Küzdelem a marxista munkáspártért

A Múltunk wikiből

Az 1889. őszi értekezletek után újult erővel, nagy lendülettel indult meg a pártépítő munka. Mindenekelőtt a pártsajtó fejlesztése, a lapok színvonalának emelése érdekében fejtettek ki erőfeszítéseket. Az anyagi nehézségek ellenére sikerült elérniük, hogy október 20-ától a még mindig csak hetilapként kiadott Népszava megnagyobbított alakban jelenjen meg, habár csak négy oldal terjedelemben. Az Ihrlinger vezetése idején eladósodott pártnyomdát is átszervezték, megerősítették.

Az új vezetőség – ahogyan ezt a pártlapok cikkei tükrözik – szakított a Magyarországi Általános Munkáspárt korábbi irányával, amely a szociáldemokrata alapelvek feladása árán a függetlenségi párti befolyás alatt álló, kispolgári erők megnyerését célozta. Nyíltan hangoztatták a szociáldemokrata munkásmozgalom nemzetközi jellegét – támaszra találva a II. Internacionáléban – és különállását a vagyonos osztályok minden magyarországi pártjától. A párt vezetői állást foglaltak a Függetlenségi Párt által teremtett és korlátlanul szított Kossuth-kultusz ellen. Rámutattak, hogy a függetlenségi ellenzék 1848 demokratikus és forradalmi eszméit már régen elvetette, az ország függetlenségéért sem harcol, s a nemzeti jelszavakat arra használja fel, hogy a munkásosztály figyelmét elterelje az osztályérdekeiért indított küzdelemről. A Kossuth-kultusz valódi célja – írta a Népszava – nem egyéb, mint a burzsoázia és a proletariátus érdekazonosságának bizonyítása, az osztályharc erejének tompítása. A proletároknak nem a hazai burzsoázia, hanem a világ valamennyi munkása a szövetségese abban a harcban, amelyet a tőkés világrend megdöntéséért indított.

A pártvezetőség szilárd internacionalizmusára a hatóságok érzékenyen reagáltak. A budapesti rendőrfőkapitánynak a belügyminiszterhez küldött jelentése hangsúlyozza, hogy a párt vezetői „minden nemzeti és hazafiúi traditióval törve, magukat a kosmopolita, nemzetet, hazafiságot megtagadó socialismus karjaiba vetették”. Politikájuk fogadtatásáról pedig ezt állapítja meg: „Valóban bámulatos, hogy sajtójuk ezen működése mennyire mételyezte meg már eddig is munkásköreinket, melyek túlnyomó nagy része ma már minden traditionális érzületből kivetkőzve egyébről, mint az internationalis socialismus tanairól még hallani sem akar”.[1]

A függetlenségi párti orientáció megszüntetésével egyidőben a pártvezetőség megkezdte a városi és a falusi proletártömegek szervezését. Okulva a 80-as évek sikertelenségein, új módszereket keresett a párt tömegbefolyásának növelésére. Azon az úton indult el célja megvalósítása felé, amelyet Engels javasolt 1890 elején az amerikai szocialistáknak: „Tehát trade-unionokkal kell kezdeni, ha tömegmozgalmat akarunk belőle, és minden további lépést egy vereséggel kell rájuk kényszeríteni.”[2]

1889 őszétől az egyoldalú és sikertelen politikai harcokra szólító felhívások helyett a pártvezetőség a tőke és a munka alapvető ellentétét állította középpontba, hogy ezzel a munkásokat bérmozgalmak kezdeményezésére sarkallja. A bérmozgalmak, a sztrájkok pedig hasznos eszköznek bizonyultak arra, hogy a munkásságot a szervezkedés fontosságáról meggyőzzék.

A pártvezetőség felvilágosító munkája nagymértékben hozzájárult a gazdasági harc fellángolásához. A bérmozgalmak és sztrájkok 1890-ben tömegméretűvé váltak: főként béremelésért, a munkaidő megrövidítéséért, a munkarend megjavításáért folytak. Az ipari munkások mellett sztrájkba léptek a bányászok is. 1878 és 1887 között mindössze 15 sztrájkról tudunk. 1889-ben 4, 1890-ben viszont már 30 volt a fővárosi és a vidéki proletárok sztrájkjainak, bérmozgalmainak a száma.

Az 1890. évi sztrájkok, amelyek különösen a május elsejei ünnepségek után szaporodtak, elsősorban a fővárosi munkások mozgalmai voltak, vidéken csupán 6 sztrájkot vívtak meg. A fővárosi mozgalmak közül kiemelkedtek a gyáripari sztrájkok: az Állami Gépgyár, az Óbudai Hajógyár, az Újpesti Bőrgyár és a Jutagyár munkásainak sztrájkjai. A vidéki munkabeszüntetések közül a dognácska-moravica-vaskői bányamunkások bérharca volt jelentős.

A magyarországi munkásmozgalom fejlődése, a párt tömegbefolyásának növelése szempontjából fontos feladat volt a szakszervezeti mozgalom megerősítése és továbbfejlesztése. Arra törekedtek, hogy mind a régi szervezeteket, mind pedig az újonnan létrehozottakat modern, szocialista szakszervezetekké fejlesszék, amelyek tömörítik az addig közömbös munkásokat, biztosítják szocialista szellemű nevelésüket, irányítják, szervezik a gazdasági harcot, és a munkásokat elvezetik a párthoz.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetői már 1889 októberében rávilágítottak, hogy a párt agitációja eddig azért nem vezetett a kívánt eredményre, mert „a munkásokkal nem volt közvetlen érintkezés, és ennek hiányában állíttattak fel politikai és közgazdasági követelések”.[3] E felismerés alapján a pártvezetőség tagjai – különösen Engelmann Pál és Jászai Samu, akit 1890 elején vontak be a vezetésbe – nagy munkát fejtettek ki az addig még szervezetlen szakmák szakegyesületeinek létrehozására. Segítettek az alapszabályok kidolgozásában, részt vettek, előadásokat tartottak a szakgyűléseken. Engelmann Pál 1890 júniusában röpiratot adott ki a szakszervezeti mozgalom fejlesztésének elősegítésére a szakegyletek feladatairól.

A helyi szervezetek létrehozása mellett a szervező munka országos szakszervezetek alakítására irányult. 1890 folyamán jött létre a Magyarországi Vasöntők Szakegylete, a Magyarországi Bádogosmunkások, Légszesz- és Vízvezetékszerelők Szakegylete, valamint a Magyarországi Kőfaragók Szövetsége. Ez utóbbi szaklapot is adott ki: 1890 áprilisában jelent meg A kőfaragó, Jászai Samu szerkesztésében.

A párt vezetői már 1889 novemberében hozzáfogtak a május elsejei nemzetközi munkásünnep előkészítéséhez. Az ünnep központi jelszava a 8 órás munkaidő, a vasárnapi munkaszünet és más szociálpolitikai reformok kiharcolása volt. A fővárosban és a nagyobb vidéki városokban munkásgyűléseket hívtak egybe, amelyeken megmagyarázták e követelések jelentőségét.

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit. Az összesereglett munkások a II. Internacionálé párizsi kongresszusán elfogadott határozat szellemében munkásvédő törvényeket követeltek, s elfogadták az ausztriai szocialistákkal közösen, a pozsonyi értekezleten fogalmazott határozatot. Kimondották, hogy a párizsi kongresszus követeléseit az országgyűlés elé terjesztik.

A május elsejei tüntetés nem korlátozódott a fővárosra. A főbb ipari gócpontokban is gyűléseket tartottak: a tüntető menetben együtt haladtak a magyar, a német, a román, a szlovák és a szerb munkások. Az ünnep sikere jelezte, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt tömegbázisa rövid idő alatt kiszélesedett. A párt vidéki kapcsolatai megerősödtek, a szocialista eszmék gyorsan terjedtek falun, az agrárproletariátus és a szegényparasztság soraiban is. A 80-as évek végén a pártvezetőség már megkezdte a falusi szervező munkát. 1889-ben Dömsödön földmunkás-szervezet alakult. Tudunk arról is, hogy Orosházán ismerték, olvasták a párt lapját, a Népszavát. 1890-ben újabb földmunkásszervezetek alakultak: előbb Orosházán szervezték meg az olvasókört, majd Csorváson is létrejött a szocialista földmunkásszervezet.

A május elsejei nemzetközi proletárünnep sikere még szorosabbra fűzte a magyarországi és a nemzetközi munkásmozgalom kapcsolatait. A pártvezetőség érintkezésbe lépett a nemzetközi munkásmozgalom több vezetőjével. Engelmann Pál levélben kereste fel Friedrich Engelst, az ekkor már idős forradalmárt, tájékoztatta a magyarországi munkásmozgalom fejlődéséről, és egyúttal kifejezte iránta érzett tiszteletét és nagyrabecsülését. „Ez alkalommal – írta 1890. június 7-én kelt levelében – nem akarok lemondani arról, hogy néhány szóban összefoglaljam azt az érzést, amely engem tizenhat éve mind fokozottabb mértékben áthat, s kifejezzem azt a szeretetteljes tiszteletet, amelyet minden becsületes szociáldemokrata Ön iránt, tanítónk, mesterünk iránt érez.”[4]

Tíz évi stagnálás után a munkásmozgalom gyors fejlődésnek indult. A pártvezetőség elfogadta a II. Internacionálé elméleti és taktikai irányvonalát, szakított a régi hibákkal, sikerrel kezdte meg a tömegpárt kiépítésének nehéz munkáját. 1890 őszén időszerűvé vált a pártkongresszus összehívása. A kongresszusnak az volt a feladata, hogy hivatalosan is jóváhagyja a pártvezetőség tevékenységét, és új program elfogadásával a pártot az addiginál szilárdabb, marxista elvi alapra helyezze. A kezdeti nehézségek után a szocialisták küldötteinek kellett kidolgozniuk a szocialista munkásmozgalom taktikáját. Hírül kellett adni az egész ország proletárságának, hogy a hatósági zaklatások, a belső viszály ellenére is él és fejlődik a magyarországi munkásmozgalom, a munkáspárt soraiba hívja mindazokat, akik készek részt venni a szocialista jövő kiharcolásának sok áldozatot követelő munkájában. De adós volt a magyarországi munkáspárt a nemzetközi munkásmozgalomnak is: ha cselekedeteivel már bebizonyította, formailag is ki kellett mondania, hogy a II. Internacionáléhoz tartozónak tekinti magát és elnevezésével is csatlakozik a nemzetközi szociáldemokrácia táborához.

A kongresszust nem a Magyarországi Általános Munkáspárt IV. kongresszusaként, hanem a „magyarországi szociáldemokratikus munkáspárt nyilvános pártgyűléseként” hívták össze. A szocialista eszméket valló szervezett munkások már 1878-ban és 1880-ban is szociáldemokrata elnevezéssel akarták megalakítani pártjukat. A kísérlet tehát nem volt új. Nem a 70-es–80-as évek szociáldemokrata munkásain múlott, hogy pártjukat nem nevezhették annak, aminek szánták: szociáldemokrata pártnak. De abban, hogy 1890-ben ismét kísérletet tettek a párt szociáldemokrata elnevezésére, nem csak a régi törekvés nyilvánult meg, hanem az a szándék is, hogy a névcserével is kifejezzék a változást, amely a Magyarországi Általános Munkáspártban végbement: a párt belső tartalmában, eszméiben, nézeteiben, gyakorlatában, nemzetköziségében valóban szociáldemokrata párttá változott.

A kongresszus összehívását a pártvezetőség már 1889 őszén elhatározta, de mégsem kerülhetett rá előbb sor. A május elsejei nagy munkásünnep előkészítése lekötötte a vezetőség minden erejét. Mivel arra törekedtek, hogy a kongresszuson a vidéki városok, sőt a falvak lakossága is minél nagyobb számban képviseltesse magát, agitációs körutak váltak szükségessé. Ezek lebonyolítására sem kerülhetett sor május elseje előtt.

A belső okok mellett a kongresszus időpontjának megállapításánál egyéb, politikai körülmények is közrejátszottak. A munkásmozgalommal szemben alkalmazott nemzetközi kormánypolitikának már említett változása 1890-ben újabb enyhülést eredményezett. 1890 tavaszán távozott Bismarck, s ezzel egyidőben Tisza Kálmán kormánya is megbukott. Berlinben 1890 májusában megtartották a nemzetközi munkásvédő konferenciát, amely ugyan kézzelfogható eredményeket nem hozott, de elvben elfogadta a szociálpolitika szükségességét, s a kormányokat munkásvédő törvények alkotására késztette. Bár a Tisza-kormányt felváltó Szapáry-kormány munkáspolitikájának lényege alig változott, Magyarországon is sor került néhány olyan munkásvédő törvény kibocsátására, amelyeket már 1889-ben előkészítettek. 1890 tavaszán elfogadták a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény tervezetét és befejezéséhez közeledett a betegbiztosításról szóló javaslat kidolgozása is. 1890-ben már a magyar kormány sem tagadhatta, hogy munkáskérdés Magyarországon is létezik, nem tagadhatta meg a legális működés jogát a szociáldemokrata párttól sem. 1890 szeptemberében Németországban hatályon kívül helyezték a kivételes törvényt, ez még szabadabbá tette az utat a magyarországi munkásmozgalom előtt. 1890. december 7-ére összehívták a magyarországi szociáldemokrata munkáspárt első kongresszusát.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár, Belügyminisztérium Levéltára res. 1892–903.
  2. MarxEngels, A szakszervezetekről. Budapest, 1956. 201.
  3. Néhány szó a szakegyletekről. Népszava, 1889. október 20.
  4. Párttörténeti Intézet Archívuma. 676. f. 1/4 őe. Magyarul lásd: S. Vincze Edit, Engelmann Pál két, eddig ismeretlen levele Engels Frigyeshez. Párttörténeti Közlemények, 1958. 4. sz. 166.


A munkásmozgalom az 1870-es és 1880-as évekbenS. Vincze Edit
A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom Tartalomjegyzék