Kara Ahmed

A Múltunk wikiből
? – 1555. szeptember 29.)
albán származású török ​​államférfi
Wikipédia
Az Oszmán Birodalom vezíreinek címere

Sinkovics István

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

A hadjárat vezetésére Szulejmán a perzsa háborúkban gazdag tapasztalatokat szerzett Kara Ahmed pasát nevezte ki szerdárrá, akihez Drinápolyban április 22-én csatlakozott Haszán anatóliai beglerbég is. A sereg a balkáni csapattesteket összegyűjtve, Belgrádnál kiegészült, majd Titelnél átkelve a Tiszán, Temesvár ellen fordult. Miközben ez a hadoszlop láthatóan a Temes-vidék birtokbavételére törekedett, s a hódoltsági sávot kívánta kiterjeszteni Erdély rovására, egy másik, javarészt tatár segédcsapatokkal megerősített török hadtest, kiegészülve a román vajdák hadaival, Erdélyből próbálta sakkban tartani Castaldót.


Ahmed pasa jóval nagyobb harci értékű sereggel rendelkezett, mint a budai pasa, és alakulatai tűzerejükkel jelentősebb várak ostromára is alkalmasak voltak.

Temesvár jóval súlyosabb helyzetben volt, mint az előző évben. Megerősítésére alig volt idő, Losonczy István várparancsnok személyes áldozatvállalásával sem tudott elegendő katonát és felszerelést előteremteni. A támadók már június végén körülzárták a várat, így bőven maradt idejük az ostromra. A nyári hőségben kiszáradt a várárok vize, az ágyúkat közelebb lehetett vontatni a falakhoz. Amikor a törökök a víztorony elfoglalásával elvágták egymástól a várat és a várost, Temesvár sorsa megpecsételődött. Losonczy a városiak és az idegen zsoldosok nyomására elfogadta a szabad elvonulást, de a törökök ígéretüket megszegve őt és katonái többségét levágták.

A vár elestével az egész Temes-vidék ellenállása összeomlott. Lippát, holott megerősítésére a császári tábornokok Temesvárnál nagyobb gondot fordítottak, Aldana felgyújtatta, és sorsára hagyta. A törökök eloltották a tüzet, s könnyűszerrel birtokukba vették a várat. Lippa példájára a Temes-vidék és a Maros menti többi vár is meghódolt. A Maros völgyében megnyílt az út Erdély felé, a Tisza két partja Szolnokig a török kezébe került. Castaldo mindezt tétlenül nézte. Igaz, tehetetlensége részben helyzetéből fakadt: fizetetlen zsoldosai fellázadtak, és rátámadtak Kolozsvárra, a moldvai vajda és a tatárok pedig keletről kötötték le erejét.

Ali és Ahmed seregei érzékeny veszteségek nélkül fejezték be különálló hadműveleteiket július végére; a nyári táborozás várható befejezéséig még két és fél hónap állt rendelkezésükre. További terveiket csak találgatni lehetett: vajon ezután is két irányban harcolnak, vagy együttes erővel Erdély, illetve Magyarország rovására terjeszkednek. Castaldo, érthetőn, az Erdély elleni hadjárattól tartott, és visszavonulásra készülődött. A támadás iránya azonban egyre inkább észak felé fordult, mivel Ahmed pasa jó érzékkel figyelt föl a Temesvár elvesztését követő zavarra, és általában véve kedvezőbbnek tartotta, ha a Tisza mentén terjeszkedve Erdélyt elvágja a királyi Magyarországhoz fűző utánpótlási vonalaitól.

Ali és Ahmed serege augusztus 22-én találkozott Szolnok alatt. A Tisza és a Zagyva összefolyása közelében, természettől jól védhető helyen, a törökök még 1549-ben várat akartak építeni. De tervükből semmi sem lett. Ferdinánd építtette ki a négy szögletbástyával ellátott és vízzel övezett földvárat, naponta 5-6 ezer munkást is dolgoztatva. Annak ellenére, hogy a fegyver és a felszerelés is elegendő volt, az elmaradó zsold miatt lázongó őrség a törökök közeledtekor magára hagyta parancsnokát, Nyáry Lőrincet, és elszökött. A török a hősiesen védekező félszáz hajdú és Nyáry ellenállását megtörve, szinte erőfeszítés nélkül foglalta el a várat, s úgy érezve, hogy diadalútját mi sem állíthatja meg, Eger ellen fordult.

Egert már Buda eleste után az országos védelem egyik oszlopának, a „Felvidék kapujának” szánták, de korszerűsítése csak 1548-tól indult meg igazán, amikor a király átvette a Perényi családtól, majd az egri püspöktől. A 45 falut magába foglaló püspöki várbirtok jövedelmének egyharmadát kapta ezután a püspök, a másik két rész a várerődítési munkákra, illetve az őrzők zsoldjának fizetésére szolgált. A vár kapitánya, Dobó István 1548-tól folyamatosan erősíttette a vár palánkját, kőbástyái építésén olasz és bécsi kőművesek dolgoztak, a környékbeli falvak jobbágyai pedig számolatlan ingyenmunkával járultak a falak emeléséhez: részt vettek a földmunkákban, a szükséges fa kitermelésében. Dobó szervezési képességeit dicséri, hogy a várbeliek élelemben, hadianyagban az ostrom során sem láttak igazán hiányt. A vár kiépítése azonban még nem fejeződött be 1552-re, s még nagyobb nehézséget jelentett, hogy az 500 főnyi rendes őrséget csak 2 ezerre tudták kiegészíteni a király, a városok, a vármegyék és a környékbeli földbirtokosok katonaállításával, beleértve még 300 külön berendelt jobbágyot is, holott a védművek méretei 4–5 ezer főnyi hadi létszámot kívántak volna meg. Bár az egyesített török sereg harcba vethető ereje az ellentmondó és túlzó becslések ellenére sem léphette sokkal túl a 70 ezer főt, Eger várának mégis hatalmas nyomást kellett kiállania. Az ostromgyűrű szeptember 14-én zárult be a vár körül; a várost a védők már korábban felgyújtották és feladták. Majd kétheti szüntelen ágyúzás után, szeptember 29-én vezették az első rohamot az ostromlók a falak ellen, visszaverésükben különösen kitűntek a Bornemisza Gergely és Zolthay István vezette harcedzett gyalogosok. De elkeseredetten küzdött mindenki, férfiak és a méltán híressé lett egri nők egyaránt – a török megújuló megadási ajánlatait elutasítva, Eger halommá lőtt falain már nem csupán házukat, de egyben hazájukat védték a betolakodóktól. A védők erejét fokozta Dobó, Mekcsey és a többi tiszt példaadása, Bornemisza Gergely leleményessége, melynek következtében a várbeliek a védekezés egyre hatékonyabb eszközeit alkalmazták, és sikerrel hárították el az október 12-i utolsó nagy rohamot is.

A harmincnyolc napos ostrom után elvonuló török hadat az egriek „vitéz szíve” győzte le, bár győzelmüket érlelték a körülmények; a sorozatos várvívásban kifáradt török sereg, a remény, hogy a felszabadító hadak végül csak Eger alá érkeznek. Az egriek példája azonban minden körülménytől független, dicső tettként élt már a korabeliek tudatában is. Tinódi Lantos Sebestyén hiteles értesülésekre támaszkodva még 1553-ban megírta az ostrom történetét.


Ali Veszprém ellen vonult seregét az egykorúak mintegy 12 ezerre becsülték, Eger alá ennek kétszeresét vezette. Ahmednek legkevesebb 50 ezer katonája volt. Eger alatt összevont tűzerejük is félelmetes volt: mintegy 20 faltörőből és száznál több kisebb ágyúból állt. A várak eltérő számú őrséggel védekeztek. A legerősebb Temesvár volt, mintegy 2300 katonával és 17 ágyúval, Egerben mintegy félezerrel kevesebb katona szolgált, 4 nagyobb és 20 kisebb ágyúval. A többi vár ereje jóval gyengébb volt.