Karlóca

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Károlyváros

régen magyarul Karom, szerbül Сремски Карловци, németül Karlowitz

város Szerbiában, a Vajdaságban, a dél-bácskai körzetben
Wikipédia
Karlóca címere
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1861. április 2.
A karlócai szerb nemzeti kongresszus megnyitása.
1869. június 13.—1872. március 29.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszus megalkotja a szerb egyházi önkormányzat új szabályzatát.
1872. augusztus 18–21.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszust Mollináry altábornagy királyi biztos még hivatalos megnyitása előtt feloszlatja.
1874. augusztus
Szerb nemzeti egyházi kongresszus Karlócán. Prokop Ivacković görögkeleti szerb érsek-metropolita megválasztása.
1879. szeptember
Szerb nemzeti egyházi kongresszus Karlócán.
1881. november 37.
A szerb nemzeti egyházi kongresszus megnyitása Karlócán. A kormány a kongresszusi választás megsemmisítésével German Andjelićet nevezted ki érsek-metropolitává.
1892. november 5–30.
Szerb nemzeti egyházi kongresszus Karlócán.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Ezért kötetünket – melyet a korábbi összefoglaló művekhez hasonlóan 1526-tal kezdünk – történetírásunk eddigi gyakorlatától eltérve, 1686-tal zárjuk (csupán rövid kitekintést nyújtva a hadi események további menetére a karlócai békéig.

Benczédi László

A felkelés bukása

A „kuruc király” alakja egyszer került még néhány hétre az ország történetének előterébe: 1690 augusztusában, mintegy 20 ezer főnyi sereg élén, behatolt Erdély területére, Zernyestnél győzelmet aratott a császári seregeken, megérte az engesztelhetetlen vetélytárs, Teleki Mihály halálát, s az országgyűlésen Erdély fejedelmévé választatta magát. A kiszorítására küldött Habsburg-seregek elől azonban már 1690 októberében harc nélkül kihátrált a fejedelemségből, s az 1690-es években immár a Török Birodalom balkáni országaiban és tartományaiban élte tovább fogyó erővel és romló egészséggel a hontalan bujdosó tábori világát. Magánéletének nagy vigasztalására 1692-ben felesége, a császáriak fogságából kiváltott Zrínyi Ilona csatlakozott hozzá pozsareváci szállásán. Az 1699. évi karlócai béke után a Porta a kisázsiai Nikomédiában jelölt ki mindkettőjüknek állandó szállást.

R. Várkonyi Ágnes

A középkori város változásai

A szabad királyi városokban tehát jelentős változások zajlanak le a vesztfáliai béke és a karlócai béke közé zárt fél évszázadban.

Arató Endre

A feudális nemzeti mozgalom

A kongresszus (szábor) Temesvárott 1790. augusztus 21-én kezdte meg munkáját. A 100 választott küldött negyedrésze az egyházi, katonai, nemesi és polgári-világi-értelmiségi rend képviselője volt. Teljes jogú küldöttként tevékenykedtek a bukovinai és erdélyi egyháziak (világiak nem!), akik jórészt románok voltak. A kongresszus november 22-ig, tehát három hónapon át összesen 24 érdemi ülést tartott, ahol megvitatták a magyarországi szerbek, illetve pravoszlávok (a karlócai érsekség juriszdikciója alá tartozó románok) nemzeti, politikai, kulturális és egyházi problémáit.

A szerb nemzeti ideológia másik arculata

Orfelin legjelentősebb műve a Szerbia siráma (Plač Serbii, 1761), amelyet két változatban írt meg: szlaveno-szerbül és a nép nyelvén is. Az egyházi norma uralma idején a népnyelvi változat használata a nép felé fordulásra utalt, arra, hogy az író gondolatait, s köztük a nemzeti eszmevilágot, a széles tömegek számára érthető nyelven közölje, visszhangot, bázist biztosítva azok számára. Versében kesergett a középkorban oly dicső Szerbia rabságba jutásán, siratta a darabokra szétszakított szerbség nehéz sorsát. Nála is nyilvánvaló az összefüggés a múlt és a jelen között: a nemzet nagy része a török iga alatt élt. Hazafisága elválaszthatatlan volt a szerb klérus ostorozásától. Művét ezért a karlócai pátriárka el is koboztatta.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

A szerb egyházi privilégiumok értelmében a karlócai szerb metropolita lett a több nemzetiségű görögkeletiek egyházi feje.

A magyar–szerb viszony lassú éleződése

A szerb mozgalomban nagyobb élénkséget az 1842. évi karlócai, szerb nemzeti (ám valójában az egyházi kiváltságok alapján működő) kongresszus váltott ki. Ekkor választották meg a szerb mozgalom reakciós szárnyának későbbi vezetőjét, Josip Rajačićot metropolitává. Jovan Hadžić jogász, tanár pedig felségfolyamodványt szerkesztett, amelyben a kongresszus 53 résztvevőjével együtt egy újabb szábor (vagyis az egész magyarországi szerbséget immár nemcsak mint vallási közösséget, hanem mint nemzetet képviselő, az 1790–1791. évihez hasonló nemzetgyűlés) összehívását kérte.

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Az egyházi alapítású tudós társaság, a Karlócai Kör (Karlovački krug) mellett Karadžić 1817-ben, Lukijan Mušicki költő 1820-ban tett kísérletet tudományos társaság megalapítására. E sikertelen próbálkozások után, 1826-ban több gazdag szerb kereskedő támogatásával Pesten létrejött a Matica srpska. Tevékenységének középpontjában a szerb nép irodalmának és kultúrájának emelése, szerb kéziratos munkák kiadásai és terjesztése állt. A Matica srpska megalapításával (1826) a szerb nyelvi-művelődési mozgalomnak jelentős bázisa jött létre, amely a szerblakta területeken túl, a többi elnyomott szláv nép számára is nagy ösztönzést jelentett, példát mutatott. E szervezet megalapítása előtt 1824-től a vagyonos szerb kereskedő polgárság tevékeny támogatásával megjelent a Szerb Évkönyv (Srbska letopis) című tudományos folyóirat, amelyet Djordje Magarašević szerb író alapított. Más irodalmi termékek előfizetői, olvasói, mecénásai között is ott találjuk a kereskedőket. Ők teremtették elő a szükséges anyagi fedezetet a különféle almanachok, évkönyvek számára is, amelyekben rendszeresen megjelentek a szerb költők és írók művei. A Viszonylag fejlettebb polgári bázis magyarázza, hogy a Matica srpskán kívül más egyesületek is alakultak, így Temesvárott Az Irodalom Barátainak Egyesülete és a pesti Szerb Irodalmi Társaság. Ezek az egyesületek azonban a Matica srpskától eltérően rövid életűek voltak.

A szerb irodalom is a nemzeti mozgalom szolgálatában állt. Az új korszakot a már említett Lukijan Mušicki, a pravoszláv szerzetesből, a karlócai szerb gimnázium tanárából püspökké lett költő tevékenysége jelzi. Költészete leginkább Virág, Baróti Szabó és Berzsenyi lírájával vethető egybe. Verseiben a szerb nemzeti öntudatot élesztette és erősítette. Herdernek a szerb irodalomra kifejtett hatása Karadžić munkásságán kívül leginkább Mušickinál figyelhető meg, aki a modern nemzeti ideológia egyik megalapozója volt. Kortársai a „szerb Horatiusnak”, a „szerb költők fejedelmének”, „fajtája géniuszának” nevezték. Nem tudott megszabadulni a szlaveno-szerbtől, noha a népi szerb nyelvet a köznapi érintkezés elkerülhetetlen eszközének tartotta, s az ezen alapuló norma győzelmét kívánta a világi irodalomban. A szlaveno-szerbet azonban nemcsak az egyházi szertartások nyelvének tekintette továbbra is, hanem a művelt rétegekhez szóló ódáiban is ezt alkalmazta.

Az új irodalmi normát harcosan és már művészi alkotásokkal támogatta Jovan Sterija-Popović tanár, ügyvéd, a korszak egyik leginkább figyelemre méltó írói egyénisége. Munkássága kezdetén – és ez jellemző volt – nyolc újgörög hazafias verset (Rhigasztól és Koraisztól) fordított le szerbre. Több regénye és drámája a dicső szerb múltból merített, s e műveiben hangot kapott a szerb polgárság nemzeti ideológiája. Ugyanakkor vígjátékaiban a realizmus eszközeivel mutatta meg és gúnyolta ki a szerb polgárság fonák tulajdonságait, uralkodni vágyását, tudálékoskodását, előkelősködését, anyagiasságát.

Még számottevőbb színvonalat képviselt a szerbek Petőfije, Branko Radičević. Lírája a maga módján forradalmi tett volt, bátor szembefordulás a konzervativizmussal. Mi sem természetesebb, mint hogy szívvel-lélekkel támogatta Karadžić nyelvi reformját. Az ő költészete is beszédesen igazolta az új norma helyességét. Legtöbbet emlegetett verse a Diákbúcsú (Djaćki rastanak, 1844), amely a sodró erejű táncot, a kolót idézve tett hitet a délszláv népek egysége mellett.

E rövid irodalmi áttekintés is félreérthetetlenül mutatja, hogy az új normáért folytatott küzdelem a nép nyelvének, a progressziónak a győzelmével ért véget. Az új irodalmi nyelv elterjedését egyengette Djura Daničić munkája, Harc a szerb nyelvért és helyesírásért (Rat za srpski jezik i pravopis, 1847).

A szerb nemzeti mozgalom megizmosodását több új sajtóorgánum jelezte. Jelentős volt a magyarországi szerb könyvkiadás is. A nagy számban megjelent egyházi könyveken, kalendáriumokon, évkönyveken kívül sok irodalmi, tudományos és népszerűsítő, felvilágosító munka látott napvilágot. Ugyanakkor – s ebben is kifejezésre jutott a szerb egység gondolata – fejedelemségi szerbek nem egy munkáját adták ki Magyarországon, 5 megfordítva, magyarországiakét Belgrádban.

Nagy világirodalmi visszhangja volt a szerb népköltészetnek. A feltárás a szerb irodalmi norma megteremtőjének, Karadžićnak a nevéhez fűződött. Ilyen irányú tevékenysége – láttuk – elválaszthatatlan volt a népnyelv irodalmi szintre emelésétől. Jakob Grimm és Goethe elismerése Karadžićot további és rendszeres munkára ösztönözte.

A szerb színjátszásnak is fontos szerep jutott a szerb népnyelv és öntudat terjesztésében, elmélyítésében. Dél-Magyarország nagyobb helységeiben már a 18. században tartottak alkalmi szerb színielőadásokat, amelyeket tanítók és diákok rendeztek; a következő lépést a 19. század elején a vándorszínészek tevékenysége jelentette. Az előadások száma a század első felében egyre inkább nőtt, s színvonaluk is emelkedett. A szerb színjátszás alapítója és lelke Joahim Vujić volt, aki számos színdarabot írt és fordított, illetve ültetett át szerb környezetbe, nemegyszer fellépett mint színész is.

Nagy fejlődést tett a szerb iskolaügy is a 19. század első felében. Az első szerb gimnázium Karlócán 1791-ben nyitotta meg kapuit.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Az ortodox hiten levő magyarországi románokat meg a magyar–román jó viszony fenntartására külön is ösztönözte az, hogy a görögkeleti egyház hat magyarországi és egy erdélyi püspöke közül mindössze az erdélyi és egyetlen magyarországi lévén román, a többi viszont – az egyház fejével, a karlócai metropolitával egyetemben – mind szerb lévén, ők az erdélyi románoknál inkább átérezték és inkább sérelmezték azt az alávetettséget, amelyet az egyházon belül a szerb hierarchiától elszenvedtek, s ennek az alávetettségnek a felszámolásához nem utolsósorban éppen a magyar kormánytól szerettek volna segítséget kapni.

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

És így a délvidéki szerbek küldöttei, akik fegyvertársi felkínálkozásuk méltánylásában bízva érkeztek Pozsonyba, abban a meggyőződésben távozhattak onnan, hogy nemzeti törekvéseiknek a magyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt. Aminek jeleként a magyarországi ortodox egyház székhelyének, Karlócának a lakói április 14-i gyűlésükön immár annak a követelésnek adtak hangot, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s ezt a vajdaságot egyesítsék, a március 25-i zágrábi petíciónak megfelelően, Magyarországtól kormányzati tekintetben teljesen elkülönítendő Háromegy Királysággal.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

A magyarországi szerbek egyházi vezetője, Josif Rajačić karlócai metropolita viszont – aki a polgári átalakulás ügyének szintén esküdt ellensége volt, az egyházi birtokok megnyirbálását meg végképp nem óhajtotta tétlenül nézni, de egy autonóm szerb vajdaság létrejövetelét maga is szívesen vette volna – az érsekség falvaiban felkelt szerb parasztok megfékezésére habozás nélkül felhasználta a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány segítségét, s kiáltványok révén másutt is béketűrésre igyekezett bírni a földesuraik ellen fordult szerb parasztokat, arra a kérdésre azonban, hogy ha béketűréssel lesznek, akkor kitől várhatják majd sérelmeik orvoslását, híveinek már azt válaszolta, hogy egyedül az összeülendő szerb nemzeti gyűléstől.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Amint az ellenforradalom esélyeit növelte a május 13–15-én Karlócán lebonyolított szerb nemzeti gyűlés is. Mert ennek a gyűlésnek a résztvevői között akadtak ugyan, akik – mint például Teodor Pavlović, a Pesten kiadott liberális szellemű Sveobite Jugoslavenske i Serbske Narodne Novine szerkesztője meg Jakov Ignjatović, a fiatal szentendrei író vagy Jovan Hadžić újvidéki városi tanácsnok – sejtették, hogy ha a szerbek most frontot nyitnak a magyarok ellen, akkor ebből mindkét népnek csak kára lehet, s akik ezért még mindig, a magyar részről mutatott eddigi hajthatatlanság ellenére is a magyarokkal kötendő megegyezés útját szerették volna egyengetni, ezeknek a férfiaknak a hangja azonban a szó szoros értelmében elveszett a Karlócát ellepő – nagyrészt a határőrvidék falvaiból kikerült, s a gyűlés vége felé már 6–8 ezres létszámúvá terebélyesedett – sokaság szenvedélyes zúgásában. Annál nagyobb tábora volt viszont Karlócán Stratimirovićnak, aki a Habsburgokra – Hadžićékhoz hasonlóan – maga is illúziók nélkül tekintett ugyan, de Pozsonyból hazatérte óta abban a meggyőződésben volt, hogy kellő engedményekre a magyarok csupán határozott fellépéssel lesznek rábírhatóak, s ezért többé a fegyveres magyarellenes felkelés gondolatától sem idegenkedett. A gyűlés résztvevőinek a zöme pedig – így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is – a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajačić mögött állott.

S igaz, RajačićJellačićtól eltérően – elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Čarjojević pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyetén szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra. Minek folytán Rajačić a karlócai gyűlést megnyitó beszédének a középpontjába is azt a gondolatot állította, hogy a szerbeknek nemzeti jogaikért most késedelem nélkül harcba kell szállniok a magyarok ellen, s hogy habozniuk már csak azért sem szabad, mert törekvéseiknek végre a külső körülmények is kedveznek, hiszen az uralkodó április 25-i alkotmányiratában már meg is ígérte népeinek a teljes nemzeti egyenjogúságot.

A gyűlés pedig ezeket. a jelszavakat a legnagyobb lelkesedéssel tette magáéivá. Az egybegyűltek tehát a szerbek pátriárkájává kiáltották ki Rajačićot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőr-gyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Šupljikac ezredesnek a személyében. S május 15-re azután formát öltöttek a gyűlés határozatai is, amelyek kimondották, hogy a szerbek magukat „politikailag szabad és független nemzetté” nyilvánítják, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát, hogy ez a vajdaság politikai szövetségre fog lépni a horvátok Háromegy Királyságával, s hogy a magyar kormánnyal nem óhajtanak tárgyalásokba bocsátkozni, az uralkodóhoz viszont küldöttséget fognak meneszteni a nemzeti gyűlés kívánságainak előterjesztése meg annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolása végett, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik.[1]

Ezek után pedig már csak a megindítandó fegyveres felkelés vezérkarának az életre hívása volt hátra. A gyűlés résztvevői tehát végezetül megalakították a szerb nemzeti főodbort, s ennek az elnökségét először szintén Rajačićra bízták, majd – mivel Rajačić túlságosan messzire menni nem akart, amíg az udvari körök bizonyságát nem adják annak, hogy csakugyan elégedettséggel fogadják az ő fegyvertársi felkínálkozását – ezt a tisztet néhány nap múlva Stratimirovićra ruházták át.

A nemzetiségi kérdés elmérgesedéséről tanúskodó tények sorjázása azonban ezeknek a határozatoknak a megszületésével még egyáltalán nem fejeződött be, hiszen hátra volt még az erdélyi románok nemzeti gyűlése is, amely épp a karlócai tanácskozás záróülésének a napján, május 15-én nyílt meg Balázsfalván, éspedig a Karlócáról eloszlónál is ötszörte nagyobb, 30–40 ezres tömeg részvételével. Ámbár ez a gyűlés – elsősorban éppen e hatalmas tömeg jelenléte miatt – némileg másként zajlott le, mint a karlócai. Az erdélyi román parasztok ugyanis jövőjüket ekkor még közel sem látták annyira megnyugtatóan eldőltnek, mint a vajdaság létrehozásától minden nehézségük végérvényes kiküszöbölését remélő szerb sorstársaik, s Balázsfalván ezért elsősorban a jobbágyfelszabadításról akartak hallani. Ez pedig már eleve lehetetlenné tette, hogy Șaguna a nemzeti mozgalomnak ehelyütt ugyanolyan kizárólagos irányítójává emelje magát, amilyenné Rajačić lett Karlócán.

A kenyértörés

S határozottságban nem is volt hiány. A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit például a magyar kormány, mihelyt értesült róluk, nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajačićot a szerb főodbor feloszlatására utasította, majd – bebizonyosodván, hogy őt az ilyesféle utasítások legkevésbé sem érdeklik – augusztus 2-án érseki székéből is felfüggesztette. Közben pedig a kormány – mint még közelebbről is fogjuk látni – hozzákezdett a szerbek várható fegyveres felkelésének leküzdésére szolgáló haderő megszervezéséhez is, s nem késett hasonló intézkedéseket foganatosítani a Jellačić részéről fenyegető veszély elhárítására sem.

Amilyen kifogástalanul megértették azonban a magyar kormány tagjai, hogy egy Zágrábból vagy Karlócáról kiinduló esetleges fegyveres támadás csak visszavethetné Magyarország polgári átalakulásának a folyamatát, s ezért olyan fogadtatásban részesítendő, aminőben bármely forradalomnak bármely ellenforradalmi támadást részesítenie kell: olyan kevéssé értették meg (vagy akarták megérteni) ugyanők még ekkor is, hogy az ellenforradalom oldalára sokakat még a most már csakugyan fegyveres fellépésre készülő nemzetiségi politikusok közül is csupán az a szűkkeblűség taszított, amelyet a magyar forradalom eddig a nemzetiségi törekvések iránt tanúsított. S mivel a kormány tagjai ezzel a felismeréssel önmaguk adósai maradtak, önmaguk adósai maradtak az ebből meríthető tanulságok leszűrésével is. Amire különösen jó példa a kormánynak a szlovák nemzeti mozgalommal szemben alkalmazott bánásmódja, az tudniillik, hegy bár a szlovák vezetők a magyar forradalommal kötendő megegyezés gondolatát Liptószentmiklóson sem ejtették el végképp, Batthyányék nékik még a kormányhoz címzett petíciójuk benyújtására sem engedtek időt, hanem a Liptószentmiklóson történtek hírének vétele után, mindenféle komolytalan vádat használva ürügyül, egyszerűen elfogató parancsokat adtak ki ellenük, s ezzel arra kényszerítették őket, hogy – most már csakugyan letévén a hamari megegyezés reményéről: más kiút híján Csehországba meneküljenek.

És ez még nem is minden, hiszen a kormány tagjai azoknak a nemzetiségi oldalról felhangzó javaslatoknak a meghallgatására sem éreztek indíttatást, amelyek olyan emberektől eredtek, akik a magyar forradalommal szakítani semmiképpen sem szándékoztak (mert világosan látták, hogy a magyar forradalom sikeréhez saját népüknek is mindenek fölött való érdeke fűződik). Amikor tehát a liptószentmiklósi gyűlés hírével egyidejűleg Pestre érkezett a breznóbányai szlovákok petíciója, amely – Hodža március Végi kívánságait ismételve – ekkor is csak annyit kért, hogy a szlovák lakosságú megyékben a közigazgatás s a szlovák lakosságú városok és falvak iskoláiban az oktatás nyelve a szlovák legyen: ezt a beadványt egyszerűen elsüllyesztették a belügyminisztérium irattárában. S hasonlóképpen válasz nélkül hagyták azt a petíciót is, amelyet az ortodox hiten levő magyarországi románok képviselői intéztek a kormányhoz május 21-én, – annak ellenére (vagy talán éppen annak következtében), hogy kidolgozói benne nemcsak nemzeti követeléseiket adták elő, hanem hűségükről és odaadásukról is biztosították a magyar forradalmat és kormányát. Amikor pedig Murgu június 27-én – épp a kormány megbízásából – nagy népgyűlést tartott Lugoson, hogy a Temesköz román lakóit a szerb szeparatisták ellenében fegyverfogásra hívja fel, s a gyűlésen tömegével megjelent románok lelkesen fel is ajánlották életüket és vérüket, azzal a kikötéssel azonban, hogy kapitányuk tulajdon soraikból származó ember – személy szerint éppen Murgu – legyen, a Temesközből pedig szervezzenek román hivatalos nyelvű autonóm tartományt: a kormány ezeket a kívánságokat habozás nélkül holmi magyarellenes szeparatizmus megnyilvánulásainak bélyegezte, s engedni nékik még részben sem óhajtván, inkább azonnal lemondott a temesközi románok mozgósításáról.

De a nemzetiségi kérdéssel változatlanul nem tudott megbirkózni a magyar forradalom baloldala sem. Mert hogy a nemzetiségi mozgalmak hívei közül korántsem mondható mindenki a forradalom megátalkodott ellenségének, azt a magyar radikálisok a liberálisoknál egy fokkal világosabban látták – legalábbis a horvát, s kivált a román nemzeti mozgalom vonatkozásában. Ám hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy kísérlet történt: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut. Eredményre pedig ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit az unió megvalósulása után egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[2]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[3]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

Közben pedig a mihálcfalvi események hatására a román tömegek mozgósítását is megkezdte az Erdélyi Érchegységben Iancu, a Mezőségen meg Alexandru Papiu-Ilarian, majd a szervezkedést Bărnuț kiterjesztette az Orlát környéki román határőrfalvakra is. S ennél is végletesebben elfajult ekkorra a délvidéki helyzet, hiszen a karlócai főodbor – nem kételkedvén abban, hogy „a szent jog a mi részünkön van és a császári igazságosság vélünk lesz”[4] – május végén és június elején közzétett többrendbeli kiáltványában immár azonali felkelést hirdetett „Ferdinánd császár és király trónjának, valamint a szerb nemzetiségnek a védelmére”,[5] úgy hogy június 13-én Karlóca határában már el is dördültek az első puskalövések.

Az első honvédzászlóaljak létrehozása

Amikor tehát május 15-én Pesten is ismeretessé lett, hogy Karlócán, 13-án megnyílt a szerb nemzeti kongresszus, s a Délvidékről érkező jelentések arról is számot adtak, hogy a kongresszuson magyarországi szerbeken kívül szerbiai alattvalók is megjelentek, méghozzá fegyveresen, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisok önálló magyar hadsereg teremtésére irányuló követelését, most azon melegében kimondotta, hogy haladéktalanul létre kell hozni azt a 10 ezer főnyi reguláris sereget, amelynek esetleges felállítását már az egyik április végi minisztertanács határozatba foglalta (akkor azonban még nem e sereg tényleges megszervezésének, csupán a bécsi uralkodó körök megpuhításának szándékával).

Augusztus havának fejleményei

A karlócai gyűlés után ugyanis vagy 20 ezer délvidéki szerb – nagyrészt határőr – fogott fegyvert a magyar forradalom ellen, s a felkelőkhöz azután Stevan Knićanin ezredes vezetésével 10–12 ezer szerbiai önkéntes is csatlakozott, úgy hogy a felkelőhad létszáma hamarosan ötszörösére nőtt a véle szemben álló sorkatonaságénak.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[6] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe. És így a legrosszabbtól Rajačićnak ezúttal is sikerült megmenekülnie.

Annál is inkább, mivel a nemzeti mozgalom sorain belüli ellentétek végletekig élezésére Stratimirović sem törekedett s nem is törekedhetett, ha egyszer a szerb felkelők még mindig minden erejüket igénybevevő fegyveres harcot vívtak a honvédsereggel, s e harc vége még mindig homályba veszett. Hiszen a harcnak StratimirovićRajačićtól eltérően – éppenséggel ekkor is kapható lett volna békekötéssel vetni véget, de csak abban az esetben, ha a magyar fél valahára elszánja magát számottevő engedményekre. Kellő engedékenységet viszont a másik oldalon továbbra sem tapasztalhatott – annak ellenére sem, hogy a magyar forradalom vezérkara, amely az összes többi nemzetiségi mozgalommal szemben változatlan hajthatatlanságot tanúsított, a szerb mozgalommal szemben november folyamán végre valóban kezdett engedékenységet mutatni. Mert az előrelépés ebben a kivételes esetben is nagyrészt csak a kényszerhelyzetből fakadt: abból a félelemből, hogy Windisch-Grätz rövidesen Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit, s ennek bekövetkezte után a pillanatnyilag a Délvidéken harcoló magyar csapatok tetemes hányadát is a Dunántúlra kell majd vezényelni, ez pedig – ha a szerbeket nem sikerül gyorsan megbékíteni – a délvidéki magyarság végromlását fogja maga után vonni. És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Baljós jelnek tekintették a szerbek azt, hogy a nemzeti központjuknak számító Karlóca helyett az erős német polgársággal bíró Temesvár lett a tartomány székhelye. A Vajdaságban az elcsatolás miatt zúgolódó magyarok és a nemzeti törekvéseik semmibevételét sérelmező románok által is fokozott elégedetlenség olyan mértéket öltött, hogy a kormányzó, Ferdinand Mayerhofer báró tábornok kihirdette a statáriumot. Elnémították a szerb nemzeti sérelmeket hangos szóval panaszló lapokat, betiltották vagy működésük beszüntetésére kényszerítették a kulturális és diákegyesületeket. Az 1850-es évek folyamán titkos jelentések sora emlegette: mind több szerb kárhoztatja, hogy 1848–49-ben segítette a császáriakat a magyarok ellenében. Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül. Különös gonddal ellenőrizték a Vajdaság és a határőrvidék lakosságának kapcsolatait a szerb fejedelemséggel. Még azt a |Knićanin tábornokot is bizalmatlankodva figyeltették határszéli látogatása alkalmával, aki az 1848-ban magyarországi betörésre toborzott szerb önkéntesek parancsnoka volt.

A szerbség elégedetlensége a Vajdasággal, annak felismerése, hogy ennek keretei közt nem biztosították számukra a nemzeti önkormányzat feltételeit, korántsem jelenti azt, mintha a formális engedményeket is nélkülöző szlovákok szemében ne tűntek volna még ők is viszonylag kedvezményezetteknek. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből.

Katus László

A délszlávok

Közben a szerbek gazdasági, társadalmi és politikai életének súlypontja egyre inkább Horvátországba helyeződött át, ahol több szerb élt, mint a délvidéki megyékben. Ott volt a nemzeti egyház központja, Karlóca, ott élt a tehetős kereskedőburzsoázia zöme, ott létesültek a legerősebb szerb bankok és szövetkezetek, és a közélet valamennyi fórumán használhatták nyelvüket, jelentős számú szerb képviselő ült a zágrábi száborban is, különösen az 1880-as és az 1890-es években, midőn Khuen-Héderváry az ország közvéleményének nagy többségét tömörítő horvát közjogi ellenzéket a szerbek gazdasági és politikai támogatásával, előtérbe tolásával igyekezett ellensúlyozni.

Lábjegyzet

  1. A karlócai gyűlés határozatai. s. .d (Karlóca, 1848. május 15.) Közli: Thim II. 206&ndahs;209.
  2. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  3. Idézve: ugyanott 318.
  4. Lásd: a főodbornak a Délvidék katolikus vallású szláv lakóihoz intézett kiáltványát, Karlóca, 1848. május 10/22. Közli: Thim II. 271.
  5. Lásd: a főodbornak a szerb határőrszázadokhoz intézett felhívását, Karlóca, 1848. május 29/június 10. Közölve: ugyanott II. 371.
  6. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.

Irodalom

Kiadványok

  • Lásd: a főodbornak a szerb határőrszázadokhoz intézett felhívását, Karlóca, 1848. május 29/június 10. Közölve: ugyanott II. 371.
  • Lásd: a főodbornak a Délvidék katolikus vallású szláv lakóihoz intézett kiáltványát, Karlóca, 1848. május 10/22. Közli: Thim II. 271.
  • Miletić szerepére: N. Petrović, Svetozar Miletić i Narodna stranka I. 1860–1869 (Sremski Karlovci, 1968).