Kajali Pál

A Múltunk wikiből
1662-1710
kuruc szenátor, országos főhadbíró 
Kajali Pál (1662-1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Az új erőviszonyokat mérlegelő józanság jellemzi Kajali Pált, aki a családi birtokot Salm hercegtől erőnek erejével elperelni akaró atyafiait így inti le: „hogy erővel se engedjük az jószágot, de az haszontalan tanács, mert ott van Hatvanban a Német Bandérium, mostani időben ki mer feltenni vele”.[1] Elítéli a perlekedésbe, borozgatásba, semmittevésbe merülő életmódot, a nemesség jövőjét a magasabb műveltség elsajátításában, a tevékeny életben látja. Csakhogy az e józan réteg előtt nyitva álló vármegyei, közhivatali, gazdatiszti pálya olyan tapasztalatokkal szolgált, amelyekből előbb-utóbb le kellett vonni a súlyos következtetést: „országunk nem boldog”, „országunkban nincsen békesség”.[2]

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség. Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

Az első konföderáció és az Udvari Tanács

1703 novemberében Máramaros vármegye tisztújításán Kajali Pál fejedelmi biztos katonai segítséggel választatta meg Rákóczi jelöltjeit a helyi kandidáltakkal szemben, s 1704 elején hasonló módon folytak le a vármegyékben és a városokban a tisztújító gyűlések. Nem egy főúri tábornok értetlenül, féltékenyen tekintett a consilium tagjaira. Az ország erőforrásit összefogó központi szervezet sértette a helyi és a rendi érdekeket.

1703 kora őszétől kezdve épült ki a fiskális birtokok, a bányák, a pénzverdék. a sószállítás, a kereskedelem apparátusa. A fiskális adminisztráció élére, az uradalmak irányító tisztségeibe köznemesek kerültek. Az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora – a bányagazdaság igazgatója – Hellenbach János Gottfried báró lett, német polgárcsaládból származó gazdag bányatulajdonos és orvos, a kora kapitalista vállalkozók Közép-Európa keleti régióiban feltűnő típusának megtestesítője. A hadi commissariatus működési alapelveit az 1703. november 9-i fejedelmi utasítás fektette le. A hadseregellátás gyakorlati irányítója és lebonyolítója a kerületi hadi commissáriusok és inspectorok sokasága volt: vezetője majd Csáky István gróf lesz. A gazdasági irányítás központi hivatalának, a Consilium Oeconomicumnak a terve 1705 elején készült el. Rákóczi központosító elveire jellemző a Nógrád, Hont és Kishont vármegyék fiskális birtokai élére kinevezett Kajali Pál számára adott utasítás: „Mindenekben tőllünk fügjön, és ha mi parancsolatink az nemes ország szolgálatjában lesznek, magát, úgy alatta való tiszteket is, ahoz alkalmaztassa.”[3]

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az államhatalom fontos pozícióját kézben tartó Ráday Pállal szoros kapcsolatban levő udvari tanácsosok köréhez tartozott az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora, Hellenbach báró és a vállalkozó szellemű, jó gazdasági érzékkel rendelkező köznemesek több jellegzetes alakja, mint Platthy Sándor, Kajali Pál, Kálmáncsay István, Lányi Pál, Lónyay Ferenc és mások. Néhány vármegyében a tisztikar tagjai között voltak híveik. Azonos elveket vallottak velük a felső-magyarországi városok egyes tekintélyes polgárai is, mint Kray Jakab késmárki bíró vagy az eperjesi Klesch János. A hadsereg tisztjei közül Gyürky Pál generális, Sréter János brigadéros, Vay Ádám udvari marsall és mások tartoztak közéjük. Támogatta elképzeléseiket Forgách Simon gróf, később Petrőczy István generális is. Zömmel evangélikusok voltak, bár reformátusokat és katolikusokat is számláltak soraikban. Politikájuk több forrásból táplálkozott. Terveikben jól kitapogathatók e hazai hagyományok, Zrínyi mozgalmának tanulságai és a Habsburg-kormányzás különböző területein szerzett tapasztalatok. Egyaránt lecsapódtak bennük a főleg Machiavelli, Bodin, Lipsius, Pufendorf összegezésében ismert államelméleti elvek, és a pietizmus fogalmával minősített eszmei mozgalom értéktámpontjai. Felfogásuk szerint az állami önállóság megteremtésének legfőbb követelménye: a működőképes államgazdaság, a közterhek célszerűbb elosztása és az országos érdekegység érvényesítése. Ismerték és kidolgozták a modern állam fegyelmezett, központi hatalmat szolgáló hivatali rendtartását, a születési előjogoknak gyakorlatban is fölébe helyezték a műveltséget, a tudományt. Új tartalommal elevenítették fel a Mátyás-hagyományt, és az állami berendezkedésben Angliát, Hollandiát tekintették követendő példaképnek. Külföldi egyetemeken iskolázott prédikátorokban jó propagátorokra leltek, viszont hiányzott közülük az erős politikai vezéregyéniség. 1705 nyarán azonban, amikor a válságból kivezető utat további reformokban, a központi hatalom megerősítésében, a katonaság szociális igényeinek kielégítésében és nem utolsósorban az interregnum kikiáltásában látták, Rákóczi személyes elképzeléseivel egybekapcsolódó program vezette őket.

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került. A másik balul végződött: Károlyi 1705. március 31-én Kilitinél csatát vesztett, a kurucok ismét kiszorultak a Dunántúlról, s az ellenség megsemmisítette a Rákóczi dunántúli hadjáratának megindítására szolgáló, Imsód és Kömlőd között Bottyán János vezetésével készült hajóhidat és védősáncrendszert is. Rákóczi erre a mintegy 15 ezer főnyi rendezett és jól felszerelt hadserege élén a Duna bal partján észak felé fordult. Katonasága azonban súlyos ellátási hiányok és helyzetük szociális rendezetlensége miatt a morális összeomlás szélére jutott. Július 3-án a gyömrői táborban Rákóczi hadiszemlét rendelt el, és tudatta a közvitézekkel, hogy átérzi és érti szociális gondjaikat, de saját boldogulásuk és a haza szabadsága elválaszthatatlan egymástól. Bátorságot, fegyelmet, kitartást kért. Az első konföderáció válságát a belső társadalmi és politikai feszültségek a külső körülmények változásának következményeivel együtt annyira elmélyítették, hogy Rákóczi és kormányzóköre országgyűlésen kívánta rendezni a viszonyokat és megújítani az államhatalmi szervezetet.

Az eredetileg szeptember 1-jére Rákos mezejére kitűzött országgyűlést azonban, mivel Rákóczi az Herbeville vezetése alatt álló császári fősereget sem a Dudvág mellett, sem Vöröskőnél nem tudta legyőzni, Szécsénybe helyezték át.

Az Udvari Tanács széles körű szervezőmunkájával előkészített országgyűlésre mintegy 36 főúr, 25 vármegye nemessége, vármegyénként 50–200 nemes, és 26 város 2–3 fős követsége érkezett. Elküldte képviselőit a katonaság, és viszonylag nagy számban jelentek meg a klérus tagjai. Az országgyűlést 1705. szeptember 12-én egyházi és katonai szertartással nyitották meg a szécsényi Borjúpást mezején.

A fejedelmi prepozíció, amelyet Ráday Pál olvasott fel, leszögezte, hogy a béketárgyalások elől nem zárkóznak el, de csak az állami önállóságot biztosító feltételek alapján szabad megegyezniük, külső hatalmak, Anglia, Poroszország, Svédország és Hollandia közvetítésével és garanciájával. Kifejezésre juttatta, hogy József császárt királyuknak nem tekinthetik, és a nyugati országok – Hollandia, Svédország és mások – példájára reformokra van szükség, az állami önállóság az ország hadainak korszerűsítését követeli.

A kezdeményezést a központi hatalom hívei tartották kezükben. Kimondták, hogy az országgyűlés két kamarára oszlik, a nemesi és a városi rend a mágnásoktól és a klérustól külön tanácskozik, s királyi személynöknek (vagyis az alsótábla elnökének) Radvánszkyt választották meg. A főurak és főpapok azonban Bercsényi vezetésével megvétózták a döntést, és mivel az országos rendi főméltóságok nem jöttek el, leszögezték, hogy tanácskozásuk conventiculumnál egyébnek nem tekinthető. Kajali Pál viszont a katonaság kívánságára hivatkozva javasolta, „hogy Rákóczi Ferenc fejedelmökké kiáltassék ki”.[4] A javaslat lényegét Bercsényi világította meg, mondván, hogy az interregnum kimondásának és a királyválasztásnak nincs itt az ideje.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A nagyszombati béketárgyalások a fegyverszünet megkötése után, 1706. június 13-án kezdődtek. A magyar delegációban Csáky István, Sennyei István, Jánoky, Gerhard, Labsánszky és Kajali szenátorok képviselték a konföderációt, s a június 6-án kinevezett bizottság Károlyival, Pethes András püspökkel és Galambos Ferenc vicegenerálissal egészült ki. Erdélyt Mikes Mihály, Pekry, Teleki és Kemény Simon képviselte. A bizottság elnöke Bercsényi volt, de az ügyeket a tárgyalások írásbeli anyagát is megfogalmazó Ráday vezette. A császári békebizottság vezeteje Wratislaw gróf cseh kancellár, tagjai Sinzendorf és Lamberg miniszterek Lotharingiai Károly osnabrücki érsek voltak. József mint magyar király Széchényi Pál kalocsai érseket teljhatalmú személyes képviévé nevezte ki a bizottságba. A két közvetítő hatalom bécsi követei, Stepney és Hamel-Bruyninx mellé különmegbízottként Sunderland, illetve Renchteren követet küldte.

Egyik bizottság sem rendelkezett érdemi döntési joggal. A magyar és erdélyi koföderáció részéről Rákóczi mondta ki a döntő szót, a Habsburg oldalon pedig meg a részletkérdésekben is a Titkos Tanács döntött.

Rákóczi és kormányzó köre álláspontja szerint Magyarország ne legyen a Habsburg-tartományok mintájára örökös birtok, a császári hadak vonuljanak ki az országból, s a magyarországi várakban csak magyar őrség legyen. Békét külső hatalmak közvetítésével, Hollandia és Anglia mellett Svédország, Poroszország, Lengyelország és Velence garanciájával kössenek. A császár ismerje el Erdély állami önállóságát; ugyanakkor Rákóczi kijelentette, hogy nem ragaszkodik az erdélyi fejedelmi méltósághoz.

Válaszként I. József nyílt levélben szögezte le álláspontját: az 1687. évi törvény alapján uralkodik, de nem igényel magának despotikus kormányzási jogokat; az ország törvényeit, végzéseit és a nemesi szabadságokat megtartja.

A rendi kiváltságokat biztosító általános királyi ígéretekről a magyar konföderáció vezetőinek megoszlott a véleménye. Végül a tárgyalások mellett döntöttek, és feltételeiket huszonhárom pontban foglalták össze. Biztosítani kívánták a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságát. Elismerték a Habsburg-család örökös jogát a királyi méltóságra, de nem az ország örökös birtoklására. Ragaszkodtak a szabad vallásgyakorlathoz, s ahhoz, hogy a konföderáció minden tagja büntetlen maradjon. A nemesi előjogok csorbítatlan biztosításán kívül ahhoz is ragaszkodtak, hogy szavatolják a hajdúvárosok és a Jászkun kerület szabadságát, valamint a szabad kereskedelmet. Az önálló államiságért harcolók érdekében kívánták, hogy a fiskus a bányajövedelmek felét fordítsa a rézpénz beváltására.

A császári udvar, bár a fegyvernyugvási szerződés mindkét fél által ratifikált szövegében elismerte az új magyar államot, mégis megpróbálta elérni – mielőtt'a békepontokra válaszolt volna –, hogy Rákóczi visszavonuljon a politikától. A május 3-án megérkező Sarolta Amália fejedelemné asszony, majd Wratislaw cseh kancellár, végül a fejedelem nővére és sógora Rákóczi magyarországi birtokairól, főleg pedig erdélyi fejedelemségéről való lemondása fejében német birodalmi fejedelemséget ajánló császári javaslatokat hoztak. Rákóczi kész lett volna ezt elfogadni, ha megfelelő biztosítékot kap az ország állami önállóságáról.

A békepontokra adott császári válasz a Habsburg-kormányzatban időközben bekövetkezett belső hatalmi súlypontváltozást tükrözte. Több kérdést az összehívandó országgyűlésre utalt, leszögezve, hogy a régi törvények értelmében a király egymaga nem, csakis az ország dönthet. Megígérte, hogy eltörli a neoacquisticát, és háromévenként országgyűlést hívnak össze. Az európai hatalmak kezességére és az Erdélyi Fejedelemség állami önállóságara vonatkozó feltételeket azonban mereven elatusította, mondván, hogy a külső garancia a bizalmatlanság magvait hintené el a király és az országlakosok között. Erdélyről pedig leszögezte, hogy a fejedelemséget a török járom alól a császár fegyverei szabadították fel, s a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Ugyancsak elutasította – a konföderáció vezetőit az ország pénzének elsikkasztásával vádolva – a gazdasági feltételeket is. Az idegen katonaság kiviteléhez sem járult hozzá. A fegyvert fogottak büntetlenséget és harcuk érdemi elismerését kívánó pontot a királyi méltóságra sértőnek találta, s csak királyi kegyelmet helyezett kilátásba a hűtleneknek. A szabad vallásgyakorlatra irányuló kívánság elől végül azzal tért ki, hogy a szécsényi országgyűlés végzéseit nem ismeri el.

Július végén lejárt a fegyvernyugvás, s bár Rákóczi és a mediátorok szerették volna meghosszabbítani, az udvar erre nem volt hajlandó. Ezzel a békekonferencia megszakadt.

A Habsburg-álláspont nyílt és éles fordulatát az időközben elért itáliai katonai sikerek okozták. A katonai erőfölény tudatában a Habsburg-kormányzat visszatért régi álláspontjára: a rebellisek megcsendesítése a császári kegyelem dolga. Az udvar a tárgyalások megszakítását indokoló, nemzetközi tájékoztatásra szánt propagandairatában már határozottan a rendi kiváltságok védelmében érvelt Rákóczi hatalma ellen. A Hármaskönyvre és országgyűlési végzésekre hivatkozva állította, hogy a császár a nemesi kiváltságot védelmezi a zsarnok Rákóczival szemben, aki uralkodni akar a vele egyenlők felett, és személyes ambíciói miatt vetette ismét a háború romboló szekere alá a szegény országot.

A háború kényszerű folytatását bejelentő fejedelmi kiáltvány viszont a Magyar Királyságnak és Erdélynek az önálló államiság korabeli értelmében vett legfőbb feltételeihez való jogát hangsúlyozta. Ráday pedig – álnéven kiadott röpiratban vitázva a császári biztosok hozta válasszal – kifejtette, hogy az ellenállás jogát a zsarnoksággal szemben már István király hangsúlyozta, a gazdasági érdekeihez ragaszkodó ország önvédelme természet adta törvény, és ilyen jogokkal más nemzetek is élnek. Az országnak az önálló államiságot biztosító békéhez való jogát a konföderáció vezetői nem adták fel. 1706 őszén Rákóczi ismét XIV. Lajoshoz fordult, s az angol királynőt és a holland rendeket is kérte, hogy az általános békeértekezleteken karolják majd fel Magyarország és Erdély ügyét.

A béketárgyalások megszakítása után a magyar konföderáció katonai kezdeményező erejét, küzdőképességét az őszi hadjárat és a Dunántúl védelme tanúsította.

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén. A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább. Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné. A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető. Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai. Az általános adókivetés alapos előkészítése érdekében tanulmányozta 1706 folyamán Ráday a magyar adó rendeleteket. Az általános adó fokozatos bevezetését javasolta Kajali Pál 1706. november 8-án kelt előterjesztésében.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál, Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A központi kormányzat politikusai és vállalkozói – Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban.

Tudományok

Gazdaságpolitikai javaslataikkal Platthy Sándor, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Spáczay Gábor, Kajali Pál projektumai emelkedtek ki a sok esetben névtelen, rövidebb-hosszabb művek közül. Átfogva a kormányzás feladatait, merkantilista elveket, szigorú központi ellenőrzést kívántak, és a nemesség megadóztatását javasolták.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi állama és Nógrád vármegye. A Nógrád megyei múzeumok évkönyve 1976. 47.
  2. Ugyanott 48.
  3. Közli: Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. (Folia Rákócziana 3.) Vaja, 1980. 24.
  4. Csécsi János naplója. Rákóczi Tükör II. 147.

Műve

Kajali Pál levele egy ismeretlen evangélikus paphoz a Gömör megyei püspökválasztásról és Rákóczi valláspolitikájáról, Gács, 1704. április 29.: Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai (Folia Rákócziana. 3. Vaja, 1980. 28–29).

Irodalom

Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. (Folia Rákócziana 3.) Vaja, 1980.