Külföldi támogatók keresése

A Múltunk wikiből
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.

Amint a magyar forradalomnak változatlanul nem sikerült kitörnie abból a külpolitikai elszigeteltségből sem, amely helyzetét kezdettől fogva jellemezte. Holott a honvédelmi bizottmány az ország külkapcsolatainak megszilárdítása érdekében szintén igen nagy erőfeszítéseket fejtett ki, mindenekelőtt azokat a kísérleteket újítva meg, amelyeket annak idején a Batthyány-kormány tett az Angliával és Franciaországgal való együttműködés kibontakoztatására. Mert a magyar forradalmi vezetői ekkor már sem a francia, sem az angol kormánypolitika iránt nem tápláltak illúziókat. Számításba vették azonban, hogy mind a francia, mind az angol kormánykörök sérelmezik a Habsburgok itáliai politikáját (mivel Itáliát a maguk járszalagjára szeretnék kötni); számításba vették továbbá, hogy a török birodalom épségének megőrzéséhez ragaszkodó angol kormánykörök rossz szemmel nézik azt az együttműködést is, amely Ausztria és a Balkánon terjeszkedni igyekvő Oroszország között alakult ki; ezek a számítások pedig abba a reménybe ringatták őket, hogy az angol és a francia kormányköröket idővel talán mégis lesz mód meggyőzni törekvéseiknek a magyar forradalom törekvéseivel való találkozásáról.[1]

Magyarország párizsi képviseletére és egész nyugati diplomáciájának irányítására Teleki László kapott megbízatást, akit 1848 augusztusában még a Batthyány-kormány küldött ki Párizsba s akire elsőként az a feladat hárult, hogy vegye rá a francia kormányt a magyar kormány elismerésére és a követküldés viszonzására. Ezt a feladatot azonban Telekinek – mint már tudjuk is – nem sikerült megoldania: Jules Bastide, a júniusi proletárfelkelés eltiprása után hivatalba lépett francia külügyminiszter őt csupán magánemberként volt hajlandó fogadni, a követváltásra vonatkozó előterjesztését pedig kereken elutasította. S hasonló volt a helyzet Angliával is. Mert – annak ellenére, hogy az angol kormány már 1848 tavaszán elvetette a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat felvételének a gondolatát – a Frankfurtból távozni kényszerült Szalay Lászlót Kossuth novemberben Londonba küldte olyan utasítással, hogy a változatosság kedvéért Angliára nézve előnyös kereskedelmi kapcsolatok kiépítését indítványozza a szigetország kormányának. Szalay azonban még kihallgatást sem kapott az angol külügyminisztertől, Palmerston lordtól. Az 1849 elején Szalay nyomdokaiba lépő Pulszky Ferenc pedig nagy nehezen elérte ugyan, hogy legalább magánemberként tárgyalhasson Palmerstonnal, érdemleges előrelépésre azonban az angol kormányt néki sem sikerült rábírnia.[2]

Mert Anglia csakugyan hasznot húzott volna Magyarországgal való kereskedelmi forgalmának megnövekedéséből, s az angol meg a francia hatalmi törekvéseket csakugyan sértette Ausztria itáliai és Oroszország balkáni jelenlétének megszilárdulása. A Habsburg-birodalom meggyengülése azonban még inkább sértette volna az angol meg a francia uralkodó körök érdekeit, hiszen ez még akadálytalanabbá tette volna Oroszország balkáni térhódítását, s olasz vagy német földön sem angol vagy a francia hatalmi érdekek érvényesítésének, hanem a nemzeti egységtörekvések sikerre vitelének a lehetőségét növelte volna. A magyar forradalom állásainak megerősödése pedig természetszerűleg a Habsburg-birodalom meggyengülését vonta volna maga után.

A baj azonban ennek ellenére sem az volt, hogy a magyar forradalom továbbra is kísérleteket tett a Párizzsal és Londonnal való kapcsolatfelvételre, hanem hogy az ilyen irányú kapcsolatkeresés mellett az önvédelmi háború megindulását követő időszakban is második helyre szorult azoknak a kapcsolatoknak az ápolása, amelyek a magyar forradalmat többi európai forradalmi mozgalomhoz fűzték. Jelezte ezt már az az ingadozás is, amelyet a magyar forradalom vezetői októberben a bécsi nép megsegítése dolgában tanúsítottak, de árulkodott erről a magyar–olasz kapcsolatok fejlődésének lanyhasága is.[3] Holott az olasz forradalmi mozgalom Radetzky nyári lombardiai győzelme után és ellenére is képes volt még újabb erőkifejtésekre. Elvégre, ha Veneto szárazföldi területeit Radetzky Lombardiához hasonlóan visszafoglalta is, maga Velence városa továbbra sem adta fel a harcot. Novemberben pedig a forradalom kiütött Rómában is, s IX. Pius pápa menekülésre kényszerült, a rómaiak pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszűntnek nyilvánították a pápa világi hatalmát. Majd február elején Toscanában ugyancsak forradalom robbant ki, s ez úgyszintén az uralkodó, a Habsburg-házból kikerült II. Lipót nagyherceg menekülésére és a köztársaság kikiáltására vezetett. Másfél hónappal később pedig – a fegyverszünet lejártakor – Károly Albert szárd király is újrakezdte a háborút a Habsburgok ellen.[4][5]

És a magyar forradalom vezetői most már persze maguk is törekedtek az olaszokkal való együttműködésre.[6] Teleki tehát Magyarország követeként már decemberben Torinóba menesztette Splény Lajos bárót. A piemonti kormány pedig nemkülönben híve volt a kapcsolatfelvételnek, s ezért – Alessandro Monti báró személyében – szintén követet küldött Magyarországra. A követcserén túlmenő, érdemi együttműködés azonban Magyarország és Piemont között sem alakult ki, amit mindennél ékesebben mutathat, hogy bár a torinói kormánykörök és Splény tárgyalásai során tervbe vették a két fél hadműveleteinek összehangolását, Károly Albert csapatai végül mégis ennek megtörténte előtt indultak meg Radetzky ellen, hogy a háború harmadik napján, március 23-án már döntő vereséget szenvedjenek Novaránál. Amin azután Magyarország és Piemont harci szövetsége is egyszer s mindenkorra megfeneklett. A vereség hatására ugyanis Károly Albert lemondott trónjáról, utóda, II. Viktor Emánuel pedig csakhamar végérvényesen békét kötött a Habsburgokkal.

Holott a Piemonttal létrehozandó szövetség kedvéért a magyar forradalom közben elszalasztotta a római és a toscanai forradalmi mozgalommal való összefogás lehetőségét is. Károly Albert ugyanis, koronás fő lévén, bizalmatlanul tekintett a római és a toscanai forradalmárok köztársasági törekvéseire, ez pedig a magyar forradalom diplomáciáját – még a radikális Telekit is – arra késztette, hogy tartózkodjék a szóban forgó forradalmi mozgalmakhoz való közeledéstől. S ezt a mulasztást Károly Albert lemondása után már időhiány miatt sem lehetett jóvátenni, hiszen a szárd csapatok novarai veresége Róma és Toscana sorsát is megpecsételte: az előbbit már egy hónap múlva francia intervenciós csapatok támadták meg, s július elejére meg is hódoltatták, az utóbbi pedig közben – május végére – a Piemont által többé le nem kötött császári csapatok martalékává lett. Miért is Magyarországnak 1849 tavaszán olasz földön végül is egyetlen forradalmi mozgalommal, a velenceivel maradt csak lehetősége szövetségre lépni. Gyakorlati haszonnal pedig ez a szövetség sem járt egyik félre nézve sem, mert mire a szövetségi szerződést június elején végre tető alá hozták, addigra mozgási szabadságától Velencét is teljesen megfosztotta az az ostromzár, amelyet április folyamán a császári csapatok létesítettek az Adria királynője körül.

Így azután tevékeny együttműködést a magyar forradalomnak az ország határain túl végeredményben egyedül az 1831-ben levert lengyel szabadságharc emigrációjával sikerült kialakítania.[7] A (legnagyobbrészt Franciaországban élő) lengyel emigránsok zöme ugyanis még ekkor is az 1846-i galíciai tragédia hatása alatt állott, s mert emiatt elképzelhetetlennek tartotta egy, a nemesség és a parasztság együttműködésére épülő hazai szabadságmozgalom kibontakoztatását, megoldást elsősorban a külső körülmények kedvező alakulásától várt – kivált, miután az elszigetelt poznani és krakkói forradalmi próbálkozásokat a poroszoknak, illetve az osztrákoknak már 1848 tavaszán sikerült felszámolniuk. Ez pedig a szóban forgó emigránsokat rendkívül fogékonyakká tette a forradalmi mozgalmak nemzetközi összefogásának a gondolata iránt. Alig érkezett tehát Teleki Párizsba, az emigráció Adam Czartoryski herceg körül tömörülő[8] vezérkara mindjárt kapcsolatot teremtett véle, s Czartoryskiék ettől fogva a maguk eszközeivel is igyekeztek előmozdítani például az olasz-magyar szövetség kiépülését, sőt azt is, hogy a szerbek és a magyarok megbékéljenek s a jövőben immár egymás oldalán szálljanak síkra a Habsburgok ellen.[9]

Kézzelfogható eredményre azonban a lengyel emigráció ilyen irányú próbálkozásai sem vezettek. És hogy a magyar–lengyel együttműködés gyakorlati haszon nélkül mégsem maradt, az főleg annak volt köszönhető, hogy a forradalom hónapjaiban Bemhez és Dembinskihez hasonlóan – kisebbrészt szintén az emigrációból, nagyobbrészt pedig hazulról – más lengyelek is tömegével siettek magyar földre, s ezerszám vették fel a harcot a Habsburgok ellen a magyar honvédsereg zászlói alatt. Amint a magyar, forradalom a leghatékonyabb külső támogatást végeredményben általában is azoktól a külföldiektől kapta, akik – megértvén, hogy a szabadságért küzdők egyes osztagai céljaikat semmiképpen sem érhetik el addig, amíg egymás közti ellentéteiket félre nem teszik s közös harcra nem egyesülnek – utoljára is a magyar honvédsereg katonáivá lettek. Mert a magyar forradalmat most nemcsak lengyelek segítették védelmezni, hanem – részint már szeptemberben, részint pedig a bécsi októberi felkelés leverése után – Magyarországra jött bécsiek meg a császári hadsereg 1848-ban Magyarországon állomásozó itáliai ezredeiből kikerült olaszok, továbbá franciák és Ausztrián kívüli német államok fiai meg havaselvei románok, sőt törökök, svédek, angolok és amerikaiak is…[10]

Irodalom

A honvédelmi bizottmány külpolitikai törekvéseiről összefoglaló feldolgozással szolgál Waldapfel Eszter, A független magyar külpolitika 1848–1849 (Budapest, 1962).

  1. A francia és az angol kapcsolatok fejlődésére lásd a II. fejezet 6.,
  2. Teleki és Pulszky szerepére pedig a II. fejezet 1. pontjának irodalomjegyzékében már hivatkozott műveket.
  3. Az olasz forradalmi mozgalmakról jó áttekintést nyújt Giorgio Candeloro, Storia dell'Italia moderna. III. (Milano, 1960),
  4. 1849 észak-itáliai fejleményeiről pedig részletekbe menően tájékoztat Spellanzon már idézett munkájának folytatása: Ennio di Nolfo, Storia del Risorgimento e del'Unita d'Italia. VI. (Milano, 1959).
  5. A nagyhatalmak Itáliával kapcsolatos törekvéseit megvilágítja A. J. P. Taylor, The Italian Problem in European Diplomacy, 1847–1849 (Manchester, 1934),
  6. a magyar–olasz kapcsolatok alakulását pedig Maddalena Jászay, L'Italia e la rivoluzione ungherese 1848–1849 (Budapest, 1948) és Hanák Péter három tanulmánya: A magyar szabadságharc és a Habsburg-monarchia elnyomott népei (In: Hanák Péter, Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975); La mediazione italiana nelle lotte delle minoranze in Ungheria – 1848–49 (Roma, 1948) és Rapporti storici italo-ungheresi verso la meta del secolo XIX (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 1955).
  7. A lengyel mozgalmakról képet ad Józef Feldman, Sprawa polska w roku 1848 (Kraków, 1933), Zygmunt Mlynarski, A lengyel nép forradalmi múltjából (Budapest, 1952) és Stefan Kieniewicz, Spoleczeństwo polskie w powstaniu poznańskim 1848 roku (Warszawa, 1960);
  8. Czartoryski szerepéről Marceli Handelsman, Adam Czartoryski. I–III. (Warszawa, 1948–1950) és Marian Kukiel, Czartoryski and European Unity, 1770–1861 (Princeton, 1955);
  9. a magyar–lengyel együttműködésről pedig Szádeczky-Kardoss Lajos, Lengyelek az 1848–49-iki szabadságharcban (In: Emlékkönyv Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére. Budapest, 1925), Lucjan Russjan, Polacy i sprawa polska na Wegrzech w roku 1848–1849 (Warszawa, 1934) és Kovács Endre, Magyarok és lengyelek a történelem sodrában (Budapest, 1973).
  10. A magyar szabadságharc más külföldi résztvevőire adatokat szolgáltat Szemere felszólalása a képviselőház 1849. július 21-i ülésének naplójában; közli BeérCsizmadia; továbbá Böhm Jakab, A német légió szervezése és tevékenysége az 1848–1849. évi magyar szabadságharcban (Hadtörténelmi Közlemények, 1970), Berkó István, Az 1848/49. évi magyar szabadságharc olasz légiója (Budapest, 1929), valamint Bona Gábor, Az 1848–49-es szabadságharc katonai vezetésének nemzetiségi összetételéről (Valóság, 1978).


Erőgyűjtés az ellentámadásra
Erőgyűjtés a hátországban Tartalomjegyzék