Külföldi peregrináció

A Múltunk wikiből
1620
Kassán megjelenik az első magyar útleírás, Szepsi Csombor Márton európai tanulmányútjáról: Europica varietas.

A hazai főiskolákon meggyökeresedett világnézeti irányzat mindig azoknak az össz-európai szellemi áramlatoknak a függvénye volt, amelyekkel a magyarországi diákok a külföldi egyetemeken találkoztak. A teljesen jezsuita befolyás alá került német birodalmi katolikus egyetemeken kizárólag az arisztoteliánus természetfilozófia érvényesülhetett. Az ellenreformáció során számban egyre növekvő magyarországi katolicizmus elsősorban Bécsbe és Grazba küldte tanulóifjúságát; az előbbit a 17. században 2 ezer, az utóbbit 700 magyar- és horvátországi diák látogatta, viszont a többi német birodalmi egyetemen (Olomouc, Prága, Ingolstadt) számuk alig érte el a 300-at, úgyhogy csekély kerekítéssel mintegy 3 ezerre tehető az összlétszám. A diákoknak körülbelül a fele lépett papi pályára, s nagy többségük a nemesség soraiból került ki, sőt a mágnások gyermekei közül is sokan szenteltették magukat pappá, vagy lettek szerzetesek. Az egyházi pályára készülő magyar mágnásivadékok igazi nevelőiskolája azonban a római Collegium Germanicum et Hungaricum volt, amelynek 17. századi 250 hallgatója közt úgyszólván minden katolizált mágnáscsalád egy-két tagját megtalálhatjuk.

A padovai egyetemen viszont, bár nem oly sokan, mint a megelőző évszázadban, a 17. században is a filozófiai, jogi és orvosi fakultást látogatták hazánkból, mintegy százan, katolikus és protestáns mágnások, nemesek és polgárok, ez utóbbiak közt főleg kolozsvári unitáriusok, de az evangélikus szabad királyi városokból jövők is. Ha más itáliai egyetemeket (Bologna, Ferrara, Perugia) is tekintetbe veszünk, mintegy 400-ra lehet tenni az Itáliában tanuló magyar- (és horvát-) országi diákok számát. Katolikus egyetemeket tehát a történeti Magyarország területéről megközelítően három és fél ezren látogattak a 17. században, s mondani sem kell, hogy az ellenreformáció sikereivel párhuzamosan az évi átlagok állandóan növekedtek.

Természetesen fordítva alakult a külföldi protestáns egyetemeken tanuló magyarországi diákok száma; a csúcspontot a század közepén érte el, azután fokozatosan csökkent, egészében azonban valamivel nagyobb volt, mint a katolikusoké, hiszen az ország csak a 18. század folyamán vált katolikus többségűvé. A diákok túlnyomó része eleinte a német birodalmi egyetemeken és akadémiai rangú főiskolákon tanult. Az evangélikusok elsősorban Wittenbergben, a reformátusok pedig 1621-ig (elpusztulásáig) Heidelbergben, de az előbbiek Jéna, Lipcse, Tübingen, Rostock, Stettin, Hamburg, Altdorf, Giessen, Meissen, Görlitz és Boroszló, az utóbbiak pedig Odera-Frankfurt, Marburg, Herborn, Bréma, Strassburg, továbbá a svájci Bázel és Genf főiskoláit is látogatták. A német birodalmi és svájci protestáns egyetemeken tanuló magyarországi diákok száma a 17. században meghaladja a 3 ezret. A hollandiai Leiden, Franeker, Utrecht, Groningen és Hardewijk egyetemein, valamint az amszterdami és deventeri akadémián ez idő alatt (de csak 1623-tól kezdve, a heidelbergi egyetem kiesése miatt) mintegy 1400 református diák tanult. A Lengyel Királysághoz tartozó Elblag, Gdańsk és Toruń, valamint Königsberg főiskoláit reformátusok és evangélikusok vegyesen közel 500-an keresték fel, s ha az angliai egyetemi anyakönyvezés sajátosságai miatt 100-nál többet Oxford és Cambridge magyarországi tanítványai közül nem ismerünk is, nem járhatunk messze a valóságtól, amikor az összes európai protestáns főiskolák 17. századi magyarországi hallgatóinak számát legalább 5 ezerre becsüljük.

A külföldi protestáns főiskolák világnézetileg jóval tarkább képet nyújtottak, mint a katolikusok. A legkonzervatívabb arisztoteliánizmust, mindenesetre valamelyes atomista korrekcióval, mindvégig Wittenberg képviselte, s a kisebb evangélikus tanintézetek a nagy alma matert igyekeztek ebben is utánozni, egyedül Jéna mutatkozott valamivel nyitottabbnak a korszerű természetfilozófia irányában. Heidelberg, amíg a kálvinista ortodoxia fellegváraként fennállt, ugyancsak Arisztotelész világképét tanította.

A kartezianizmussal a magyar diákok először a negyvenes években a hollandiai egyetemeken találkoztak, de ott is mint hevesen vitatott filozófiával, amelynek védőit és támadóit egyaránt arra kötelezték az ötvenes években, hogy Descartes nevéről hallgassanak. A szerző néven nevezésének eltiltása természetesen nem akadályozta a karteziánus természetfilozófia térhódítását a hollandiai filozófiatanárok körében, akik közül elsősorban Regiust, Apáczai tanárát kell megemlíteni. Viszont a nagy tekintélyű Voetius volt az, aki az Angliából Franekerbe menekült és 1622–1633 közt ott tanító Amesius puritán teológiáját a hollandi kálvinista ortodoxiába beoltotta, s így a puritán eszméknek, legalábbis vallási téren, a hollandiai egyetemeken szabad utat nyitott.

A puritanizmus radikális irányzatát, a demokratikus egyházigazgatás és az anyanyelvű népoktatás követelését azonban a magyar református diákok közvetlenül Amesiustól vagy éppen Angliából hozták magukkal. Ugyancsak Hollandiában ismerkedtek meg a magyar református diákok a korábbi allegorizáló Biblia-magyarázat helyett történeti és filológiai szempontokat érvényesítő (egyébként brémai német református) Coccejus tanaival is. Európa első polgári államával s azon keresztül a forradalmi Angliával felvett kapcsolatok Magyarországon is elindították a teológiai gondolkozás ötvöződését a korszerű természetfilozófiával.

A protestáns egyházi értelmiségnek az új gondolatok iránti nagyobb fogékonysága nemcsak a külföldi hatásnak, hanem annak is tulajdonítható, hogy a külföldjáró katolikus diákságtól eltérően, a protestáns peregrinusok túlnyomó többsége szabad királyi városi és mezővárosi polgárivadékokból, gyakran éppen jobbágyfiakból állt, s a külföldi akadémiákon tanuló protestáns mágnások és nemesek száma elenyészően kicsiny volt. Bethlen Gábor még buzdította az erdélyi nemességet külföldi utazásra, de I. Rákóczi György, valószínűleg az angliai forrongások hazai következményeitől félve, egyenesen eltiltotta a nemesek peregrinációját. Erre azután a század közepén már csak rövid ideig kerülhetett sor, ekkor utazott Bethlen Miklós is, mert a hetvenes évektől kezdve a hazai háborús viszonyok miatt a protestáns nemesség külföldjárása nagyrészt alkalmi katonai és diplomáciai küldetésekre vagy éppen száműzetésbe vonulásra szorítkozott. De már társadalmi-politikai adottságaiknál fogva sem vonzotta úgy a magyar protestáns mágnásokat és nemeseket a hollandi és angliai polgári világ, mint a városi és mezővárosi polgárifjakat. Még mielőtt a puritán, majd a karteziánus eszmék szele megérintette volna őket, egy-egy kiemelkedően éles szemű képviselőjük, mint amilyen Szenczi Molnár Albert mellett Szepsi Csombor Márton volt, már nyíltan kimutatták az új arcú Európa iránti rokonszenvüket.

Szenczi Molnár Albert hitte, hogy behozható a magyar művelődés késése, Szepsi Csombor Márton viszont művének címével (Europica varietas, 1620), de még inkább tartalmával a nyugat-európai haladás és a hazai elmaradottság közti különbség nyugtalanító élményét is érzékelteti, amit azután Apáczai nemzedéke világosan ki is mond. A 17. század első felében azonban Szepsi Csombor Márton még kivétel, a külföldi látnivalókon való lelkendezését kortársa, Redmeczi János kálvinista prédikátor meg is rótta: „ámbár valaki … sokat bujdosott legyen egyik tengerről az másikra … mind csak elmulandó dolgok azok, nem hoz semmit is az léleknek üdvösségében való épületről”[1] Nem is volt folytatása az útleíró irodalomnak a reformátusoknál Szepsi Csombor műve után, s a hazai evangélikusoknál is csak a késmárki Frölich Dávid európai útikalauza (Bibliotheca seu Cynosura peregrinantium, 1644) követte. E kettő elég is volt vezetőnek azok számára, akik a század közepétől kezdve már nem annyira a nyugat-európai városok látványosságaira, hanem az azokat létrehozó és fenntartó, hazánkba is átplántálódó társadalmi és szellemi erőkre voltak kíváncsiak.

Lábjegyzetek

  1. Erdély öröksége. IV. Szerkesztette Makkai László. Budapest, év nélkül 43.

Irodalom

A külföldi iskoláztatásról általában: D'Irsay, Histoire des universités francaises et étrangeres I–II (Paris, 1933–1935); A. Tholuck, Das akademische Leben des siebzehnten Jahrhunderts I–II (1853–1854); Daxer György, A külföldi iskolalátogatás hatása a hazai protestáns nevelésügy fejlődésére, 1520–1790. (Békéscsaba, 1909).

A külföldi főiskolákat látogató magyarok névsorairól bibliográfia: Herepei János, Külsőországokbeli akadémiák magyarországi hallgatói (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez III. Szerkesztette Keserű Bálint. BudapestSzeged, 1971). Az adatokat szövegünkben statisztikailag is feldolgoztuk, hozzávéve még az ott nem közölt: Barta István, Ungarn und die Wiener Universität des Jesuitenzeitalters (A Gr. Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve VII) tételt; M. Wehrmann, Ungarn und Siebenbürger auf dem Pädagogium in Stettin (Korrespondenzblatt des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde 1890); ugyanő, Ungarn und Siebenbürger auf dem akademischen Gymnasium in Hamburg, 1663–1793. (Korrespondenzblatt des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde 1888); Czegle Imre, A brémai főiskola magyar diákjai, 1618–1750. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1974); Ksiega wpisów uczniów Gimnazjum Gdańskiego, 1580–1814. (WarszawaPoznań, 1974); St. Salmonowicz, Toruńskie Gimnazjum Akademickiego I. (Toruń, 1972).

Egyéb külföldjárásról: Kovács Sándor Iván, Útleíró utazók – utazási irodalom a XVI–XVII. században (Acta Universitatis Szegediensis Historia Litterarum X–XI. 1971); Wittman Tibor, Az Europica Varietas (Irodalomtörténeti Közlemények 1956); Szepsi Csombor Márton összes művei. Szerkesztette Kovács Sándor IvánKulcsár Péter (Budapest, 1968. – a bevezetésben Kovács Sándor Iván a század más magyar utazóiról is szól).


A művelődés eszközei és otthonai
Protestáns kollégiumok Tartalomjegyzék Udvari iskola