Kalocsa

A Múltunk wikiből

németül Kollotschau, szerbül Калача

város Bács-Kiskun megyében a kalocsai kistérségben, a Duna közelében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Bödpuszta: ezer éves Kalocsa

1172
Lukács érsek szimóniával vádolja meg Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1173
január 13. A kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát. (Uralkodik 1196-ig.)
1207
december 24. III. Ince pápa hosszas huzavona után megerősíti Bertoldot, Gertrúd királyné öccsét a kalocsai érseki székben.
1211
III. Ince pápa ellenzi az esztergomi és a kalocsai érsek közti megegyezést, mert az bizonyos esetekben koronázási jogot adna a kalocsai érseknek.
1695. július 14.
Kollonich Lipót gróf bíboros kalocsai érseket a király esztergomi érsekké nevezi ki. (E méltóságot 1707-ben bekövetkezett haláláig viseli.)
1704. január 2.
I. Lipót megbízza Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy kezdjen tárgyalásokat Rákóczival.
1751. július 30.
Mária Terézia Csáky Miklós kalocsai érseket nevezi ki esztergomi érsekké. (Méltóságát haláláig, 1757-ig viseli.)
1776. január 15.
Mária Terézia Batthyány József gróf kalocsai érseket kinevezi esztergomi érsekké. (Méltóságát 1799-ig, haláláig viseli.)
1790, november 11.
Az országgyűlésen felolvassák a királyi előterjesztéseket. Kollonich László kalocsai érsek a klérus nevében ünnepélyesen ellentmond a király vallásügyi döntésének.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Nedao után

Pannonián kívül a Duna–Tisza közének déli felében Edika szkírjei foglaltak szállást. Fejedelmi székhelyük a mai Bödpuszta helyén fekvő, a Duna árterületétől és mocsaraktól védett szigetek egyikén feküdhetett.

Györffy György

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

A második fiú, Üllő, látszólag a Duna bal partján, a Pest melletti Üllő és a Kalocsa melletti Ölle között végzett ingamozgást; Üllő fiának, Tasnak két Tas nevű szállása jelzi a szállásváltó út két végpontját, az egyik Vác, a másik Kunszentmiklós, illetve Szigetfő közelében.


A negyedik fiú, Zolta, szállását idéző Zolta falu a Duna Kalocsánál kiágazó hosszú mellékága, a Vajas közelében feküdt, valahol Apatintól keletre; északabbra, a Vajas rétségeiben Taskony helynév őrzi fia szállásának emlékét, ami egy Bodrog megyére kiterjedő Vajas-parti ingamozgásra mutat.

Úgy tűnik, hogy Kalocsa–Tolna magasságában volt az a központ, ahol Árpád négy fiának partvonala találkozott; méltán feltehető, hogy Kalocsa már a X. század elején családi központ, tanácskozóhely volt.

A nyugati térítés kezdete

Sankt Gallen-i Brunó missziójával és az udvarhelyeken épült kápolnákkal áll összefüggésben, hogy a Szentgál helynevek, amelyek egyházuk védőszentjéről kapták nevüket, csak azon a szűkebb környéken fordulnak elő, ahol az Árpádok X. századi családi szálláshelyei voltak. Nyilvánvalóan ilyen az Esztergom, Kalocsa, Szekszárd és Veszprém melletti Szentgál, illetve a neki szentelt templom, a fejedelmi, hercegi és fejedelemnői udvarhelyek szomszédságában, de a nyugat-baranyai két Szentgál is egy-egy olyan patak mellett feküdt, amely a Siklós melletti Koppányhoz vezetett.

Központosító belpolitika

A kalocsai székhely melletti Szentgál-patrocínium talán még a 972. évi megkeresztelkedés idejéből származik.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

  • Az egyik első alapítás lehetett az Árpádok családi központjában, Kalocsán létesített püspökség, amelyet István király diplomatája, Asztrik–Anasztáz apát nyer el, aki eladdig a királyi udvarhelyből egyházi célra szentelt Pécsváradon székelt.
  • A Duna vonalától keletre a kalocsai püspökség egyházmegyéje terült el. Bár e püspökség a váci püspökség megalapítása előtt valószínűleg Csongrád megye területét is felölelte (Szeged később is ide tartozott!), területe ekkor csak Bács és Bodrog vármegyékre terjedt ki. Ez a csekély kiterjedés olyannyira ellentétben áll a Dunán inneni egyházmegyék nagy határaival, hogy fel kell tennünk: kezdetben sokkal nagyobb területet ölelt fel. Csaknem bizonyosra vehető, hogy az 1009. évi rendezéskor az Ajtony uralta országrész, amely keletről folytatása a kalocsai egyházmegyének, a kalocsai püspök alá került. Ezzel magyarázható, hogy utóbb a kalocsai érsek nagy uradalmakkal rendelkezett Ajtony egykori területén. 1009-ben állíthatták fel az erdélyi püspökséget, amely az egri és a kalocsai egyházmegyékhez csatlakozott.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

A csanádi püspökség alapításával a kalocsai egyházmegye területének jelentékeny részét elvesztette, de megtartotta Krassó vidéki nagy birtokait, és bizonyára kárpótlást is kapott, elsősorban a kalocsai püspök érseki rangra való emelésével, amit Asztrik–Anasztáz a saját személyére nézve átmenetileg élvezett is. A kalocsai érsek alá rendelték a csanádi és erdélyi püspökséget. Ezzel a rendezéssel nyerte el a kalocsai érsekség új egyházi szerepkörét, amelyet az egész középkoron át megtartott: a latin rítusú egyház végvára lett a szomszédos szláv rítusú görögkeleti egyházzal szemben.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A szerém-bácsi püspökség helyzete a magyar egyházszervezetben azért volt kritikus, mert 1054-ben létrejött az egyházszakadás (schizma) a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka között, és ilyenformán egy eretnek góc került Magyarországra. A szakadás bekövetkeztét a kortársak még nem ismerték fel akkor, amikor IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális 1054. július 16-án a konstantinápolyi Hagia Sophia-templom oltárára helyezte a Kerullariosz pátriárkát kiközösítő bullát. De amikor ez a hatvanas évektől köztudottá vált, újból és újból kísérletek történtek az unióra. Dukász Mihály császár segítséget remélve Rómától az előnyomuló szeldzsuk törökök ellen 1076-ban felajánlotta VII. Gergelynek az egyházuniót, és a pápa lelkesen is fogadta a gondolatot, de Gergelyt az invesztitúraharc, Dukász Mihályt pedig belső ellenzéke bénította, s így lekerült a napirendről. 1089-ben II. Orbán tűzte az uniót az amalfi zsinat napirendjére, de ez akkor Komnénosz Elekben nem talált megfelelő visszhangra. Ilyen légkörben került sor a kalocsai latin érsekség és a bácsi görög püspökség apostoli levéllel történt kánoni egyesítésére. Fábián fehérvári prépost 1083 után elnyerte a bácsi püspökséget, és amikor Dezső kalocsai érsek meghalt, a nyolcvanas évek második felében, Fábián lett az első bács-kalocsai érsek. Az egyesítés révén a kalocsai érsekség bekebelezte a szerémi esperességet és a szávaszentdemeteri monostort, amivel évszázados küzdelem indult el a kalocsai érsek és a pécsi püspök között afelett, ki alá tartozik a gazdag görög apátság. Mint a XIII. század közepén történt hamisításokból megtudjuk, a pécsi püspök azt a római vízvezetéket – latinul aquaductust, magyarul „kőárkot” – vallotta határnak, amely a Fruska-Gora vizét Sirmiumba vitte, a kalocsai érsek pedig – úgy látszik – az ezzel párhuzamos, de nyugatabbra fekvő Nagyolaszi-patakot. Egy ilyen tárgyú oklevelet Szent László nevére is hamisítottak hibás, 1093-as évszámmal és 1085 körüli méltóságviselőkkel.

Kristó Gyula

Átmeneti rétegek

II. Géza király Gabot, akinek elődei a kalocsai egyháznak tartoztak szolgálattal, mentesítette az egyház hatalma alól, s szabadságot és ökekényi földet adva neki a királyi házba helyezte.

II. István

Béla megmentése Pál püspök és Otmár ispán műve volt, akik közül az előbbi talán azonos Kálmán király 1111-ben szereplő kalocsai püspökével, a másik pedig bizonyosan egynek vehető II. István hamis 1124. évi oklevelében előforduló barsi megyésispánnal.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

  • Lukács érsek azonban nem volt hajlandó megkoronázni Lászlót, akit így 1162 júliusának közepén a kalocsai érsek koronázott királlyá.

  • László halála után néhány nappal, 1163. január 27-én öccse, István — e néven a negyedik — került az ország trónjára. Bizonyosra vehető, hogy Lukács az ő megkoronázásától is elzárkózott, s így a bács-kalocsai érsek helyezte fejére a koronát.

III. István konszolidációs kísérlete

Nem zárható ki, hogy közvetlenül az 1169. évi magyar–pápai konkordátumot követően fordult III. Sándor pápa az esztergomi és kalocsai érsekhez levéllel, amelyben a cölibátus kérdéséről fejtette ki álláspontját, s az egységes gyakorlat követésére utasította a magyarországi egyházat. A pápa arról rendelkezett, hogy házas férfi csak akkor léphet szerzetbe, ha felesége is hasonlóan cselekszik. Tételesen megtiltotta a magyarországi érsekeknek, hogy házas férfit püspökké merészeljenek szentelni. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a leendő püspök felesége előbb megtartóztatást fogad, s maga is egyházi öltözéket vesz magára. Ezek az utasítások arról tanúskodnak, hogy Magyarország még távol állt attól, hogy — akár csak a felső klérus körében is — maradéktalanul megvalósultak volna a gregoriánus eszmék.

III. Béla konszolidációja

Részint a pallium Béla általi adományozása, részint annak módja sértette Lukács túlzó gregoriánus eszméit, s hiába kapta a parancsokat III. Sándortól, makacsul kitartott elhatározása mellett, nem helyezte Béla fejére a koronát. Így a pápa a kalocsai érseket hatalmazta fel a koronázás végrehajtására. Az idő közben múlt, s több mint tíz hónappal III. István halála után, 1173. január 13-án nyerte csak el Béla a koronát, s vált III. Béla néven Magyarország királyává. A frissen hatalomhoz jutott Béla békülni kívánt Lukáccsal. Koronázását követően oklevelet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a kalocsai érsek általi végrehajtott koronázása nem az esztergomi egyház rovására történt, s hogy a jövendő magyar királyok az esztergomi érsektől nyerjék el a felszentelést.


Kevéssel 1179 előtt III. Béla súlyos összeütközésbe került András kalocsai érsekkel és annak hívével, a fehérvári préposttal. A magyar király fittyet hányva az 1169. évi pápai konkordátumra tett 1172. évi esküjének, mind a kalocsai érseket kivetette tisztéből, és megfosztotta érseki jövedelmétől, mind a fehérvári prépostot letette. Az érsek a pápához fordult orvoslatért, s ott azzal védekezett, hogy a királyi méltóságot semmiben nem sértette meg, míg III. Béla azzal magyarázta büntetését, hogy András szóban megbántotta őt. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a király az érsek egy kijelentését maga és tisztsége elleni támadásnak, illetve sértésnek tekintette, s nem habozott az ellenakció megtételével. III. Sándor pápa 1179-ben megbocsátásra szólította fel a királyt, s indítványozta, hogy az érsek, noha az tagadta bárminemű sértés megtörténtét, szóban adjon elégtételt a királynak, s ez esetben a pápa garantálja Béla számára András érsek hűségét és engedelmességét. Ellenkező esetben a pápa kilátásba helyezte, hogy Bélától megvonja a Szentszék és maga személyes kegyét, illetve áldását, s a fehérvári egyházban, a királyi székvárosban mindenféle szertartást el fog tiltani.

III. Béla és a kalocsai érsek ellentétének különös nyomatékot adott, hogy Lukács érsek régóta, hihetően személyes indítékoktól is vezérelve, szemben állt Andrással, s már akkor megtagadta tőle a támogatást, amikor András még csak választott győri püspök volt. Tovább fokozódott a két főpap ellentéte akkor, amikor András a kalocsai érseki székbe emelkedett, s fennhatóságot akart gyakorolni az esztergomi érsek bizonyos klerikusai felett. Lukács érsek Andrást az ördög cimborájának minősítette, esküszegéssel vádolta meg, és kettős kiközösítés fenyítékével sújtotta. A vitában a pápa a kalocsai érsek oldalára állt, Andrást felmentette a Lukács által rárótt egyházi büntetés alól, s kilátásba helyezte Lukács ellenében, hogy megfosztja suffraganeus püspökeit, prépostjait és apátjait a Lukáccsal szembeni engedelmesség kötelezettségétől. III. Sándor pápa maga is terhesnek tartván Lukács merev és hajlékonyságra képtelen magatartását, hevesen kikelt az esztergomi érsek ellen: túlságosan visszaél türelmével, nem habozik vele szembeszállni, holott a pápai rendelkezéseknek alázatosan engedelmeskedni tartoznék. Közvetlen levéllel is fordult a pápa Lukácshoz, szemére vetette, hogy a Szentszék kárára cselekszik, amikor szembefordul a kalocsai érsekkel, ahelyett, hogy mindenben híven követné a pápa álláspontját. Ha Lukács nem változtat a kalocsai érsekkel szembeni magatartásán, III. Sándor a kiközösítést helyezte kilátásba.

A kalocsai érsek személye egy táborba vitte III. Bélát és Lukácsot. Úgy tűnik, hogy 1180 táján Lukács újra szerepet kapott a magyarországi politikai életben, ami a király és az esztergomi érsek kiengesztelődésére mutat. Halálukig (1188) megmaradhatott viszont a feszültség III. Sándor és Lukács között. Nem véletlen, hogy az 1179 márciusában tartott lateráni zsinaton a magyarországi egyházat a pápa pártfogoltja, András érsek képviselte. Nincs konkrét tudomásunk a magyar király és a kalocsai főpap közötti ellentét további alakulásáról, mindenesetre András 1181-ben és 1186-ban kalocsai érsekként szerepel Béla okleveleiben. Ez arra mutat, hogy III. Béla nem vitte a pápasággal való szakításig az ügyet, hiszen ezzel csak magának okozott volna kárt.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

A jövedelem-összeírás kitér a Magyarország területén levő két érsekség és tíz püspökség, valamint a dalmáciai két érsekség jövedelmére is. Eszerint a leggazdagabbak Esztergom, Eger és Bács-Kalocsa voltak 6000, 3000, illetve 2500 márka bevétellel, míg a legszegényebbek jövedelme, a nyitrai püspöké, a zárai és a spalatói érseké, nem emelkedtek 500 márka fölé.

Imre és III. László

  • Az esztergomi és kalocsai érsek között támadt viszályban, amelyet János kalocsai főpapnak az esztergomi érsek elleni fellépései váltottak ki, Imre a kalocsai érsek mellé állt. Jób esztergomi érsekkel való szembenállásában pedig odáig ment, hogy a királyi prépostságokat ki akarta venni az esztergomi főpap joghatósága alól, s egyházi téren a pápa, világi vonatkozásban pedig a maga fennhatóságát igyekezett rájuk kiterjeszteni, illetve tiltakozott a pápánál Jób pápai legátussá történő kinvezése ellen. Ince pápa hatalma és tekintélye Imrét is óvatossá tette a magyarországi egyházakat érintő ügyekben. Főpapi ellenfelei esetében is tekintettel kellett lenni a pápa személyére. Így, mint ismeretes, a magyar király az ellene összeesküvő Boleszló váci püspöknek elégtételt volt köteles adni. Másik politikai ellenfelét, Kalán pécsi püspököt is hiába rágalmazta a pápánál, Ince megvédte a főpapot a támadástól. Imre főpapi ellenzéke akkor is fellépett, amikor Jób utódjának, Ugrinnak a halálával megürült esztergomi érseki székbe a kanonokok Imre egyetértésével János kalocsai érseket választották; Kalán pécsi, Boleszló váci, továbbá Kanada veszprémi és János nyitrai püspökök tiltakoztak a pápánál, hogy a választásnál nekik mint suffraganeus püspököknek semmi joguk nem volt.
  • Imre, talán betegségétől is hajtva, nem akarta megvárni a végső döntést (Ince csak 1205. október 6-án helyezte át Jánost a kalocsai érsekség éléről az esztergomi főpapi székbe), így tehát siettette a koronázást, amelyet 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek végzett el.

Az új berendezkedés hívei

1206-ban a kalocsai káptalan választásával kezdeményezte, hogy az esztergomi érsekké lett János helyét Bertold foglalja el a kalocsai főpapi székben. Már ez a lépés sem nélkülözhette II. Endre kezdeményező szerepét, még inkább latba vetette azonban a magyar király befolyását a pápánál, hogy kieszközölje sógora érsekké tételét. Azzal érvelt, hogy Bertold kalocsai főpappá válása mind az ő, mind az ország számára hasznos és szükséges dolog. A pápa a salzburgi érseknek adott megbízást, hogy ítélje meg Bertold alkalmasságát. A magyar határon lezajlott „vizsga” kedvezőtlen eredménnyel zárult Bertoldra nézve, mert bár olvasni és a maga nyelvére, nyilván németre tudta fordítani a Szentírást, továbbá nyelvtani ismeretei is megfeleltek, de teljesen járatlan volt a kánonjogban és a szentbeszédek tartásában, s huszonöt éves lévén, öt évvel alatta maradt annak a kánoni életkornak, amely szükséges volt az érseki szék betöltéséhez. Így hát a pápa nem erősítette meg Bertoldot, hanem azt ajánlotta, hogy harmincadik életéve eléréséig művelje magát az egyházi tudományokban.

1206-ban a kalocsai káptalan választásával kezdeményezte, hogy az esztergomi érsekké lett János helyét Bertold foglalja el a kalocsai]] főpapi székben. Már ez a lépés sem nélkülözhette II. Endre kezdeményező szerepét, még inkább latba vetette azonban a magyar király befolyását a pápánál, hogy kieszközölje sógora érsekké tételét. Azzal érvelt, hogy Bertold kalocsai]] főpappá válása mind az ő, mind az ország számára hasznos és szükséges dolog. A pápa a salzburgi érseknek adott megbízást, hogy ítélje meg Bertold alkalmasságát. A magyar határon lezajlott „vizsga” kedvezőtlen eredménnyel zárult Bertoldra nézve, mert bár olvasni és a maga nyelvére, nyilván németre tudta fordítani a Szentírást, továbbá nyelvtani ismeretei is megfeleltek, de teljesen járatlan volt a kánonjogban és a szentbeszédek tartásában, s huszonöt éves lévén, öt évvel alatta maradt annak a kánoni életkornak, amely szükséges volt az érseki szék betöltéséhez. Így hát a pápa nem erősítette meg Bertoldot, hanem azt ajánlotta, hogy harmincadik életéve eléréséig művelje magát az egyházi tudományokban. Mivel azonban a kalocsai kanonokok Bertold erényeire és tudományára hivatkozva újólag folyamodtak a pápához választásuk érvényesítéséért, III. Ince végül is 1207 decemberében megadta a megerősítést. Bertold a pápát hozta nehéz helyzetbe, amikor Kalocsát]] elhagyva az itáliai Vicenzába ment, hogy képezze magát, mert a pápa szerint „méltatlan kóborlásával tudatlanságát, amelyet otthoni tanulással biztosan felszámolhatott volna, gyalázatos módon országnak-világnak közhírré tette”.[1] III. Ince tehát 1209 januárjában parancsba adta a kalocsai érseknek, hogy haladéktalanul térjen haza Kalocsára. A Magyarországon újra megjelenő Bertoldot sógora, II. Endre magas méltóságokba emelte. Kalocsai érseki volta sem gátolta meg Bertoldot abban, hogy az uralkodó kegyéből még 1209-ben dalmát–horvát bánná, majd rövidesen erdélyi vajdává, tehát fontos világi méltóságok birtokosává legyen.

Bertold kalocsai érsekként mindenképpen az esztergomi érsektől való teljes függetlenedésre törekedett. 1211-ben formális megegyezés, illetve békekötés született az esztergomi, illetve a kalocsai érsek és suffraganeusaik között, amely a korábbi viszályokat volt hivatva a két érsekség között lezárni. Az egyezség a kalocsai érsekre nézve volt előnyös; sikerült kieszközölnie, hogy az esztergomi érsek minden jogáról lemondott a kalocsai egyházmegyében, kivéve az ott alkalmasint verendő pénz tizedét. Az is Kalocsának kedvezett, hogy bizonyos esetekben — ha az esztergomi érsek nem tudja, illetve rosszindulatúan nem akarja a koronázást végrehajtani, vagy az esztergomi főpapi szék nincs betöltve — elnyerte a királykoronázás jogát. A megegyezés Kalocsára nézve kedvező pontjai a kalocsai érsekségből az esztergomi érseki székbe emelkedett János engedékenységének, Bertold erőszakosságának és királyi támogatásának köszönhetők. Az esztergomi káptalan képviselői azonban tiltakoztak a pápánál, hogy a megegyezés a káptalan beleegyezése nélkül történt, s az az esztergomi egyház számára komoly vereséget jelent. A pápa nem erősítette meg az egyezséget: „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egyházakat illetne meg, ebből az egész országra nézve súlyos veszély és a mondott király Endre utódaira nagy kár származnék, mert a magyar királyok örökösei között az ország koronájának birtoklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázók lennének.”[2] Elvetette III. Ince azt a királyi kezdeményezést is, hogy az esztergomi érsekkség alá tartozó szebeni prépostságból a pápa hozzon létre Kalocsától függő püspökséget. Ez utóbbi javaslat megtételében is sógora, a kalocsai érsek iránti kedvezés vezette a királyt. II. Endre jogszolgáltatási téren is igénybe vette Bertold szolgálatait. 1211-ben, amikor per támadt birtokügyben a pannonhalmi apát és Gatc, az esztergomi pénzverők kamarása között, az uralkodó az ügy kivizsgálását és megítélését a kalocsai érsekre bízta. Amikor pedig a pannonhalmi apát és a pozsonyi várjobbágyok között keletkezett per, az ügyről a királyné, azaz a nővére udvarában tartózkodó Bertold is állított ki oklevelet, amelynek méltóságnévsorában közvetlenül az uralkodó neve után a maga nevét helyeztette el, megelőzvén a felsorolásban János esztergomi érseket. Ez az apró mozzanat is arra vall, hogy Bertold legalábbis egyenlő jogállásúnak tekintette a maga kalocsai érseki tisztét az esztergomi érseki méltósággal. Nem találkozhatott az előkelők különböző köreinek tetszésével, hogy II. Endre mértéktelenül pártolta Bertoldot. Maga a király panaszolta el 1214-ben a pápának, hogy mivel Bertoldot „forrón szerette és mások fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú embereinek (maiorum ez minorum) gyűlöletét”[3] magára vonta.


Amikor 1213-ban Uros pannonhalmi apát a pozsonyi várjobbágyokkal perelt, Endre király az ügyet a királyné, a kalocsai érsek és a királynéi udvar főemberei döntésére bízta.


Nem hallunk arról sem, hogy Bánk vejének, Simonnak bántódása lett volna 1213-ban. A tornyosuló bel- és külpolitikai nehézségek nem tették lehetővé, hogy a király következetesen leszámoljon az összeesküvőkkel. A merényletet követően Bertoldot az uralkodó két püspök kíséretében külföldre vitette; bizonnyal félt, hogy a merániak elleni harag a kalocsai érseket is utoléri. Bertold azonban magával vitte azt a 7000 márka értékű veretlen aranyat és ezüstöt, továbbá aranyból és ezüstből való edény- és használatieszköz-készletet, amelyet Gertrúd gyermekei számára gyűjtött, és egy polgárnál helyezett el. Endre a pápa közbenjárását kérte értékei visszaszerzésében. Bertold hamarosan visszatért Magyarországra, beült a kalocsai érseki székbe, de politikai szerephez többé nem jutott.


Győr nembeli István fiai közül Saul papi pályán futott be fényes karriert, a csanádi püspökségből a kalocsai érseki székbe emelkedett, s tíz éven át irányította a kalocsai érsekséget.


Még Bertold választott kalocsai érsek is a király segítségét kérte egy neki és az uralkodónak sok és hű szolgálatot tevő híve, a német nevű Lenguer megjutalmazásához 1211-ben.


Amikor 1213-ban Uros pannonhalmi apát a pozsonyi várjobbágyokkal perelt, Endre király az ügyet a királyné, a kalocsai érsek és a királynéi udvar főemberei döntésére bízta.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

  • Ugyanezekben a napokban Honorius egyházi méltóságoknak is hasonló értelemben írt. Bereck váci és Róbert veszprémi püspököt, továbbá a kalocsai érseket és suffraganeusait arra kérte, hogy tanácsaikkal segítsék Bélát, „legyen végre a vihar után nyugalom, a köd után derült idő”[4]
  • III. Honorius pápa három bullát küldött Magyarországra, július 15-én egyet Ugrin kalocsai érseknek és Béla ifjú királynak, augusztus 23-án pedig egyet a kalocsai érseknek és suffraganeusainak. A pápa a következőket írja bullájában: „már régóta értesülvén arról, hogy Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya bizonyos elidegenítéseket hajtott végre országa sérelmére és a király tisztének ellenére, elküldjük írásunkat a királyhoz, hogy az említett elidegenítéseket ... törekedjék visszavonni.”[5] Ha tett volna is esküt a magyar király — folytatja levelét a pápa — az adományok visszavonhatatlanságára, az érvénytelen, mivel koronázásakor arra esküdött meg, hogy az ország jogait és a korona tiszteletét sértetlenül megőrzi.

Béla birtokvisszavételi politikája

II. Endre 1229-ben fehérvári várfölddel jutalmazta egy szerviensét, aki kitüntette magát az oroszországi hadjáratban; Béla eme oklevél hatására és a kalocsai érsek kérésére megerősítette a birtokost a várföld tulajdonában.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

Nem teljesen világos, hogy 1231-ben az új oklevél kieszközlését szorgalmazó egy­házi nagybirtokosság miért éppen ahhoz az 1222. évi Aranybullához nyúlt vissza mint alaphoz, amelyet alighanem már az 1222. év második felében a kirá­lyi udvarban bekövetkezett személyi vál­to­zá­sok de facto hatályon kívül helyeztek. Csak gyanítható, hogy az okot éppen ez jelentette, az a körül­mény, hogy de jure nem érvénytelenítették az 1222. évi Aranybullát. Nem szabad elfe­lej­te­nünk, hogy a hét eredeti példányban készült 1222. évi oklevél öt példánya egyháziak őrizetében volt: a pápánál, hogy az registrumába is írassa be, a johannitáknál, a templomosoknál, az esztergomi és a kalo­csai káptalanban. Ha valaki, úgy éppen az egyház tarthatta számon az 1222. évi Arany­bullát, és emlékezhetett annak szövegére, amely számos ponton az egyházra nézve sérelmes intéz­kedéseket tartalmazott.

Stílusirányzatok

  • Kisugárzott az esztergomi műhely hatása a másik érsekségi központ, Kalocsa épí­té­szetére is. A második kalocsai szé­kes­egy­ház épí­tése Bertold érseksége idején, 1210 körül kezdődött el, s az épület töredékei a kalocsai építők, valamint az esztergomi és pilisszentkereszti műhely közötti közvetlen érintkezésre mutatnak. Kalocsa hatása érződik az ócsai és jános­hi­dai premontrei pré­postsági, illetve az aracsi bencés apát­sági templom épületén. Újabb francia mesterek érkeztek Magyar­országra Ile-de-France, Cham­pagne és Burgundia területéről. A pár évtizeddel korábban ugyane vidé­kekről Esztergomba jött elődeiknél fejlettebb góti­kát képviselő művészetüknek nyoma maradt a kalocsai második székesegyházon, Pilisszentkereszten a cisztercita kolos­tor keren­gőjén, illetve ugyanitt Gertrúd királyné sírjának gótikus stílusú farag­vá­nyain, valamint Somogyvárott és Pusztaszeren.
  • A Dunántúl számos késő román kori emlékén rajta hagyta lenyo­ma­tát a Csákok vértesszentkereszti építkezésén kia­la­kult, részben Esztergomból és Kalo­csáról toborzott műhely: köze volt a vértesi műhelynek a felsőörsi prépostság, a cell­dö­mölki bencés apátság, a jáki templom építéséhez.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

Mivel a kassai városi tanács nem engedelmeskedett, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja, az újonnan kinevezett felső-magyarországi főkapitány 1604 elején erőszakkal elvette a székesegyházat. Ezt követően a többi protestáns templomot is bezárták, és a prédikátorokat kiűzték a városból, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többsége lutheránus volt. Ugyanebben az időben Pethe Márton kalocsai érsek, helytartó parancsot kapott, hogy a Szepességben a protestánsok templomait és iskoláit foglalja le, prédikátorait űzze el, és helyükbe katolikus papokat állíttasson.

A hajdúk szövetkezése Báthori Gáborral

A döntő összecsapásra 1608. január 31-én került sor, mikor Náprágyi kalocsai érsek ünnepélyesen tiltakozott a protestánsok szabad vallásgyakorlata ellen. A kitörni készülő vihar előtti csend pillanataiban Thurzó György feltette a történelmi súlyú kérdést: Azzal egyetért-e a klérus, hogy a rendek a bécsi béke törvénybe iktatását kívánják? Az érsek kimondta, amit nemcsak a klérus, hanem a magyarországi katolikus egyház jövője érdekében is ki kellett mondania: ami Isten, az egyház és a papság jogait sérti, azzal nem érthet egyet, de ami az ország szabadságát illeti, annak megvédésében a klérus egy a rendekkel, s ő maga kész vérével is megpecsételni hazájához való hűségét. A világi rendek, akik közt még fehér holló volt a katolikus, általános vivátozása az abszolutizmus fölötti rendi győzelemnek szólt; nem tudták, hogy valójában az ellenreformáció diadalmenetét harangozták be.

Védekező külpolitika

Khlesl kancellár a központi hatalom ellen létrejött rendi konföderációt próbálta összbirodalmi szervezetté átkovácsolni, amikor 1614 nyarán, éppen az Erdély felől fenyegető veszély címén, Linzbe összehívta a Habsburg-országok rendjeit első és hosszú időre utolsó közös gyűlésükre. Pénzt akart tőlük szerezni a Bethlen ellen indítandó hadjáratra, azt állítva, hogy különben Bethlen veszi át a kezdeményezést, és török segítséggel támadni fog. Talán eljutott Bécsbe is Bethlen portai ajánlatának híre, hiszen a császári követség jó kémszolgálattal rendelkezett, de anélkül is Khlesl eddigi politikai vonalvezetésébe esett az előterjesztett javaslat. Ezúttal azonban váratlanul a magyarok gördítettek a terv elé akadályokat. Bethlen követjárásai, mint láttuk, nem maradtak hatástalanok, s nem csupán az amúgy is mérsékletre hajló Thurzó nádort, hanem a katolikus főpapi kar olyan tekintélyes tagját, mint Náprágyi Demeter kalocsai érseket is arra indították, hogy békés megegyezést javasoljanak. A gyűlés nagy többsége annál is inkább mellettük nyilatkozott, mivel így az adómegajánlástól is megmenekült.

Pázmány Péter és a klérus politikája

Az arisztokrácia soraiban a Pálffyak, Zrínyiek, Bánffyak, Nádasdyak, Forgáchok, Homonnaiak, Batthyányiak, Thurzók stb. áttérésével már úgy megritkult a protestánsok száma, s a megmaradtak (Illésházyak, Thökölyek, Perényiek) politikailag annyira háttérbe szorultak, hogy Esterházy korai katolizálása a többi nagyúr szemében már árulásnak sem, de különösebb érdemnek sem számított. Az ő nádorságával kezdődőleg az tíz országos és udvari főméltóság viselőiből meg a hét tényleges megyéspüspökből (az esztergomi érsek, valamint az egri, zágrábi, veszprémi, győri, nyitrai és váci püspök – ez utóbbiak közül az egyik egyben kalocsai érsek is) álló Magyar Tanács világi tagjai is csupa katolikusból kerültek ki.

Örökös főrendiség

Az ellenreformáció sikerei az udvari hivatalnokságba szorult klérus előtt megnyitották az utat, hogy visszaszerezze jogilag soha el sem veszített középkori rendi állását. A püspököknek immár nemcsak címük volt, hanem híveik és papjaik is, mármint a királyi területre eső esztergomi, győri, nyitrai, veszprémi, egri, zágrábi, váci, zenggi és modrusi püspököknek, míg a török, illetve erdélyi fennhatóság alatti kalocsai, csanádi, szerémi, boszniai, knini, pécsi, illetőleg váradi és erdélyi püspöki címek viselői különböző prépostságok javadalmait élvezték.

Nemesség és nemesítés

A tizenöt éves háború után török területen, elsősorban a határ mentén, de az Alföldön is egészen Kalocsáig, megjelentek a szolgabírák, az esküdtek; vallatásokat, határjárásokat, helyszíni birtokba iktatásokat végeztek, a falvakat és a mezővárosokat peres ügyeik, illetve az elfogott gonosztevők megyei törvényszékhez vitelére kényszerítették – amihez a török hatóságok adtak írásbeli engedélyeket –, viszont a birtokügyek török kádi elé terjesztését mint „törökösséget” halállal büntették.

Balkáni menekültek és hódítók

  • A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség.
  • A fenti eset egyrészt arra mutat, hogy a szláv bevándorlás tengerében, mélyen délen is marad]tak magyar szigetek, amelyek majd csak a 17. század végi felszabadító háborúban tűnnek el, másrészt arra, hogy a bosnyák ferenceseknek szegedi, bajai, pesti, kalocsai, bácsi rendházaikból folytatott tevékenysége legfeljebb az ortodox szerbekbe való beolvadástól, de nem anyanyelvük feladásától óvta meg a török megszállás alatti magyarokat, sőt néha egyenesen elszlávosodásukat munkálta.

R. Várkonyi Ágnes

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

Magyarország és az európai háborúk

A magyar társadalmat úgy próbálták megnyerni, hogy elengedték a porciót, megígérték az országgyűlés összehívását, és általános amnesztiát hirdettek. Esterházy Pál nádor útján és a holland követtel tudtára adták a felkelés vezetőinek, hogy biztosítják egyéni érdekeiket. A Széchényi Pál kalocsai érsek javaslatára kezdett fegyverszüneti tárgyalások azonban 1704. március 17–29 között Gyöngyösön eredmény nélkül zajlottak le.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A nagyszombati béketárgyalások a fegyverszünet megkötése után, 1706. június 13-án kezdődtek. A magyar delegációban Csáky István, Sennyei István, Jánoky, Gerhard, Labsánszky és Kajali szenátorok képviselték a konföderációt, s a június 6-án kinevezett bizottság Károlyival, Pethes András püspökkel és Galambos Ferenc vicegenerálissal egészült ki. Erdélyt Mikes Mihály, Pekry, Teleki és Kemény Simon képviselte. A bizottság elnöke Bercsényi volt, de az ügyeket a tárgyalások írásbeli anyagát is megfogalmazó Ráday vezette. A császári békebizottság vezeteje Wratislaw gróf cseh kancellár, tagjai Sinzendorf és Lamberg miniszterek és Lotharingiai Károly osnabrücki érsek voltak. József mint magyar király Széchényi Pál kalocsai érseket teljhatalmú személyes képviselőjévé nevezte ki a bizottságba.

Dráma, próza, vers

Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott a császártól, hogy a királyságban és Erdélyben magyar és latin nyelven tisztességes és komikotragédiákat adjon elő, az ész kiművelésére és a lélek felvidítására. A Kalocsai komédiát (1670–1700) a társadalmi visszásságokat bíráló hang jellemezte.

Ember Győző

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A magyarországi rendek, élükön a nádorral, már az Einrichtungswerk elkészültekor ellentervet készítettek, az úgynevezett magyar Einrichtungswerket. Most, amikor újra együtt voltak az egész ország rendi képviselői, szükségesnek tartották, hogy újból megfogalmazzák az ország előtt álló legfontosabb tennivalókról elgondolásukat. A kezdeményezés a felsőháztól indult ki, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével bizottságot küldött ki a katonai, gazdasági, politikai és kamarai vonatkozású kérdések megtárgyalására, rendszerbe foglalt javaslatok előterjesztésére.

A rendszeres bizottság

A bizottság elnöke, láttuk, gróf Csáky Imre kalocsai érsek volt.

Az 1722–1723. évi országgyűlés

A közigazgatási reformokhoz hasonlóan fontos jogszolgáltatási reformok születtek az 1723. évi országgyűlésen. Ezeket az az előző országgyűlés által kiküldött bizottság készítette elő, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével jóval a rendszeres bizottság előtt kezdte meg és fejezte be munkáját. A reform elsősorban a bírósági szervezetre terjedt ki, mégpedig a felső és középszintű királyi bíróságok szervezetére, amelyet a korábbi szervezet egyes elemeinek megtartásával új alapokra fektetett.

Vörös Károly

A parasztház és a kúria

A hatalmas egri egyházmegyében 1715–1737 között 133 plébániát létesített a püspök, Kalocsán már 1720 előtt 17 plébániát Patachich érsek.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

Vagy Csáky Imre gróf (1672–1732), bíboros, nagyváradi püspök, kalocsai érsek, Szepes, Bács és Bihar megyék főispánja, aki – a kormányzat tanácsadójaként – többet forgolódott Bécsben vagy Pozsonyban, mint Nagyváradon, valamint öccse és utóda, Csáky Miklós gróf, aki 1737-ben a birtokszervezést és építkezést tényleg elkezdte Nagyváradon, majd folytatta Kalocsán, míg végre az esztergomi érseki székbe került (1745).

Képzőművészet

Több nagy kolostor és kéttornyos templom épült az úgynevezett dunai osztrák barokk építőiskolához tartozó –, név szerint pontosan nem is azonosítható – mesterek tervei nyomán. Így a pesti pálos (utóbb egyetemi) templom (1722–1742), amelyet egy időben egyedül a kivitelező Mayerhoffer Andrásnak tulajdonítottak, azután a zirci cisztercita templom (1732–1750), a kalocsai székesegyház (1735–1754), valamint a nyitrai piarista templom (1742).

Benda Kálmán

A vallási kérdés

A merev tagadást képviselők – akik számára a türelmi rendelet engedményei jelentették az elfogadható maximumot – Kollonich László kalocsai érsek körül tömörültek; Batthyány prímás már liberálisabb volt. Abban viszont mindnyájan egyetértettek, hogy a koronázási hitlevélben a vallás kérdéséről ne essék szó, s hogy a felekezeti ügyet törvény helyett csak rendelet szabályozza.

A klérus, amelyhez a főnemesség egy része is csatlakozott, ekkor már egyre inkább az uralkodóhoz közeledett, s belé vetette reményét. A főpapság II. József alatt teljes ellenzékben volt, s 1790 elején a nemesi—nemzeti mozgalom mellé állt. A felvilágosodás eszméinek és a protestánsoknak az előretörése azonban aggályokat ébresztett bennük, visszatértek az évszázados politikához: az udvarhűséghez. Ennek következménye volt, hogy a nemesi mozgalom protestáns és katolikus tagjai egyaránt a klérus ellen fordultak. Egyes katolikus főurak, így Széchényi Ferenc és maga Zichy Károly országbíró is a protestánsok mellé álltak, az ugyancsak katolikus Almásy Ignác és Abaffy Ferenc pedig nyíltan hazafiatlansággal, a nemzeti ügy elárulásával vádolta a főpapságot az alsótáblán. Ugyananakkor voltak, akiket a klérus a maga oldalára tudott vonni.

A szenvedélyes vita nem maradt az országgyűlés falai közt. Röpiratok jelentek meg a klérus ellen, amelyek a felvilágosodás szellemében támadták a római egyházat. Legnépszerűbbek talán az ismert nemzetközi kalandor, Friedrich Trenck harcos antiklerikális szellemben írt művei voltak. Trenck a magyar nemesek szemében a szabadság bajnoka volt. Fékevesztett, kalandor természet, aki hosszú éveket töltött Nagy Frigyes porosz király börtöneiben, bejárta Európa szinte minden országát, s szóval és tollal hadakozott a zsarnokság ellen. A forradalmi Párizsból érkezett Magyarországra, hogy nagybátyja, a pandúrezredes örökségét megszerezze, s miközben látványosan összeölelkezett a magyar nemesekkel, nagy csendben az udvarral is jó kapcsolatokat épített ki. Németül, latinul és magyar fordításban kiadott munkája, a Mérőserpenyő, mellyel a fejedelem és a papság hatalmát összemérte, valóságos harci riadó a papság ellen. Másik irata, Az álorcából kibújtatott pap, a felvilágosodás érveivel teszi nevetségessé az egész „pappalástba burkolt sereget”, sötét „papi gonoszságokról” rántva le a leplet. Ugyanakkor Trenck igyekezett éles határvonalat húzni az udvar és a klérus magatartása közé, azt hangoztatva, hogy szolgasorsra jut az a nép, „mely tartja szabadság jussának, bátorsággal ellentszólni királyának”.[6] Trenck később sorozatos beadványokban követelte jutalmát az udvartól, s amikor ez elmaradt, széltében hirdette, hogy az uralkodó rászedte. Ez már Lipótnak is kényelmetlen volt, ezért elfogatta, majd kiutasította birodalmából. Ekkor Párizsba ment, ahol 1794-ben nyaktiló alatt végezte életét.

Annyi bizonyos, hogy Lipót, bár taktikai okokból – a nemesek gyöngítésére – támogatta a papság ellenállását, egyáltalán nem rokonszenvezett a klérussal, s nem örült annak, hogy a papság őt mint a katolikus egyház hatalmának támaszát tüntette fel. A klérus azonban immár csak benne reménykedhetett, s amikor heteken át tartó viharos viták után nyilvánvalóvá vált, hogy az országgyűlésben alul marad, azt javasolta: az egész kérdést terjesszék döntésre az uralkodó elé. A javaslatot a rendek hosszas vita után elfogadták.

Lipót határozata november 7-én, a diploma körüli harc lezárulása után kelt, s ebben a protestánsok mellett döntött. A határozat kidomborítja ugyan a római egyház felsőbbségét, de a két protestáns és a görögkeleti felekezetet kiemeli a tolerált helyzetből. Vallási, egyházi ügyeikben szabadok, a király csupán felügyeleti jogot gyakorol felettük. Templom- és iskolaépítési jogot kapnak, alapítványaikat maguk kezelik, a katolikus egyház nem szólhat bele ügyeikbe, ahogy katolikus részre sem szolgáltatással, sem. fizetéssel nem tartoznak. A nagyobb és kisebb hivatalokban a haza fiai valláskülönbség nélkül alkalmazhatók. A vegyes házasságok ugyan továbbra is a plébános előtt kötendők, de azok nem támaszthatnak semmilyen akadályt. Vegyes házasságokban, ha az apa katolikus, a gyermekek mind a katolikus hitben neveltessenek, ha nem az, a leányok anyjuk vallását követik. A legtöbb vitát kiváltó kérdésben, az áttérés, a hitehagyás ügyében a határozat úgy szól, hogy mivel a katolikus hitről való áttérés ellenkezik a hit elveivel, minden ilyen esetről jelentést kell tenni az uralkodónak; de büntetést nem szab ki. És végül: mindezek a jogok csak Magyarországra vonatkoznak, Horvátországra (melynek rendjei eleve tiltakoztak ellene, s ahol nem is volt jelentős protestáns kisebbség) nem érvényesek.

A klérus persze nem nyugodott bele a határozatba, s a két tábla november 11—i közös ülésén a kalocsai érsek az egész papság nevében ünnepélyesen ellentmondott. Az országgyűlés azonban, arra hivatkozva, hogy egy rend vétója nem akadályozhatja meg a törvényerőre emelést, nem fogadta el az ellentmondást. Majd, miután az uralkodó is ezt az álláspontot fogadta el, az országgyűlés 291 szavazattal 84 ellenében törvényerőre emelte a határozatot.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét.

Ruzsás Lajos

A földesúri major és a paraszti tanya

A Tiszántúl és a Duna–Tisza közének déli részén (Békés, Csongrád, Bács megyében) gabonatermelés, a Duna–Tisza köze középső részén (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa) gabonatermeléssel vegyes szántóföldi kertes gazdálkodás, a jászkun pusztákon és Debrecen határában állattartás volt a tanyák elsődleges funkciója. A földművelés kisebb szerephez jutott.

Az 1840-es években már jelentős volt az állandóan tanyán élők száma. Összetételük a tanyás gazdálkodás jellegétől függött.

A túlnyomóan földművelő gazdálkodást folytató területeken a majorosok, a kertészek, a gazdák nőtlen fiai laktak a tanyán. Ezekben a régiókban gyorsan nőtt a tanyák száma. Ahol gyümölcs- és szőlőgazdálkodás volt a termelés fő ágazata, ott a gazda is a tanyára költözött. Ezeken a helyeken a legélesebb a városi lakóhely (ház) és az üzemhely (tanya) elkülönülése, de az elválás véglegessé 1848 előtt még Szegeden sem lett, ahol pedig a lakosság jelentős része lakott állandóan a tanyán.

A lakóház és tanya szétválásának legtöbb esetben a belső (városi) és a külső (határbeli) telekjárandóság jogi egysége állta útját. A mezővárosi, falusi közösségek is tiltották az adófizető gazda tanyára költözését, többek között a communitás adóbevételeinek csökkenésétől is félve.

A tanyás gazdálkodásban 1848 előtt az állattartó szállástól a gabonatermelő, monokultúrás földművelésen át a munkaigényes kertgazdálkodásig minden mezőgazdasági ágazat megtalálható. Ugyanakkor funkcionális szempontból az 1848 előtti évtizedekben jól megkülönböztethető egymástól a földesúri major és a tanya. A kettő közötti különbség elmosódása majd 1848 után következik be.

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb. birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást. Földesúri falvak és mezővárosok esetében pedig ezenkívül a jobbágyi és földesúri földek területi elkülönítése is (Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely); s ehhez csatlakozóan a határ egészén vagy annak egy részén a szántóföld egy tagban és kellő nagyságban való kiosztása, a tanyai földek mentesítése a legeltetési szolgálattól.

Mindezek a feltételek az Alföldön sem voltak meg együtt, és főleg nem mindenütt. A tanyás gazdálkodás sok helyen nem terjedt ki a gazdasági egységek egészére.

Néhány esetben az 1836:VI. és XII. tc. 13. és 14. §-ai alapján végrehajtott tagosítások és legelőelkülönítések gyorsították a tanyásodás folyamatát, és új irányú fejlődést jeleztek. Az 1840-es évek végén a tanyás gazdálkodás területe hét megyében (Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Pest-Pilis-Solt, Szabolcs) és a két szabad kerületben hozzávetőlegesen két és fél millió kat. holdra becsülhető (mintegy 14 375 km2). E megyék egész területe 23 650 km2 lévén, a tanyás gazdaságok itt a. terület hozzávetőlegesen 60%-át foglalták el.

A művelés extenzív vagy munkaigényes módja – láttuk – tájegységenként és a művelt mezőgazdasági ágazat jellegétől, a lakosság jogi helyzetétől, sűrűségétől, a természeti adottságoktól függően többé-kevésbé egymástól eltérően alakult. A táji típusok kialakulásában fontos szerepet játszottak: a piaci helyzet, a közlekedési és a szállítási viszonyok. Ez is magyarázza, hogy a gabona, gyümölcs, szőlő termelésére; leginkább a Duna–Tisza közének, Kalocsa környékének paraszti üzemei rendezkedtek be. A legelőgazdálkodás ugyan ezeken a területeken is fennmaradt, de a más irányba mutató fejlődés tendenciái már 1848 előtt világosan felismerhetők.

Spira György

Gerillaharcok a téli hónapokban

A Solt környéki parasztok például „Patajon felül mintegy 3000-en, Kalocsán pedig 1000-en táborba szállva várták a pillanatot, mellyben a meghódításukra küldött nyomorult szabadsággyilkosokat eltörlendők lesznek a föld színéről”,[7]

Szabad György

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

Heves önkényuralom-ellenes tüntetésekre és összetűzésekre került sor, amelyeknek résztvevői közt ott voltak a katonaszökevényeket bújtató Kalocsa környéki pusztai szállások pásztorai és a kiskunhalasi vásározók éppen úgy, mint az erőszakoskodó császári katonákkal tettleg szembeszálló pesti zsidó és a pénzügyigazgatóság épületét megrohanó győri plebejus elemek.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A saját fogyasztásra termelő zöldséges kertek mellett hasonló tájkörzetek alakulásának lehetünk szemtanúi a zöldségtermelésben is. A szegedi és kalocsai-fajszi paprikakörzet, a makói és apátfalvi hagymatermelő, az óbudai paradicsomtermelő terület kialakulása ennek legékesebb bizonyítéka.

Vörös Antal

Zöldségtermelés és kertkultúra

A munkaigényes kertkultúrák művelői legnagyobb részben a kis- és törpebirtokos parasztság soraiból kerültek ki. Olyan rétegek teremtettek e kultúrák révén megélhetést maguknak, amelyek a hagyományos gabonatermelő vidékeken csak a nagyobb idénymunkák idején találtak alkalmi kereseti lehetőséget. Míg ez utóbbi vidékeket korszakunkban a törpebirtokos és nincstelen rétegek nélkülözése, kivándorlása és a robbanásig feszülő társadalmi ellentétek jellemezték, addig a kertkultúrák tájai egy demokratikus paraszt-polgári mentalitás melegágyai és otthonai voltak. Makó hagymájának, Kalocsa és Szeged paprikájának, Csány dinnyéjének e rétegek munkája és szaktudása szerzett nevet az ország határain túl. Termelési technikájukat ugyanis az apákról fiúkra szálló és halmozódó tapasztalataik révén a szaktudományok hatása nélkül is olyan tökélyre emelték, aminőt semmilyen más termelési ágban nem tapasztalhatunk.

Hanák Péter

A birtokos parasztság

A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával.

Hajdu Tibor

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

Időközben, június 18. és 24. között új ellenforradalmi felkeléssorozat zajlott le, ezúttal nem a Dunántúlon, hanem a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. A lázadások fő bázisa a birtokos parasztság volt, vezetői a Vörös őrségben meghagyott volt csendőrök. A lázadások sajátossága itt a rendkívüli kegyetlenség volt. A helyi direktóriumok és a Vörös Őrségek elkeseredetten védekeztek.

Lábjegyzetek

  1. Fejér, CD III/1. 75.
  2. Monumenta Ecclesia Strigoniensis I. 200.
  3. Theiner I. 2.
  4. Theiner I. 46.
  5. Fejér, CD III/1 294. (tévesen 1220. évi kelettel); Theiner I. 60. (helyesen 1225. évi dátummal).
  6. Az áll-ortzából ki-bujtatott pap, talán még nem későn a magyar haza attyaira nézve a Trenck szívéből s pennájából. Hely nélkül, 1790. 4.
  7. Ács Károly Pest megyei szolgabíró, a solti járás védelmi bizottmányának elnöke Kossuthhoz, Kalocsa, 1849. február 20. Országos Levéltár Az 1848–49-i minisztérium levéltára (továbbiakban: '48ML), az Országos Honvédelmi Bizottmány iratai (továbbiakban: OHB) 1849:2627.

Irodalom

A falvak viszonylagos önálló gazdaságára a felszabadulás utáni vármegyei vizsgálatok jegyzőkönyvei világítanak rá (pl. a Kalocsai Érseki Levéltár II. Határperek, illetve Birtoklási iratgyűjtemény elnevezés alatti vizsgálati jegyzőkönyvei).

A Circularia impressa szétküldése után minden egyházmegye értesült a bevallási kötelezettségről. A vagyoni és személyi összeírás adatai azt mutatták, hogy a magyar egyház a fejlesztésre sok lehetőséget adott az uralkodónak. A hiányok pótlására az évszázados gyakorlatot alkalmazták: az uralkodó nem töltötte be a kalocsai érseki, a győri és a nyitrai püspöki széket, és így 175 ezer forintot fordíthatott „fejlesztési” célokra. A nagy reform is az összeírások szorgalmazását sürgette. Megállapították, hogy az ország lakosságából 3 726 662 személy katolikus, s az egyháziak számát ehhez viszonyították: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 167); Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 61–62).

Kiadványok