Kürschner Jakab

A Múltunk wikiből
Mosdós, 1852. március 27. – Rákosliget, 1929. szeptember 28.
politikus, szerkesztő
Wikipédia

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

A kivételes törvénnyel sújtott német szociáldemokrácia jelentős segítséget kapott a magyarországiaktól. Frankel és közvetlen munkatársai – Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab – megszervezték a Budapestre menekültek támogatását: sok német szocialistát juttattak lakáshoz, élelemhez, ruhához, és munkát is szereztek számukra.

A Magyarországi Általános Munkáspárt

1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége egyre inkább az ausztriai mérsékeltek politikáját követte. A kivételes törvények bevezetésének lehetőségétől megriadva, a párt vezetői szigorúan ragaszkodtak a kormány diktálta „törvényes keretek” betartásához. A legalitás védelmében arra törekedtek, hogy a szocialista munkásmozgalmat mind a kormány, mind a függetlenségi ellenzék szemében elfogadhatóvá, „szalonképessé” tegyék és így támogatásukat megszerezzék. Ennek a simulékony pártpolitikának Csillag Zsigmond volt a kezdeményezője és a hangadója.

1882-ben a németországi kivételes törvény új szakasza kezdődött, amelyet a kortársak találóan a „milde Praxis” (enyhe gyakorlat) elnevezéssel illettek. A császár trónbeszédében szociális reformokat ígért. A szociáldemokraták üldözése ugyan nem maradt abba, a kivételes törvény hatályát sem függesztették fel, de a megtorló akciók ritkultak, a terror ereje is csökkent. A magyar parlamenti képviselők egy csoportja figyelemre méltónak, követendőnek tartotta a német példát. Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[1]

A „magyar hazafias alapra” való hivatkozást nemcsak pillanatnyi taktikai megfontolás sugalmazta. 1884 elején egy pártvezetőségi ülésen Csillag Zsigmond a követendő párttaktika alapelveit a következőkben foglalta össze: „ha a Magyarországi Általános Munkáspárt nem akarja pillanatok alatt elveszíteni a talajt lába alól, akkor soha nem szabad bizonyos, a magyarországi közvéleményt zsarnoki módon uraló nézetekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, sőt még bizonyos tévedésekkel és zagyvaságokkal sem nyílt, vagy éppen ellenséges ellentétbe kerülnie. Minden magyarországi szocialistának – legyenek saját nézetei egészen mások is – «testestül-lelkestül jó magyart»-ként kell viselkednie.”[2] Az általános alapelvekből Csillag Zsigmond két konkrét következtetést vont le: a magyarországi szocialistáknak ki kell állniuk a „magyar állameszme”, azaz a magyar szupremácia mellett, és támogatniuk kell az Oroszország ellen készülő háborút. Nem véletlen, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége éppen a proletár internacionalizmus elvéből engedett: ez volt az a pont, amely a demokratikus érzelmű, de nacionalista beállítottságú függetlenségi ellenzéket a szocialista munkásmozgalommal mindig is a legélesebben szembeállította.

Miközben a pártvezetőség arra törekedett, hogy bázisát a polgári ellenzék irányába tágítsa, a munkásmozgalom radikális szárnyától elhatárolódott: nem érzett szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik – bár az övéktől eltérő eszközökkel – a tőkés társadalom ellen harcoltak. A radikális szocialistákkal a mérsékeltek csoportja nem vitatkozott – anarchistáknak bélyegezte őket, nem törődve azzal, hogy így maga játssza őket a rendőrség kezére. Egy kihallgatás alkalmával Ihrlinger és Kürschner a főügyész előtt tagadta meg a közösséget a radikális szocialistákkal. Mint mondották: „Ők a munkások «békepártjának» a tagjai, ők a munkásosztály sorsának javítását «békés, törvényhozási úton» sürgetik és óhajtják létesíteni, eltérőleg az újabban erélyesen szervezkedő anarchistáktól és nemzetközi forradalmi munkáspárttól, mely ellen éppen ők küzdenek legelszántabban, legsikeresebben.„[3]

Küzdelem a marxista munkáspártért

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit.

Hanák Péter

Irányzatok harca a szociáldemokrata pártban

Azok, akik az 1880-as években a mérsékelt taktika hívei voltak – mint Csillag Zsigmond, Kiss Adolf, Kürschner Jakab –, növekvő aggodalommal szemlélték az osztályharcos agitáció következményeit, annál is inkább, mert a kormány éppen a mérsékeltek fő erődítményei, a betegpénztár és a pártnyomda ellen irányította offenzíváját.

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

Silbergberg, gyökeresen le akarván számolni a reformizmus betegpénztári gócával, még 1894 végén kizáratta a pártból Kiss Adolfot, Kürschner Jakabot és Csillag Zsigmondot, és hasonló szigorral fenyegette a pártban maradt híveiket. A kizárt betegpénztári ellenzék 1895-ben külön lapot indított, jelentős szervezeti befolyását, anyagi erőforrásait a pártvezetőség, személy szerint Silbergberg megbuktatására koncentrálta, A pártvezetőség számos tagja ellen ez idő táji bírói eljárás folyt, a Népszava anyagilag a tönk szélére jutott. A betegpénztáriak 1895 őszén azt az ajánlatot tették, hogy Silbergberg fejéért, a vezetésből és a lapszerkesztésből való eltávolításáért hajlandók anyagilag rendbehozni a pártlapot. És ekkor az addig hű követők, a vezetőség tagjai, néhány ezer forintért eladták a mestert: leváltották Silberberget, és egyesítették a két frakció lapjait.

Lábjegyzetek

  1. Révész Mihály, A Népszava negyven esztendeje. A mi jubileumunk. Följegyzések a magyar munkásmozgalom történetéből. Népszava, 1912. december 25.
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Informationsbureau, 1884–619.
  3. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1884–1223.