Külső és belső vándorlás

A Múltunk wikiből
1909. február 18.
1909:II. tc. A kivándorlásról.

A gazdasági növekedéssel és a közlekedés forradalmával párhuzamosan megélénkült a lakosság földrajzi mobilitása. A még mindig számottevő bevándorlás a kiegyezés utáni évtizedekben már egyre kevésbé tudta ellensúlyozni a növekvő kivándorlást, így á vándorlási mérleg évtizedről évtizedre növekvő hiánnyal zárult. A kivándorlás kezdetben elsősorban a szomszédos országokba irányult: a Dunántúl és a Felvidék nyugati megyéiből Ausztriába, a Dél-Dunántúlról és a Duna–Tisza közéről Horvátországba és Szlavóniába, Erdélyből pedig Romániába. Ausztriában 1857-ben 50 ezer, 1869-ben 88 ezer, 1880-ban 167 ezer, 1890-ben pedig 213 ezer magyarországi illetőségűt írták össze, míg Magyarországon 1880-ban csak 145 ezer, 1890-ben pedig 156 ezer volt a lajtántúli származásúak száma. Horvátországban 1880-ban 52 ezer, 1890-ben 80 ezer magyarországi honos élt. 1880 és 1890 között Erdélyből mintegy 50 ezren vándoroltak ki Romániába, kétharmadrészt románok, egyharmadrészt székelyek.

Kivándorlás az Osztrák–Magyar Monarchiából a tengerentúlra (évi átlagok)
Év Az európai kikötők adatai szerint kivándorolt Az Egyesült Államokba bevándorolt
a Monarchiából Magyarországról és Horvátországból a Monarchiából Magyarországról és Horvátországból
1861–1865     180 82
1866–1870     1380 15
1871–1875   769 6583 663
1876–1880 12 890 2521 8010 1529
1881–1885 35 109 13 832 29 718 10 235
1886–1890 53 688 23 533 41 026 15 301
1891–1895 62 713 25 006 55 488 23 541
1896–1900 75 700 32 056 63 054 20 860[1]
1901–1905 191 211 110 187 188 848 nincs adat
1906–1910 264 616 137 188 240 205 128 962
1911–1913 205 714 104 443 197 588 95 845

A tengerentúli kivándorlás az 1860-as–70-s években még szórványos volt, s csak az 1880-as és 1890-es években öltött nagyobb méreteket, különösen az Északi- és az Északkeleti-Felvidék megyéiből. Az Európából Amerikába kivándorlók zöme a 19. század első felében Angliából és Írországból származott. A század közepén indult meg a németországi kivándorlás, majd az 1860-as évektől a skandinávok is tömegesen keltek át az óceánon. Az 1880-as években kapcsolódott be intenzíven a kivándorlási mozgalomba Dél- és Kelet-Európa, elsősorban Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia. A magyarországi és ausztriai kivándorlás azonban – a kívándorlók számát a lakosságához viszonyítva – nem ért el olyan méreteket, mint korábban az íreké vagy skandinávoké, egyidejűleg pedig az olaszoké. Bár a kivándorlók jelentős része visszatért, a vándorlási veszteség 1880 és 1890 között már meghaladta a 200 ezer főt.

A több mint 200 ezer kivándorló mellett 1880 és 1890 között csaknem 600 ezer állampolgár változtatott lakóhelyet az ország határain belül. Ennyivel – vagyis 51%-kal – nőtt ugyanis azoknak a száma, akiket illetőségi helyüktől távol, de az országon belül írtak össze a népszámlálás alkalmával (1880-ban 1 165 000, 1890-ben 1 755 000). A belső vándorlás növekedését mutatja az a tény is, hogy 1880-ban az ország lakosságának 25,6%-át, 1890-ben 26,6%-át írták össze születési helyétől távol.

A Dunántúl megyéiben 32%, Erdélyben pedig csak 18% volt azok aránya, akik szülőhelyüktől távol éltek. A megyékben a lakosság 75%-a, a városokban viszont csak 54%-a (Budapesten 38%-a) volt helybeli születésű, tehát a belső vándorlás elsősorban a városok felé irányult. Az elvándorlás a legnagyobb arányú az Északi- és Északkeleti-Felvidéken, valamint a Dunántúlon volt, az odavándorlás pedig Budapesten és a Bánátban. Budapest nemcsak a közvetlen környékről, hanem az egész országból vonzotta magához a népfelesleget. A fővárosba települők túlnyomó része a Dunántúlról és a Felvidékről származott. Jelentős népességet vonzottak magukhoz a gyorsan fejlődő bánya- és iparvidékek Esztergom, Nógrád, Borsod, Baranya és Hunyad megyékben. Az Északi- és Északkeleti-Felvidékről az Alföldre, az Alföldről pedig a Bánátba áramlott a népfelesleg.

A belső népcsere mérlege Magyarországon
Vidék Az odavándorlási (+), illetve elvándorlási többlet (-) a jelenlevő népesség %-ában
1870–1880 1880–1890
Duna bal partja, (Északi-Felvidék) -1,54 -2,72
Duna jobb partja (Dunántúl) -1,16 -2,56
Tisza jobb partja (Északkeleti-Felvidék) -1,62 -2,05
Tisza bal partja (Tiszántúl) -0,02 -0,34
Tisza–Maros köze (Bánát) +0,27 +0,23
Erdély +0,05 -0,09
Duna–Tisza. köze (Budapest és Pest megye nélkül) -0,58 -1,60
Pest megye (Budapesttel) +8,37 +14,88

Lábjegyzet

  1. 1896–1898

Irodalom

A kivándorlásra vonatkozó adatokat lásd: Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 67. és U. S. Bureau of the Census, Historical Statistics of the United States, Colonial Times to 1957 (Washington, D. C., 1960). A kivándorlás irodalmából fontos: Thirring Gusztáv, A magyarországi kivándorlás és a külföldi magyarság (Budapest, 1902); Puskás Julianna, Kivándorlás Magyarországról az Egyesült Államokba 1914 előtt (Történelmi Szemle, 1974. 1–2.); Polányi Imre, A kivándorlás kérdéséhez. Az északi megyék és a szlovák anyanyelvűek kivándorlása (1870–1914) (A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 1964. I.).


A népesség növekedése és mobilitása
A demográfiai átalakulás Tartalomjegyzék