Központosító belpolitika

A Múltunk wikiből

Géza minden oldalról biztosította a békét szomszédaival, s teljes erejét a belső harcnak szentelhette. Küzdelmeinek nem maradt krónikása, de a nagylegenda azon szavaiból, hogy megkeresztelkedése után „szerfölött szorgoskodott, hogy a lázadókat megfékezze és az istentelen szokásokat eltörölje”, valamint abból a megjegyzésből, hogy „kezeit embervér fertőzte meg”,[jegyzet 1] kétségtelen, hogy azokat a törzs- és nemzetségfőket, akik ellenálltak uralma kiterjesztésének és az új hit terjesztésének, megtámadta és megsemmisítette.

Géza uralmának kiterjesztésére csak településtörténeti jelenségekből tudunk következtetni. Amikor Taksony meghalt, Géza nem vette birtokba apja Duna-balparti szállásváltó útját, ahol a nomád rend szerint az özvegy és kiskorú fia maradhatott meg. A kalocsai székhely melletti Szentgál-patrocínium talán még a 972. évi megkeresztelkedés idejéből származik.

A nyugatra fordulás legbiztosabb jele, hogy új, állandó székhelyét a nyugat felé tekintő Esztergomban választotta meg. E helyen, ahová „a Duna sok vidék gazdagságát hordja össze”[jegyzet 2], építette fel hegyi várát, István vértanú templomát, s a vár alatt létesült az az iparos- és kereskedőtelep, amely egyben a Duna hajóforgalmának vámolóhelyéül szolgált. Kezdetben – bizonyára az első nagyfejedelmek példáját követve – a Duna jobb partján választotta meg téli-nyári szállásváltó útját, a pécsváradi (décsédi) téli udvarhelytől Győr vidékéig, ahol Pannonhalmán sejthetünk egy korai fejedelmi udvarhelyet. Uralma kiterjesztésével azonban újabb és újabb udvarhelyeket szerzett magának. Ilyen a Szabolcs utódaitól elkobzott Székesfehérvár, amelyet szállásváltó útján bizonyára évente kétszer is felkeresett, és ilyen lehetett hegyvidéki nyaralóhelye, a Hont megyei Devicse. Ez a Géza nevét őrző udvarhely a XIII. században is a zólyomi királyi nyaraló uradalom egyik központja volt, és különös jelentőségét az adta meg, hogy a legkorábbi magyarországi ezüstásó hely, a „Bányának” nevezett Selmecbánya közelében feküdt.[1]

Géza az Esztergom székhelyet metsző észak-déli útról kiindulva – szövetségesei támogatásával – uralma alá hajtotta a nyugati és keleti országrészeket. Szövetségese lehetett mindenekelőtt öccse, Mihály, valamint kezdetben távolabbi unokaöccse, Zerind fia Koppány. Koppány, a Somogy körüli Koppány nevű udvarhelyekből és falvakból következtethetően, a TevelTormás-ág szállásterületén kapott udvarhelyeket, Baranya, Tolna és Veszprém megye nyugati részén. Bár Erdély nagy része Géza sógorának és szövetségesének, a gyulának uralmi területe volt, az Árpádok itt egy-két sóbányát mindig a kezükben tartottak. Erre enged következtetni a tordai és dési sóbánya közelében egy-egy Décse nevű falu is.

Géza uralmának támaszai közül egynek a nevét ismerjük biztosan: Beled vagy Béld, aki a krónika szerint Sarolttal való házasságát létrehozta. Lehet, hogy a gyulák rokonságához tartozott.

Valószínű, hogy Géza hívei közé tartozott az a Pata, akit Anonymus Aba Sámuel felmenői között emleget. A Pata(j) helynevek elterjedése éppenséggel Árpád-házi rokonra mutat, aki a Duna melléki és mátraalji részek mellett a nyitrai és bihari dukátusban is nyert szállást, sőt alighanem a kolozsi sóbánya kézben tartásával is meg volt bízva.

Ide sorolhatjuk a Taksony korában beköltözött besenyő Tonuzoba fiát, Urkundot is, akinek Magyarországon letelepített besenyői Géza katonai erejét növelték.

Miben állt Géza fegyveres ereje? Géza katonasága lényegében három elemből tevődött össze: nehézfegyveresek, magyar harcos jobbágyok és könnyűlovas katonai segédnépek.[2]

Géza seregének elitje olyan nehéz fegyverzetű lovagságból állt, mint amilyen Meskó lengyel fejedelemé volt. Az utóbbit Ibrahim ibn Jakub 965-ben így jellemezte: „Háromezer páncélosa van helyőrségeken (szétosztva); egy század belőlük annyit ér, mint tíz más század. Ő ezt a legénységet ellátja posztóval, paripával, fegyverrel és mindennel, amire szükség van.”[jegyzet 3][3] Ilyenféle páncélosoknak az emlékanyaga maradt fenn magyarországi régészeti leletekben, sok egyenes kardban, Karoling-lándzsában, baltában és egy-egy sisakban. Ha e fegyverek nagy része Géza páncélosaihoz kapcsolható is, nem szabad elfelejteni, hogy a magyarok a honfoglalás, a győztes harcok, például a 907. évi pozsonyi csata és a kalandozások során több tízezer nyugati kard és más fegyver birtokába jutottak, amelyek méltán jelentkeznek kalandozó vitézek sírjaiban is. A nem fegyverrel szerzett kardokat kereskedelmi úton szállították be a Rajna-vidékről, részben Dél-Németországon, de még inkább északi közvetítéssel, Lengyelországon át. Baltát és más vastárgyakat a fejedelem kovácsai állítottak elő, akik a nyersanyagot a vasas-rednekek központjaiból, a két Vasvárból kapták. A vaskeretes, bőrrel bevont fapajzsot a csatárok állították elő. E nehéz fegyverzetű sereg javarészt idegen zsoldosokból állt, skandináviai orosz varégekből, akiket magyarul varangnak vagy kölpénynek neveztek. Hozzájuk számíthatók a szomszédos szláv népek, például a bolgár nándorok és fehér horvátok harcosai. Tisztjeik azon sváb (alemann) lovagok közül kerülhettek ki, akikről a Magyar Krónika tesz említést; Géza korában beköltözött lovag volt a Hont és Pázmány testvérpár, Héder és sokan mások.[4]

Hadseregének zömét a magyar harcos jobbágyok tették ki. Géza másfél évtizedes harc során elérte, hogy csak ő és hívei rendelkezhettek katonai kísérettel, harcos jobbágyokkal. E különböző törzsekből rekrutálódott katonaelem jelentkezik a törzsi helynévvel nevezett falvakban (Nyék, Megyer, Kürt stb.). Könnyebb fegyverzetüket, visszacsapó íjukat, rombusz alakú vas nyílhegyeiket itthon állították elő íjjártók és kovácsok. Nehezebb pontos választ adni arra, hogy mi biztosította e harcos jobbágy réteg megélhetését. Amíg a nehéz fegyverzetű zsoldosok lakhelye a fejedelmi központokban kereshető, és pénz, paripa, posztó volt a zsoldjuk, a harcos jobbágyság falvakban lakott és szolgákkal gazdálkodott. Valószínű, hogy az a szállás, ahol laktak, és azok a szolgák, akik nekik termeltek, a fejedelem tulajdonai voltak, s így hűbér jellegű viszony kapcsolta e vitézeket urukhoz, de a külföldi hadjáratokon szerzett foglyokból részesülhettek, s így megalapozhatták saját gazdaságukat is. Abból a körülményből, hogy utóbb két szolgacsaládot rendeltek egy pap ellátására, és hogy a XIII. században két eke föld tartozott egy harcos jobbágyfiú gazdaságához, megkockáztatható az a feltevés, hogy egy harcos jobbágyot két szolgacsalád tartott el; néhány törzsnévvel nevezett faluban a harcos jobbágyok és a szolgaelem aránya valóban egyharmad – kétharmad.

A magyar lovasjobbágy-haderőt egészítették ki a csatlakozott keleti népekből álló katonai segédcsapatok. Ezek főként székelyekből és besenyőkből kerültek ki, s feladatuk volt a háborúban elöl járni és utóvédet adni. Feltehető, hogy nagycsaládi közösségekben éltek, és a nagycsalád harcoló tagjait a nomád családi gazdaság tartotta el.

Géza hadi reformját az jellemezte, s ez volt legnagyobb pozitívuma, hogy a hadsereg fenntartásáról belső erőforrásokból gondoskodott, s ezáltal nélkülözni tudta a kalandozásokon nyert „zsoldkiegészítést”. Ez a „milícia” volt záloga Géza külföldi békepolitikájának, és ez volt az az erőszakszervezet, amellyel a központosítást végrehajtotta.

Mit ért el Géza a vezéri nemzetségek uralmának megtörésével?

Nomád társadalmakban, ahol „egy fő alatt állanak” akkor is, ha a főhatalom kettős fejedelemséggel meg van osztva, az önálló gazdasággal rendelkező nagycsaládok adóra voltak kötelezve. A mongol birodalomban például minden „nyáj” (az aulhoz tartozó gazdasági egység) évente 1 kétéves báránnyal tartozott szolgálni a kagánnak, emellett lótejet adó kancákat és futárlovakat tartoztak adni szükséglet szerint. A magyar és székely viszonyokhoz közel álló Volgai Bolgárországban a fejedelem terményadót nem szedett, csak házanként egy cobolyprémet, ami itt pénz gyanánt forgott, továbbá minden házasuló lovat adott a királynak.

A X. század lazább politikai szervezetű korszakaiban, így Taksony alatt az Árpád-fiak és folyami partvonallal rendelkező vezérek, bizonyára önállóan adóztatták a területükön lakókat. Tormás, Apor és a gyula maga szedte a magyar és kabar nagycsaládok állatadóját és az erdővidék lakóinak nyestadóját; csak ez képesítette őket arra, hogy katonai kíséretet tudjanak fenntartani.

Géza törekvése az volt, hogy a nagyfejedelmi hatalom centralizálásával mind a magyar köznép, mind a fekete magyarok, mind a szlávok etnikai adóját a maga számára szerezze meg, és a vezérek ellátását saját rabszolgagazdaságukra szorítsa vissza. Amilyen mértékben törte meg a lázadó vezérek hatalmát, és amilyen mértékben érte el, hogy katonai kísérete csak neki és jobbágyurainak volt, úgy ragadta kézbe alattvalóik adóját.

Egy ponton nem tudta a „központosítást” végrehajtani. Géza uralmának egyik kerékkötője volt az a rendszer, hogy az ország egy részén a hercegekkel kellett osztoznia. Az egyik dukátust bizonyára öccsének, Mihálynak adta át, de nem maradt emlékezet arról, hogy vele ellenséges viszonyba került volna. A soron következő Koppány is igényelte jussát, és nincs biztos nyom arra, hogy akár a bihari, akár a nyitrai dukátusban részesült volna. A nyugattal való kiegyezés után éppenséggel megnőtt a nyitrai országrész jelentősége a kereskedelmi kapcsolatok terén, s ezt a nagyfejedelem nem engedhette ki a hozzá legközelebb állók kezéből. A konfliktus István születésével és növekedésével vált akuttá, amikor – mint annyiszor korai történelmünkben – felmerült az utódlás két alternatívája: Vajon a régi törvény szerinti hagyományos szeniorátusi, avagy a nyugaton dívó elsőszülöttségi utódlás (primogenitúra) érvényesüljön?

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 379.
  2. Gombos II. 1720.
  3. Mon. Pol. Hist. Nova Ser. I. 147.

Irodalom

  1. A Géza kori udvarhelyekre lásd Györffy György, Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 207. kk.;
  2. Géza seregének összetételére lásd Györffy György, Koppány lázadása. Somogy megye múltjából I. 1970. 21. kk.; Studia Turcica 209. kk.
  3. Ibrahim ibn Jakub adatát Meskó seregére lásd Monumenta Poloniae historica. Series nova = Pomniki dziejowe Polski I. Ed. T. Kowalski (Kraków, 1946). 147.
  4. Géza nehéz fegyverzetű seregére lásd László, A honfoglaló magyar nép élete 123–124; Bakay Kornél, Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéséhez (Pécs, 1965); Acta Archaeologica Hungarica 19. 1967. 105–173.


Géza fejedelem kora
Géza békés külpolitikája Tartalomjegyzék István trónjának biztosítása