Külföldi Viktor

A Múltunk wikiből

eredeti nevén Mayer-Rubcsics Jakab

Thalheim, Németország, 1844. – Újpest, 1894. március 5.
agitátor, lapszerkesztő, nyelvtanár,
a korai magyar szocialista mozgalom egyik vezetője.
Wikipédia

S. Vincze Edit

Kísérletek munkáspárt alakítására

Április 3-án megjelent a magyarországi szocialista munkássajtó első önálló terméke, az Általános Munkás Újság (és német nyelvű testvérlapja, az Allgemeine Arbeiter-Zeitung), melyet Külföldi Viktor, a Pester Lloyd szocialista korrektora alapított és szerkesztett. A lap, ahogyan alcíme – A magyarországi munkáspárt központi közlönye – is jelzi, feladatának a pártalakulás előkészítését tekintette.

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A magyar kormány közbenjárását sürgető kérvényre az aláírásokat az Általános Munkásegylet vezetői gyűjtötték. A 48-as párttal való kapcsolatot elsősorban Külföldi Viktor, az egylet alelnöke és Szvoboda Lajos tanárjelölt, a vezetőség tagja szorgalmazta, törekvéseiket Ihrlinger Antal is támogatta.

A 48-as párt radikális képviselőivel kialakított együttműködés nagyobb súlyt, szabadabb mozgási lehetőséget biztosított az Általános Munkásegyletnek. Vezetői azonban a szövetségtől jóval többet vártak: a munkásmozgalom tömegbázisának kiszélesítését. Az ország lakosságának többségét alkotó mezőgazdasági proletárok és szegényparasztok politikailag aktív csoportjai a 48-as párt befolyása alatt álltak. Külföldi de főként Szvoboda abban bízott, hogy a 48-as párt képviselőinek közvetítésével a falusi „demokrata körök”, „népkörök” felsorakoznak a szocialisták oldalán. Nézeteik szerint az alakulóban levő munkáspártnak nemcsak az iprai proletariátust kell tömörítenie, hanem a parasztságot, a kispolgárságot és a haladó szellemű értelmiségieket is. Alkalmazkodva a 48-as párt híveinek nacionalista érzelmeihez, a pártot Magyar Munkáspárt elnevezéssel akarták létrehozni, ami eleve kirekesztette volna soraiból a nemzetiségi proletárokat. Elnökének Simonyi Ernőt szemelték ki, abban a meggyőződésben, hogy „eltekintve speciálisan nemzeti álláspontjuktól a politikában, a 48-as párt kiemelkedő vezetői szociális téren nemzetközileg gondolkodnak és általában a szocialista tendenciáknak hódolnak”.[1]

Hasonló jellegű szervezetek alakulására már volt történelmi példa. Kezdetben maga az Internacionálé is ellentétes szándékú és meggyőződésű egyedeket-csoportokat tömörített; a Német Munkásegyletek Szövetsége is megnyitotta kapuit a délnémet Néppárt előtt; a Monarchiában – főként Cseh- és Morvaországban, Galíciában – is működtek a nemzeti burzsoáziát és a munkásságot egyesítő szervezetek. De ez az egység sehol sem bizonyult tartósnak, csak addig állott fenn, míg a proletárok és a kispolgárok egymástól eltérő osztályérdekei nem keresztezték egymást. A 60-as évek Végén a nemzetközi munkásmozgalom a forradalmi irányú fejlődés jeleit mutatta. Az Internacionálé 1869-es bázeli kongresszusa határozatot hozott a földnek és kincseinek kollektív tulajdonáról. A marxi forradalomelméletet tükröző határozat – a magántulajdon elvének tagadása – mélyreható polarizációs folyamatot indított el: a kispolgári demokraták szakítottak a szocialista mozgalommal, a szervezett proletariátus pedig egyre tisztábban képviselte önálló osztályérdekeit.

A munkásság önállósodásának folyamata 1869–70-ben meggyorsult. A német Szociáldemokrata Munkáspártból a kollektív tulajdon elvének nyilvános elfogadása után kiváltak a délnémet Néppárt csoportjai. Hasonló tendenciák mutatkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalmában: az ausztriai szociáldemokrácia forradalmi érzelmű tagjai mind erőteljesebben bírálták a burzsoáziával együtthaladó Oberwinder-féle vezetést, sürgették-szorgalmazták az önálló proletárpolitika érvényesítését. A németországi és az ausztriai proletármozgalom önállósulását a politikai eseményekben bekövetkezett fordulat is elősegítette. Poroszország katonai győzelme mutatta az egységes, demokratikus Németország létrehozására irányuló törekvések irrealitását. A német militarizmus durva érvényesülése pedig jócskán elhomályosította a német nacionalizmus dicsfényét.

Ismerve a 48-as párt képviselőinek kispolgári demokrata eszméit és központba állított függetlenségi törekvéseit, nem lehet kétséges, hogy a demokratikus érzelmű 48-asok és a szocialista munkásság egy pártban való tömörítése csak abban az esetben lett volna lehetséges, ha a munkások lemondanak az önálló osztálypolitikáról, a proletár nemzetköziség vállalásáról, az Internacionálé közvetítette marxi eszmék érvényesítéséről. Egy ilyen munkáspárt felett ekkor azonban már eljárt az idő.

A magyarországi munkásmozgalom másik irányzata, amelyet az Internacionálé pesti szekciójának tagsága, elsősorban Farkas Károly képviselt, a nemzetközi munkásmozgalomban lejátszódó forradalmi folyamat áramlatába kapcsolódott. Az Internacionálé hívei az önálló proletárpolitika védelmében hevesen szembeszegültek a 48-as párttal kiépített politikai együttműködéssel, és következetesen hangsúlyozva, hogy „magyar munkáspárt nem létezik, szociáldemokrata párt csak egy van a világon, nincs német és nincs magyar”, tiltakoztak a Magyar Munkáspárt alakításának terve ellen.[2] Az Internacionálé pesti szekciója olyan, a polgárság minden politikai árnyalatától független, önálló proletárpárt létrehozására törekedett, mely az internacionalizmus és az osztályharc talaján áll. A magyarországi munkások szövetségeseit, harcostársait nem a nemzeti burzsoázia, hanem a nemzeti különbség nélkül szervezett és országhatárokkal szét nem választott ipari és mezőgazdasági proletariátus soraiban kereste. A két egymással ellentétes koncepció – mely a dualizmus korában végigkíséri a munkásmozgalom történetét – már ekkor, az első lépések megtételekor kialakult.

A forradalmi irányú szervezkedést és propagandát a rendőrség következetesen akadályozta. 1870 decemberében feloszlatta a Pest-Budai Munkásképző Egyletet, újjászervezését lehetetlenné tette. Az Internacionálé pesti szekciója csakúgy, mint az ausztriai szociáldemokrácia, illegálisan folytatta tevékenységét.

A „nemzetközi szociáldemokrata párt” bázisa gyorsan szélesedett. Ebben mindenekelőtt a francia proletárok győzelme, a Párizsi Kommün létrehozása játszott közre. A nemzetközi események az Internacionálé pesti csoportjának nézeteit igazolták: előbb a győzelem ténye és a Kommün szocialista jellegű intézkedései, később a kegyetlen megtorlás, a szövetségesnek vélt demokratikus polgárság ingadozása és szembefordulása a forradalmi munkásmozgalommal.

A francia események híre gyorsan terjedt a magyarországi munkások között: az 1871 tavaszán a fiatal Politzer Zsigmond mérnökhallgató szerkesztésében megjelent új szocialista sajtóorgánum, a Testvériség (Brüderlichkeit) rendszeresen hírt adott a párizsi fejleményekről és szolidaritását fejezte ki a francia forradalmárokkal.

1871 tavaszán nagyarányú sztrájkmozgalom bontakozott ki a fővárosban. Bérkövetelésekért harcoltak a szabók, a bőrmunkások, a pékek, a vasúti munkások és számos más szakma dolgozói is. A legnagyobb méreteket a szabók májusi sztrájkja öltötte. A fővárosi rendőrség, amely a párizsi események magyarországi megismétlődésétől félt, erőszakos eszközökhöz folyamodott: letartóztatta a sztrájkbizottság ötvenkét tagját. A pesti munkások május 8-án kérvényt akartak átadni a parlament elnökének, hogy kieszközöljék társaik szabadon bocsátását. A Parlament körül csoportosuló, az épületbe is behatoló munkástömeget karhatalommal oszlatták szét.

Az Internacionálé pesti szekciójának tagjai részt vettek a bérmozgalmak irányításában. Kapcsolataik a szakmai szervezetekkel már korábban kiépültek és megszilárdultak. A szociáldemokrata párt szervezését ugyanis Farkas Károly a nagy- és kisüzemi proletárok soraiban kezdte meg. Az illegálisan tovább működő Pest-Budai Munkásképző Egylet keretei között központi irányító testületet hozott létre, az úgynevezett szakegyleti szekciót. A testülethez tartoztak a szakegyletek vezetői, a nagyobb üzemek munkásainak képviselői és a szociáldemokrata érzelmű, külön egyletbe nem tömörült kisipari szakmák bizalmi férfiai. A szakegyleti szekció tulajdonképpen a legálisan még meg nem alakult szociáldemokrata párt vezető testületeként működött: minden jelentősebb kezdeményezésről a szekció ülésein döntöttek. Farkas Károly nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy az Általános Munkásegyletnek a 48-as párt irányában el nem kötelezett vezetőit megnyerje törekvéseinek. Fáradozását rövidesen siker koronázta: Essl András szabó, az Általános Munkásegylet másodelnöke, Ihrlinger Antal és még többen bekapcsolódtak a szakegyleti szekció munkájába.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

1871 januárjában megalakították a „fejmunkások osztályát”, amely a szocialista irodalom, mindenekelőtt Lassalle műveinek magyar nyelvű tolmácsolására „irodalmi osztályt”, a munkások képzésének elősegítésére „szociáldemokrata iskolát” alapított. A Párizsi Kommün hatása az Általános Munkásegylet elméletében is megmutatkozott. A békés átalakulást, a törvényes keretek között folyó politikai harcot hirdető nézetek háttérbe szorultak. A Kommün győzelme, majd kegyetlen vérbefojtása növelte a proletár szolidaritás érzését, fokozta a rokonszenvet és a bizalmat az Internacionálé iránt. Az Általános Munkásegylet lapja, a Testvériség így fogalmazta meg a Kommün egyik fontos tanulságát: „Osztályharc tehát a jelszavunk, melyhez a proletárságnak híven ragaszkodni kell kérdésének sikeres megfejtése végett.”[3]

1871 májusára elhárultak a legnagyobb akadályok a munkásegység megteremtésének útjából, megérlelődtek a szociáldemokrata párt megalakításának előfeltételei. A Pest-Budai Munkásképző Egylet tagjai május végén beléptek az Általános Munkásegyletbe. Elnökké Essl Andrást választották, a szakegyleti szekció legtevékenyebb vezetői – közöttük Farkas Károly – a választmány tagjai lettek. A szociáldemokrata párt törvényes megalakítását azonban a Párizsi Kommün leverését követő események megakadályozták.

A proletár nemzetköziség megnyilvánulása volt az a gyűlés és tüntetés, amelyet a szakegyleti szekció irányításával – a hatósági tilalom ellenére – 1871. június 11-én a Párizsi Kommün mártírjainak emlékére rendeztek. A pesti munkások gyűlése része volt annak a nemzetközi szolidaritás-akciónak, amelyet az Internacionálé kezdeményezett a francia forradalmárok védelmében, a kommünárok menedékjogának biztosítása érdekében. A lelkes hangulatú gyűlésen forradalmi beszédek hangzottak el. „A munkásságnak nem szabad többé kérni, joga van követelni – mondotta az egyik szónok –, de követeléseikért a munkásoknak helyt kell állniuk, és még ha nincs is fegyverük, ökleikkel kell szembeszegülniük a katonák szuronyainak és az erőszaknak.” A Kommün véres legázolása sem fosztotta meg a szocialistákat az újabb győzelem reményétől. „A szociáldemokrácia előtte úgy tűnik fel – hangsúlyozta a szónok –, mint a mitológiai idők meséiben a sárkány, melynek minden levágott feje helyett tíz új nőtt ki.”[4] A gyűlés befejeztével a munkások gyászfátyolos kalappal a Városligetbe vonultak. A katonás rendben felsorakozott tüntető menet éltette a hős párizsi proletárokat és hitet tett „az új, az általános forradalom” mellett.

A Párizsi Kommünnel lezárult a nemzetközi munkásmozgalom első szakasza. A 70-es évek elején a burzsoázia minden országban az erőszak fegyverével igyekezett véget vetni a szocialista eszmék továbbterjedésének: 1870-ben a bécsi, 1871 őszén a braunschweigi, majd 1872 elején a lipcsei szociáldemokratákat fogták perbe „felségárulás” címén, és ítélték őket hosszabb börtönbüntetésre. A pesti tüntetést követő napokban – június 12-én és 13-án – a fővárosi rendőrség letartóztatta a szocialisták vezetőit, házkutatást tartott az egyleti helyiségekben és a szocialisták lakásán. Hosszú vizsgálat és előkészület után 1872. április 22-én „hűtlenség” vádjával bíróság elé állították a fogva tartott huszonnyolc szocialistát, közöttük Farkas Károlyt, Ihrlinger Antalt, Essl Andrást, Külföldi Viktort, Politzer Zsigmondot és Szvoboda Lajost. Azzal vádolták őket, hogy a „communismus” bevezetésére törekedtek, arra készültek, hogy erőszakkal döntsék meg a Monarchia rendszerét. Különösen súlyosan esett latba az a kapcsolat, amelyet a szocialista munkások a nemzetközi munkásmozgalom, az Internacionálé vezetőivel teremtettek. A tárgyaláson azonban a koholt vádak összeomlottak, a munkásszervezetek vezetőit a bíróság felmentette.

A magyarországi munkáspárt

Ekkor a pártalakítás előkészítésére alakított ideiglenes bizottság – Farkas, Ihrlinger, Essl és Külföldi vezetésével – az országszerte működő munkásegyletek koordinálása és a szocialista propaganda érdekében munkáslapok kiadását határozta el. Anyagi eszközök hiányában napilap megjelentetésére az előkészítő bizottság nem gondolhatott, ehhez 5000 forint kaució letételére lett volna szükség – így a Munkás-Heti-Krónika és az Arbeiter-Wochen-Chronik 1873. január 5-én hetilapként jelent meg, április 5-től a Betegpénztár anyagi támogatásával alapított első szocialista nyomda kiállításában. A lapokat a fővárosi szakegyletek, a Betegpénztár és a vidéki munkásszervezetek hivatalos közlönyüknek ismerték el és anyagilag is támogatták. A 70-es évek elején 5–6 ezer munkás tömörült a szocialista sajtó körül.

Az ideiglenes bizottság 1873. március 23-ára „szabad munkásgyűlést” hívott egybe, amelyen a fővárosi proletárok elfogadták a Magyarországi Munkáspárt megalakításáról szóló határozatot, és megválasztották a párt vezetőségét. Elnöke Ihrlinger Antal, titkára Külföldi Viktor lett, a vezetőségben Farkas Károly és Essl András is helyet foglalt.

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Az elért jelentős eredmények ellenére a 70-es évek végén megbomlott a szocialista mozgalom egysége. Az ellenzéki csoport élén Külföldi Viktor állt. Külföldi a 60-as évek végén kiemelkedő szerepet töltött be az Általános Munkásegyletben: jelentős szervező munkát, kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Szocialista volt, a marxi koncepciót azonban nem átette meg, eszméit sok bizonytalanság, tévedés, politikai lépéseit kalandor szellem hatotta át. Úgy érezte, hogy ő hivatott a magyarországi munkásmozgalom vezetésere, egyéni ambícióit gyakran helyezte a munkásmozgalom általános érdekei fölé.

Külföldi Viktor és a szocialista munkásmozgalom többi vezetőjének pártszervezési alapelvei lényeges kérdésekben különböztek egymástól. Külföldi – 1870-ben az Általános Munkás-Újság hasábjain 1871-ben az Általános Munkásegylet értelmiségi szekciójának az élén, majd 1873-ban a Magyarországi Munkáspárt titkáraként – arra törekedett, hogy a munkásság valamennyi irányzatát, csoportját – a szocialistákat és a kispolgári demokratákat, az internacionalistákat és a nemzeti elfogultság rabjait, a radikális módszerek híveit és a fontolva-haladókat – egyaránt a munkáspárt soraiba tömörítse. A sikertelen pártalakítási kísérletek láttán arra az elhatározásra jutott, hogy az Óbudai Általános Munkásegyletet fejleszti országos jellegű szervezetté.

Az Óbudai Általános Munkásegylet – amely Táncsics és Sassy támogatásával 1869 őszén alakult meg – főként Óbuda magyar származású munkásait tömörítette. A tagság zöme eszmeileg a parlamenti ellenzék befolyása alatt állt. Vezérelve volt, hogy tömörítse a mindeddig túlnyomóan szervezetlen magyar proletárokat, ezt a helyes törekvést azonban a német származású proletárok elleni nacionalista hangulatkeltés eszközeivel kísérelte meg érvényre juttatni. Külföldi Viktor nem volt nacionalista. Fontosnak tartotta a magyar munkások szocialista nevelését, szervezését, és sokat tett az addig csak német nyelven hozzáférhető szocialista irodalom magyarra fordítása, népszerűsítése érdekében. De mivel az Óbudai Általános Munkásegylet tagságára kívánt támaszkodni, tömegbázisának növelése érdekében nem határolta el magát a hibás, nacionalista szemlélettől. E magatartása miatt már 1875–76-ban szembekerült a Munkás-Heti-Krónika szerkesztő bizottságának tagjaival, különösen Ihrlinger Antallal. Külföldi megpróbálta saját oldalára állítani Frankelt, de ő helyesebbnek tartotta, ha a lapszerkesztőséggel működik együtt. A Külföldi szervezte ellenzék harca mindinkább személyi jelleget öltött. Végül is Külföldit és híveit 1877-ben kizárták a Magyarországi Munkáspártból. Az ellenzék ekkor saját hetilapot adott ki, Népszava elnevezéssel és a Nemválasztók Pártja megalakításának előkészületeivel egyidőben önálló párt létrehozására törekedett.

A Magyarországi Általános Munkáspárt

A Magyarországi Általános Munkáspárt programjában nem kaptak helyet a Marx és Engels által gyakran bírált lassalleánus követelések, amelyeket a német szociáldemokrata pártnak az 1875. évi gothai kongresszuson elfogadott programja is tartalmazott (szabad népállam, állami hitellel támogatott termelő-társulatok). A bevezető egyik gyengéje, hogy erőteljesen hangsúlyozza a munkáspárt törvényes jellegét. Bár ez elsősorban taktikai okból került a programba – a párt legalitásának védelmét szolgálta az növekvő kormányterror ellen –, egyben a későbbiekben káros következményekkel járó engedmény is volt azoknak a Külföldi Viktor munkáspártjában tömörült proletároknak, akik ellenezték az illegális jellegű tevékenységet. Feltehető, hogy a nemzeti érzelmű munkásellenzékre, illetve a Függetlenségi Párt egyes képviselőivel kialakított együttműködésre való tekintettel maradt ki a programból a szocialista mozgalom egyik sarkalatos tétele: a proletár nemzetköziség is.

Az alakuló kongresszust a szocialista munkásmozgalom fellendülése követte. 1880 tavaszán nagyarányú bérmozgalmak kezdődtek a fővárosban, amelyek közül kiemelkedik a több hétig tartó asztalossztrájk és a nyomdászok bérharca. Június végén megkezdődött a Magyarországi Általános Munkáspárt belső szervezetének kiépítése is. A vezetőség tagsági kártyát bocsátott ki, a tagdíjak befizetését pártadóbélyegekkel igazolták. A tagságot kislétszámú csoportokban tömörítették: „Az alakulást akként eszközlik – olvashatjuk egy rendőrügynöki jelentésben –, hogy a csoport alakításához tíz egyént vesznek, akik ha már együtt vannak, újból minden egyes tag tíz tagból álló csoportot alakít, s ez így megy tovább, anélkül azonban, hogy egy-egy tag mely csoportból való leszármazását ismerné.”[5] A csoportok vezetői közül választották ki az úgynevezett „szövetségtanács” (pártválasztmány) tagjait, ők látták el a csoportvezetőket útmutatásokkal és számoltatták be működésükről.

A bérharcok fellángolása, a párt belső megerősödése, kapcsolatainak megszilárdulása a vidéki munkásegyletekkel és nem utolsósorban az az illegális sajtótevékenység, amely Németországba és Ausztriába irányult, arra ösztönözte a belügyminisztert, hogy korlátozza a szocialista mozgalom vezetőinek tevékenységét. 1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak.

Hanák Péter

Harc az önálló munkáspártért

A munkásegylet vezetőségének helyét 1873-tól a két pártlap, a Munkás-Heti-Krónika és az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztősége – Farkas Károly, Ihrlinger Antal és Külföldi Viktor – vette át. A megfogyatkozott tábor meg-megújuló kísérleteket tett a pártalakításra, amit az osztrák és a magyar kormány összehangolt ellenállása az évtized folyamán meghiúsított. A pártalakítási harc nagy erősítést nyert Frankel Leó hazatérésével. Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője. 1875-ben Bécsben kívánt letelepedni, de ott letartóztatták és átadták a magyar hatóságoknak. Hazakerülése után bekapcsolódott a pártvezetőség funkcióját betöltő lapszerkesztőségbe. Nagy műveltségével, elméleti biztonságával és gyakorlati tapasztalataival részt vett a pártalakulás előkészítésében, amire a Nemválasztók Pártja fedőnevű átmeneti forma közbeiktatása (1878) után 1880-ban került sor.

A Magyarországi Általános Munkáspárt céljait és elveit tekintve – bár a nevet a kormány nem engedélyezte – szociáldemokrata párt volt. A program a társadalmi egyenlőtlenség alapjaként a magántulajdonon nyugvó gazdasági rendszert – a bérmunkarendszert – jelölte meg, ezt viszont emberek által alkotott, általuk meg is változtatható történeti-társadalmi produktumnak fogta fel. Ezért első helyen a föld és a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét, a bérmunkarendszer eltörlését, a „társulati munkarendszer” bevezetését követelte. A továbbiakban a szabadságjogokra vonatkozó, már ismert szociáldemokrata programot foglalta pontokba és egészítette ki gazdasági és szociális reformkövetelésekkel. A program a korabeliekkel, a németek néhány évvel korábbi gothai programjával összevetve, jelentős fejlődésről, a marxi elvek alkalmazásáról tanúskodik, akárcsak a pártsajtó akkori kitűnő elméleti cikkei. Az általános munkáspárt mégsem vált osztályharcos tömegpárttá. Az alakulásért vívott harc éveit ismét a hanyatlás évei követték. És ez nem írható csupán a hatósági elnyomás rovására, hiszen a német szociáldemokrácia éppen akkor, a kivételes törvény súlyos évtizedében építette ki tömegpártját. A hanyatlás okait inkább objektív tényezők magyarázzák.

Az 1873. évi válság után az iparosodás vontatottan haladt, az ipari munkásság száma az 1870-es és a következő évtizedben csupán 150 ezer fővel, a nagyüzemi munkásoké mintegy 60 ezerrel nőtt. A gazdasági pangásnak és az erős munkásfluktuációnak megfelelően a szakegyletek képlékenyek voltak, gyakran felbomlottak. A legstabilabb szervezetet, a mozgalom gerincét és anyagi bázisát az 1880-as évtizedben is a betegpénztár alkotta. Rá támaszkodott, vele személyileg is összefonódott a pártvezetőség. Így taktikáját nagymértékben a betegpénztár érdekei, a jól működő szervezet fenntartása, legalitásának megőrzése határozta meg. Ez sorozatos megalkuvásokra vezetett, kiváltképp a kormány egy-egy erőszakos közbeavatkozása, Frankel bebörtönzése, majd távozása után. A pártvezetőség harcos akciókat nem kezdeményezett, igaz, ehhez az általános politikai helyzet sem volt kedvező. Európában béke honolt, a Monarchiában megszilárdult a dualista rendszer, Magyarországon pedig a Tisza-kormány politikai és hatalmi apparátusa.

Objektív tényezők és a munkáspárti vezetők opportunizmusa egymással összejátszva okozták a mozgalom hanyatlását. Úgy is fogalmazhatjuk: az apályszituációban azok a vezetők választódtak ki, akik legjobban alkalmazkodtak az erős autoritatív hatalomhoz és a szélcsendhez. Ilyenek pedig a nyugalom és a legalitás viszonyai között legjobban prosperáló betegpénztár alkalmazottai körében akadtak, ezért alakult ki szoros személyi összefonódás a pártvezetőséggel. A munkáspárti-betegpénztári vezető csoport kerülte az osztályharcot, inkább a békés és törvényes formákat részesítette előnyben: az előadást, a gyűlést, a kérvényezési akciót – az általános választójog és a már nagyon esedékes gyári törvények, szociálpolitikai reformok érdekében.

A vezető mérsékelt irányzatnak az 1880-as években többféle ellenzéke támadt. Nyomban a pártalakulás után fellépett az elvi és taktikai ellenpont, a radikalizmus. A radikális csoportot személyes kapcsolat és szoros eszmei rokonság fűzte a hasonló ausztriai és németországi irányzathoz, a távolabbi rokonság szálai pedig a romantikus ihletésű anarchizmusig vezettek. A radikálisok hittek abban, hogy a kapitalizmus a közeli jövőben egy hatalmas népi felkelés útján megdönthető és a munkásosztály egy csapásra felszabadítható. Erőiket erre a nagy felkelésre összpontosították, károsnak és hiábavalónak ítélték a mérsékeltek egész taktikáját, habár egyes osztályharcos reformakciókat nem utasítottak el. 1884 tavaszán a magyar kormány, ezúttal is egyidejűleg és egyetértésben a radikálisok ellen kivételes törvényt hozató osztrák kormánnyal, elfogatta a hazai radikális csoport vezetőit. Erőszakos eszközökkel sikerült egy időre megbénítania a radikálisok tevékenységét. Maga a kettős tendencia, a mozgalmi ellenpontozottság: egyfelől a taktikai realitásokat fontolgató evolucionizmus, amely a polgári liberalizmusba illeszkedő reformizmus irányába tartott, másfelől a közeli megvalósítást hirdető forradalmiság, amely az anarchizmus és a szektásság veszélyét rejtette magában – ez a dichotómia a következő évtizedekben végigkísérte a hazai és a nemzetközi munkásmozgalmat.

A mérsékelt irányzat politikacentrikus taktikájával szemben nálunk is fellépett a szakegyleti öncélúság, a trade-unionizmus. Ezt a legfejlettebb szakma, a nyomdász szakegylet képviselte. Lapja azért bírálta a pártvezetőséget, mert az a szakegyletek fő feladatának a szocialista agitációt tekinti, a szakszervezkedés rovására pártolja a választójogi mozgalmat, pedig „hiába a gyűlésezés, hiába a képviselőházhoz való kérvényezés, ha nincs mellette a közvélemény, ha nincsenek hátuk mögött jól szervezett gazdag szakegyletek”.[6] Igaz, tömegmozgalom nélkül a választójogi kérvényezés semmit sem ért, de ült a Népszava visszavágása is: ugyan mit érnek a gazdag szakegyletek, ha elzárkóznak a politikai harctól, ha mit sem tesznek az egész munkásság érdekében? A trade-unionizmus a továbbiakban nem vált jelentékeny irányzattá, alkalmasint éppen azért, mert nálunk nem voltak gazdag, erős szakegyletek.

Az 1880-as években különálló irányzattá, majd párttá alakult a függetlenségiekhez közel álló, magát „nemzeti demokratának” nevező csoport. A hazai mozgalomban a munkásság közéleti eszmélésének kezdeteitől végighúzódik egy nemzeti vonulat. Tudatformáló vonzásában a negyvennyolcas és az abszolutizmus kori hazafias hagyományok, s a teljes függetlenség vágya is közremunkálkodott. Amint azonban az érzelem és a vágy a politikai tudatosság szintjén eszmévé szerveződött, az uralkodó nacionalizmus befolyása alá került, annak plebejus elemekkel átszőtt válfaját alkotta. A nemzeti kötődés programszerű vállalása 1868 után az osztály-együttműködés hirdetésével, a kormánynak vagy a nemzeti baloldalnak, illetve a tőkéseknek való alárendelődéssel párosult. A nemzeti csoportok nem a szociáldemokrata vezetés reformizmusát, hanem internacionalizmusát bírálták. Az 1880-as években a nemzeti demokrata mozgalom központja a túlnyomórészt vidékről elszármazott, kétharmad részben magyar munkásokat, elszegényedett kismestereket tömörítő asztalos szakegylet, és a kalandos pályafutású Külföldi Viktor által szerkesztett szaklap, Az Asztalos volt. A lap hitet tett a „magyar állameszme” mellett, kifejtette, hogy nem kíván akadályokat gördíteni a kormány útjába, „amikor a haza újjászületése nagy munkáját végzi”.[7]

Lábjegyzetek

  1. Lásd Szvoboda Lajos vallomását, 1871. július 10. Budapest Főváros Levéltára. Rendőrfőkapitányi iratok (továbbiakban: Fővárosi Levéltár rendőrkapitányi iratok). Az 1871–1872-es „hűtlenségi per”.
  2. Lásd: ugyanott
  3. Külföldi Viktor, A társadalmi kérdés. Testvériség, 1871. április 2
  4. Farkas Károly vallomási jegyzőkönyve. 1871. július 6. Fővárosi Levéltár rendőrkapitányi iratok Az 1871–1872-es „hűtlenségi per”.
  5. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1880–396.
  6. Ugyanott 91.
  7. S. Vincze Edit, A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenységének első évei (1890–1896). Budapest, 1961. 22.

Műve

Külföldi Viktor, A társadalmi kérdés. Testvériség, 1871. április 2.

Irodalom

Az első kifejezetten szocialista jellegű hetilap Általános Munkás-Újság (Allgemeine Arbeiter-Zeitung) címmel 1870. április 3-tól jelent meg, a magyar kiadás 1870. június 25-ig, a német július 17-ig. (Kiadója és szerkesztője Külföldi Viktor.) A lapban közzétett írások eszmetörténeti és eseménytörténeti szempontból egyaránt jelentősek.

Az 1876-ban fellépett ellenzéki csoport 1877-ben külön hetilapot adott ki Népszava (Volksstimme) címmel, Külföldi Viktor szerkesztésében.

Külföldi Viktor ellenzéki csoportjának történetével, valamint a radikális szocialisták tevékenységével részletesen foglalkozik Poór Árpád János 1925-ben keletkezett, kéziratos visszaemlékezése (Párttörténeti Intézet Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívuma) 665. f. 62 / 45. őe.) és Heckmann István már említett két összefoglalója (Párttörténeti Intézet Archívuma I—I-h—55. és Bőrmunkások Szakszervezete 665. f. 62 / 6 őe.).