerült szegény szabaddal találkozunk, mindez azonban mit sem módosít a társadalom feudális összképén. A XII. század elejére a feudális társadalom két alapvető osztálya természetesen már kialakult, de a köztük levő pontos választóvonal és bizonyos kisebb társadalmi csoportok hovatartozása vonatkozásában a későbbi évtizedek még számos, olykor nem is lényegtelen átrendezést hajtanak majd végre. A XI. századi népesség vándormozgalmának XII. századi folytatódása, idegen etnikumoknak a Kárpát-medence peremterületeire való érkezése vagy telepítése területi értelemben nem teszi lehetővé, hogy a feudális termelési viszonyok Kálmán kori általánossá válásáról tett megállapításaink abszolutizálhatók lennének. A középkori Magyarország Kárpát-medencét kitöltő területének nem jelentéktelen hányada a XII. század elején még lakatlanul, vagy szinte teljesen lakatlanul tátongott, e vidékekre a feudalizációt értelemszerűen csak a későbbi évtizedek vagy évszázadok hozták meg. Mindezek a korlátozó értelmű megjegyzések azonban nem teszik elvitathatóvá, hogy a feudális termelési viszonyok a XII. század elejére Magyarországon általánossá váltak.

A feudális viszonyok monopolhelyzetbe jutása betetőzése annak a több évszázados spontán fejlődési folyamatnak, amely a magyarságot az osztálytársadalom kialakulásának küszöbéig vezette, ugyanakkor pedig eredménye is azoknak a tudatos akcióknak, amelyeket a X. század végétől, a XI. század elejétől a Géza és István uralkodása alatt kiformálódó magyar állam folytatott a magyarországi feudális osztálytársadalom megteremtéséért. E felfogás értelmében a társadalmi-gazdasági formációt meghatározó, alapvető kora feudális jegyek már a XI. század Magyarországától sem vitathatók el, sőt a század folyamán időben előre haladva egyre inkább ezek váltak meghatározó jellegűekké. Ugyanakkor az I. Istvántól Kálmánig tartó évszázadot még át- és átszőtték a bomló őstársadalom maradványelemei, amelyek a század során csak fokozatosan és nem konfliktusok nélkül szorultak háttérbe, adva át helyüket az egyértelműen feudális jegyeknek. Éppen ezért a XI. századot, noha már egészét a feudális magyar állam fogja át, még nem tekinthetjük a monopolhelyzetbe jutott korai feudalizmus századának. Ugyanakkor azoknak az ismérveknek a többsége, amelyek a korai feudalizmus közel másfél évszázados, 1116–1241 közötti szakaszát jellemzik, már a XI. században kialakult, csak ott még nem tisztán feudális viszonyok között érvényesült.


Bármekkorák is legyen a különbségek az egyes részletekben a III. Béla előtti és utáni évtizedek között, mégis egységes korszaknak tekinthető az 1116–1241 közti időszak mint a monopolhelyzetbe jutott feudalizmus korai szakasza. A korszak egységét húzza alá az a körülmény, hogy a feudális termelési viszonyoknak Kálmán korában történt általánossá válásával a korai feudalizmus strukturális modellje teljesedett ki, s ebben az alaphelyzetben váltást csak a tatárjárást követő évek hoznak.

Mezőgazdasági termelés

  • A XI–XII. század fordulójáról való adatok – Guibertus apát leírása a keresztes hadak magyarországi átvonulásáról, vagy Kálmán király korának törvényhozási emlékei – egyaránt utalnak mind a földművelés, mind az állattenyésztés fontosságára.
  • A falvak mozgására a XII. század elején a Kálmán kori II. zsinat határozatainak egy pontja is utal, amely szerint a falu térjen vissza a templom mellé (13. §). Újabban ezt a passzust úgy értelmezik, hogy itt nem a rideg állattartással kapcsolatos szállásváltásról van szó, hanem olyan faluköltözésről, amelyet a földművelés, a talaj kimerülése és új föld művelés alá fogása eredményez, vagyis a parlagváltás.

Tulajdonviszonyok

  • A szentjobbi monostort I. László király alapította a XI. század végén, de ismerve viszontagságos XII. századi történetét, hogy tudniillik Kálmán király adományából évtizedeken át magánkézben volt, a III. István oklevelében összeírt birtokainak nagy része bizonnyal XII. századi adomány. III. István oklevele közel 30 falut sorol fel az apátság birtokában, túlnyomó többségét II. Géza adományának tüntetve fel, de utal I. Lászlótól és magánostól származó adományra is.
  • Már a Kálmán kori esztergomi zsinat különbséget tett a saját ökrökkel rendelkező és az uruk ökreivel szántó egyházi szolgák között (67. §).

Kereskedelem

  • Az a Kálmán király által törvényesített eljárás, hogy a Magyarországról távozni akaró csak a királynak és a kijáratot őrző ispán vámosainak a pecsétjével távozhatott, még a XII. század közepén is érvényben volt.
  • A Kálmán kori törvényben tükröződő ama helyzethez képes, hogy minden vásárvám a királyt illette meg, a XII. század közepéig nem történt érdemi változás.

Pénzviszonyok

Kálmán király volt az elindítója az egész XII. századra jellemző aprópénzkorszaknak. A XII. századi, ezüstből vert magyar pénzek kitűntek kis méretükkel és könnyű súlyukkal. II. Géza 0.165 g-os és II. László 0.169 g-os pénzei a legkisebbek. Kálmán és II. István, I. Lászlóhoz hasonlóan, kétévenként bocsátott ki új pénzt, de II. Béla óta az évenkénti pénzújítás vált gyakorlattá. A rendszeres pénzújítás a királyi kincstár jövedelmét gyarapította, ugyanis a kibocsátott új pénz csak rövid ideig tartotta értékét, majd fokozatosan vesztett ebből. Egy év alatt a pénz értéke felére csökkent, a pénzváltók két régi dénárt vettek egy újért.

I. László halálától kezdve nagyarányú és fokozatos pénzrontás figyelhető meg. Rohamosan romlott a pénz értéke II. István korában. A II. Istvántól II. Géza uralkodásáig eltelt 25 év alatt a magyar pénzek színezüsttartalma 0.399 g-ról 0.0327 g-ra esett vissza. A mélypontot II. Béla utolsó és II. Géza első pénzei jelentik. A pénzrontási folyamat megállítása, az állandó súlyú és finomságú pénzek megteremtése II. Géza nevéhez fűződik. A kis dénárok súlya – II. László pénzeitől eltekintve – II. Géza korától kezdve III. Béláig, mintegy 30 éven át állandó volt, 0.216 g. II. Géza és az utána következő uralkodók lemondtak tehát a pénz értékének csökkentéséből adódó királyi jövedelemről, s megelégedtek az évi pénzújítás rendszeréből eredő haszonnal. III. Béla a pénzláb javítására tett kísérletet, fokozatosan emelkedő súlyú pénze súly és finomság tekintetében a Kálmán és II. István kori pénzekkel vetekszik. A pénzrontás mélypontját követő, a század második felére jellemző javulás ellenére a pénz értéke csak a század eleji szintre jutott el. A pénzrontás fontos következménye lett, hogy a XII. századi külföldi leletekben magyar pénzekkel nem találkozunk. Az 1180-as évek végén Magyarországon megforduló keresztesek a legrosszabb olasz pénzzel, a veronai dénárral tekintették azonos értékűnek a magyar dénárt.

Végső fokon a vert ezüstpénz is betölthetett kincsképző funkciót. A múlt század végén került elő Fejér megyéből az a pénzlelet, amely több mint 39000 Kálmán, II. István és II. Béla kori dénárt tartalmazott. A kincsnek számító temérdek pénz a XII. század első felében gyűlhetett össze, bizonytalan azonban, hogy ki birtokolta. Noha csak a XIII. század első feléből vannak egyértelmű adataink arra, hogy a számlált pénz helyett tért hódított az ezüstpénzekkel súly szerint történő fizetés, ez az eljárás már a XII. században is előfordulhatott. Ez esetben az ezüstpénznek nem névleges értéke, hanem tényleges fémértéke számított.

Idegen etnikumok

I. László és Kálmán király Adria vidéki hódításai következtében a magyar államterület népességén belül tovább nőtt a szlávok súlya.

Város

Nyitott kérdés, hogy mikor építették az esztergomi várat. Korábban a XII. század végére, III. Béla időszakára datálták a várépítés idejét, az újabb kutatások azonban valószínűsítik, hogy már Kálmán király korában is létezett a várnak különféle rendeltetésű épületeket, lakótornyot, kápolnát, palotát magában foglaló együttese.

Átmeneti rétegek

A közszabadoknak Kálmán törvényeiben két nagyobb csoportja különíthető el: a közszabadok egyik csoportja más úr földjén élt, dénáradót fizetett, közszabadsága ellenére éppen úton volt az alávetett osztályba tartozás felé, vagy éppen már a XII. század elején annak részét is képezte. Ez a csoport többé nem számított átmeneti rétegnek. A közszabadok másik csoportja mentesült az adó fizetésétől, feltehetően nem mások földjén dolgozott, hanem a sajátján. Gazdasági és jogi értelemben egyaránt önálló és szabad volt. A XIII. században ez a csoport átmeneti kategóriának minősül, hiszen a feudalizmusban ezt a kettős szabadságot és törékeny önállóságot, a sehová sem tartozást hosszasan konzerválni nem lehet, vagy az uralkodó osztály tagjává válik, s akkor általában mások függenek tőle, vagy pedig besorolódik az elnyomott osztályba, akkor pedig ő függ másoktól.

A tulajdonnal rendelkező közszabadokról szinte az egész XII. század folyamán nincs adatunk, a világi, az egyházi és a királyi birtokra vonatkozó oklevelek nem szólnak róluk. Ugyanakkor a közszabadok szerény anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy maguk egyházat alapítsanak, s így az egyház által szorgalmazott alapítási oklevél valami halvány fényt vessen rájuk. Joggal feltehető, hogy mivel Kálmán király eltekintett esetükben a dénáradó beszedésétől, az állam más módon támaszkodott a közszabadokra. Elsősorban hadakozási kötelezettség terhelte őket. Kálmántól származhatott fegyveres szolgálatra fogásuk, méghozzá nyilván oly módon, ahogy ezt a század közepén Freisingi Ottó feljegyezte, vagyis a kollektív hadviselés, egy kisebb csoport egy tagjának közös felfegyverzése formájában.

Királyi hatalom, királyi vármegye a XII. században

  • A királyi megye az állam alapvető adózási, igazgatási, katonaállítási egysége volt. Élén az ispán állt, aki a király alkalmazottja volt ugyan, de már Kálmán törvényeiből kiolvasható a comesek ama törekvés, hogy a királlyal való osztozás rátáját a saját javukra változtassák meg. Az ispán természetesen csak közjogi értelemben volt a király „tisztviselője”, magánjogilag világi birtokosnak számított, s ha ügyesen tudta kihasználni a politikai széljárást, egyre növekedtek birtokai.
  • A királyi jövedelem egy része a vármegyeszervezetből folyt be. A XII. század folyamán talán még élt az a gyakorlat, amelyet Kálmán király kívánt meghonosítani. Eszerint azokat a dénárokat, amelyeket Magyarország minden részében szednek, és amelyekről az ispán pontos kimutatást vezet, az ispán alattvalóival Esztergomba küldje, s az ispánok vagy századosok ne előre vegyék ki részüket, hanem csak Esztergomban történjen meg annak felosztása, miután az egész adójövedelem befolyt oda (71. §).
  • Freisingi Ottó tájékoztat arról, hogy szükség esetén „irreguláris” egységekkel egészül ki a magyar hadrend. Leírja, hogy a falvakban lakó colonusok kilencen a tizediket vagy heten a nyolcadikat vagy más kisebb közösségek is egyet közülük hadfelszereléssel látnak el, a többiek pedig otthon maradnak földet művelni. Ez a kollektív hadviselési forma Kálmán király rendelkezésén alapulhatott, aki a saját vagyonnal rendelkező libereket nem adóztatta, de fegyveres szolgálatot követelt tőlük.

II. István

1116. február 3-án meghalt Kálmán, s még ebben a hónapban fia, II. István, a tizenöt éves ifjú követte a trónon, akit apja immár több mint egy évtizede királlyá koronázott, hogy ily módon készítse elő országlását a hatalomra törő Álmossal szemben. A trónt azonban mégsem ez az 1105 körüli jogi aktus biztosította II. István számára, hanem az az erőszakos akció 1115 táján amelynek révén Kálmán lecsapott az uralomra vágyó, II. István trónöröklését nehezítő Álmosra és pártjára. Álmosnak, fiának, Bélának, valamint pártjuk főembereinek megvakítása időlegesen megrettentette és cselekvésképtelenné tette az Álmos körül csoportosult előkelőket. Így II. István akadálytalanul foglalhatta el az atyai trónt.


Ugyancsak 1116 májusában a doge dalmáciai támadása eredményeképpen megfutamította Kledin bán seregét, és sorra birtokba vette a dalmát városokat (Sebenico, Trau, Spalato) és az adriai szigeteket. A Szent László és Kálmán királyok által meghódított Dalmácia tehát egy év leforgása alatt velencei kézre került, s bár II. István hamarosan megkísérelte újra megvetni a lábát Dalmáciában, akciói ezúttal sikertelenül végződtek.


Bent az országban István számos döntésével igazolta az egyház iránti kedvezését. Így 1118-ban a királyi tanács határozata és a győri püspök vizsgálata alapján visszaadatta a tihanyi apátságnak ama tíz mansio maradékait, akiket még Béla herceg adott az egyháznak, de Kálmán alatt az udvarnokok erőszakkal királyi szolgálatra kényszerítették őket.


II. István oroszországi politikáját szintén Kálmán egykori lépései szabták meg. Mivel Kálmán 1099-ben sikertelen hadat vezetett Peremisl (Przemyśl) ellen, s maga ezt a fiaskót életében nem tudta sikeres katonai akcióval feledtetni, Oroszország elleni bosszuló hadjárat örökségét testálta fiára. Ama körülmény pedig, hogy Kálmán annak a Vlagyimir Vszevolodics Monomahnak a leányát, Eufémiát taszította el magától, aki 1113-ban a kijevi nagyfejedelmi trónra lépve a széttöredező kijevi orosz állam egységét kívánta helyreállítani, István helyét az orosz belviszályokban a széttagolódásra törekvő orosz részfejedelmek szövetségében jelölte ki. 1118-ban Kálmán egykori szövetségesének fia, Jaroszlav Szvjatopolcsics vlagyimiri (lodoméri) fejedelem ellentétbe került Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelemmel, s Magyarországra menekült. Bojárjai elpártoltak tőle, s fejedelemsége a központi hatalmat erősítő nagyfejedelem fiáé, Andrej Vlagyimirovicsé lett. 1123-ban Jaroszlav csehek, lengyelek és magyarok, valamint a przemyśli részuralkodók segítségével kísérletet tett fejedelemsége visszafoglalására. II. Istvánnak kapóra jött a felkérés, hiszen apja testamentumát vélte ezzel teljesíteni. Jaroszlav támogatóinak társaságában magyar sereg is felvonult a volhíniai Vlagyimir alá, de még mielőtt ostromra került volna sor, a hetvenkedő és túlzottan magabiztos Jaroszlavot lengyelek megölték. II. István harcolni akart, de főemberei, köztük Kozma, a nagy múltú Hont-Pázmány nemzetség tagja, megtagadták az engedelmességet az uralkodónak, s nyíltan azzal fenyegették meg, hogy ha nem tér vissza Magyarországra, más királyt választanak helyette. Jól mutatja ez a jelenet, hogy a Kálmán korában egységes, az Álmos-pártot a hatalomból kiszorító, annak aspirációit kemény kézzel letörő Kálmán-párt bomlásnak indult. Hozzájárultak ehhez II. István külpolitikai kudarcai, hatottak a Magyarországon tartózkodó Álmos környezetéből kiinduló szervezkedések, s szerepet játszott ebben, hogy maga II. István tehetségben alatta maradt apjának.

A Velencével kötött ötéves fegyverszünet lejártával II. István felhasználta a velencei flotta keleti tartózkodását, 1124 első felében megtámadta Dalmáciát, s talán csak Zára kivételével a korábbi magyar királyok minden adriai foglalását visszaszerezte. 1124. júliusában főemberei jelenlétében esküvel erősítette meg Trau és Spalato polgárainak kiváltságait, amelyeket azok Kálmán királytól nyertek el.


1126 táján a lengyel végekre történt magyar betörés mérgezte a magyar–lengyel viszonyt. Kijev trónján Vlagyimir Monomah fia, Msztyiszlav ült, testvére a Kálmán által elűzött Eufémiának és nagybátyja Kálmán állítólagos fiának, Borisznak, aki ezekben az években bizonyára Kijevben tartózkodott.


A saját pártján belül támadt és 1128-ban hatalomátvételi kísérletig fajult szakadás megértette Istvánnal, hogy tábora immár nem az egyetlen, vagy legalábbis nem az egyetlen számottevő erő az országban, hanem egyike csupán a három politikai csoportosulásnak, s csak úgy képes uralkodni, ha a másik két párt valamelyikével barátságos politikát folytat. Álmos 1127. évi halála, továbbá Bors comes 1128. évi nyíltan ellenséges fellépése segített eldönteni a dilemmát: az ekkor kevésbé veszélyes Álmos-párt irányában nyitott. Erre a döntésre sarkallhatták II. Istvánt ama vezető tisztségviselői, akik Kálmán és II. István alatt közvetlenül részesedtek a hatalomban, de szívük titokban az Álmos-párthoz, Álmoshoz és Bélához húzott. Béla megmentése Pál püspök és Otmár ispán műve volt, akik közül az előbbi talán azonos Kálmán király 1111-ben szereplő kalocsai püspökével, a másik pedig bizonyosan egynek vehető II. István hamis 1124. évi oklevelében előforduló barsi megyésispánnal.


Borisz Kalamanosznak tehát, ha eltökélt szándéka volt Magyarország trónjára jutni, márpedig ez egy percig sem volt kétséges számára, olyan támogató erő után kellett néznie, aki hajlandó ténylegesen, azaz fegyveresen is támogatni leendő magyarországi akcióját. Választása 1131 táján Lengyelországra esett, ahol még mindig az a III. (Ferdeszájú) Boleszló uralkodott, akivel Kálmán szívélyes baráti kapcsolatokat épített ki, s akinél némi alappal hivatkozhatott Borisz arra, hogy immár egyedül ő képviseli és testesíti meg apja, Kálmán politikai irányvonalát.

II. Béla

  • II. Béla Borisz ellen vonult, s mielőtt ütközetre került volna sor, a király előkelőivel tanácsot tartott. Béla ama kérdésére, hogy Borisz vajon fattyú-e vagy Kálmán király gyermeke, az Álmos-párti urak egyértelműen válaszoltak: kétségkívül tudják, hogy Borisz fattyú, és nem méltó a királyi koronára. Ezzel szemben a királyi tanács Kálmán-párti vagy oda szító urai haboztak a válaszadással. II. Béla hívei gyorsan cselekedtek: rávetették magukat az uralkodó iránt hűtlenekre és az ingadozókra, attól félve, hogy ha azok átmennének Borisz táborába, komoly veszedelembe dönthetnék az országot. A királyi tanácsban gyilkos mészárlás kezdődött.
  • Béla sajátságos módon annak a Jaropolknak az oldalán lépett be a harcokba 1138-ban, aki testvére volt Kálmán eltaszított feleségének, Eufémiának és nagybátyja Borisznak.
  • Sajátságos, hogy míg II. István tetemét Szent László mellé fektették Váradon, aki Álmost jelölte utódának, addig II. Béla holttestét Székesfehérvárott annak a Kálmánnak a szomszédságában temették el, akinek foszladozó pártjával oly kemény harcokat kellett uralma elején vívnia.

II. Géza és Borisz

  • II. Géza még 1141-ben megköszönte Gaudius spalatói érseknek, Cernacha comesnek és Spalato város előkelőinek, hogy atyja halálakor részvétüket nyílvánították, őt trónra léptekor üdvözölték. A király kegyéről biztosította Spalatót, s jogait érvényesítette. 1142 májusában kétes hitelű oklevél szerint esküvel erősítette meg Spalato város azon kiváltságait, amelyeket Kálmán király adományozott, s ezeket újabbakkal toldotta meg, egyebek mellett megadva a spalatóiaknak a vámmentes szabad kereskedés jogát.
  • Másfél évtized alatt minimálisra csökkent tehát Borisz belső magyarországi tábora, az egykori Kálmán-párt utolsó mohikánjainak csoportosulása. Míg 1132-ben Borisz a siker reményében vehette fel a harcot II. Bélával, 1146-ban és 1147-ben semmi reális esélye nem volt arra, hogy számottevő magyarországi erők mellé álljanak. Ez egyrészt már a Kálmán és II. István alatt bomladozó Kálmán-párt széthullásának végső fázisára utal, másrészt pedig jelzi azt az erőt, amellyel II. Géza Magyarországa rendelkezett.

II. Géza orosz és bizánci háborúi

II. Géza király 1151-ben esküvel erősítette meg a Kálmán király által a trauiaknak adott 1108. évi kiváltságokat.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

A bizánci érdekek nyílt érvényesülését szolgálta, hogy László felújította a XI. századi királyi hercegség Kálmán korában megszűnt intézményét, s az ország harmadrészét öccse, István kormányzása alá bocsátotta.

III. István konszolidációs kísérlete

Sebenicót a magyar király 1167-ben (vagy 1169-ben) biztosította mindazokról a jogokról, amelyeket Kálmán király adott 1108-ban Traunak.

A világi nagybirtokosság előretörése

A Gut-Keledek atyafiságába tartozott a Salamon kori Vid, a nemzetség mégsem róla, hanem az egy generációval utóbb, a Kálmán korában élő, oklevelekben is szereplő Gut és Keled comesekről vette nevét.

Írásbeliség

  • A XII. századi okleveles gyakorlat számos pon­ton Kálmán intézkedéseihez kapcsolódik. A XI. szá­zad­ban nem korlátozott, szabad végrendelkezési jogot Kálmán törvénykönyve két vonatkozásban is sza­bá­lyozta: egyrészt az ősiség elve alapján biztosította a közvetlen férfirokonság számára az örök­séget (avi­ti­ci­tas), másrészt ilyen rokonság híján a királyi kincstárra háram­lott az ingatlan (fis­ca­litas.) A király tehát érdekelt féllé vált birtokügyekben, s a ren­del­kezésekhez ki kellett kérni a király jóváhagyását. Az enge­délyezési aktus ered­mé­nye királyi pecséttel megerősített magán­ok­le­vél, illetve királyi oklevél volt.
  • A világiak körében is növekvő érdek­lődés az írásos jogbiztosítás iránt szükségszerűen fordította figyel­müket eme egy­házi testületek felé. Így a püspöki székhelyeken és nagyobb prépostságokban Kál­mán törvénye alapján istenítéleteket tartottak.
  • Ugyancsak Kálmán törvényeire vezethető vissza XII. századi jogi írásbeliségünk ama vonulatának jelen­tkezése, amely a kereskedelmi tevékenység fejlődésével kap­cso­latos. Kálmán pecsétes írás, car­tula sigillata készítését írta elő, ha keresztények és zsidók között három pensánál nagyobb összegre kiterjedő kölcsönügylet jön létre, vagy ha ingóságok adásvételére kerül sor. (Capitula de Iudesi 3–4.§)
  • A XI. század végén indult krónikás tevé­kenységet számos XII. századi író vitte tovább. A Kálmán kori alapokon bizo­nyára készült krónikafolytatás II. István alatt. Erre ugyan csak töredékekből tudunk következtetni, mivel a később, tendenciájában a II. István korival ellentétes szö­vegezés job­bára elfedte az eredeti, a Kálmán és II. István korabeli meg­fo­gal­ma­zást. Mindenesetre II. István ural­kodása alatt, 1127-ig történt események tárgyszerű elmon­dása, a király hatalmának, ere­jé­nek villámcsapáshoz hasonlítása egyaránt erre mutat. Fő tendenciájában jól elválik ettől az Álmos-ági királyok korában történt átdol­gozás és folytatás, amely egyrészt szélsőségesen elma­rasz­taló ítéletet mondott az Álmost megvakító és zaklató Kálmán és II. István uralkodásáról, más­részt pedig fel­magasztalta a félreállított Álmos leszármazottait, II. Bélát és II. Gézát. Ma még nincs pon­tos képünk arról, hogy mely években, sőt mely uralkodók alatt készültek az Álmos-ági kirá­lyo­kat dicsérő és Kálmánt, továbbá fiát dehonesztáló kró­ni­ka­passzu­sok.

R. Várkonyi Ágnes

Tudományok

A Pyber László esztergomi vikárius megbízásából az egyházi tulajdon védelmében kiadott röpirat (1707) István, László és Kálmán királyok alapítványaira és törvényeire hivatkozik, és az egyházi javak állami kisajátításának joga mellett egy Anglia példájával érvelő, ma már ismeretlen röpiratra válaszol.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

De már kialakult az a politikai ideológia, amelynek alapján arra hivatkozva, hogy Kálmán király a horvátokkal egykor rousseau-i módon értelmezhető, állítólagos szerződést kötött, a horvát nemesek egyenrangú félként léptek fel a magyar nemesekkel szemben, arra hivatkozva, hogy a közös dolgokon, így a latin hivatalos nyelven nem lehet hozzájárulásuk nélkül változtatni.

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 395–399.
  2. Balogh József, László Gyula: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 409–410.
  3. Závodszky, A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK FORRÁSAI 194.
  4. CD Croatiae I. 197.
  5. Závodszky, A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK FORRÁSAI 194.
  6. Závodszky, A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK FORRÁSAI 194.
  7. Wenzel, Árpádkori Új Okmánytár I. 25.
  8. Závodszky, A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK FORRÁSAI 177.
  9. Závodszky, A SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ ÉS KÁLMÁN KORABELI TÖRVÉNYEK ÉS ZSINATI HATÁROZATOK FORRÁSAI 184.

Irodalom

Béla hazahívására és a dukátus nekiadományozására lásd SRH I. 345, ahol is a „Hec igitur prima regni huius divisio seminarium fuit discordie et guerrarum inter duces et reges Hungarie" szavakból, melyeket vagy Könyves Kálmán korában írtak le, amikor e sok bajt hozó intézmény megszüntetésén gondolkoztak, vagy V. István korában, amikor IV. Béla és István ellentéte élénken élt az emlékezetben, nem lehet arra következtetni, hogy a dukátust 1050 körül hívták életre (így Kristó Gyula, A XI. századi hercegség története Magyarországon. Budapest, 1974), mert dukátusról a Magyar Krónika korábban is szól (SRH I. 313), vesd össze Györffy, István király és műve 538.

Ha egy szent kanonizálásának csak 1145-ben lett is feltétele a két pápai legátus által való vizsgálat, ebből nem következik, hogy amikor a magyar kereszténység több előfutárának sorozatos szentté avatására egy legátus kiküldéséről van szó, azt kétségbe vonjuk. Kisebb jelentőségű alkalomra, így a somogyvári apátság alapítására is jött egy legátus Magyarországra 1090-ben. Az igaz, hogy az ünnepélyes kihirdetés nem történt meg, csak Kálmán törekvése nyomán sejthető ennek megtörténte.

Könyves Kálmánra mint váradi püspökre lásd SRH I. 209, 432; távozására Lengyelországba: SRH I. 419.

Kálmán felemás jellemzése a krónikában: SRH I. 182, 421–422, 426. kk. II. Orbán levele: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 13; vesd össze Baumgarten Ferenc, Századok 40. 1906. 402; Gallus véleménye: Gombos I. 490; a zárai apátnőé: Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 257–258. Kálmánról negatív vélemény: Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 63. Felemás jellemzést ad róla: Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 174–175; forráskritikával ítéli meg Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 185–187. és HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 323. Életadataira: Wertner, Az Árpádok családi története 215. kk.

Kálmán első házasságára lásd Wertner, Az Árpádok családi története 219; szicíliai krónikában lásd Gombos II. 976–977; III. 2157. Buzilla nevére mint téves olvasatra lásd Mályusz Elemér, Levéltári Közlemények 35. 1964. 253–254; Velence igényére lásd Kretschmayr, Geschichte von Venedig 219. Kálmán és Velence szövetsére lásd Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles VII/4. 55–57; Wenzel, Árpádkori új okmánytár XI. 32–33; Gombos I. 60.

Kálmán és Álmos ellentétére: SRH I. 422–423. Bretiszlav és Kálmán szövetségére Gombos II. 805; az oroszországi vereségre: SRH I. 126, 423–426; Hodinka,. Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 55. kk.; Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 53. Zarándokok átvonulására lásd Gombos III. 1764; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. V. 136–137.

Kálmán koronázására Tengerfehérváron lásd Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 31–32; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 9–10; Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 266–257; e kétségbe vont okmány irodalmához lásd Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 37. sz. és 517. L; hitelességére és a hamis „Memoriale” (Gombos III. 2225) irodalmára vesd össze Györffy György, Levéltári Közlemények 41. 1970. 236.

Kálmán dalmáciai hadjáratára lásd SRH I. 126, 426, 432–433; Gombos III. 2226; vesd össze Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 206–214.

A bizánci–normann háborúhoz vesd össze Ostrogorsky, GBS2 300. Kálmán Bizáncot segíti: SRH I. 183, 433; Pauler Gyula, Századok 22. 1888. 323; az 1108. évi békeokmányra lásd Gombos I. 86. Kálmán kiváltságlevele Traunak és Spalatónak: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 45–46, 80; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 19, 37; Györffy György, Történelmi Szemle 10. 1967. 47. kk.; kiváltságlevele Dalmáciának (1105 után) és Arbénak (1111): Wenzel, Árpádkori új okmánytár I. 43–44; Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 56–58; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 22–24; vesd össze Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 44–45. sz. és Györffy György, Történelmi Szemle 10. 1967. 47. kk.

Álmos és Kálmán konfliktusáról lásd SRH I. 426. kk.; Gombos II. 872; III. 1764; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 210. kk.; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 82. kk. Álmos támadása lengyel segítséggel: SRH I. 426–427; jeruzsálemi útja: SRH I. 426–427; II. 456; királyi uradalmakban részesítése és dömösi monostoralapítása: SRH I. 427–428; Monumenta ecclesiae strigoniensis I. 88. kk.; Szabó Dénes, Magyar Nyelv 32. 1936. 56; a meszesi monostorra lásd A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I. 2; a szentjobbira: M. Simon, Supplementum ad dissertationem historico-criticam ... Georgii Pray, de dextra S. Stephani primi Hungari Regis, cum historia monasterii Sz. Jog, ... (Vacii, 1797). 94. A csóri vadászatra (1108): SRH I. 428–429; Boleszló és Kálmán szövetségére: Gombos I. 490; II. 1075; III. 2287–2288; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 215, 464; a Magyar Krónika szól Álmosnak Németországba futásáról segítségkérés végett (SRH I. 429), de a folytatás, hogy tudniillik V. Henrik segítségével megtámadta Magyarországot és Pozsonyt ostromolta, kimAradt belőle; nyilván az Álmos-ágbeli utódok krónikafolytatója törölte. E támadásra lásd Gombos II. 872. V. Henrik oklevelei: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 60–66; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt II2. 216; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 81–87.

Könyves Kálmán második házasságára és neje elűzésére lásd SRH I. 429; Wertner, Az Árpádok családi története 222.

Kálmán halála: SRH I. 430–432, 433; Gombos I. 226, 531, 806. Tévesen 1114-re teszi E. Steindorff, SF 42. 1983. 65.

Kálmán törvényeit és zsinati határozatait lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–209; vesd össze Büdinger, Ein Buch ungarischer Geschichte 144–160; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt II2. 178–183; a halastavak visszavételére (15–16. §) lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 185; a dömösi halászok halvásárlásáról: Magyar Nyelv 32. 1936. 135; Kálmán kori hamis toldalék Bakonybél halastavairól: PRT VIII. 270; udvarnokok visszavételéről: PRT X. 501; pénzjövedelem elvételéről: M. Simon, Supplementum ad dissertationem historico-criticam ... Georgii Pray, de dextra S. Stephani primi Hungari Regis, cum historia monasterii Sz. Jog, ... (Vacii, 1797). 94; Gárdonyi Albert, Budapest történetének okleveles emlékei. I. (Budapest, 1936) 3. Kálmán törvényei (Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–209) a hazai szolgák kiviteli tilalmáról: 77. §; a lóexport monopóliumáról: 76. §; a szabadok dénárjairól: 35, 45, 79–81. §; ezen adó fumarium „füstpénz&drquo; nevéről: Wagner, UB I. 107; irodalmáról lásd Eckhart Ferenc, A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig (Arad, 1908). 14–16; Hóman Bálint, Az első állami egyenes adó (Történelmi Szemle I. 1912. 161. kk.); Hóman, ÖM I. 287– 326; vesd össze még Erdélyi László, A tizenkét legkritikusabb kérdés (Kolozsvár, 1917). 131. kk. és Tagányi Károly, Társadalomtudomány 2. 1922. 216–218; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1952. 348; Györffy, István király emlékezete; Kálmán pénzverésére lásd Réthy László, CNH I. 38–50, 65. kk. sz.; Hóman, Magyar pénztörténet 236. kk. A hadireformra lásd a dénáradót, törvénye: 40. §; vesd össze Gombos III. 1767. Kálmán oroszaira: Akadémiai Értesítő 1857. 597; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 86. Tengermelléki bánra Kálmán alatt lásd T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 393; erdélyi vajdára: Fejérpataky, Kálmán király oklevelei 44, 62. A dukátusra és megszüntetésére lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 36–44; egyoldalú megközelítés: Kristó Gyula, A XI. századi hercegség története Magyarországon (Budapest, 1974). A nyitrai püspökség alapítására közvetett adat Kálmán törvénye: I. 22. § (Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 186), amikor a püspökség még nem állt fenn, és PRT I. 694. (1112–1116), amikor püspöke feltűnik. Okleveleire lásd Fejérpataky, Kálmán király oklevelei és Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 42, 43, 46. sz. A törvényszerkesztő Albericus levelét lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–183; a tarcali zsinat határozatait ugyanott 183–194; a zsidókról szóló törvényt ugyanott 195–196; az esztergomi zsinat végzéseit ugyanott 197–206; a második zsinat határozatait ugyanott 207–209. Szövegkiadással kísért magyar fordítását lásd Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1000–1526 (Budapest, 1899). 92–127; új fordítása: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. 45–67. A cartula sigillata kérdésére lásd Kumorovitz L. Bernát, Turul 58–60. 1944–1946. 29. kk.

Kálmán törvénye az indigenákról 4. §, böszörményekről 46– 49. §;

Kálmán kori zsidó beköltözésről: Gombos I. 805.

A kelet-európai történeti irodalom 1100 körüli megindulása és a hetven évre visszanyúló emlékezethatár alapján Könyves Kálmán korára teszi [az ősgesta] írását Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 222–225; más okból Kálmán kora mellett foglal állást: Kaindl, Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte 62–53; M. Plezia, Acta Antiqua 7. 1959. 291–294; Kristó Gyula, A történeti és politikai gondolkodás elemeinek fejlődése krónikairodalmunkban (Budapest, 1968). 9.

Ha azonban a feudalizmus kialakulását a feudális termelési viszonyok általánossá válásával hozzuk lényegi kapcsolatba, Kálmán kora fontos korszakhatárként adódik. A magyar történetírás régi, polgári és marxista szerzők által egyaránt alkalmazott gyakorlata, hogy a 12-13. század fordulója táján, egy meghatározott évszámhoz kötve az 1196. évi magyarországi trónváltáskor, az ország történetének tárgyalásában új fejezetet nyit. A Vita a feudális kori magyar történelem periodizációjáról című kötetben is hangsúlyozta Székely György, hogy a 12. század vége felé belső korszakhatár adódik.

A Roland és Olivér nevek magyarországi előfordulása alapján Vajay Szabolcs A magyar Roland-ének nyomában (Irodalomtörténeti Közlemények 1968. 3) című cikkében egyenesen a Roland-ének magyar változatának létére és Kálmán kori elkészültére következtet.