Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

A Múltunk wikiből
1095–1116
Irodalmi fellendülés Könyves Kálmán korában. Elkészül a Szent Lászlóig terjedő Magyar Krónika; István kisebb legendája, a Hartvik által átdolgozott István-, Imre- és kisebb Gellért-legenda; Kálmán király törvénykönyve Albericus bevezetésévei, a zsidókról szóló törvény, az esztergomi zsinat határozatai és a második zsinat végzései. Fejlődik a jogi írásbeliség (cartula sigillata).
1110 körül
A tarcali zsinat törvényhozása.
1110 után
Az esztergomi zsinat egyházi végzései.

Szent László egy gazdaságilag virágzó országot hagyott unokaöccsére, melyben a királyi jövedelmeken csak az egyházaknak tett túlzott adományok ütöttek csorbát.

Kálmán működését azzal kezdte, hogy megnyirbálta az egyház fölös jövedelemforrásait. Föld-, szőlő- és erdőbirtokokat nem vett el, de visszavett minden halastavat[1] és egyéb királyi jogot, amelyet Szent István óta nyertek el az egyházak. A halastavak lényegében folyami morotvák voltak, melyekbe áradáskor – ásott árkon át – beengedték a halban gazdag vizet, apadáskor a vizet hagyták lefolyni, míg a halat bennrekesztették. Az árhullámok végén összeszedett bőséges halzsákmányt lesózva tartósították, és szállították piacra. Hogy ténylegesen jelentős halkereskedelemmel kell számolnunk e korban, bizonyítja a dömösi összeírás, amelyben a halászokat arra kötelezték, hogy rossz fogás esetén vásárolt hallal róják le adójukat.[2] Kálmán kiszorította az egyházakat a halkereskedelemből, amikor elrendelte, hogy csak a saját szükségletüket fedező halmennyiségre tarthatnak igényt. Megjegyzendő, hogy a bakonybéli apátság a fenti törvényt (15–16. §) úgy próbálta megkerülni, hogy a hiteles 1086. évi birtokösszeíráshoz folytatólag hozzáírt hamis toldalékban minden halastavát Szent István adományának tüntette fel.[3] Ismerünk olyan egyházi panaszt is, hogy Kálmán udvarnokokat[4] vagy vámjövedelmeket vett vissza apátságoktól, de ebben a korban történt az is, hogy a kamaraispánok nem folyósították a Szent László által a budai egyháznak kiutalt évi 360 pensát.[5]

Ami a vámjövedelmeket illeti, Kálmán megduplázta a kereskedők által fizetendő vámot, míg a piacból élő szegények és a piacozó termelők vámját hagyta a régiben (33–34. §). Ugyanakkor elrendelte, hogy minden vám kétharmad része a királyt illeti, egyharmad részét az ispán, tizedét a püspök kapja.

A külkereskedelem növeléséhez hozzájárult az üldözések miatt Csehországból Magyarországra átköltözött zsidóság. Kálmán külkereskedelmi vonatkozású intézkedései közül figyelmet érdemel, hogy megtiltotta a Magyarországon született szolgák kivitelét,[6] csak az idegenből behozottak adásvételét engedte meg; ugyanakkor fenntartotta a lóexport királyi monopóliumát,[7] és csak a marhakivitelt engedélyezte a kereskedőknek. Adóreformjában legismertebb a szabadok dénárjainak (liberi denarii)[8] vagy füstpénznek[9] is nevezett 8 dénáros egyenes adó szabályozása volt. Ezt az eddig minden önálló termelő által fizetendő adót a nem katonáskodó félszabad rétegre korlátozta. Ez a számban legnépesebb réteg – a későbbi jobbágyság őse –, mely a hetes várnépekből, a centuriákba fogott udvarnokokból, továbbá a nagybirtokon élő szabadokból és külföldi telepesekből, főleg szlávokból állt, egyformán 8 dénár fizetésére volt kötelezve. Kivételt képeztek a „lovas” félszabadok, akik a királynak átvonuláskor lovasszolgálatot, fuvart, lókölcsönzést, küldöncszolgálatot stb. teljesítettek, és alkalmilag zsoldosszolgálatot láttak el; ők csak 4 dénárral adóztak.

Kálmán pénzügyi politikájában nem követte Szent Lászlót a bizánci aranyhoz viszonyított nehéz dénárok verésében, sőt letért a XI. századi féldénárok veréséről is, s ezzel elindítója lett a XII. századi aprópénz-korszaknak. Ennek fő oka az volt, hogy annyira elharapódzott az ezüstpénzek peremének lenyírása, hogy még a 30–40%-os súlycsökkenés is mindennapossá vált. Ennek megelőzésére Kálmán apró, átlagban 0,45 gramm súlyú érmeket veretett, amelyeknek nem volt sima pereme, s így alig volt mit levágni belőlük. Ez az üzérkedést akadályozó intézkedés párosult azzal, hogy a kétévenként kibocsátott érmék súlya és finomsága állandó maradt.[10]

A rendezett gazdasági és társadalmi viszonyok megengedték egy jól felszerelt hadsereg kiállítását. Kálmán mindenekelőtt szélesítette a katonáskodó réteg bázisát. Eddig a birtokos nemességen kívül csak a „szent király szabadjai” vagy „jobbágyfiai” (várjobbágyok, udvari szabadok és egyházi milesek) katonáskodtak; Kálmán a félszabad állapotú, 4 dénárral adózó szabadosok révén egy olyan réteget nyert, amely bármikor mozgósítható volt (40. §). Ez az a katonáskodó colonus-réteg, amelyről Freisingi Ottó a XII. század közepén elmondta, hogy Magyarország összes colonusaiból, önállóan termelő félszabad népeiből egytized–háromtized, sőt nagyobb rész állhat fegyverbe.

Másik fontos hadiújítása a birtokos nemesség katonaállítási kötelezettségének bevezetése volt. Elrendelte, hogy azok a birtokosok, akik falvaikban lovas szabadokkal, valójában félszabadokkal rendelkeznek, minden 100 pensa földjáradék után 1 páncélos lovast tartoznak kiállítani, illetve minden 40 pensa után egy könnyűlovast.[11]

Ami a királyi hadsereget illeti, Kálmán korában is kitapintható az idegen elem jelenléte a királyi seregben, illetve a testőrségben. Már a középkorban neki tulajdonították a Visegrád, illetve Esztergom székhelyen katonáskodó orosz testőrök letelepítését a közeli Oroszi nevű falvakban; egy-egy ilyen falu két orosz ajtónállót tartozott adni az udvarnak.[12] Kálmán idejére kell visszavezetnünk azoknak a „kunoknak”, valójában besenyőknek a jelenlétét az udvarban, akikkel fia, II. István vette magát körül.

Ami a belső adminisztrációt illeti, nem tudunk pontosan különbséget tenni az új és az ekkor feltűnő régebbi jelenségek között. Az viszont bizonyos, hogy Kálmán terjesztette ki a bán hatókörét három zsupáról az egész tengermelléki Horvátországra és Dalmáciára, ahogy az a XII. század végéig fennállt.[13] Kálmán alatt Keled ispán mint princeps et banus töltötte be e tisztet. Erdélyben is Kálmán idejében jelenik meg Merkúr gyulafehérvári ispán a princeps 'úr', illetve 'vajda' méltóságában, itt azonban lehettek előzményei a több vármegyét felölelő tartományi kormányzatnak a gyulák, Erdőelvi Zoltán és a XI. századi tribunus méltóságában.[14]

Valószínűleg nem új a királyság (regnum) és a dukátus párhuzamos szervezetében a nádorispánnak (comes palatii) megfelelő ducis comes (palatii), valamint a mellettük fungáló „nagyobb szolgálattevők” (maiores ministri) irányító szerepe. Viszont Kálmánhoz fűződik a dukátus eltörlése és ezzel a kettős adminisztráció megszüntetése. A sok kárt okozó dukátusi intézmény végleges megszüntetésére 1106 és 1113 között kerülhetett sor.[15]

A dukátus központját, a nyitrai várban levő hercegi palotát, melynek függelékeként addig is állt egy kis bazilika, működött egy társaskáptalan, Kálmán egyházi célra szentelte, és 1112-1113-ban megalapította benne a nyitrai püspökséget. A püspökség alá rendelte az esztergomi egyházmegyéből kihasított Felső-Vág vidékét, amelyre egy időben a prágai püspökség is igényt formált. A nyitrai püspökség Kálmán kori alapítását is csak közvetett adatokból tudjuk megállapítani;[16] Vak Béla uralomra jutása után senki sem büszkélkedett Kálmán jótéteményeivel, még kevésbé tartotta fenn az emlékezet kisebb alapítványait. Kálmán ugyanakkor nagy gondot fordított az egyházak Szent István kori birtokállományának helyreállítására. Erről tanúskodik három eredetiben fennmaradt oklevele: az első a veszprémvölgyi apácák görög alapítólevelének átirata és latin megerősítése 1109-ben, a második a zobori apátság nyitrai és trencséni vámharmadának visszaítélése 1111-ben, a harmadik az apátság birtokainak összeírása 1113-ban.

Kálmán általános érvényű egyházi és világi intézkedéseit zsinati határozatokban hagyta az utókorra. Az uralkodása elején tartott tarcali zsinat főként világi, az esztergomi és a harmadik zsinat legnagyobbrészt egyházi döntéseket foglalt írásba. A tarcali zsinat végzéseit 84 törvénycikkben összeállító Alberik (Albericus) bevezetéséből, amelyet Szerafin érsekhez intézett, megismerjük a dekrétum létrejöttének előzményeit.[17] Kálmán revízió alá kívánta venni a korábbi magyar törvényeket; kimondottan Szent István törvényeit, melyek egy évszázad óta, amikor is a pogány magyarságnak az új rendbe való betörését kemény intézkedések célozták, elavultak, és ki nem mondva Szent László törvényeit, amelyek fél évszázados belharc után túl szigorú eszközökkel próbálták a tulajdonviszonyokat biztosítani, és ráadásul László három törvénye ellentmondó rendelkezéseket is tartalmazott. Kálmán törvényrevíziójának voltak ellenzői, de végül is a tarcali zsinaton a király és az országnagyok tanácskozása során megszületett az új törvénykönyv, amely több mint egy évszázadra alapja lett a hazai jogéletnek.[18]

A törvénykönyv – nem egészen sikerült elrendezésben, ami a kodifikáláshoz nem értő Alberik hibájául róható fel – a következő tárgykörökre terjed ki: 1. Birtokjog. 2. Bírói illetékesség és perrendtartás. 3. Szabadok és szolgák státusmegállapítása. 4. Böszörmények és zsidók jogviszonyai. 5. Adó, vám és kereskedelem. 6. Tolvajlás. 7. Erkölcsvédelem. 8. Egyházi határozatok.

A különböző intézkedésekre a tárgynak megfelelő helyen kitértünk, itt csupán néhány fontos döntést emelünk ki. A törvénykönyv birtokjogi vonatkozásban kimondja, hogy az egyházi birtok vissza is vehető (15–16.§). A magánbirtoklás terén különbséget tesz a Szent István által adott és a később adományozott birtok örökölhetősége terkintetében; az előbbit a birtokszerző nemzetsége örökli, az utóbbi a fiú és fivér nemlétében visszaháramlik a királyra.

Perrendtartás szempontjából a leglényegesebb, hogy az alsó fokú bíróság (ispán, királybíró és billogos), valamint a király udvari bírósága mint fellebbviteli fórum közé beiktat egy közbenső bírói fórumot, tudniillik minden püspökségen évente kétszer zsinatot tartanak, ahol az ispánok és méltóságviselők együtt ítélkeznek (2.§). A tüzesvas- és forróvízpróbák helyét a püspöki székhelyekre és két társaskáptalanra (Pozsony, Nyitra) korlátozza (22.§).

A státusmegállapítás terén a 8, illetve 4 dénáros adót fizető rétegek megállapítása és a hadkötelezettség szabályozása mellett négy törvénycikk foglalkozik a kóbor szolgák helyzetének szabályozásával. (41–44. §). A tolvajlás büntetésében mutatkozik leginkább a törvény szigorának enyhítése; a törvénykönyv ennek kapcsán három ízben tér ki a vakítás büntetésének mellőzésére, és szól az elfogott tolvajjal való kegyetlen bánásmód enyhítéséről is (51–54., 84. §). A középkorban páratlan felvilágosultságról tesz tanúságot a boszorkányokról (striga) szóló dekrétuma: „Boszorkányokkal szemben, akik nincsenek, semmiféle kereset ne legyen” (57.§).[jegyzet 1]

Egyházi rendelkezéseiben a reformpápaság zsinati határozatainak átültetésére törekedett. Határozottan tilalmazta, hogy ispánok vagy vitézek az egyházak felett hatalmat gyakoroljanak (65. §), viszont a papi nőtlenség tekintetében enyhébb álláspontot foglalt el, amikor csak a másodnős papok és a papok rossz hírű asszonyokkal való elválasztása mellett tört lándzsát.

A böszörményekkel (izmaelitákkal) szemben a beolvasztás érdekében hozott határozatokat. A zsidókat keresztény rabszolgák vételében és eladásában tilalmazta; megengedte viszont nekik a birtokszerzést és a birtokon a pogány rabszolgákkal való födművelést, de lakhelyüket a püspöki székhelyekre korlátozta.[19]

A tarcali zsinat határozatai utóbb, a zsidóüldözések nyomán történt bevándorlás után hétszakaszos törvénnyel egészültek ki, amely főleg a zsidók és keresztények közötti adásvételt szabályozta. Meghatározta a zálogadás és tanúállítás módozatait, és ami a hazai írásbeliség fejlődése szempontjából a leglényegesebb, 3 pensa feletti értéknél elrendelte pecsétes írás (cartula sigillata) készítését. Egy Vak Béla kori összeírás tanúsága szerint ez az intézkedés sem maradt írott malaszt.[20]

Kálmán uralkodásának második felében, de a király távollétében tartotta meg Lőrinc esztergomi érsek tíz püspökével az esztergomi zsinatot, amelyen a magyar egyház rendjét az 1095. évi piacenzai és az 1100. évi poitiers-i zsinatok határozatainak figyelembevételével szabályozták.[21] Az esztergomi zsinat az istentiszteletek rendjétől kezdve a papok és szerzetesek életének szabályozásán keresztül olyan területekre is kiterjeszkedett, amely az egész magyar társadalmat érintette. A világi törvényhozás ugyanis a keresztény vallás által tiltott bűnök feletti ítélkezést jelentékeny részben átengedte az egyházi törvényszéknek, amelyet alsó fokon az esperes, felső fokon a püspök gyakorolt. Az elítéltet különféle vezekléseknek vetették alá; ezek sorában az elzárásnak is komoly szerepe volt. Éppen ezért rendelkezett úgy a zsinat, hogy minden püspöki városban házat kell építeni a vezeklőknek (52. §), külön a szabadoknak és külön a szolgáknak. Bizonyos vétségek esetén, amilyen a pogánykodás, a szabadokat 40 napi vezekléssel sújtották, a szolgákat viszont csak 7 napival, de ez veréssel volt egybekötve (7–9. §). Ha a falu mulasztott el papot hívni, akkor a falunagy és két faluvéne vezekelt ugyanilyen módon (10. §). A 40 nap – 7 nap penitencia utóbb túlzottnak bizonyult, mert a második Kálmán kori zsinat az ünnep elmulasztóira szabott büntetést szabadoknak 3 napra, szolgáknak 7 csapásra csökkentette.

Az egyházi művelődés emelését szolgálta, hogy a tudatlan papok működését nem engedélyezték (6. §), és előírták, hogy minden papnak legyen breviáriuma (66. §), ugyanakkor a feudális viszonyok korlátozták a közművelődést, mert a zsinat tilalmazta, hogy bárki más szolgáját ura engedélye nélkül betűvetésre tanítsa vagy papnak adja (69. §).

A Kálmán uralkodásának végén tartott második zsinat volt hivatva eleget tenni a papi nőtlenség római követelményeinek. Most már nem elégedtek meg a nős papok elmozdításával, hanem kimondták, hogy diakónusi vagy magasabb papi fokozatra csak nőtlen pap léphet, vagy olyan, aki feleségétől külön élve önmegtartóztatást fogad (8–10. §). Egyéb, főként a házasságjoggal kapcsolatos intézkedései kiegészítő jellegűek.[22]

A Kálmán uralkodása alatt hozott törvények és zsinati határozatok hosszú időre a legmagasabb szinten zárták le azt a törvényalkotó munkát, amit István király kezdett el, és így méltán nyerek elhelyezést együttesen a mindenkori magyar joggyűjtemények élén. Kálmán törvényei kiálltak azt a deheroizálást is, amit a törvényhozó alakja az udvari történetírásban elszenvedett.

Lábjegyzet

  1. Závodszky, Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 191.

Irodalom

Kálmán törvényeit és zsinati határozatait lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–209; vesd össze Büdinger, Ein Buch ungarischer Geschichte 144–160; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt II2. 178–183;

  1. a halastavak visszavételére (15–16. §) lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 185;
  2. a dömösi halászok halvásárlásáról: Magyar Nyelv 32. 1936. 135;
  3. Kálmán kori hamis toldalék Bakonybél halastavairól: PRT VIII. 270;
  4. udvarnokok visszavételéről: PRT X. 501;
  5. pénzjövedelem elvételéről: M. Simon, Supplementum ad dissertationem historico-criticam ... Georgii Pray, de dextra S. Stephani primi Hungari Regis, cum historia monasterii Sz. Jog, ... (Vacii, 1797). 94; Gárdonyi Albert, Budapest történetének okleveles emlékei. I. (Budapest, 1936) 3.
  6. Kálmán törvényei (Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–209) a hazai szolgák kiviteli tilalmáról: 77. §;
  7. a lóexport monopóliumáról: 76. §;
  8. a szabadok dénárjairól: 35, 45, 79–81. §;
  9. ezen adó fumarium „füstpénz” nevéről: Wagner, UB I. 107; irodalmáról lásd Eckhart Ferenc, A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig (Arad, 1908). 14–16; Hóman Bálint, Az első állami egyenes adó (Történelmi Szemle I. 1912. 161. kk.); Hóman, ÖM I. 287– 326; vesd össze még Erdélyi László, A tizenkét legkritikusabb kérdés (Kolozsvár, 1917). 131. kk. és Tagányi Károly, Társadalomtudomány 2. 1922. 216–218; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1952. 348; Györffy, István király emlékezete;
  10. Kálmán pénzverésére lásd Réthy László, CNH I. 38–50, 65. kk. sz.; Hóman, Magyar pénztörténet 236. kk.
  11. A hadireformra lásd a dénáradót, törvénye: 40. §; vesd össze Gombos III. 1767.
  12. Kálmán oroszaira: Akadémiai Értesítő 1857. 597; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 86.
  13. Tengermelléki bánra Kálmán alatt lásd T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 393;
  14. erdélyi vajdára: Fejérpataky, Kálmán király oklevelei 44, 62.
  15. A dukátusra és megszüntetésére lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 36–44; egyoldalú megközelítés: Kristó Gyula, A XI. századi hercegség története Magyarországon (Budapest, 1974).
  16. A nyitrai püspökség alapítására közvetett adat Kálmán törvénye: I. 22. § (Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 186), amikor a püspökség még nem állt fenn, és PRT I. 694. (1112–1116), amikor püspöke feltűnik. Okleveleire lásd Fejérpataky, Kálmán király oklevelei és Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 42, 43, 46. sz.
  17. A törvényszerkesztő Albericus levelét lásd Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 181–183;
  18. a tarcali zsinat határozatait ugyanott 183–194;
  19. a zsidókról szóló törvényt ugyanott 195–196;
  20. A cartula sigillata kérdésére lásd Kumorovitz L. Bernát, Turul 58–60. 1944–1946. 29. kk.
  21. az esztergomi zsinat végzéseit ugyanott 197–206;
  22. a második zsinat határozatait ugyanott 207–209. Szövegkiadással kísért magyar fordítását lásd Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1000–1526 (Budapest, 1899). 92–127; új fordítása: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. 45–67.


Könyves Kálmán kora
Álmos kalandjai és bukása Tartalomjegyzék