Karl Friedrich von Kübeck

A Múltunk wikiből

Freiherr von Kübau

* 28. Oktober 1780 in Iglau, Mähren; † 11. September 1855 in Hadersdorf bei Wien
österreichischer Staatsmann
német Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Karl Friedrich von Kübeck, Stich von Ignaz Krepp nach Josef Kriehuber, um 1840
1851. április 20.
Carl Friedrich Kübeck báró kinevezése a Birodalmi Tanács elnökévé.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Metternich és Kübeck összbirodalmi centralizációra, elsősorban Magyarország államjogi különállásának felszámolására irányuló tervei gazdaságpolitikai téren is megbuktak, többek között amiatt, mert a cseh–morva textil- és üveggyártók, a morvaországi és a sziléziai vasüzemek tulajdonosai az 1840-es években az udvarhoz intézett beadványok tömegében minden vonatkozásban tiltakoztak a protekcionizmus megszüntetése ellen.

A szállítás és közlekedés

Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését.

Vörös Károly

Új program

A gazdaságtörténetről szólva már láthattuk, hogy a birodalmi vámpolitika egészen 1848-ig kitartott az örökös tartományok iparát a merkantilista politika eszközeivel fejlesztő, mezőgazdaságát pedig védő és ezek által is fő célként az állam pénzbevételeinek fokozását szolgáló alapelvek mellett. E koncepció érvényesítésének és az ebből az állam számára adódó előnyöknek a biztosítása szempontjából a belső, a Magyarországot az örökös tartományoktól elválasztó vámvonal fenntartása igen fontos szerepet játszott. Olyannyira, hogy a hozzá az örökös tartományok elsősorban ipari körei részéről fűződő érdekek végül meghátrálásra késztették azokat az 1840-es évek elején Metternich és Kübeck kamaraelnök által képviselt törekvéseket is, melyek a birodalom politikai egységét megszilárdítandó és továbbfejlesztendő e vámvonal eltörlését és így a birodalom egyetlen vámterületté alakítását céloztak.

E tervekkel egy időben azonban, mintegy e bécsi törekvésekre is reagálva, változás figyelhető meg Kossuth gazdasági programjában is. 1841 elején Kossuth még erőteljesen a szabad kereskedés elvei mellett és a protekcionizmus, az abszolutizmussal szorosan összeforrott merkantil gazdaságpolitika ellen nyilatkozik. De a porosz Friedrich List éppen ebben az évben megjelent munkája a politikai gazdaság nemzeti rendszeréről más irányba tereli az ő gondolkodását is. List szerint az önálló nemzeti lét kifejlesztésében a közgazdaságnak jelentős szerepe van. A nemzetnek önálló gazdasággal kell bírnia, és ebben fontos szerepe van az iparnak. Ahol ilyen még nincs, ott a gyenge ipari kezdemények támogatására védvámokat is lehet és kell alkalmazni.

List e gondolatának elterjedése egybeesett a Habsburg-birodalom a német vámszövetséghez való csatlakozását mérlegelni és ennek során a belső vámvonal eltörlését is tervezgetni kezdő viták kibontakozásával. Ha Kossuth első reakciója a csatlakozással szemben jellemző módon a leendő, de még jórészt német hazai városi középosztály asszimilációjának ez esetben várható megállását hozza fel érvül, 1842 folyamán már maga is hajlik a belső vámvonal eltörlése felé. De ezt mar csak abban az esetben latja veszélytelennek a hazai gazdasági fejlődés számára, ha – ellentétben Metternich és Kübeck terveivel – ugyanakkor megszűnik a birodalmat körülvevő külső vámhatár is. Mivel azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált az is, hogy utóbbira az udvar nem lehet hajlandó, a kossuthi koncepció is tovább módosult.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Széchenyi e tervezete – melyben könnyű felismerni Metternich későbbi aforizmáinak legfőbb gondolatait – ismét nem talált kedvező fogadtatásra. Gervay Kübecknek is megmutatta, aki lenézően adta vissza, mint amiben nincsen semmi, Metternich is tagadta, hogy akkor elolvasta volna.

A Védegylet

Ahogy Kossuth 1846. augusztus 20-i beszéde összefoglalta: a vámkérdés a következő országgyűlésen feltétlenül megoldandó, de a megoldásnak három útja is lehetséges. Az egyik a közbenső vámvonal teljes eltörlése (amit néhány éve Metternich és Kübeck már fontolgatni kezdett, most pedig a konzervatívok kezdenek emlegetni): ez azonban még továbbra is korlátozná a külföldi terményértékesítést, megölné a hazai ipart, s ezért elfogadhatatlan.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Ez a valóban mindenben körültekintő tervezet 1847. július 26-án kapta meg a legfelsőbb jóváhagyást, azzal a kiegészítéssel, hogy a közlekedési rendszert illetőleg előmunkálatot kell kérni éppúgy, mint a nemesi földbirtoklás rendszere tárgyában is. Előbbit Széchenyi ismét megtárgyalta Apponyival, újból sürgetve a Tisza-szabályozáshoz kölcsönként szükséges 1 millió forint kiutalását, azonban Kübeck ellenállásán az ügy most is meghiúsult: Széchenyi továbbra is csak töredékösszegeket kapott, s csak saját és munkatársai energiájának volt köszönhető, hogy a munka meglehetős ütemben előrehaladt.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

1851 elejétől az udvarban igen nagy mértékben megerősödött a birodalom katonai és államhivatali bürokráciájának vezető köreire támaszkodó, Metternichhel is szoros kapcsolatot tartó Carl Friedrich Kübeck báró, volt birodalmi kamaraelnök befolyása. 1851 áprilisában a császár Kübecket állította annak az új államhatalmi szervnek, a rajta kívül mindössze nyolc kinevezett tagot számláló Reichsratnak, birodalmi tanácsnak az élére, amelynek életrehívása nem mondott ugyan ellent az olmützi alkotmány betűinek, megalakításának célja és tényleges tevékenysége azonban annál inkább. Kübeck szerint, miután a forradalom a feudális és a demokratikus erőket egyaránt „elnyelte”, a birodalom élére a haderő, a hivatalnoksereg és az egyház került. Rájuk támaszkodva lehet és kell megerősíteni az uralkodó hatalmát. Ez azonban nem jelentette azt, mintha Kübeck nem igyekezett volna politikai céljai számára megnyerni az aulikus arisztokráciának a maga uszályába vonható tagjait is. Az olmützi alkotmány visszavonásával kívánta kiküszöbölni az 1849 óta fennálló rendszer „kétértelműségét”, a hatalmát abszolutisztikus egyeduralkodóként gyakorló császár akaratának puszta végrehajtóivá téve a minisztereket, s megfosztva a kormányt minden, forradalmi örökségnek tekintett alkotmányos, illetve parlamentáris vonásától.

A Schwarzenberg-kormány, amely jó két esztendőn át az olmützi alkotmányt maga is mellőzve gyakorolta a teljhatalmat, megpróbálta, de nem tudta elég sikeresen elhárítani Kübeck és az általa vezényelt Reichsrat támadását. Az udvarban éppenséggel Kübeckék malmára hajtotta a vizet, hogy a miniszterek egy része a kormány addig élvezett, szinte korlátlan vezető szerepének a fenyegetettségét elvi szintre emelve azt „az alkotmányosság” veszélyeztetésének minősítette. Azokat a nagypolgári törekvéseket képviselő minisztereket, akik a birodalmi központosítás, a „nagynémet” egység és a reményük szerint a kapitalista fejlődés kibontakozását szolgáló „rend” biztosítása érdekében részt vettek a Schwarzenberg-kormány forradalomellenes és a magyar „szeparatizmus” leküzdését célzó tevékenységben, politikai, sőt morális válságba kergette a felismerés, hogy olyan rendszer megalapozását segítették elő, amely a császári abszolutizmus révén kívánja biztosítani a birodalom központosítását és jövőjét. Anton Schmerling lovag igazságügyminiszter már 1851 elején, Karl Ludwig Bruck lovag kereskedelem- és iparügyi miniszter 1851 tavaszán, a Reichsrat megalakulása után mondott le, míg Philipp Krauss báró pénzügyminiszter felmentésére az év végén, az általa fenntartásokkal fogadott új kormányzati rendszer meghirdetésekor került sor. Másként reagált a császári önkényuralom kiteljesítését célzó irányzat sikerére Alexander Bach belügyminiszter. A kormány irányító szerepének megőrzéséért vívott utóvédharcai nem jártak sikerrel. Sőt, Kübeckék előretörésének még az a két, a gyakorlatban megkísérelt, de eleve szűkre szabott reformja is áldozatul esett, mint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, illetve korlátozott községi autonómia bevezetése a birodalom pacifikáltnak tekintett tartományaiban, amiktől naivul azt remélte, hogy a liberálisok szemében igazolják részvételét a forradalomellenes kormányzatban.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Kübeck és Schwarzenberg, illetve a Reichsrat és a kormány hosszúra nyúlt taktikai harcát uralkodói határozat döntötte el. Az 1851. december 31-i rendelkezések nyomán a Habsburg-birodalomban olyan uralkodói abszolutista kormányzati rendszer kiépítésére került sor, amelynek korlátlansága a hatalomra jutott III. Napóleonét is felülmúlta, és csak I. Miklós cár oroszországi önkényuralmához volt hasonlítható.

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg. A birodalom „koronaországait” minden autonómiát nélkülöző közigazgatási egységeknek nyilvánította, amelyeket méreteiknek tekintetbevételével bontott további alegységekre. Minden hatóságnak, még a városi és falusi elöljáróknak a kinevezését, illetve megerősítését is a kormányzattól tette függővé. Egyedül az utóbbiak alá rendelt helyi tanácskozó testületeknek a választhatását ígérte meg, de azt is oly módon, hogy a falvakban a földbirtokosságnak, a városokban rajtuk kívül a házbirtokosoknak, az értelmiségi és ipari vezetőrétegnek kell majd hatóságilag biztosítani „az eldöntő súlyt”. S még ennek a rendelkezésnek a foganatosítását is a bizonytalan jövőre napolta el. Szigorúan központosított bírói szervezetet állított fel, kilátásba helyezve az osztrák polgári és büntető törvénykönyv életbe léptetését az egész birodalomban. S míg az utóbbi intézkedések, ha önkényuralmi módon is, a polgári átalakulást szolgálták, a „nyílt parancs” ellentétes rendelkezéseket is tartalmazott. Az igazságszolgáltatást nagyrészt már első fokon is, másod- és harmadfokon pedig teljesen mentesítette a nyilvánosságtól. Kimondta az esküdtszékek felszámolását és a korábban Schmerling és Bach által még szétválasztandónak ítélt közigazgatás és igazságszolgáltatás újraegyesítését alsó fokon. Még ennél is többet sejtetett a visszahúzó törekvésekből annak jelzése, hogy az egyes „koronaországokban a rendi, vagy egy meghatározandó földbirtokkal ellátott örökös nemességre, előnyeire és kötelességeire” külön jogszabályokat alkotnak majd, s „mindennemű könnyítéseket” kap a birtokos nemesség „hitbizományok felállítására”. Egy további rendelkezés pedig kilátásba helyezte, hogy tanácsadó bizottságokat szerveznek a helytartóságok és a kerületi hatóságok mellett „a birtokos nemesség, a nagy és kis földbirtok és az ipar köréből”.[1] Az alkotmányos kötelezettségek hivatalos hatálytalanítása tehát olyan „kormányzati alapelvek” kinyilvánításával járt együtt, amelyek azt jelzik, hogy a centralizációs politika nyers önkényuralommal társítása nem nélkülözte bizonyos rendi, feudális érdekek érvényesítését sem.

Schwarzenberg herceg alig néhány hónappal élte túl a császári abszolutizmus meghirdetését. Halála után Ferenc József kinyilvánította, hogy nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem maga látja el a kormányzati ügyek közvetlen irányítását is. A Kübeckkel szoros kapcsolatot tartó és tanácsaival a császári egyeduralom megszervezését messzemenően befolyásoló Metternich javaslatának megfelelően történt a minisztertanács intézményének felszámolása, illetve miniszteri értekezlettel való felváltása is. Ez utóbbi is több volt puszta névcserénél, mivel azt jelentette, hogy az uralkodó akaratát nem egy önálló testületet alkotó kormány tagjai, hanem „a császár miniszterei”, közvetlenül tőle függő államhívatalnokok érvényesítik. A „miniszterek konferenciájának” elnöki tisztét az uralkodó Karl Ferdinand Buol-Schauenstein gróffal, a „császári ház és a külügyek” új miniszterével töltötte be. Ez az udvari arisztokrácia sugalmazására történt, s mindenekelőtt arra szolgált, hogy megakadályozza a hatalom összpontosulását a rendszer második emberének, Bach belügyminiszternek a kezén. Sőt Kübeck és az ebben az elsőrangú fontosságúnak ítélt hatalompolitikai ügyben kivételesen aktív udvari arisztokraták elérték, hogy a rendőri ügyeket (tehát a sajtó és a kulturális élet ellenőrzését is) az uralkodó elvonta Bach belügyminisztériumának hatásköréből, és az 1849-ben szervezett császári csendőrség, most „a legfelsőbb rendőrhatóság főnökévé” előléptetett parancsnokának, Johann Kempen bárónak a kezére adta.

Schwarzenberg halála után alakult ki a hatalom megosztásában az az egyensúlyi helyzet, amely kisebb eltolódásokkal lényegében az 1850-es évek végéig fennmaradt, s jól tükrözte az önkényuralmi rendszer társadalmi bázisát. Többnyire a birodalom vezető nagypolgári és hivatalnoki rétegeinek képviselői irányították a gazdaságpolitikát, a pénzügyeket, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, míg általában az udvari arisztokrata és katonai klikkek tagjai állottak a fegyveres erők vezető posztjain, illetve ők birtokolták a külügyi, a vallás- és közoktatásügyi tárcákat. Ők bírtak többséggel a Kübeck vezetése révén nagy befolyáshoz jutó birodalmi tanácsban is.

Lábjegyzetek

  1. Magyarországot Illető Országos Törvény- és Kormánylap, 1852. 3–7.

Műve

Tagebücher des Carl Friedrich Freiherr von Kübeck von Kübau (továbbiakban: Tagebücher…). I. Wien, 1909.

Irodalom

Kübeck szerepére: Karl Friedrich von Kübeck, Tagebücher. Hrsg. von M. von Kübeck. I–II. (Wien, 1909); Aus dem Nachlass des Freiherrn Carl Friedrich Kübeck von Kübau … (1841–1855). Hrsg. von F. Walter (GrazKöln, 1960). Metternich befolyására: Metternich und Kübeck. Ein Briefwechsel. Hrsg. von Max Freiherrn von Kübeck (Wien, 1910); Andics Erzsébet, Metternich és Magyarország (Budapest, 1975). A folyamat egészére az idézett kormányzattörténeti munkák mellett: Das Tagebuch des Polizeiministers Kempen von 1848 bis 1859. Hrsg. von Josef Karl Mayr (WienLeipzig, 1931); F. Walter, Karl Kübeck … und die Aufrichtung des francisco-josephinischen Absolutismus (München, 1960);