Központosító harcok

A Múltunk wikiből
1002 után
Ajtony megkeresztelkedése Bizáncban.
1003
István király hadat indít Erdélybe, a bizánci szövetségbe bevont Gyula vezér ellen. Gyula családjával Magyarországra jön, helyébe, Gyulafehérvárra Erdőelvi Zoltán kerül.
1003–1004
Querfurti Brunó (Bonifác) az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1005–1008
Querfurti Brunó (Bonifác) ismét az Ajtony területén lakó fekete magyarok között térít.
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula–(Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.

István atyjától egy kemény harcok árán központosított országot örökölt; Koppány volt az egyetlen, aki mellőzése után megengedhette magának, hogy szembenézzen Gézával.

István koronázásakor, amikor a főurak a kíséretükkel egybesereglettek, ki kellett derüljön, hogy kik azok, akik nem jelentek meg, és nem kiáltották: „Éljen a király!” Kik azok, akik a régi törvény alapján Koppány uralmát tartották volna jogosnak, akik a Bulcsút és Lélt felakasztó Henrik unokáját, Gizellát ősi ellenségüknek tekintették, s akik a latin papok beszédét istentelenségnek minősítették.

Két vezéri sarjról tudunk, aki nem ismerte el Istvánt királynak, aki görög papoktól hagyta „megfertőzni” magát, és „mindenben ellenszegült” a királynak: az erdélyi Gyula és a Maros–Al-Duna vidéki Ajtony. Bár érdekeik közösek voltak, mégsem alkottak közös frontot; alighanem azért, mert maguk is riválisok voltak a Maros partján. Sem Gyula, sem Ajtony nem lépett fel fegyveresen István ellen, de lehetetlenné tette az új szervezet kiépítését, és mint önállósult tartományúr külön utakon járó politikát folytatott. Mozgalmukat támogatta országukban mindenki, aki a régi pogány rendhez húzott: nemzetségfők, vitézek, szabadok és a területükön lakó fekete magyarok. Egy másik, félreeső tartományban talán hosszabb ideig észrevétlenül dacolhattak volna, a Maros vidékén azonban nem, mert Gyula országa kiterjedt a sóbányákra, amelyekből a fő rész az Arpádokat illette meg, Ajtony pedig a só fő útvonalán tartotta rajta a kezét.

István 1003-ban személyesen indított hadat anyai nagybátyja, Gyula ellen, akit a szlávok Prokujnak, Maradéknak neveztek, és a magyar törzsfők szláv vojavoda címével illettek. A Gyulafehérvárt székét tartó Gyula nem állt ellen, feleségével és két fiával, Bujával és Bonyhával megadta magát. István kiséretében Magyarországra jöttek, és itt kaptak kárpótlásként szálláshelyet; a helynevekből úgy tűnik, hogy a Dunamelléken és Heves megyében, ahol beházasodott családtagok tartották udvaraikat, és ahol Saroltnak is volt szállása.[1]

Behódolt Gyula testvére, Zsombor is, aki téli szállásait az északerdélyi három Zsombor faluban tartotta; nyári szállásait pedig az Olt-kanyarbeli két Zsombor helynév jelzi.

István, aki a tartományurak helyére megbízható rokonait ültette, Dél-Erdélybe, Gyula helyére egyik unokatestvérét, Erdőelvi Zoltánt helyezte, Észak-Erdélybe, Zsombor várába és a szamosi útra másik unokaöccsét, Dobokát; Zsombor Olt-menti legelőterületét pedig helynevekből következtethetően részben Zoltán, részben Doboka kapta. Mint az Altaichi Évkönyvekből megtudjuk, rögtön ezután megkezdődött a tartományban a keresztény hitre való erőszakos térítés. Maga Gyula keresztény volt ugyan, talán még nagybátyja Tisza vidéki gyulasága idején keresztelték meg. Erdélybe azonban ebből alig mentődött át valami. Egyetlen görög patrocínium, Szent Demeter jelzi, hogy Bonyha Kis-Küküllő-parti udvarhelye felett állt egy templom, amelyben pislákoltak a gyertyák az ikonok előtt.

Gyula – mint megtért rokon – bekerült István királyi kiséretébe, s néhány év múlva egyik vezére lett az Ajtony ellen küldött seregnek.

Anonymus azt állítja, hogy Ajtony a Maros és Temes mentén megszálló Galád úrnak volt a leszármazottja. Géza halála után tartományúri hatalmat épített ki: a Körösök vidékétől le az Al-Dunáig, a Tiszától Erdélyig és a Szörénységig terjedt országa. Központja Marosvár volt, ahol talán még Zombor gyula idejében felépült az a Keresztelő Szent János-templom, illetve -monostor, amely Csanád várának törökkori felvételén mint háromkaréjos centrális templom jelentkezik. Ha hihetünk a legendának, Ajtonynak, „aki a keresztény hitben nem vala tökéletes,”[jegyzet 1] hét felesége volt. Igaznak tűnik az a feljegyzés, hogy sok nemes és vitéz volt uralma alatt; ólban tartott lovai mellett megszámláhatatlan szilaj ménese volt, rengeteg barma, továbbá jószágai és udvarai.

A Taksony és Géza uralma alatt hagyományossá vált bolgár–magyar barátság és görög–magyar ellentét légkörében Ajtony a görög oldalra állt. Mivel II. Baszileiosz császár 991-ben, a bolgárok ellen indított offenzívája alkalmával szövetségeseket keresett a bolgárok háta mögött – követeket küldött a horvát és diokleiai szerb uralkodókhoz, megtisztelő címekkel és ajándékokkal halmozva el őket –, lehet, hogy az Al-Duna mellett tanyázó Ajtonyt is kitüntette. Ajtony ugyanis a görög hajók számára az Al-Dunán mindig elérhető volt. De ha előbb nem is, 1001-ben indított nagy balkáni támadása előtt mindenképpen felvette a kapcsolatot vele, és Vidin elfoglalása (1002)[2] után a császár személyesen keresztelte meg a nála megjelenő nagyurat. Ajtony a bizánci világbirodalmat érezve háta mögött önálló politikába kezdett. Nem ismerve el a királyi jogot az új monarchiában, megvámolta a király Maroson leszállított sóját. Törésre a Gyula ellen vezetett hadjárat után került sor, amikor Ajtony országa határos lett a bizánci birodalommal.

Az Ajtony elleni hadjárat történetét a nagy Gellért-legenda tartotta fenn. Ez a legenda a XIV. században készült, de szerzője valószínűleg felhasznált egy korai legendát is, amely 1083-ban, Gellért szentté avatása alkalmából készült, esetleg csanádi feljegyzésekre támaszkodott.

Az Ajtony elleni hadjárat időpontja vitatott.[3] Mivel a nagy Gellért-legenda az Ajtony elleni hadjárat elbeszélése után, a következő fejezetben szól Gellért püspökké tételéről, és ennek időpontja 1030 volt, sokan 1028 tájára tették Ajtony legyőzését. Eltekintve attól, hogy ez a forrás is beszúrja Ajtony legyőzése és a püspökké tétel közé, hogy „miután Szent István látta, hogy országa a harcoktól megnyugodott, visszahívta ... Gellértet a remeteségből”[jegyzet 2], s ugyancsak a harcok megnyugvása utánra tette Gellért püspökké tételét a XII. század eleji kislegenda. A harcok pedig Ajtony legyőzésétől kezdve 1030-ig nem nyugodtak meg. Az Ajtony elleni harcot azonban István uralkodásának elejére datálja Szent István nagylegendája, amely István ifjúkorában beszéli el a vezérek legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt; az előbbi vezér ugyanis a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a Szent György segítségével megvert Ajtony[jegyzet 3]. De emellett szól Querfurti Brunó–Bonifác híradása is az itt lakó „fekete magyarok” megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban.

Querfurti Brunó, a magyar legenda Bonifác mártírja főrangú szász család gyermeke volt. A magdeburgi missziós központban nevelkedett, majd III. Ottó kiséretében Rómába ment, ahol az aventinusi Szent Elek és Bonifác-kolostor szerzetese lett. Egy ideig Szent Romuald oldalán a ravennai Pereumban remetéskedett, majd poroszországi térítő útra készült, de ide a német–lengyel hadiállapot miatt nem juthatván el, 1003 tavaszán a Dunán lehajózott, és „Magyarország alsó végeire”, a fekete magyarok (Nigri Ungri) közé ment téríteni. Brunó vágyott a mártíromság után, de ezt itt nem érhette el, bár a nyakán megsérült, és beteg vállal folytatta az útját. Második, hosszabb magyarországi tartózkodása (1005–1008) után, 1009 elején Lengyelországból írta II. Henriknek friss értesülését, hogy a fekete magyaroknál megindult a térítés erőszakos eszközökkel, és Szent Péter legációja indult hozzájuk, amiből arra lehet következtetni, hogy Ajtony legyőzése 1008-ban történt.[4]

István király az Ajtony elleni sereg vezérévé Csanádot tette meg. Csanádról Szent Gellért legendája azt állítja, hogy korábban Ajtony vitéze volt, aki miután Ajtonynál bevádolták, és el akarták tenni láb alól, átszökött István udvarába, ahol megkeresztelkedett, és István őt tette meg az Ajtony elleni sereg vezérévé. Ezt az előadást nem támogatja az a körülmény, hogy Ajtony területén – a később róla elnevezett Marosvártól eltekintve – helynevek nem tartották fenn szállása emlékét. E tekintetben a XIV. századi legendával szemben Anonymusnak kell igazat adnunk, aki szerint Doboka fia Csanád István unokaöccse volt.

A Duna bal partján, amelyet Géza a hercegeknek engedett át, három Csanád helynév őrízheti szállása emlékét: Érsekcsanád Baja mellett, Csanád-puszta Dunavecse mellett és Csomád, hajdan Csanád Vác mellett. Ha az utóbbi névadója egy később élt Csanád is lehetett, a Baja és Vecse közti partvonal is hercegi szállásváltó útra mutat.

A legenda leírása az ütközetről nehezen hihető mondai elemeket tartalmaz. Csanád felvonulása Oroszlámos mellett, ahol álmában állítólag egy oroszlán ébresztette fel, hogy induljon támadásra, és ahol utóbb monostort alapított, nyilvánvalóan névmagyarázó népmonda. A Csanád-nem birtokolta az Árpád-korban a Kanizsa melletti Oroszlámosmonostort, ez azonban nem valami álom után kapta a nevét, hanem azért, mert kapubejáratát kőoroszlánok diszítették.[5]

Ismert mesemotívum az is, hogy a győztes – esetünkben Csanád – az általa megölt vezér nyelvét kivágja, és azzal igazolja hőstettét az ármánykodó, a diadalt magának vindikáló vetélytárssal – esetünkben Gyulával – szemben. Annyit azonban a meséből elfogadhatunk, hogy főszereplői, Csanád és Gyula valóban részt vettek a csatában, annál is inkább, mert ez a mese összhangban van egy a történeti ténnyel, nevezetesen azzal, hogy Gyulát „a király úr udvarából kivetették”, Gyula ugyanis nem sokkal utóbb külföldre szökött.

A legenda szerint a csata Nagyőszön, a kanizsai átkelőhelytől távolabb, attól keletre zajlott le. Ha ez nem is tekinthető bizonyosnak, az kétségtelen, hogy Ajtony a csatában elesett, és országa István király kezére került.

István nem írtotta ki Ajtony családját. Leszármazottai, az Ajtony nembeliek a XIV. század elejéig birtokolták a Maros-parti Ajtonymonostorát, továbbá néhány falut a környéken és a borsod-gömöri határon.

Lehet, hogy Ajtony volt az elrejtője a nagyszentmiklósi aranykincsnek, amely a Marosvár és Nagyősz között fekvő Nagyszentmiklóson került elő.

A kincs eredete régóta vitatott, végérvényesen ma sincs tisztázva. Régészetileg több kelet felé mutató csoportra különíthető, és így az idők folyamán több helyről tezaurált együttesnek is tekinthető. Ha Ajtony volt az utolsó birtokosa, ez bepillantást enged abba, hogy milyen vagyon gyűlt össze egy-egy tartományúr kezén, és sejtetni engedi, hogy mivel rendelkezhettek akkor az Árpád-fiak; ezt messze meghaladó arany- és ezüstmarhával, melynek darabjai István idejében templomi kegytárgyakká változtak át.[6]

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 489.
  2. SRH II. 492.
  3. SRH II. 381–382; Florianus, Fontes domestici I. 83.

Irodalom

  1. A központosító harcokra vonatkozó források Gyulát illetően: Gombos I. 92; III. 2803–2804; SRH I. 41, 61, 68–69, 172, 291, 316; II. 492; Ajtonyra: SRH I. 50, 89–90; II. 487–492, 505. A gyulák és Ajtony szállásaira lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I. 91. kk.; II. 109. kk.; Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 103–104, 113–115, 168–170; Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 216–218, 224–226, 230. kk. Hómannak az AjtonyGyula azonosságot valló tévedését (HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 178–179) helyesen cáfolta Váczy Péter, Gyula és Ajtony (in: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 475–506); C. A. Macartney, AECO 4. 1938. 477–478.
  2. Skylitzes–Kedrenos, Corpus Bonniensis 454–455. szerint Vidin nyolchónapos ostroma a 15. indictióban (1001. szept. 1. – 1002. aug. 31.) kezdődött, ezért Jireček, GB 194, Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 404. és OstrogorskyBarišić, Fontes Byzantini historiam populorum Jugoslaviaer spectantes III. 100–101. véleményét követve 1002-re tesszük.
  3. Ajtony leverésének időpontja régóta vitatott kérdés; a régi véleményeket lásd Ortvay Tivadar, Temes vármegye ... története. I. (Budapest 1914) 219–220. A kutatók jó része Gellért püspök 1030. évi csanádi kinevezésének közvetlen előzményeként fogta fel, s az 1025–1030 közötti évekre tette, így: Horváth M., A kereszténység első százada Magyarországon 288. kk.; Karácsonyi, Szent Gellért 89; Karácsonyi, Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla 23. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2.44; Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 404; C. A. Macartney AECO 4. 1938. 481; Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 18. 1965. 10–19; Szegfű László, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 40. 1972. 26. A kutatók más része a Gyula leverését követő 1003–1004. évben határozta meg, így Fehér Géza, Katholikus Szemle 19. 1921. 144–166; Századok 61. 1927. 10–11; Váczy Péter, Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 501–502; Gyóni Mátyás, Magyar Nyelv 42. 1946. 43–49; Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1953. 334; Studia Slavistica 5. 1959. 19; vesd össze Somogy megye múltjából I. 1970. 24; Studia Turcica 177; Művészettörténeti Értesítő 23. 1974. 333; Bónis György, István király (Budapest 1956). 47; Kulcsár Péter, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 3. 1968. 31; Elekes, Középkori magyar állam története megalakulásától mohácsi bukásáig 35. Az al-dunai fekete magyaroknál térítő Querfurti Brunó (Gombos III. 2569) azonosítása a nagylegenda szerint Alsó-Magyarországon térítő Bonifáccal (SRH. II. 382) – e nézetet képviseli: G. H. Pertz, Monumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio IV. 579, 79. j.; H. Zeissberg, Sitzungsber. Akad. Wien 67. 1868. 368; D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 83, 100, 145, 146, 263, 277–279, 439, 474; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969.215 – vezetett arra a megállapításra, hogy az Ajtony elleni támadás 1008-ban volt: M. Büdinger, Oesterreichische Geschichte bis zum Ausgange des dreizehnten Jahrhunderts. I. (Leipzig, 1858) 404, 423. kk.; R. Rösler, Romänische Studien (Leipzig, 1871). 83.; Kaindl, Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte 1. kk., 27. kk., 31; Vita quinque fratrum eremitarum (seu) vita uel passio benedicti et Iohannis sociorumque suorum auctore Brunone Querfurtensi: Epistola Brunonis ad Henricum regem Editor J. Karwasinska (Warszawa, 1973). 52; 1008 és 1018 közé helyezte Müller Frigyes, Századok 47. 1913. 432–433. Mivel az Ajtony elleni hadjáratban részt vett Gyula, kit Szent István 1003-ban hozott el Erdélyből, az 1010-es években már az ellenséges Lengyelországban talált új otthont, ez ugyanúgy István uralkodása elejére datálja az Ajtony elleni harcot, mint István életírásai, kivált Laskai Osvát (Florianus, Historia Hungaricae fontes domestici I. 85).
  4. Brunó és Bonifác azonosítását kétségtelenné teszi az 1025 és 1142 között készült Vita et Passio Sancti Brunonis episcopi et martyris QuerfordensisMonumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio XXX/2. 1363–1364; vesd össze későbbi változatát: D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 474. kk. –, melyben a magyarokhoz téríteni jött Bonifácot Prago városnál pogány támadás érte dorongokkal. Noha Pragót már a 12. században Prágával azonosították (Gombos II. 1043), az újabb kutatás ezt elutasította, lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907. 191. kk., 277. 299, 327), aki nem meggyőzően Brassóval azonosítja. Ha tényleg 11. század eleji magyar városnévről van szó, ez ma már nem állapítható meg, mert a váras helyek István uralkodása nyomán többnyire nevet változtattak.
  5. A Csanád-mondára lásd Sebestyén, A magyar honfoglalás mondái II. 196–220; Heller Bernát, Ethnographia 27. 1916. 161–168. Nem meggyőző Szegfű László idézett feltevése, mellyel Ajtonyt a Tarih-i Üngürüsz-beli Martianus illyriai szlovén vezérrel azonosítja.
  6. A nagyszentmiklósi kincshez az I. fejezet 2. pontjánál található irodalom mellett vesd össze még Györffy György, Századok 92. 1958. 595. kk.; Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 235. kk.; Vékony Gábor, Antik Tanulmányok 19. 1972. 111–121. Nem meggyőző értelmezése: Csallány Dezső, A Nyíregyházi Józsa András Múzeum Évkönyve 10. 1967. 31 – 74.


István király államszervezése
A keresztény királyság megalapítása Tartalomjegyzék Térítés és az egyházszervezés elindítása