Kőbánya

A Múltunk wikiből

Budapest X. kerülete, összefoglaló nevén Kőbánya, németül Steinbruch

a főváros pesti oldalán elhelyezkedő kerület
Wikipédia
Budapest X. kerülete címere

Szabad György

A bányászat és az ipar fejlődése

Az 1860-as évek elején a barnaszén mintegy fele került ki a földbirtokosság önkezelésű vagy hazai tőkéseknek bérbe adott szénfejtőiből, míg a másik fele osztrák tőkések, elsősorban a birodalom egyik legnagyobb építőanyag-gyártó dinasztiája, a Kőbányán már a reformkorban téglaégetőt állító Miesbach-Drasche család bányáiból. A feketeszenet majdnem teljes egészében lajtántúli tőkés érdekeltségek tulajdonába jutott bányákban termelték ki. A pécsi feketeszénbányákat a DGT szerezte meg az 1850-es évek derekán, a krassó-szörényi hegyvidék kőszéntelepeit pedig a nagyrészt francia tőkével dolgozó Osztrák Államvasút Társaság. Az az óriási ügylet, amely nemcsak a már említett vasúti koncessziókhoz, hanem Magyarország természeti kincsekben leggazdagabb kincstári uradalmainak tulajdonához is juttatta a neve ellenére magántőkés társaságot, jelentős pozíciót biztosított számára a hazai vasércbányászatban és kohászatban is.

A vasbányászat hosszú múltra visszatekintő fokozatos fejlődés eredményeként az 1860-as években minden korábbit meghaladó szintet ért el. 1845-ben a vastermelés mintegy 322 ezer q-ra rúgott, s 1860-ban érte el a 877 ezer, 1864-ben pedig az 1,1 millió q-t. Ez utóbbi mennyiség a birodalmi össztermelés több mint 36%-ára rúgott. Ez Magyarország fontos szerepét jelzi a korai kapitalista fejlődésben oly nagy jelentőségű nyersvasellátásban. Öntöttvasból viszont Magyarországon a birodalom össztermelésének alig 24%-át állították elő, acélból pedig – a rendelkezésre álló adatok szerint – csupán 1 %-át.

Az Osztrák Államvasút Társaság a 229 ezer kat. hold kiterjedésű krassó-szörényi kincstári uradalmak területén az ország leggazdagabb feketeszéntelepeinek és óriási erdőségeinek birtokában az összbirodalom egyik legjelentősebb vasipari kombinátját fejlesztette ki a kezére került hámorokból és vasolvasztó hutákból. Az 1860-as évek elején a Magyarországon termelt vas mintegy ötödét, hatodát itt állították elő, mégpedig egyre korszerűbb technikával, amit jól jellemez, hogy 1862-ben Aninán – üzemszerűen először hazai földön – már koksszal olvasztották vasat. Ennek a roppant mennyiségnek a túlnyomó része feldolgozatlanul vagy félkész áruként hagyta el az országot. De megközelítően ugyanez történt a hazai birtokosság bányáiból származó vasért, illetve kohóiból kikerült nyersvas zömével is. Az északi bányavidéken legnagyobb jelentőségre a korábbi vastermelő társulatok fúziója révén alakult Rimamurányi Vasmű Egyesület tett szert. Ez szakítani tudott a földbirtokosok kezén maradt vasművek zömét továbbra is jellemző primitív technikával, s az Osztrák Államvasút Társaság telepein véghezvitt rekonstrukcióval nagyjából egyidejűleg tért át a faszéntüzelés helyett a kőszén felhasználására, a vízierő helyett gőzgépek alkalmazására. 1863-ban az összbirodalom vastermelésében felhasznált gőzgépek mintegy hatoda Magyarországon működött.

A magyarországi bányatermékek jelentőségét a Habsburg-birodalom gazdasági életében jól mutatja, hogy az 1860-as évek első felében a birodalom egész területén kibányászott össztermék értékének több mint 24%-a a magyar tartományokban került a felszínre (az állami monopólium folytán fiktív áron forgalomba hozott sót nem is számítva).

A magyar ipari fejlődés egykorú bázisa mind az országban termelt nyersanyag (agrár- és bányatermék) mennyiségét, mind a rendelkezésre álló munkaerőkészletet, mind fogyasztópiacának terjedelmét tekintve szélesnek mondható. E viszonylag széles bázison adódó lehetőségek kihasználása mégsem ment könnyen. A hazai kapitalista iparfejlődés eredményei korszakunkban meglehetősen korlátozottak maradtak. A kvalifikált bérmunkásság hiánya jórészt a feudalizmus kori iparosodás viszonylag alacsony fokára vezethető vissza, hiszen az önálló, zömében „saját kezükre” dolgozó kismesterek száma a forradalom előtt még háromszorosan múlta felül a kézműves munkásokét, s velük együtt közel tizennégyszeresét tette a gyáraknak nevezett, de jórészt alacsony szervezettségi fokon álló manufaktúrák munkáslétszámának. Mindezzel együtt járt a hazai ipar alacsony technikai színvonala, s vele a termelés mennyiségi növekedésének lassú üteme. Az ipari fejlődés feltételei jórészt egybeestek, illetve kölcsönhatásban álltak a tőkés termelés kibontakoztatásának már tárgyalt általános feltételeivel, különösen az iparszabadságnak, a munkaerő- és tőkeáramlás szabadságának, a tőkeellátás fokozásának és a közlekedés új szintre emelésének követelményeivel. Ezek a feltételek a forradalmi áttörés nyomán többé-kevésbé érvényesültek az 1850-es, 1860-as évek adott viszonyai között, lehetővé téve az ipari termelés fokozatos növekedését, sőt átalakulását, az ipari forradalom bázisának részleges kiformálódását. Hiányzott azonban egy fontos iparfejlesztő tényező, amit a szabadversenyen alapuló kapitalizmus korában sem nélkülözhetett egyetlen, fejlettebb területekkel gazdasági kapcsolatban álló agrárország sem: az állami ipartámogatás.

A korai kapitalista áruforgalomban a legmagasabb összértékkel valamennyi iparág termékei közül a textíliák szerepeltek nálunk. A tőkés textilüzemek versenye a korábban – különösen a szlováklakta országrészen – igen széles körű paraszti fonó- és szövőipart viszonylag gyors ütemben szorította vissza, és térdre kényszerített néhány kezdetleges technikával dolgozó manufaktúrát is. A tőkés versenynek ez a természetes és könyörtelenségében is a fejlődést képviselő velejárója Magyarországon sajátos módon érvényesült. A kistermelők visszaszorulása nem a hazai tőkés textilipar fejlődésének lett a következménye, hanem az országnak az egységes birodalmi piacba való beolvasztása folytán éppen a lajtántúli tőkés textilipar fellendülésével, sőt forradalmasodásával, annak a manufaktúraiparról a gépesített gyáriparra való áttérésével került szoros kölcsönhatásba. Az 1862. évi összeírás szerint a „magyar tartományokban” 17 932, a Lajtántúlon 46 101 önálló textiliparos működött. Átfogó termelési kimutatásokkal nem rendelkezünk, de néhány részletadat is érzékeltetheti a növekvő szintkülönbséget. Míg a „magyar tartományokban” 1859-ben alig több mint 4 ezer pamutfonó orsó működött, addig az importált gyapot majd csaknem egész mennyiségét feldolgozó Lajtántúlon több mint 1,4 millió. Magyarországon a textilipari gőzgépek száma 1852–63 között 4-ről csupán 6-ra, lóerejük 46-ról 90-re emelkedett, míg a Lajtántúlon ugyanezen idő alatt számuk 180-ról 480-ra, lóerejük 3185-ről 10 131-re ugrott. A szintkülönbség – a gazdasági egybekapcsoltság dualista változatát szorgalmazó Kautz Gyula egykorú megfogalmazása szerint – annak ellenére alakult így, „hogy Ausztria magas tökélypolcon álló posztóipara jó részben a kiváló jelességű magyar gyapjúterméken alapszik, s ebben találja egyik legfőbb biztosítékát”,[1] továbbá a Lajtántúlon került feldolgozásra „a magyar tartományokból” kiszállított len és kender is. A 18. században létrejött gácsi posztógyár, az óbudai Goldberger gyár, Spitzer Gerzson ottani pamutnyomó üzeme és az eszéki selyemgyár állta valamelyest a lajtántúliakkal a versenyt, anélkül azonban, hogy bármelyikük is túl tudott volna lépni a középüzem szintjén. Kapitalista ipari struktúránk egészére torzító hatású következményekkel járt, hogy a háziipar természetes lehanyatlása folytán is egyre növekvő hazai textilipari szükséglet kielégítését a jelentős részben magyarországi nyersanyagot feldolgozó lajtántúli textilgyárak monopolizálhatták. A textiliparénál nem sokkal bizonyult kedvezőbbnek a bőr-, a papír- és a vegyipar hazai fejlődése sem.

Míg a vastermelésben a magyar birtokosság a bánya- és kohóművek nagy részét még kezében tudta tartani, és az osztrák tőkének lényegében azzal kellett megelégednie, amit a kincstártól megszerezhetett, a fémfeldolgozás terén a lajtántúli tőkés fölény határozottabban érvényesült. Hegemóniája mégsem vált olyan korlátlanná, mint a textiliparban. A kapitalizálódó mezőgazdaság által a vasból készült munkaeszközökre, sőt gépekre támasztott óriási igény egy részét hazai üzemek elégítették ki. Jórészt még korábban Pest-Budán alakult műhelyek fejlődtek kisebb-nagyobb üzemekké (Vidats, Röck), de Mosonban is gépjavító műhelyt fejlesztett mezőgazdasági gépgyárrá a német földről Magyarországra telepedett Kühne Ede. A nagyobb gépeket (cséplőgép, malomgép stb.) még egyedi darabokként, de a mezőgazdasági munkaeszközök legfontosabbjait (vastestű eke, borona, kéziszerszámok stb.), már sorozatban készítették, s ráálltak a városi lakosság és az ipar szükségleteit szolgáló tömegáruk (csövek, építőipari lakatosáruk stb.), sőt a kapitalista gazdaság- és életvitel jellegzetes kellékeinek, például a „tűzbiztos szekrényeknek” a gyártására is. Ganz Ábrahám budai műhelye, amelyben 1844-ben 7, 1848-ban 60 munkás dolgozott, az 1860-as évek derekára több mint 350 munkást foglalkoztató gyárra fejlődött. Mindenekelőtt 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekeivel érte el nagy, az 1855. évi párizsi és az 1862. évi londoni világkiállítások díjaival is öregbített sikerét. 1867-ben már a százezredik vasúti kerék került ki a gyárból. 1859-ben lépett alkalmazásába Mechwart András mérnök, aki a termelést sokoldalúbbá tette, és Ganz Ábrahám 1867-ben elkövetett öngyilkossága után nem sokkal átvette az üzem irányítását. Az óbudai hajógyár, amely – kevés híján másfélezres munkáslétszámával a legnagyobb hazai ipari üzem volt – a DGT többi, a birodalom más városaiban működő gyártelepeivel szorosan együttműködve növelte termelését. A hazai fejlődés a lajtántúli üzemek fölényét a fémfeldolgozásban és e gépgyártásban nem ingathatta meg. Elsősorban az osztrák gépipar, amely a belső vámhatár felszámolásakor már óriási előnyben volt a magyarországihoz mérten, aknázta ki a gépbehozatal korlátozására törekvő kormányzat protekcionista vámpolitikáját. Biztosított birodalmi piacon – beleértve az alig iparosodott Magyarországét – kísérletezhette ki és helyezhette el gépeit, áthárítva belső fogyasztóira a „tanulópénzt” és élvezve a sorozatgyártás előnyeit. Az 1863. évi gőzgépstatisztika tanúsága szerint a birodalom területén alkalmazott gőzgépeknek már 81%-a „belföldi” gyártmány volt (ebből alig 2,5% magyarországi), s csupán 19%-a külföldi.

A kapitalista fejlődéssel járó építőipari konjunktúra átmeneti visszaesésektől eltekintve igen jövedelmezővé tette az uradalmi deszkametszők, tégla- és cserépégetők, még inkább a piaci követelményekhez gyorsabban alkalmazkodó tőkés vállalkozók üzemeinek a működését. A kiváltságos polgárként Pest legnagyobb tűzifa-kereskedőjévé emelkedett Luczenbacher családnak korszakunkban 18 fatelepe volt a városban, és a tűzifa mellett nemcsak épületfával, sőt a saját bányáiban fejtett kővel és az üzemeiben égetett téglával kereskedett, hanem nagyszabású építési vállalkozásokba is fogott. A Neuschloss testvérek épületfa-kereskedéssel társították a fafeldolgozást, technikailag is gyorsan fejlesztve gyáraikat. Sokoldalú tevékenységüket példázza, hogy 1864-ben parkettgyártó gépre kaptak szabadalmat, de ugyanakkor vállalkoztak vasútállomások építésére is. A téglagyártásban a lajtántúli Alois Miesbach majd örököse, Heinrich Drasche kőbányai üzemei kerültek az élre. Az 1860-as évek derekán Drasche kezén 11 lajtántúli és 2 magyarországi téglagyár volt, amelyeknek tüzelőanyag-szükségletét 15 kisebb-nagyobb saját, illetve bérelt szénbánya fedezte. Többek között Drasche aknázta ki bérlőként az esztergomi káptalan dorogi és tokodi szénmezőit. 1868-ban, amikor egy részvénytársaságnak adta át magyarországi vállalatait, kőbányai téglaégetőinek a termelését már évi 35 millió darabra becsülték.

Katus László

Élelmiszer-, fa- és építőanyag-ipar

A kisebb, hagyományos technológiájú serfőzők eltűntek, s a termelés a nagyobb, korszerűbb üzemekben összpontosult. Igazán nagy gyárnak azonban csak a két kőbányai üzem (a Dreher és az Első Magyar Részvény Serfőző), valamint a budafoki Haggenmacher-gyár számított: e három fővárosi sörfőzőre az ország egész sörtermelésének több mint a fele jutott.

Hanák Péter

A városi és a falusi munkásság sztrájkharcai 1896–1897-ben

1897 júliusában tört ki a téglagyári munkások általános sztrájkja. Az óbudai és kőbányai gyárak mintegy 15 ezer munkása lépett harcba jobb munkaviszonyok, magasabb bérek, rövidebb munkaidő kivívásáért. A hosszú sztrájk hozzájárult a téglagyári munkaviszonyok javulásához, és visszhangot keltett a többi építőipari szakma dolgozóinak sorában is.

Katus László

Az egyes iparágak fejlődése

1899-ben alapították a szombathelyi, 1901-ben a pápai és a győri, 1906-ban a kőbányai, 1907-ben a kispesti textilgyárat.

Siklós András

Magyarország: népköztársaság

A köztársaság ünnepélyes proklamálására november 16-án került sor. A képviselőház és a főrendiház ezen a napon még egy rövid, utolsó ülést tartott. A képviselőház kimondta feloszlását, a főrendiház e döntést tudomásul véve és erre hivatkozva „tanácskozásait berekesztette”. A Nagy Nemzeti Tanács az Országház zsúfolásig megtelt kupolacsarnokában ezt követően jóváhagyta a köztársaság létrejöttét bejelentő határozati javaslatot, amit Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke terjesztett elő, és az ülés jegyzője, Nagy György olvasott fel.

E határozat (1918. évi I. néptörvény) a köztársaság proklamálása mellett kimondta a képviselőház és a főrendiház megszüntetését; az állami főhatalomnak a Károlyi elnöklete alatt álló kormányra való átruházását; utasítást adott azonnali néptörvények alkotására:

  1. az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és nőkre is kiterjedő választójogról;
  2. a sajtószabadságról;
  3. az esküdtbíráskodásról;
  4. az egyesülési és gyülekezési szabadságról;
  5. a földműves nép földhöz juttatásáról.

Miközben a nemzetgyűlés ülésezett, a parlament előtti térre óriási tömeg, vagy 200 ezer ember vonult fel. Először diákok, polgári egyesületek érkeztek, később vörös lobogók és egyesületi zászlók alatt forradalmi dalokat éneklő munkások Óbudáról, a külső Váci útról, Újpestről, Kőbányáról, Csepelről. A néphatározatot a téren is felolvasták; az öt pontot, a szónokok beszédeit tomboló lelkesedés fogadta.

Lábjegyzet

  1. Kautz Gyula, Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika. Pest, 1866. 388.