Kassa

A Múltunk wikiből

szlovákul Košice, latinul Cassovia, németül Kaschau, horvátul Kašava, lengyelül Koszyce, oroszul Кошицы

Szlovákia második legnagyobb városa, az egykori Abaúj–Torna vármegye székhelye, ma a róla elnevezett kerület és járás központja, katolikus érseki és evangélikus püspöki székhely
Wikipédia
Kassa címere
Abaszéplak (szlovákul Krásna (nad Hornádom), korábban Syplak) egykor önálló község, ma Kassa város része Szlovákiában, a kassai kerület kassai IV. járásában. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Szent Cirill és Metód temploma
Bárca (szlovákul Barca) Kassa településrésze, egykor önálló község Szlovákiában a kassai kerületben a kassai IV. járásban. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Barcai tó

Zsebes (szlovákul Šebastovce, korábban Žebes) Kassa településrésze, egykor önálló község Szlovákiában a kassai kerületben a kassai IV. járásban. Wikipédia

Miszlóka (szlovákul Myslava, németül Deutschendorf), Kassa város része Szlovákiában, közigazgatásilag a kassai kerület kassai II. járásához tartozik. Wikipédia

1536
december 4. I. János hadvezére, Czeczey Lénárd elfoglalja Kassát. A király utasítására elűzi a német polgárság egy részét.
1542
december 30. A török elfoglalja Szegedet. A cívisek egy része Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekül.
1549
szeptember Az öt felső-magyarországi város Confessio Pentapolitana című iratban foglalja össze lutheri szellemű tanításait.
Felső-Magyarországon egy nem teljes összeírás 51 vashámort tüntet fel.
1567
április 1. A Szepesi Kamara felállítása Lőcsén. (Később Kassára költözik, de nevét megtartja.)
1604
január 6. Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány a kassai evangélikus templomot a katolikusoknak adja át.
november 11. Bocskai István ünnepélyesen bevonul Kassára. (Udvarát itt szervezi meg.)
november 12. A felső-magyarországi rendek gyűlése Kassán. (A háború folytatására pénzt és katonaságot szavaz meg.)
november 20. Bethlen Gábor meghozza Kassára a Portától Bocskai Istvánnak küldött uralkodói jelvényeket.
december 3. Basta Kassát ostromolja. (Három nap múlva az ostrom megszakad.)
1606
április 16. Bocskai István fejedelem e napra országgyűlést hív össze Kassára, ahol maga is megjelenik. (Új tárgyalásokra utasítja Illésházyékat.)
december 13. Bocskai István e napra országgyűlést hív össze Kassára, ahol maga is megjelenik. (A bécsi békét illetően a következő országgyűlésen végrehajtandó változásokat fogalmaz meg: a vallásgyakorlat a falvakban is legyen szabad; a királyság és Erdély között örökös szövetség jöjjön létre.)
december 29. Kassán meghal Bocskai István fejedelem.
1607
január 30. A felső-magyarországi vármegyék gyűlése Kassán. (Elhatározza, hogy a bécsi béke értelmében visszatérnek a király hűségére.)
1608
augusztus 20. Mátyás főherceg és Báthori Gábor szövetsége. (A fejedelem kötelezi magát, hogy Erdélyt nem idegeníti el a koronától.)
szeptember 20. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Esküt tesz az augusztus 20-i kassai szerződés megtartására. Követeket választ a pozsonyi országgyűlésre. Kimondja, hogy a jövőben a rovás ne az adózók vagyoni állapota szerint történjék, hanem 10–10 jobbágy alkosson egy portát.)
1610
Kassán megkezdi működését Johann Fischer nyomdája.
1619
szeptember 5. Kassa megnyitja kapuit a Bethlen oldalán harcoló Rákóczi György előtt.
szeptember 6. Kassán Rákóczi György hajdúi megölnek három katolikus egyházi személyt.
szeptember 20. Bethlen Gábor bevonul Kassára. A Querela Hungariae (Magyarország panasza) című kiáltványban a magyar rendeket csatlakozásra szólítja fel.
szeptember 21. Bethlen Gábor e napra gyűlést hirdet a felső-magyarországi rendeknek Kassára. (A jelenlevők elöljáró és fő gondviselővé nyilvánítják a fejedelmet. Rákóczi Györgyöt felső-magyarországi főkapitánnyá választják.)
1620
Kassán megjelenik az első magyar útleírás, Szepsi Csombor Márton európai tanulmányútjáról: Europica varietas.
1622
január Bethlen Gábor az 1619 novemberében alapított nagyszombati főiskola diákjait áttelepíti Kassára.
március 17. II. Ferdinánd biztosai Kassán átadják a hét vármegyét Bethlen Gábor megbízottainak.
március 20. Bethlen Gábor Kassán visszaszolgáltatja a Szent Koronát.
1623
február Bethlen Gábor a nikolsburgi béke értelmében uralma alá került hét vármegyének részgyűlést hirdet Kassára. (Az 1622. évi soproni országgyűlés végzéseivel való elégedetlenségéről tájékoztatja a megjelenteket.)
1624
március 28. Bethlen Gábor e napra részgyűlésre hívja a hét vármegye rendjeit Kassára. (Amellett foglalnak állást, hogy a nikolsburgi pontok alapján kössék meg a békét II. Ferdinánddal.)
1626
március 2. Bethlen Gábor Kassán házasságot köb a brandenburgi választófejedelem húgával, Katalinnal.
1631
január 17. Esterházy nádor e napra gyűlést hirdet a felső-magyarországi vármegyéknek Kassára. (Rákóczi és a hajdúk ügyében a békés megegyezés mellett foglal állást.)
április 3. Egyezség Kassán I. Rákóczi György és II. Ferdinánd biztosai között. (Ferdinánd hallgatólag elismeri Rákóczi fejedelemséget, Rákóczi viszont kötelezi magát, hogy leszereli a hajdúkat és királyi őrséget fogad Ónod várába.)
1632
február vége A felső-magyarországi főkapitány Kassán elfogatja a parasztfelkelés vezérét, Császár Pétert.
március 4. Császár Pétert kétnapos vallatás és kínzás után kivégzik Kassán.
1633
május 6. Eperjesen megegyezés jön létre I. Rákóczi György és II. Ferdinánd biztosai között, (Ónodba nem kerül királyi katonaság. Rákóczi itteni őrsége esküt tesz Ferdinánd hűségére. A király elzálogosítja a Rákóczi családnak a Brandenburgi Katalintól kiváltott Munkácsot. Egyebekben megerősíti az 1631. áprilisi kassai békét.)
1644
március 12. Rákóczi bevonul Kassára.
augusztus 1. I. Rákóczi György e napra gyűlést hirdet a felső-magyarországi rendeknek Kassára. (A gyűlés a béke mellett foglal állást. Követeket küld III. Ferdinándhoz.)
1662
Nagyszombatban megjelenik az első magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyv, Lippay János Calendarium Oeconomicum perpetuumja; Kassán Johann Bayer Francis Bacon hatása alatt írt munkája, az Ostium vel atrium naturae.
1664
Nürnbergben megjelenik Nádasdy Ferenc költségén a Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum; Kassán a világi barokk költészet első nagy műve, Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Venusa.
1671
november 23. A kassai evangélikus templomot lefoglalják a katolikusok számára.
Kassán megjelenik Bársony György Veritas toti mundo declarata című munkája.
1675
december 6. Carlo Strassoldo kassai főkapitány elfoglalja Debrecent.
1682
július 7. Thököly csapatai elfogják Herberstein kassai főkapitányt.
augusztus 14. Thököly elfoglalja Kassát. (A Szepesi Kamarát a maga fennhatósága alá rendeli.)
október Újra megnyílik az 1671-ben megszűnt eperjesi evangélikus főiskola.
A kassai és az ungvári jezsuita kollégiumokat Thököly bezáratja, javaikat lefoglalja.
1683
január 11. Thököly Imre e napra gyűlést hirdet a kuruc seregek eltartására rendelt vármegyéknek és városoknak Kassára. (A képviselt 18 vármegye és 9 város 54 ezer forint adót szavaz meg.)
június 7. Thököly Imre Eszéken Kara Musztafa nagyvezír elé járul. (Június végén tér vissza Kassára.)
1685
október 25. Kassa kéthetes ostrom után megadja magát a császáriaknak.
1687. január 7.
Csáky István gróf kassai főkapitány – mint királyi biztos – elfoglalja és átadja a katolikusoknak az eperjesi evangélikus templomot, majd hasonlóan jár el Kassán, Lőcsén, Késmárkon és Bártfán is.
1687. április 24.
Királyi utasításra a jezsuiták megyei karhatalommal elfoglalják a sárospataki református főiskolát. (Az iskola 1695-ig Göncön, majd Kassán működik, 1704-ben térhet vissza.)
1707. december 12.
A senatus, a vármegyei és a városi követek együttes ülése Kassán Rákóczi elnökletével dönt az adókivetés elveiről és a behajtás módjáról.
1710
Megjelenik Kassán Ráday Pál Lelki hódulás című imádságos könyve. (A 18. század folyamán még számos kiadásban jelenik meg.)
1732
Kassán megjelenik az első magyarországi algebrakönyv, Lipsicz Mihály Algebra seu analysis speciosa című műve.
1750
Ez évi felmérés szerint az országban 884 jezsuita rendtag él, 30 gimnázium, 18 konviktus, 6 akadémia, a kassai főiskola, valamint a nagyszombati egyetem van a rend irányítása alatt. Jövedelmük évi 350 ezer forint. (A pálos rend évi jövedelme 160 ezer forint, az összes többi rendé együttesen 250 ezer forint.)
1787
Megalakul a Kassai Magyar Társaság Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid részvételével.
1788. július
Megindul Kassán a Magyar Musaeum, az első önálló magyar nyelvű évnegyedes folyóirat.
1788
Megjelenik Pozsonyban és Kassán Dugonics András Etelka című regénye.
1789. december vége
Megindul Kassán Kazinczy Ferenc irodalmi folyóirata, az Orpheus. (Megjelenik havonta, megszűnik 1791-ben.)
1836.
Gyurkovics Ignác kassai dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1848. december 11.
Schlik elfoglalja Kassát.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1860. augusztus 14.
A MiskolcKassa vasútvonal megnyitása.
1872. március 18.
A KassaOderberg vasútvonal megnyitása.
1872. március 24–26.
Az első magyar közgazdasági gyűlés Pesten.
1872. április 21.
A Szerb Nemzeti Liberális Párt nagybecskereki konferenciája.
1872. április 22.
Hűtlenség vádjával bíróság elé állítják a letartóztatott szocialista vezetőket.
1872. május 2.
Megkezdődik a Ferenc József-csatorna építése.
1872. május 5–6.
Az erdélyi románok nagyszebeni gyűlése az aktivitás mellett foglal állást.
1872. május 9.
A magyarországi románok aradi gyűlése.
1872. május–július
Lónyay tárgyalásai a román politikai vezetőkkel.
1872. június 4–5.
A medgyesi szász gyűlés nemzeti politikai programot fogad el.
1872. június 9.
Uralkodói rendelet a bánsági határőrvidék és a titeli zászlóalj területének polgári közigazgatás alá helyezéséről.
1872. június 12.
Befejeződik a Magyar Gácsországi Vasút (SátoraljaújhelyHomonnaPrzemysl) építése.
1872. június–július
Országgyűlési választások.
1872. június 15.
Az új horvát szábor megnyitása.
1872. június 27.
A gyulafehérvári román konferencia kimondja a politikai passzivitást.
1872. július 3.
A román vezetők balázsfalvi értekezletének emlékirata a kormányhoz a románok nemzeti kívánságairól.
1872. július 18.
Megnyitják a Magyar Keleti Vasút TövisSegesvár vonalát.
1872. augusztus 18–21.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszust Mollináry altábornagy királyi biztos még hivatalos megnyitása előtt feloszlatja.
1872. augusztus 22.
Megnyitják az államvasutak ZólyomRuttka vonalát.
1872. augusztus 30.—szeptember 8.
Iparműkiállítás Kecskeméten.
1872. szeptember 2.
Az Internacionálé hágai kongresszusán magyarországi szocialisták is részt vesznek.
1872. szeptember 7.
A balközép pártértekezletén Ghyczy Kálmán javaslatot tesz a Deák párt „jobb elemeivel” való fúzióra.
1872. október 3.
Befejeződik a Magyar Nyugati Vasút (SzékesfehérvárVeszprémSzombathelyGraz) építése.
1872. október 6.
A Magyarországi Általános Munkásegylet közgyűlésének betiltása.
1872. október 10.
1872:XVI. tc. a honvédségi Ludovika Akadémia felállításáról.
1872. október 12.
1872:XIX. tc. a kolozsvári tudományegyetem felállításáról.
1872. november 3.
Megnyitják a Magyar Északkeleti Vasút DebrecenSzatmárnémetiMáramarossziget vonalát.
1872. november 6.
Megkezdődnek a magyar és a horvát országos küldöttségek tárgyalásai a magyar–horvát kiegyezés revíziójáról.
1872. november 11.
Megnyitják a Magyar Keleti Vasút nagyszebeni vonalát.
1872. december 4.—1874. március 21.
Szlávy József kormánya.
1872. december 22.
1872:XXXII. tc. 54 millió ezüstforint államkölcsön felvételéről.
1872:XXXVI. tc. a Budapest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről.
1872.
Budapesten megalakul a Magyar Országos Központi Takarékpénztár, Nagyszebenben pedig az Albina román bank.
A kassai gépészeti felsőbb ipartanoda létesítése.
1874.
A kassai mezőgazdasági tanintézet és a budapesti „nőipartanoda” létesítése.
1906. október 29.
II. Rákóczi Ferenc hazahozott hamvainak temetése Kassán.

Tartalomjegyzék

Bóna István

A korai bronzkor

A korai bronzkor folyamán még más rejtélyes vagy bizonytalan eredetű keleti népcsoportok is behatoltak a Kárpát-medence peremvidékeire. Elszigetelt, zárt életet élt a Latorca–Hernád völgyében, Kassától északra egy halomsírokban temetkező zsinegdíszes edényes népcsoport.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
CSEHSZLOVÁKIA
Barca/Bárca X
Šebastovce / Zsebes (Kassa–Zsebes) X

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Šebastovce / Kassa–Zsebes szláv urnatemető

Kristó Gyula

Világi előkelők

Az Aba-atyafiság XI. századi családi monostorai, Sár, Százd és Feldebrő mellé 1143-ban Széplakon szenteltetett fel újat.

Egyházi társadalom

Korszakunk magán alapítású bencés monostorai, így például az almádi, a bozóki, a csatári, széplaki, a hahóti, a jáki, családi (úgynevezett nemzetségi) monostorok voltak.

Sinkovics István

A török védnökség

  • Szapolyai 1528-ban sem tudta hatalmát megerősíteni. Kassa ellen tervezett tám­adását Ferdinánd csapatai meghiúsították, és túlerőben levő seregét Szina mel­lett újabb vereség érte.
  • 1528-ban János király már megindította a harcot Magyarország visszaszerzésére, több csapata átlépte a határt, s összevonásuk után hamarosan komolyabb hadi si­kert értek el: Kassa és Sárospatak között megverték Révay István és Serédy Gáspár seregét, amely 500 városi gyalogosból és 1200 lovasból állt.

Kísérletek a török feltartóztatására

1536 végén Szapolyai hadai elfoglalták Kassa városát. Lehet, hogy így próbáltak Wesére nyomást gyakorolni, de az is feltételezhető, hogy a város német polgárait akarták megbüntetni, akik János ádáz ellenségei voltak, fejére váltságdíjat tűztek ki. Czeczey Lénárd, Kassa új parancsnoka a városi tanácsot elfogta, és a németeket kiűzte.

Erdély helytartója

Fráter Györgynek nemcsak török kapcsolatait kellett megmagyaráznia, de néha rajta kívül álló események következményeit is el kellett hárítania. A kassai kapitány csapatai megtámadták Ferdinánd területeit, és megkísérelték Szepesvár megszerzését. A Barát védekezni kényszerült: nem tudott a támadásról, s elítéli a zavarkeltést.

A gyulafehérvári egyezmény

  • A király mindent megígért, de katonai segítség helyett ő állt elő követeléssel: Kassa azonnali átadását kívánta.
  • Az egyezményben János Zsigmond elismerte |Ferdinánd és utódai jogát Magyarországra. A felek megállapodtak, hogy ha |Ferdinánd fiai elhalnának, s így örökös nélkül fejezné be életét, és V. Károly császárnak sem lenne jogutóda, az ország visszaszáll János Zsigmondra, s ha neki sem lennének fiú utódai, a magyar nemzet visszanyeri királyválasztási jogát. Izabella és fia átadta a magyar koronát és összes magyarországi és erdélyi birtokait, a családiakat és az uralkodó jogán bírtakat egyaránt. János Zsigmond a sziléziai Oppeln hercegséget kapta összes birtokaival, az eredetileg ígért 12–15 ezer magyar forint helyett 25 ezer forint évi jövedelemmel, amit a király akkor is köteles biztosítani, ha a hercegségből nem folyik be annyi. Mivel Oppeln 1551 karácsonyáig zálogban volt, kiváltásáig János Zsigmond ideiglenes tartózkodási helyéül Kassát jelölték meg.
  • Izabella úgy döntött, hogy követi fiát Kassára, majd Oppelnbe.
  • 1551. július végén a kolozsvári országgyűlés tudomásul vette a megállapodást. A rendek, miután Izabella felmentette őket hűségesküjük alól, felesküdtek Ferdinándra. Castaldo átvette a koronát, és Bécsbe küldte. János Zsigmondot ünnepélyesen eljegyezték |Ferdinánd Johanna nevű leányával. Ezután Izabella és János Zsigmond tanácsosaikkal és Petrovics Péterrel elindultak Kassára.
  • A királyi család Kassára költözése pillanatnyilag jó megoldásnak látszott, mert elszigetelődtek Erdélytől, ugyanakkor a szultán előtt azzal lehetett érvelni, hogy János Zsigmond nem hagyta el országrészét, hiszen Kassa akkor a neki juttatott területhez tartozott.

Török támadás Erdély ellen

Bár a szultán mindenről tudott, hiszen közvetlen forrásokból: a királynétól, Petrovicstól és a budai pasától kapta híreit, Frater György mégis megkísérelte a lehetetlent: félrevezető magyarázatokkal elodázni a török támadást. Kifejezte készségét az adó megfizetésére, az idegen csapatok jelenlétét az erdélyi zavargásokkal indokolta, s azt állította, hogy maguk fognak kiűzésükről gondoskodni. A Temes vidéki várak átadását Petrovics számlájára írta, a királyi család kassai útját pedig a királyfi eljegyzésével próbálta kimagyarázni, amit a szultán és Ferdinánd közötti béke és barátság megerősítéséül szántak.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

A területi kérdésben megegyeztek: Abaúj vármegye Kassával |Ferdinándé lesz, János Zsigmond megtartja Erdélyt, a birtokában levő tiszántúli területeket és Máramaros vármegyét.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

  • A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult.
  • Széles körű összefogással létrehozott, birodalmi zsoldosokból, a Habsburg-tartományokban kiállított egységekből, francia, itáliai és végül magyar katonákból álló, mintegy 80 ezres sereg gyűlt össze Miksa vezetése alatt, aki augusztusban személyesen jött Magyarországra. Ebből az erőből – Károly főherceg vezetésével – vagy 20 ezer ember a Dráva és a Mura vonalát őrizte, Schwendi Lázár pedig mintegy fele ekkora erővel Kassa mellett tartotta szemmel a Gyulát ostromló törököket és a Tokajt támadó János Zsigmondot.

A drinápolyi béke

Miksát annyira nyugtalanították ezek a jelzések, hogy – nem érezvén magát biztonságban – nem tartotta meg az 1569 elejére összehívott országgyűlést, s várta az alkalmat, hogy lecsapjon a gyanúsítottakra.

A leszámolásra egy levél adott ürügyet, melyben Balassa János ajánlotta fel a Habsburg-uralommal elégedetlen birtokosok támogatását János Zsigmondnak. A levelet valójában egy szlavóniai származású nemes, a pénzért mindenre képes Kenderessy István hamisította (talán Miksa és Rueber János kassai főkapitány tudomásával), és ellátta Balassa hamis pecsétjével.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

  • A A későbbi időszakból csupán elvétve, egy-egy évből, egy-két vámfióknál maradtak fenn részletes árubontást feltüntető vámnaplók. Ezek alapján teljesen lehetetlen volna megrajzolni a magyar külkereskedelem alakulását. Más, kevésbé jó, de viszonylag tömegesen fennmaradt forrásokhoz kellett tehát folyamodnunk. A magyar külkereskedelmi vámok részben az 1528-ban szervezett és Pozsonyban működő Magyar Kamarához, részben pedig az 1567 óta Kassán székelő Szepesi Kamarához tartozó, egyre nagyobb számban felállított vámhivatalokba, harmincadhivatalokba folytak be. Az egyes harmincadfiókok összes bevételeiről (tehát az áruféleségek, valamint a kivitel vagy a behozatal megkülönböztetése nélkül, pusztán a vámból beszedett pénzösszegekről) készített kimutatások elég sok évből fennmaradtak a kamarai zárszámadásokban és összesítő kimutatásokban. Ezek alapján hosszú időszakon keresztül megrajzolhatjuk az északra, északnyugatra és nyugatra, esetenként a délnyugatra is irányuló külkereskedelem vámjából származó kamarai jövedelem változásait (3.ábra), és ebből óvatosan következtethetünk magának a kereskedelemnek a méreteire is.
  • Az észak felé irányuló külkereskedelem adatait a Szepesi Kamarához tartozó harmincadhivatalok bevételei tükröznék, a 16. században azonban csupán három év – 1572, 1588 és 1592 – adatairól tudunk; kerekítve 25, 28, illetve 41 ezer forint vámbevételt hoztak. Csakhogy ezzel távolról sem teljes a kép, mert négy város: Kassa, Bártfa, Lőcse és talán Eperjes polgárai e városok kiváltsága révén csupán félharmincadot fizettek, és azt is saját városuknak. E polgárok kereskedelmi tevékenysége tehát nem tükröződött a Szepesi Kamara vámjövedelmeiben. A Szepesi Kamaránál a Lőcséről, Kassáról stb. befolyt vámösszegeket más, nem e városokban lakó kereskedők fizették, és Lőcsénél például ez az összeg lényegesen alacsonyabb, mint ami a város polgárai által fizetett teljes harmincad lett volna. Kassáról csak a 16. századból ismerjük a város polgáraitól befolyt egész harmincad adatait: 1555-ben 3555, 1574-ben 2210, 1585-ben 2473, 1597-ben 1281 forint összeget tett ki – tehát fokozatos hanyatlást mutat. Mindezek alapján, noha nem állnak rendelkezésünkre egyidejű adatok, és az egyes városoknál jelentős hullámzás figyelhető meg a saját polgáraikra kirótt harmincadösszegekben, a csúcsponton is legfeljebb 5–6 ezer forintra tehetjük a négy város polgárainak kereskedelmi tevékenységéből származó – nem a Szepesi Kamarának befizetett – teljes harmincada összegét. Az összes harmincadjövedelem tehát a legjobb években 300 ezer forint körül járt, 1590 táján a 360 ezer forintot is elérhette.
  • A szász városok a 16. század elején még megőrizték a keleti fűszerek szállításában játszott fontos szerepüket: Kassára például még e városok közvetítésével jutott el a fűszeráru a Török Birodalomból. A század végére azonban megfordult a helyzet: a kassai polgárok Bécsből biztosították fűszerszükségletüket.
  • Az importált szövetféleségekre ugyancsak töredékes adatokból következtethetünk. Bártfa, Eperjes, Kassa és Lőcse részletes árubontású harmincadjegyzékkel rendelkezik, többek között az 1580-as évekből. Ezek feldolgozásából megállapítható, hogy az olcsó szövetféleségek túlnyomó részét északról, Sziléziából, Morvaországból hozták be az országba, míg az elsőrendű kelméket elsősorban nyugatról. Erre utal az is, hogy míg az 1585-1589 közt Ausztriából Eperjesre behozott szövetvégek átlagos vámértéke 13,3 forint, az északi irányból szállítottaké 5,2 forint volt. A négy város átlagos évi szövetimportja az 1580-as években körülbelül évi 4000–4250 vég volt, ebből 3200–3400 vég volt északról érkezett, olcsó áru, és 750–870 vég nyugati irányú szállítás. A részletesen ismert magyarországi szövetimportot (16. századi vámjegyzékek alapján) a 6–7. táblázat mutatja.
A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján végben (illetve bálában)
szövetféleség Végenkénti vámkivetés (dénár) Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577–1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583–1589 között 7 év átlaga Eperjes, 1583–1589 között 6 év átlaga Kassa, 1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597
1558–1559 1560–1561 1563–1564
Első és másodrendű luxusszövetek (selymek) 400–150 20 - 5 - - - - 0,5 6 4 27 70
Harmadrendű selymek (taffota) 100 - - - - - - - - 8 15 55
Nyugat-európai posztók
stamer és purpian 100 52 . 9 - - 18 46 2 3 1 41 45
londis 100–40 66 . 26 - - - - 12 3 6 27 56
karasia 50–30 - . 1054 90 750 520 1128 50 51 65 485 1048
közepes olasz (bergaman) 50 - . - 18 - 22 1 - - - - -
másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 50 3 bála + 15 vég 1 bála - - - - - - - - - -
délnémet (nürnbergi) 50–25 100 2763 726 - 570 246 217 5 - - - -
hesseni–szász 25 2 6496 36 - - - - - - - - -
sziléziai 25–30 982 6957 3600 3000 1015 1309 805 315 265 1521 1554
cseh–morva 20–10 925 118 1800 2700 1974 1519 - 42 13 186 929
lengyel 10 - . 208 - - - - - - - - -
"nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek 100–20 - . 2 - - 2 - - 118 43 27 149
összesen - 2237 9284 9141 5508 7020 3797 4220 874,5 546 402 2329 3906
A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján százalékban
szövetféleség Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577–1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583–1589 között 7 év átlaga Eperjes, 1583–1589 között 6 év átlaga Kassa, 1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597
1558–1559 1560–1561 1563–1564
első- és másodrendű luxusszövetek (selymek) 0,89 . 0,05 - - - - 0,05 1,10 1,00 1,16 1,79
harmadrendű selymek (taffota) . - - - - - - - 1,46 1,24 0,64 1,41
nyugat-európai posztók
stamet és purpian 2,33 . 0,10 - - 0,47 1,09 0,23 0,55 0,25 1,76 1,15
londis 2,95 . 0,28 - - - - 1,37 0,55 1,49 1,16 1,43
karasia - . 11,53 1,63 10,68 13,70 26,73 5,72 9,34 16,16 20,82 26,83
közepes olasz (bergaman) - . - 0,33 - 0,58 0.02 - - - - -
másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 4,02 0,27 - - - - - - - - - -
délnémet (nürnbergi) 4,47 29,76 7,95 - 8,12 6,48 5,14 0,57 - - - -
hesseni–szász 0,09 69,97 0,39 - - - - - - - - -
sziléziai 43,90 76,11 65,36 42,74 26,73 31,02 92,10 57,70 65,92 65,31 37,79
cseh–morva 41,35 1,29 32,68 38,46 51,99 36,00 - 7,69 3,23 7,99 23,78
lengyel - . 2,28 - - - - - - - - -
„nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek - . 0,02 - - 0,05 - - 21,61 10,70 1,16 3,82
összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

A kiváló minőségű hegyaljai borok messze földről vonzották a parasztokat, nemeseket, városi polgárokat egyaránt, akik arra törekedtek, hogy vétel vagy zálog formájában, külső (extraneus) birtokosként szőlőt szerezzenek maguknak a híres borvidéken. Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kassa városok mint testületek is tíz nagy borgazdasággal rendelkeztek itt, de a városok polgárai együttesen még sokkal nagyobb szőlőket szereztek maguknak.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

  • Mióta erre vonatkozó adataink vannak, az állatok fokozatos súlynövekedését is megfigyelhetjük: 1570 körül a soproni mészárszéken az egy egész éven át kimért marhák átlagos testsúlya (élősúlya) 387 kg volt. A kassai mészárszék tömeges vágásai 1617-ben már körülbelül 490 kg-os állatokat mutatnak, 1647-ben pedig 500 kg-os vagy még annál is nehezebb ökrökről maradt reánk feljegyzés.
  • Ismerjük az egykorú húsfejadagok hozzávetőleges nagyságát és egy-két városban kimért húsmennyiség egy főre eső átlagát, ami Sopronban évi 65 kg, Kassán 17 kg volt.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

  • A magyarországi városiasodás színvonalát is alapvetően az európai gazdaság egészébe való beilleszkedésünk feltételei határozták meg. A magyar gazdaságnak már a középkor óta agrár- és bányatermékeket exportáló és iparcikkeket importáló profilja az amúgy is fázisbeli késéssel kialakult magyarországi városok iparosodására fékezően hatott, és hozzájárult ahhoz, hogy mezőgazdasági jellegük fennmaradjon, és városiasságuk is elsősorban a kereskedelemben, pontosabban a külkereskedelemben érvényesüljön. Ez az oka annak, hogy a 14. századtól kezdve a külkereskedelemben leginkább érdekelt határvárosok (Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Kassa, az erdélyi szász városok) kerültek a fejlődés élére.
  • 1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen |Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága.
  • Szeged gazdag, jómódú kereskedői Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatra költöztek.
  • Kassán a kézművesek nem különültek el lakóhely szerint, legfeljebb jelenlétük mértéke változott az egyes utcákban. A mészárosok és a kovácsok valamelyes tömörülése mutatható ki a Mészáros és a Kovács utcában. Az ötvösök és a jómódú szabók egy része viszont vagyonossága miatt lakott a Ringen.
  • Míg Kassán 1480-ban 2865 fő lakott, addig 1556-ban csak 2545.
  • Míg a 15. század végén Kassán a polgárságnak mintegy 7%-át kitevő vagyonos elit réteg az adó 51 %-át fizette, addig 1557-ben már csupán 43%-át.
  • A városi jövedelmek nagy része mind Kassán, mind Selmecbányán a városi pincészetből származott.

A városi ipar és iparosság

  • A nyersanyaghiány miatt a kassai vargák, nyereggyártók, szíjgyártók már a 15. században kénytelenek voltak falusi iparosoktól is vásárolni, a 16. század derekán pedig már többnyire maguknak kellett a bőröket kikészíteniük.
  • Az emelkedő élelmiszerárakat a városi tanácsok már a 15. század közepétől kezdve igyekeztek rögzíteni, s a maximált árú húson a mészárosok gyakran alig kerestek. Kárpótlásul a faggyú árát emelték nagyobb mértékben, ami viszont egyes iparágakat érintett hátrányosan. Így többször is előfordult, hogy a mészárosok, tiltakozásul, abbahagyták mesterségüket, vagy a város tiltotta el őket annak gyakorlásától, mint ahogy ez Sopronban, Kassán, Nagybányán és más városokban is bekövetkezett egy-egy évre. Az ellátás elégtelensége miatt a városi tanács számos helyen megengedte, hogy céhen kívüli, külső emberek is árulhassanak húst a városban, például Kassán, Nagybányán, Szatmáron, Tatán.
  • Kassán is szinte bárki árulhatott kenyeret a piacon, csütörtöki és szombati napokon, csak a 16. század végén bontakozott ki itt a pékipar.
  • Ilyen kényszerintézkedésekkel azonban nem lehetett segíteni az alapvető bajon: a városi iparosok a magas rezsiköltségek mellett – inasok élelmezése, ruházása, némi fizetése; jelentős céhtaksák, városi adófizetések, magas nyersanyagárak – nem tudtak versenyezni a sütőasszonyokkal, akikre nem nehezedtek ilyen terhek. Gabonával és liszttel folytatott kereskedésük jelentősége is olyan mértékben csökkent, amilyen mértékben tért hódított a polgárok körében a gabonakereskedés. Ugyanez a jelenség a molnárok szerepét is csökkentette. Kassáról eltűntek a sörfőző és a bábsütő mesterek is.
  • Míg Kassán az 1480-as években csupán 19 fő, az összes iparosok 14%-a dolgozott a ruházat és a tisztítás iparágában, addig az 1550-es években az ugyanitt működő 59 személy az összes mesterembereknek már 26,3%-át tette ki.
  • A készruhák iránti nagy kereslet a szabók egy részének jelentős hasznot biztosított. Kassán a szabók mintegy harmadrésze tartozott a város vagyonosabb rétegéhez, ugyanannyi foglalkoztatott több személyt iparában.
  • A szűcsök körében akadtak ugyan mérsékelten vagyonos mesterek is, mint azt egyes kassai hagyatékok mutatják, a többség azonban szerény körülmények között élt, s a nyersanyag-beszerzési gondok és a kontárok elleni küzdelem is nehezítette helyzetüket.
  • Az ötvösipar a Dunántúlon nem emelkedett olyan magas színvonalra, mint az északi városokban és Erdélyben. Győr, Komárom, Esztergom, Újvár ötvösei 1529-ben még csupán közös céhet létesítettek, amikor Kassán már erős és népes volt ez az iparág. Itt 1440 és 1500 között 32 ötvösmesterről tudunk, 1501 és 1560 között 55-re, 1561 és 1620 között pedig 108-ra emelkedett a számuk.
  • A kovácsok, a kerékgyártók és a lakatosok Kassán az iparosok legszegényebb rétegéhez tartoztak, ugyanilyen alacsony társadalmi rangjuk volt a kovácsoknak Selmecbányán és Sopronban.
  • A 16. században a magyarországi szabad királyi és bányavárosok egy részét német polgárok lakták. Öltözködésben, életvitelben egyszerűség, takarékosság és szorgalom jellemezte őket. Fiaik gyakran fordultak meg a német fejedelemségek vagy az osztrák tartományok városaiban vándorlegényként, az előkelőbbek külföldi egyetemeken. Társadalmilag egységet alkottak, csak egymás között házasodtak, rokoni kapcsolatba csak más vagyonos hazai, esetleg külföldi német polgárokkal kerültek. Mereven elzárkóztak mind a magyar polgároktól, mind a nemesektől, saját városuk német anyanyelvű középrétegeitől és plebejus elemeitől. Elzárkózásukon hatalmas rést ütöttek a mohácsi katasztrófát követő hadjáratok, hiszen elsősorban a központi fekvésű magyar vagy már részben magyar városok kerültek török uralom alá. Az innen elmenekülő iparos- és kereskedőelemek tömeges betelepülése azután egy sor város fokozatos elmagyarosodását vonta maga után. Kolozsvárott ez a folyamat már korábban megindult. Nagymértékben elmagyarosodott Nagyszombat és nem kevés viszontagság után Kassa is.
  • Kassa, Bártfa, Eperjes és részben a szepesi városok kereskedői közvetítették a bort Lengyelországba, ahol klimatikus okok miatt már nem termett meg a szőlő.
  • A 16. század második felétől ennek az észak felé irányuló borkereskedésnek a magyarországi központja Kassa lett, háttérbe szorítva szepességi városokat. Igaz, hogy a városnak nagy megrázkódtatást jelentett a 15. században még virágzó rézkivitel elvesztése és a borkereskedésre való átállás. A helyzetet tovább rontotta a német polgárok kiűzése, majd 1552-ben a kassai magyar polgárok egy részének kitelepítése. A város helyzete csak a 16. század közepén szilárdult meg valamennyire, amikor igazgatási központ lett: 1554-ben a Felső-Magyarországi Főkapitányság, 1567-ben pedig a Szepesi Kamara székhelye.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig.

Sinkovics István

A magyarországi központi igazgatás

A török beékelődése, az ország nyugati és keleti felének kettészakítása az igazgatási szervezetben is mélyreható következményekkel járt. Új földrajzi-igazgatási fogalmak jelentek meg: Magyarország „alsó részei” és Magyarország „felső részei”. Az előbbin a Dunától északra, Pozsonyhoz közelebb eső vidéket, az utóbbin a távolabb fekvő északkeleti területeket értették. Alsó- és Felső-Magyarország ilyen megkülönböztetését az tette szükségessé, hogy Pozsony lett az ország fővárosa, innen pedig nehéz volt a keleti részeket igazgatni. Különösen a pénzügyek és a katonai ügyek hatóképes irányítását kellett gyorsan megszervezni. Ezért Ferdinánd az ötvenes évek elején a pozsonyi Magyar Kamarától függő kamarai igazgatóságot állított fel Kassán, s ebből 1567-ben a különálló Szepesi Kamara, fejlődött ki. Hatásköre a Tiszán innen és túl fekvő vármegyékre, a Duna-Tisza közére, sőt Erdélyre is kiterjedt, jelezve, hogy a Habsburg uralkodó továbbra is igényt formál a török uralom alá vetett területekre és Erdélyre. Mivel a keleti részek távol estek a helytartótól és a Magyar Tanácstól, a Szepesi Kamarának a pénzügyeken kívül hovatovább egyéb igazgatási ügyekkel, sőt a török elleni védelem kérdésével is foglalkoznia kellett, a pozsonyi testületektől függetlenül. A bécsi Udvari Kamara befolyásai viszont itt is érvényesült: a Szepesi Kamarához szóló királyi rendeleteket többnyire az adta ki, és nem a Magyar Kancellária. Magyarország védelmi rendszere, nádor nem lévén, az országos főkapitány alá tartozott. Tennivalóit területileg szintén meg kellett osztani. 1547-ben az országgyűlés úgy határozott, hogy külön főkapitánya legyen a Dunántúlnak és külön a Duna-balparti országrészeknek. Később mindkét főkapitányságot további két-két részre osztották. A Pozsonytól Erdélyig terjedő terület a Dunán inneni vagy Bányavidéki Főkapitányság, (székhelye: Érsekújvár), illetve a Felső-Magyarországi Főkapitányság, (székhelye: Kassa) között oszlott meg.

A védelem költségei

Az ágyúk egy részét magyarországi műhelyekben: Kassán, Zólyomban, Besztercebányán öntötték. Többnyire rézből voltak, külön feltüntették, ha vasból készültek. Más részüket külföldről hozták: Bécsből, Waldsteinból. Idegenben vásárolták a különféle vas- és kőgolyók, a robbanótöltésű lövedékek jó részét is, a lőport pedig itthon gyártották. A kisebb várakat fegyverrel, lőporral a központi elosztóhelyek látták el. Ilyennek számított Kassa, ahol öntőműhely és lőpormalom működött, vagy Győr, amelyet Bécs előbástyájának tekintettek.

A fejedelemség területi kialakulása

Buda elfoglalása után a szultán az uralma alá vont országrésztől keletre eső területeket átengedte János Zsigmondnak. Ide számították az erdélyi vajdaságot, a Tiszántúlt, Kassa vidékét és az ország északkeleti részét, a pontos határok kijelölése nélkül.

Ipar és kereskedelem

Szabó Máté debreceni kereskedő hosszú időn keresztül üzleti kapcsolatot tartott fenn török kereskedőkkel. Nagy tételekben vett át szarvasmarhát, de tartozását évek múlva sem egyenlítette ki, hanem Kassára távozott. A török kereskedők többszöri eredménytelen kísérlet után a szultáni udvarhoz fordultak, és a követelésből diplomáciai ügy lett. A szultán kívánságára Szabó Mátét Budára szállították, és miután nem tudta kifizetni tartozását, fogságba vetették. Kiderült azonban, hogy azért nem rendezte adósságát, mert a fizetetlen királyi zsoldosok debreceni házait kifosztották, és 60 ezer forintot elvittek. A király kártalanítást ígért, de a budai pasa még évek múlva is sürgette Bécsben, hogy az ügyet végre rendezzék.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

Legalább tizenöt városban azonban – Soprontól Kassán át Nagybányáig – protestáns többség mellett vannak katolikus templomok.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizonytalanság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a katolikus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás.

Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére.

Az első hazai reformátorok

Dévai Bíró Mátyás, aki mint humanista tudós lesz elszánt reformátor, valamivel Cordatusék után, 1531 legelején kezd lutheri szellemben működni, előbb Budán, majd Kassán.

Könyvek, olvasók, értelmiség

  • Gallen, egy kassai könyvkereskedő, akinek árait 1583-ból pontosan ismerjük, egész sor kiadványt kínál nagyon jutányosan. 9 dénárért például bárki megveheti Homérosz életét latinul. Ez az összeg valóban mindenki számára hozzáférhető: körülbelül ennyibe kerül négy liter bor.
  • A Reinecke Fuchsot olvassa Batthyány Boldizsár, és árusítja a kassai könyvárus, Gallen; a rendkívül olcsó színdarabok mellett ez a német kalandos regény a szépirodalmi kínálata.

Az élet minősége megváltozik

Kassán 1461-től működött az első órás, aztán lakatosok is készítettek órát.

Sinkovics István

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

Herczeg István, Kassa város követe az országgyűlés hangulatát 1599 márciusában így jellemezte: „Az gyűlés szinte mostan fervet [forrong]; az régi szokás szerint igön kiáltunk; míg az erszényünkben vagyon, addig nem igyekezünk, hogy valamit végezzönk: hanem ha az erszényből elfogy, és berekedönk, talán ozton hamarább elvégződik az gyűlés is.”[1]

A vajda „fejedelmi” hatalma

Így Bekes csaknem önálló hatalommal rendelkezett, kapcsolatban állott a kassai császári főkapitánnyal, és várta, hogy mikor kínálkozik alkalom Báthori megbuktatására.

Báthori és a királyi Magyarország

A kassai főkapitány úgy látta, hogy ha Báthori elnyeri a lengyel koronát, akkor Magyarország kardcsapás nélkül elvész és a vajdáé lesz, mert Báthorinak az a terve, hogy „a szegény magyarokat a német erőszaktól és álnokságtól megszabadítsa”[2]

A háború nyitánya

  • A felső-magyarországi vármegyék csapatai Christoph Teuffenbach kassai főkapitánnyal és zsoldosaival csak ezután kezdtek támadásba a török védelmi vonal ellen. Pálffy Miklós alsó-magyarországi főkapitány mintegy 6 ezer emberrel csatlakozott a felső-magyarországi hadsereghez, amelyet többek között ecsedi Báthori István, Dobó Ferenc, Rákóczi Zsigmond, Thököly Sebestyén és mások csapatai alkottak. Megvették a Rimaszombat közelében levő Szabatkát, majd ostromzár alá fogták Füleket, és november 11-én Romhánynál döntő győzelmet arattak a Fülek felmentésére induló török csapat felett. November végén – rövid ostrom után – Fülek vára megadta magát. Erre december elején Szécsény és Drégely várát a török őrség felgyújtotta és elhagyta. Pálffy ezután Nógrád elfoglalására készült, de a hideg idő miatt Teuffenbach csapataival visszatért Kassára.
  • Számosan kaptak olyan levelet, mint ecsedi Báthori István országbíró. Haszán temesvári beglerbég felajánlott számára egy bizonyos területet, ha elpártol a császártól, és a szultán zászlaját felveszi. Ez azt jelentette volna, hogy ha Báthori török segítséggel megegyezik a felső-magyarországi városokkal, a vármegyékkel és a főurakkal, a Kassától Nagyszombatig terjedő területet mint vajdaságot megkapja és örökösen bírja, s a török szövetség, „vazallitás” vállalása mellett évi 20 ezer tallér adót fizet.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

Miksa főherceg csak a magára hagyott Eger eleste után vezette hadait a török ellen. Csatlakozott hozzá csapataival Teuffenbach kassai főkapitány, a vármegyék hadra kelt nemessége, és megérkezett a Temesvárt júniusban sikertelenül ostromló mintegy 8–10 ezer főnyi erdélyi sereg, Báthori Zsigmond fejedelem vezetésével.

Uralmi válság Erdélyben

Báthori Zsigmond azonban nem tudta elviselni a döntés felelősségének súlyát, és pánikszerűen cselekedett: 1597 januárjában újból Prágába ment, hogy segítséget kérjen a háború folytatásához, és egyúttal a fejedelemségről lemondása feltételeiről tárgyaljon. Miután nem sikerült megegyezni, bosszúsan ismét visszatért Erdélybe. Temesvár újabb ostromával is próbálkozott, de megint eredmény nélkül. Ősztől ismét Carillo atyát bízta meg a tárgyalások folytatásával, és hosszas huzavona után 1597. november 23-án létrejött a megállapodás.

Báthori Zsigmond az 1595. évi szerződésnek megfelelően önként lemond a fejedelemségről a magyar király javára, mivel a fejedelemséget nem tudja megvédeni, utódra semmi reménye, és halála bármely pillanatban bekövetkezhet. A rendekkel megegyezik, hogy a király által kijelölt utód vagy kormányzó Erdélyt zavartalanul birtokába veheti. Kárpótlásként életének hátralévő idejére megkapja Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket, évi 50 ezer tallér jövedelemkiegészítéssel. Mivel az egyházi rendet kívánja felvenni, az uralkodó megszerzi számára felesége családjának hozzájárulását és a pápa engedélyét házassága felbontásához, egyúttal közbenjár bíborosi méltóság elnyerése érdekében. Mária Krisztina megtartja a neki adományozott birtokokat, és maradhat Erdélyben, vagy mehet máshová, tetszése szerint. A prágai udvarban Carrillo az ott tartózkodó pápai követtel együtt azon dolgozott, hogy Erdélyt mielőbb átadják a császárnak.

Közben Zsigmond, aki már bíborosi ruhát is varratott magának, játszotta a főpapot, és élvezte az udvarban levő olaszok hízelgését, megbánta, hogy lemondott a fejedelemségről. Bizalmas emberével és kancellárjával, Jósika Istvánnal levelet íratott a kassai főkapitánynak, hogy halasszák el Erdély átvételét. De elkésett, mert 1598. április elején megérkeztek Gyulafehérvárra Rudolf küldöttei: Szuhai István váci püspök, a Magyar Kamara elnöke, Istvánffy Miklós nádori helytartó (az eredetileg kijelölt Nádasdy Ferenc helyett) és Bartholomaus Pezzen császári tanácsos, a Haditanács tagja, hogy hatalmukba vegyék Erdélyt addig is, amíg Miksa főherceg az országba nem jön.


Báthori András a lengyel érdekek szem előtt tartásával igyekezett megszilárdítani helyzetét. Fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett a törökkel, megegyezett a moldvai vajdával, és bár nem könnyen, de megkapta Mihály havasalföldi vajda hűségesküjét is. Benne azonban nem bízott, s egyetértett Zamoyskival, hogy Havasalföldre Simion Movilát kell Mihály helyébe bevinni. Mihály így be volt kerítve, s nem tehetett egyebet, mint hogy – megelőzve a támadást – maga induljon Erdélybe a bíboros kiűzésére, amit Prágába is megüzent, s onnan biztatást is kapott. A feszült helyzetben a pápa Erdélybe küldte követét, Germanico Malaspina casertai püspököt, és közvetítésével ideiglenes megegyezés jött létre a császár és Báthori András között. Rudolf három hónapos fegyverszünetet ígért, ugyanakkor azt kívánta, hogy Báthori András szakítson a törökkel. Mivel ez nem történt meg, a háború elkerülhetetlenné vált. Bocskai vállalkozott, hogy magyarországi hajdúkkal foglalja el Erdélyt, de ajánlkozását visszautasították, és Giorgio Basta gróf kassai főkapitányt bízták meg a hadjárattal.


A helyi feudális uralkodó osztályok s a Habsburg, lengyel és török hatalmak egyaránt ellenezték a három országnak egy fő alatti egyesítését, de Mihály birtokon belül volt, s bízott korábban mindig győztes kardjában. Moldvából visszatérve azt kérte Rudolftól, hogy adja neki „örökletes birtokul” Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Prágában azonban már elhatározták eltávolítását, de meg kellett várni, amíg Basta hadat gyűjt ellene. Addig is elismerték Mihályt Erdély kormányzójának, ami viszont az elkeseredett erdélyi nemességet Csáky István vezetése alatt, 1600 szeptemberében felkelésre indította a vajda ellen. Báthorit hívták és várták Zamoyskival Lengyelországból, de késlekedésük miatt kénytelenek voltak Bastát behívni. Amikor a kassai generális 6 ezer emberrel bevonult az országba, csatlakoztak hozzá, és az egyesített haderő szeptember 18-án a Maros melletti Miriszlónál megverte Mihály vajda seregét, akitől Makó György is elpártolt.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

  • Rudolf 1603 őszén vizsgálatot rendelt el a magyarországi szabad királyi városok anyagi helyzetének és igazgatásának, egyúttal vallásgyakorlatának ellenőrzésére, azon a jogcímen, hogy a városoknak a király a földesura, ugyanúgy megilleti tehát a kegyúri jog, mint bármelyik birtokost a saját falvaiban, mezővárosaiban. Ennek alapján 1603 novemberében Rudolf úgy döntött, hogy a kassai székesegyházat át kell adni az egri káptalannak, amely Eger török kézre jutása óta Kassán élt. Mivel a kassai városi tanács nem engedelmeskedett, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja, az újonnan kinevezett felső-magyarországi főkapitány 1604 elején erőszakkal elvette a székesegyházat. Ezt követően a többi protestáns templomot is bezárták, és a prédikátorokat kiűzték a városból, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többsége lutheránus volt.
  • A birtokjogi sérelmek, az idegen katonaság garázdálkodása, a háború pusztítása és elhúzódása mellett a kassai templom elvétele és a XXII. törvénycikk voltak az utolsó cseppek – betelt a pohár.

Bocskai „gondolkodni kezd”

  • Bocskait, mint annak idején említettük, az erdélyi rendek 1600 novemberében a lécfalvi országgyűlésen száműzték, ottani birtokait elkobozták. A másik oldalon is gyanúba került, s egy darabig Prágában tartották „tisztes fogságban”, majd 1602 telén elengedték. Özvegyen, gyermektelenül éldegélt Várad körüli birtokain. 1557-ben született Kolozsvárt, s akkori fogalmak szerint már öregedő fejjel „kezde gondolkodni maga és nemzete felől”[3] – mint történetírója, Szamosközy jellemezte ezeket az éveit. Talán a fejére idézett vérvád, hogy ő volt elindítója az Erdélyt ért sorozatos csapásoknak, talán a Habsburg-kormányzat részéről tapasztalt hálátlanság, de leginkább talán csak annak belátása, hogy a török semmiképpen sem fog Erdélyről lemondani, s ez újabb nyomorúságok forrása lesz – ezek a gondolatok járhattak a fejében. Belgiojoso kassai templomfoglalása után már azt is láthatta, hogy ha Habsburg győzelemre fordulna a szerencse, neki s a többi kálvinista főúrnak sem sok szerepe lesz a prágai program szerint újjárendezett ország életében.
  • Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt.

Szövetség a hajdúkkal

Október 14-nek éjszakáján Dampierre dobszóra, hadrendben kivonultatta őket a nyílt mezőre, hogy Kereki megvételére induljanak, de Bocskaival szerződött kapitányaik Belgiojoso valamiféle elfogott – ő maga szerint: hamisított – leveléből tudomásukra hozták, hogy a kassai főkapitány velük akarja elpusztíttatni azokat, akik vonakodnak „pápistává” lenni, s azután őket is kiirtatja. Belgiojoso tehát hitszegő, s a hitszegőnek tett eskü érvénytelen, mint egyébként minden olyan eskü, ami a haza és a hit romlásával jár. Így nemcsak hogy fel vannak oldva a császárnak tett eskü alól, hanem „kurafi legyen annak a neve, aki nem csatlakozik hozzájuk, s aki nem rohanja meg és nem öli halomra a német kutyákat”.[4]

Az álmosdi csata

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét. Átvergődve a Tiszán, Belgiojoso megdöbbenéssel értesült arról, hogy a szikszói tábor Bocskaihoz pártolt. Most már csak a menekülésre gondolt. Miután a székelyek elhagyták, a sziléziai lovasok maradványával és az erdélyi vallonokkal Kassára igyekezett, a város azonban nem fogadta be, hiába ígért a protestáns polgároknak templomot.

Hajdúk és prédikátorok királya

Néhány nappal később, október 31-én, az önként meghódoló Kassára való bevonulásuk másnapján, Lippai, Németi Balázzsal együtt már „a nagyságos Bocskai István, a szent és igaz hit legfőbb oltalmazója katonáinak kapitányai” minőségben írnak a bányavárosoknak, „kérve és kényszerítve” azokat, hogy fogjanak fegyvert mellettük, akik azért keltek fel, mert „a német sereg tisztjei ... a császár parancsolatjára azon munkálkodtak, hogy Magyarországot elpusztítsák, s még a magyar nevet is eltöröljék. De mindez világi dolog és mulandó, s talán elviselhető lett volna, ha ... Barbiano ... meg nem kezdte volna az igaz és tiszta keresztyén vallás üldözését”, majd „az egész császári sereget ellenünk és tekintetes és nagyságos Bocskai István úr, a mi kegyelmes urunk ellen fordította, hogy aztán ... a többi főurakat és az ország nemeseit annál könnyebben elnyomhassa.”[5]

Ezekből a mondatokból már kibontakozik a felkelés egész frazeológiája, de sokkal vallásosabb megfogalmazásban, mint később. A magyar „nemzetség” végromlása, mely végül is vezérszólammá vált, itt még másodsorban szerepel, a vallásüldözés mögött. Különösen jellemző a Bocskainak adott sajátos cím, a latin szövegekben defensor religionis, amely az európai protestáns egyházak történetéből jól ismert, s hozzánk legközelebb, a cseheknél is az egyház világi védelmezőjét jelentette. Csakhogy míg ez máshol választott tisztség volt, Bocskai esetében megtisztelő jelző, amelyet nem ő maga adott magának, hanem a mozgalomhoz azonnal csatlakozó kálvinista prédikátorok. Első jelentkezése ez a Bocskai személye és hivatása körüli legendaképződésnek, ama kálvini tétel Bocskaira való alkalmazásának, hogy „Isten olykor az ő szolgái közül támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra és megbízza azzal, hogy bosszulja meg a bűnös uralmat és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet. ... Így szabadította meg Isten az ő népét Mózes által."[6]

Osgyán és Edelény

Lippai és Németi még mint Bocskainak, az igaz hit oltalmazójának kapitányai hívták össze a felső-magyarországi rendeket Kassára 1604. november 12-re, ahol már az erdélyi fejedelem fogadta őket, adót, élelmet, fuvart igényelve hadai számára. Mindezt megkapta, de a rendek cserébe a hajdúk által elkobzott úri és nemesi jószágok, valamint a hajdúkhoz szökött jobbágyok visszaadását követelték. Bocskai vizsgálatot ígért, de a „német párton” levők javait a kincstárnak tartotta fenn. A prédikátorok és hajdúk teokratikus királysága futó álomnak bizonyult, az élet visszazökkent a magyar rendi monarchia vágányára.

Kassán a főkapitányok szállásául szolgált „királyi házban” berendezkedett a fejedelmi kormány, élén a nemrég átpártolt kállói kapitánnyal, Káthay Mihállyal mint kancellárral, aki mellett kincstárnokként Kereki hűséges védelmezője, Örvéndy, titkárként pedig az ifjú Péchi Simon tevékenykedtek. Utóbbival a szaporodó hivatali munkát később Bocatius János, a művelt kassai főbíró és Rimay János, a költő osztotta meg. Káthay, Péchi, Rimay a kisszámú, de öntudatos nemesi értelmiség tagjai voltak, Bocatiusszal együtt irodalomkedvelő nagyurak levelezőtársai, s a katolikus Káthay kivételével protestánsok, de mentesek minden vakbuzgóságtól. Alvinczi Péter, akit Bocskai mint udvari prédikátort magával hozott Kerekiből Kassára, az ottani magyar kálvinista gyülekezet élére, nagy pápagyűlölő és hitvitázó volt ugyan, de elkülönítette magát a hajdúkkal elegyedő plebejus prédikátortársaitól, s így jól egészítette ki az irodalmár-diplomaták körét. A fejedelem közvetlen katonai környezete sem hajdúkapitányokból, hanem erdélyi nemesi emigránsokból, a Báthori-udvar neveltjeiből került ki: Rhédey Ferenc, Sennyey Miklós, Gyulaffy László, Nagy Albert álltak Bocskaihoz a legközelebb.


A súlyos veszteséget némileg pótolta, hogy néhány ezer török és tatár érkezett két pasával és valamelyes tüzérséggel, viszont Homonnai a vármegyei hadak nehézkes gyülekezése miatt elkésett, s így Bocskai valamivel nagyobb számú, de sokkal gyengébb harcértékű katonasággal indult harcba, mint a Kassa felé menetelő Basta.

Basta visszavonulása

  • Basta tisztában volt a helyzet nehézségével, de abban reménykedett, hogy a várak és városok visszafoglalásával, főleg pedig a tapasztalatai szerint mindenre hajlandó hajdúk megvesztegetésével felszámolhatja a felkelést. Kassa felé mentében visszafoglalta és őrséggel rakta meg Szendrőt, biztosítva a császári kézen levő Fülek és Tokaj közt a kapcsolatot, a török elleni végvárvonal folytonosságát, s december 3-án Kassa alá érkezett, melyet 1200 katonával Sennyey Miklós és Nagy Albert védelmezett. A megadásra való felszólításra heves ágyútűz, majd az ostromlóknak komoly veszteségeket okozó kirohanás volt a válasz. Mivel ostromhoz elegendő tüzérsége nem volt, s a közeledő télben hosszas körülzárásra nem gondolhatott, Basta két nap múlva elvonult, és a városi önkormányzat meg a vallásszabadság tiszteletben tartását ígérő védlevele ellenében az eperjesiek beengedték falaik közé.
  • 1605. január 6-án Káthay kassai szállásán a lázongó Lippait a fejedelem beleegyezésével Sennyey és Nagy Albert lekaszabolta.

Béketárgyalások és hajdútelepítés

1605 nyarán már Bocskai is hajlott a békére. Seregének fizetetlensége és megakadályozhatatlan kilengései mellett a török félreismerhetetlen hódító törekvései is aggasztották. De legfőképpen az a keserű felismerés indította a saját koronás királysága alatt egyesítendő Magyarország álmának feladására, hogy sem a magyar, sem az erdélyi rendek nem voltak hajlandók ezért komoly áldozatot hozni. A nagy vonakodással megszavazott adóból és a háború alatt nagyrészt tönkrement kincstári jövedelemforrásokból olyan hadsereget és államapparátust fenntartani, amely két ellenséges nagyhatalom között a Magyar Királyság függetlenségét biztosítja, nem lehetett. Bocskai 1605 júliusában már a minimális kéthavi zsoldot sem bírta kifizetni, amivel lecsendesíthette volna hadainak zúgolódását, és megelőzhette volna immár a parasztságot is sújtó prédálásaikat. Ekkor érkezett hozzá Kassára, előzetes kölcsönös tapogatózások után, melyekben már Illésházy is részt vett, Mátyás főherceg nevében Forgách Zsigmond és Thurzó György vezetésével egy küldöttség, hogy békefeltételei iránt érdeklődjék.

Bocskai feltételei világosak és kemények voltak. „Legyen szabad a lutherana és helvéciai confessio, az római vallás azonképpen az országban minden rendek között.”[7] Mindenki (azaz a kegyúri jogot gyakorló földesúr vagy testület) olyan prédikációt hallgasson és prédikátort tartson, amilyent kíván, a protestánsellenes törvényeket érvénytelenítsék. A király kössön Bocskai közvetítésével békét a törökkel; állítsa vissza a nádori tisztet országgyűlési választás alapján, s a nádor legyen a távollevő uralkodó egyedüli helyettese; a koronát őriztesse az országban; törölje el a kamarákat, és állíttassa helyre a kincstartóságot; szállítsa le a katolikus püspökök és prépostok számát, csökkentse jövedelmeiket, és világi hatalmat, tisztséget ne adjon nekik; száműzze a jezsuitákat; hivatalokba, végvárakba csak született magyarokat tegyen; erősítse meg Bocskai rendelkezéseit, adományait, fizessen ki a felkelő hadseregnek kéthavi zsoldot, és adjon a felkelésben részt vetteknek általános amnesztiát. Ami a maga személyes kielégítését illeti, azt Bocskai a király belátására bízza, de azzal a kikötéssel, hogy „puszta kertbe soha őfelsége előtt nem szorulok”,[8] valamint egyéb célzásokkal világossá téve, hogy kevesebbel, mint az önálló erdélyi fejedelemséggel, nem elégedhetik meg.

Országgyűlés Korponán és Kassán

Önálló cikk.

A rendi konföderációk

Bocskai kezdeményezései kezdtek valóra válni. Legfőbb kívánsága is teljesülni látszott: 1608. augusztus 20-án Báthori Gábor követe a Mátyás főherceget képviselő Illésházyval Kassán megkötötte Erdély és a magyar rendek szövetségét a bécsi béke védelmére és kölcsönös katonai segítségadásra, a török elleni háborút kivéve. A közép-kelet-európai országok rendi testületeinek összefogása és a rendi államok konföderációja a megvalósulás küszöbére lépett.

Pázmány Péter politikai szerepe

Más kérdés persze, hogy az uralkodó osztály nagy többsége eleinte nem úgy értelmezte a saját érdekeit, mint Pázmány, akinek egész élete szívós és nem is sikertelen küzdelem volt, hogy osztályával elfogadtassa kezdetben kisebbségi véleményét. Sokáig külföldön élt. A Habsburg-ellenreformáció fészkében, a grazi jezsuita főiskolán teológiát és filozófiát tanított Arisztotelész szellemében, elutasítva Kopernikusz és követői „tévelygéseit”. De nem szakadt meg kapcsolata a hazával, s rövid időre át is költözött a jezsuiták sellyei rendházába, hogy ott megírja Feleletét Magyari Istvánnak Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvére. 1607-ben Forgách érsek maga mellé hívta. A protestáns ügy győzelmének csúcspontján nem rettent vissza attól, hogy Bocskai tanácsadóját, Alvinczi Péter kassai prédikátort támadja meg Öt szép levél című vitairatában, majd egy ferdítésektől hemzsegő, de mesteri logikával felépített pamfletben Kálvinról bizonygassa, hogy annak „istene nem egyéb pokolbéli ördögnél”.[9]

Hajdúvilág Erdélyben

Báthori Gábor a kassai szerződés megkötése után egy ideig nem gyanította, mi készül ellene Magyarországon.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

  • A vezérek közt Forgáchon kívül olyan nagyurak szerepeltek, mint Homonnai György, Bálint nemrég katolizált unokaöccse, Bocskai Miklós, az elhunyt fejedelem rokona, Dóczy András, a későbbi kassai főkapitány, Nyáry István, volt váradi kapitány. Bármelyikük szívesen vette volna, hogy királyi kormányzóként ő legyen Báthori utódja.
  • Forgách nem akarta vereségét lengyel földön mutogatni, s ezért Moldvából az észak-erdélyi havasokon át próbált hazajutni. A lakatlan vidéken serege teljesen szétzüllött, s éhes, rongyos csoportokra szakadozva szállingózott ki Magyarországra. Maga a vezér november 19-én vonult be csendesen Kassára, de ekkor Báthori – miután a törököket ajándékokkal kibeszélte az országból – már Váradnál állott hadaival, előőrsei pedig Tokaj körül csatáztak.

Homonnai György támadásai

Bethlen azonban nem ringatta magát a biztonság csalóka vágyképében. Ellenkezőleg, aggodalommal figyelte, hogy a királyi Magyarország rendi főméltóságai sorában nem barátai, hanem ellenségei szaporodnak. A legfőbbek, Pázmány, 1616 óta prímás, a Thurzó halála után, 1618-ban nádorrá választott Forgách Zsigmond, az utóbbi helyébe lépő Dóczy kassai főkapitány és az országbíróvá kinevezett Homonnai mellé felsorakozott az új katolikus arisztokrácia legjellegzetesebb képviselője, Esterházy Miklós főudvarmester.

Bethlen első hadjárata

Bethlen már átlépte hadaival a királyi Magyarország határát, mikor értesült kettős csalódásáról: augusztus 23-án II. Ferdinándot császárrá, 26-án Pfalzi Frigyest cseh királlyá választották. „Az oda fel való híreket értvén, nem tagadom, hogy némelyiken búsulok, egyiken az Ferdinánd electioján, ha szintén legitime lött is ... másikát az cseh státusok mostani mutatiójukon; nekem azt írták volt sub assecuratione, hogy én hírem nélkül semmit nem cselekednek, sőt ugyan reménységet is bizonyoson adtak volt, de az ellen az electio meglött ... constantiájokra nézve írom, mennyiben bízhassék akárki egy olyan nevezetes országhoz, gondolkodhatni róla" – panaszolta 1619. szeptember 23-án Kassáról írott levelében Thurzó Imrének.[10]

A szövetségesek Bécs alatt

Biztatóbb hír volt, hogy szeptember 5-én Rákóczi György hajdúival megszállta Kassát, s Dóczy András főkapitányt bilincsbe verve küldte a fejedelemhez. A hajdúk két jezsuitát és egy kanonokot meggyilkoltak (amire később, 1621 januárjában Collalto császári generális Esterházy Miklós biztatására Csepreg, a dunántúli lutheránus központ feldúlásával és több mint ezer fegyvertelen polgár, köztük diákok levágásával válaszolt). Szeptember 20-án Bethlen is bevonult Kassára, s fogadta a részgyűlésen összejött felső-magyarországi rendek hódolatát, akik „fejüknek, elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” választották. Gyakorlatilag ráruházták az uralkodói jogkört, beleértve a katolikus egyház és a csatlakozást megtagadó „hűtlenek” javainak elkobzását is. Kassáról két hadoszlopban nyomult előre a magyarországi zsoldosokkal 20 ezer főre gyarapodott sereg, melyet délen Széchy György és Rhédey Ferenc, északon maga Bethlen vezetett.

Út a békekötés felé

  • 1621 kora tavaszán azután Buquoi is megindult 20 ezer emberrel, több magyar kapitánnyal parancsnoksága alatt. Seregében volt az ifjú Descartes is. Bethlen áprilisban megkezdte a visszavonulást Kassa felé, útközben megerősítve a várak őrségeit.
  • Bethlen leveleket, kérlelő követségeket küldött másokhoz is, miközben lázasan folytatta Kassáról új hadak toborzását, a cseh katasztrófából menekülő német gyalogosok felfogadását, a török segítség sürgetését.

A hét vármegye megtartásának gondjai

Rákóczi viszont nem elégedett meg azzal, hogy az erdélyi fejedelemmel szövetkező magyarországi rendek vezére legyen. Hiába próbálta őt Bethlen erre a szerepre megnyerni, a kockázat túl nagy, az előny túl kevés volt ahhoz, hogy vállalja. „Ezek rossz és káros dolgokra akarnak vala venni, kívánván, hogy Erdélyhez kössük magunkat, melynél többeket is beszélgettünk, végbe nem vihetvén”[11] – jegyezte rá saját kezűleg Bethlennek 1929. augusztus 17-én ebben a tárgyban hozzá intézett levelére. Nem hajlott Bethlen személyes rábeszélésére sem, mikor október 4-én Váradon utoljára találkoztak. De nem bocsátkozott tárgyalásokba Esterházyékkal sem, akik Bethlen átállni készül kassai kapitányán, Bornemisza Jánoson keresztül próbálták megkörnyékezni. Ezért azután Bornemisza országszerte terjeszteni kezdte, hogy Rákóczi a feje a felső-magyarországi Habsburg-ellenes mozgalmaknak.

Császár Péter veszte és a felkelés újabb hulláma

hiányzó szöveg

… vissza földesuraiknak. Ezért a nemesi vármegyék Kassára küldött követei közbenjártak a békés rendezés érdekében. Forgáchot rábírták, hogy teljesítse a parasztok legfőbb kívánságát, személyesen kezeskedjék a katonai garázdálkodás megszüntetéséért, a fogoly parasztok szabadon bocsátásáért s a felkelők teljes és feltétlen büntetlenségéért. A generális ezzel szemben kikötötte, hogy a parasztok haladéktalanul oszoljanak haza, fegyvereiket, a hódoltsági falvak és mezővárosok kivételével, a vármegyéknek szolgáltassák be, gyűlésezéstől, felkeléstől halálbüntetés terhe mellett tartózkodjanak, s a jövőben sérelmeiket a vármegyei hatóságokon keresztül a kassai generálishoz terjesszék fel. Mindennek biztosítására esküdjenek fel a földesuraik iránti hűségre.

A korábbiakhoz képest a megegyezés egyetlen pozitívuma a felkelés vezetőire is kiterjesztett amnesztia volt; a parasztvármegyék önállósága és a robotenyhítés viszont elveszett. A felkelők nagy része most már ezen az áron is hajlott a békére.

A barokk főúr

Esterházy elsősorban az erdélyi határ mentén igyekezett barátokat szerezni, vagy barátait kulcspozíciókba odahelyezni. Erdélyi politikájának beépített emberével, Csáky Istvánnal – aki Erdélyből később menekülni volt kénytelen – mindvégig jó kapcsolatot, sűrű levelezést tartott fenn, de különösen nagy gondot fordított arra, hogy az esetleges erdélyi támadások kivédésére hivatott kassai főkapitányságba lekötelezettjeit, barátai közül valakit vagy legalábbis jó katolikusokat állíttasson be, így Alaghy Menyhért után Forgách Miklóst, majd sógorát, Nyáry Istvánt, végül Forgách Ádámot.

Az 1644. évi hadjárat

A várak hosszabb-rövidebb ostrom után sorra kapituláltak, s mikor március 12-én Rákóczi bevonul a magára hagyott Forgách Ádám főkapitány által feladott Kassára, már egész Felső-Magyarország a kezén volt. Ekkor kapott levelet Torstenssontól, hogy továbbra is kénytelen késleltetni érkezését.

Pedig a háború tulajdonképpen csak ekkor kezdődött. III. Ferdinánd március közepén küldte Magyarországra 10 ezer válogatott emberét Götz marsall és Pucheim tábornok vezetése alatt. A meghirdetett felkelésre az alsó-magyarországi és dunántúli nemesség nem mozdult, illetőleg a török veszélyre hivatkozva, az ellen fegyverkezett. A török portyázások valóban megkezdődtek a magyar határ mentén, s a Haditanács kénytelen volt belenyugodni, hogy a magyar katonaságot a török ellen vessék be. A császáriak galgóci táborához így csak Esterházy 1200 főnyi nádori csapata csatlakozott. Az ő katonáit küldték elsőként a három oszlopban előrenyomuló erdélyiek ellen, akikkel április 9-én a Vág völgyében találkoztak. Az erdélyi had svédeket várt, és császári magyarokkal akadt össze. Az első meglepetés csatavesztéssel járt. Ekkor a sok újsütetű, tapasztalatlan alvezér közt a Bethlen hadi iskoláját egyedül járt Kemény János vette át a derékhad vezetését, azzal a feladattal, hogy megakadályozza a császáriak átkelését a Garam barsi hídján. Ez azonban nem sikerült, s az április 30-án Balassagyarmaton tartott haditanácson Kemény a Bethlentől tanult „offenzív visszavonulást” javasolta: hátrálva, portyázással fogyatni az ellenséget. A svéd megbízott, Rebenstok alezredes ütközetet követelt, bár alighanem tudta, hogy Rákóczi veszíteni fog, de neki az volt a feladata, hogy ébren tartsa az erdélyiekben a svéd hadsereg közeledésének reményét. Végül is Kemény álláspontja győzött, s az erdélyi főhad a Tisza mögé húzódott vissza, előcsapatokat hagyva Felső-Magyarországon a császáriak zaklatására, Kassát, Eperjest, Tokajt és Sárospatakot jól megerősítve az ellenállásra.

A császári táborban egyáltalán nem úsztak diadalmámorban, jól ismerték az ilyen hadjáratok kockázatait. Egyedül Esterházy sürgette az előnyomulást. De Bécsből hamarosan azt parancsolták neki, hogy kezdjen béketárgyalásokat Rákóczival, mutasson engedékenységet, Erdélybe pedig még győzelem esetén se törjön be. Az alkudozások, melyeket Esterházy és Rákóczi kölcsönös szemrehányásokkal teli levélváltása kísért, ettől kezdve a háború végéig állandósultak. A nádor kassai sikerekkel akart szavainak nyomatékot adni, s rávette a császári hadvezéreket, hogy Kassa ostromára induljanak.

Kassát 2 ezer erdélyi katonával Rőthy Orbán, a fejedelem öreg sárospataki és kővári várnagya, most felső-magyarországi főkapitánya védelmezte, akinek a legnagyobb segítséget a környékbeli parasztság adta. A császári sereget, alighogy Felső-Magyarország földjére lépett, szervezett paraszti ellenállás fogadta. A már május folyamán az erdőkbe húzódott parasztok, alighanem a parasztvármegye kereteiben, szüntelenül támadták a császáriakat, öldösték az elmaradókat, megrohanták éjjel a táborhelyeiket, akadályozták a rekvirálást. Június 3-án Götz éhes, tépett sereget vezetett Kassa alá, ott meg a védők támadtak ki rájuk. Valósággal két tűz közé szorulva, elsáncolták magukat; rendszeres ostromra nem is vállalkoztak. Esterházy kétségbeesetten látta, hogy a parasztok fogják felmorzsolni a sereget, s megpróbálta a vármegyei nemességet rábírni, hogy lépjen fel saját jobbágyai ellen. A paraszt „nemcsak hogy magát oltalmazza – vádol – de az úton járókra rá ütnek, s ölik, fosztják, kergetik”.[12] Nincs is császári katona Szepesben, Sárosban, Tornában, Gömörben, s lám, ott is fegyverkeznek a parasztok. Ha ennek nem lesz vége, fenyegetőzik, „muskétásokat is reájuk küldünk, falujokat porrá tétetjük, magukat felvadásztatjuk az erdőkben és hegyekben, vagy nyársra vonatjuk, vagy más érdemlett halállal öletjük meg, ha meg nem szűnnek gonosz elkezdett cselekedetektül. Példát statuálunk belőlük, másoknak is ki hogy legyen.”[13] Meg is kezdte az elrettentést, a felmentő sereggel közeledő Kemény emlékirataiban emlegeti a felégetett falvakat, a császáriak által elkövetett „sok éktelen fertelmeskedéseket”,[14] amelyeket még a Habsburg-párti magyar urak is helytelenítettek. De ez sem segített. Június 14-én már a kassai védősereg vette ostrom alá az ostromlók sáncát, s mikor Kemény János előörsei megjelentek, június 16-nak éjszakáján az egész császári tábor elmenekült.

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

Kemény János még erélyesebb üldözést sürgetett, de a fejedelem közben gyanút fogott, hogy valami baj van a svéd ígérgetések körül, s óvatos lett. Tizenhárom királyságbeli vármegye volt a kezén, ezek védelmére rendelte Kemény csapatait a Nyitra mentén, katonasága zömét pedig hazaengedte aratni, hiszen nagyobbrészt székely és hajdú parasztok voltak. A tizenhárom vármegyét viszont augusztus 1-re országgyűlésre hívta össze Kassára. A nemesség nem lelkesedett a háborúért, s Rákóczi György is békére hajlott, csakhogy most már nagyobb áron, mint a Porta által engedélyezett hét vármegye: a tizenhárom vármegyét kívánta. Ebbe viszont Bécsben nem akartak beletörődni, és sürgősen követet küldtek a Portára a már elvben megkötött második szőnyi béke ratifikálására, hogy elejét vegyék az erdélyieknek netán adandó ígéreteknek. Rebenstok persze a tizenhárom vármegyét is kevesellte, a béketárgyalások félbeszakítása és a háború folytatása mellett kardoskodott. A háború mellett emelt szót az Erdélybe költözött, tudós gyulafehérvári professzor, Bisterfeld – aki korábban maga is részt vett a szövetségi tárgyalásokon – és ifjú tanítványa, Rákóczi Zsigmond herceg, a fejedelem kisebbik fia. Ez volt a később még nagy szerepet játszó, harcias Habsburg-ellenes erdélyi párt első jelentkezése. Támogatást kaptak Torstenssontól is, aki végre levélben jelezte jöttét, és egyelőre felajánlotta Rákóczinak olomouci megszálló csapatait, ha kicserélik őket magyarokra. Végül is a fejedelem álláspontja győzött: a tizenhárom vármegye vagy háború. Az országgyűlés – morogva bár – beleegyezett, és szétoszlott.

Ezúttal azonban a császári oldalon készültek fel hamarabb. Götz német zsoldosaihoz, Esterházy javaslatára, lengyel lovasokat próbált fogadni, mert „a magyar a magyart nem öli eléggé”.[15] De Homonnai és Csáky István miden buzgólkodása ellenére sem tudtak 500-nál több lengyelt átcsempészni az erdélyiektől megszállt területen, s így kénytelenek voltak megelégedni Barkóczy László 3 ezer magyar lovasával, akikhez Zrínyi Miklós, a későbbi horvát bán és Forgách Ádám, a székhelyét vesztett kassai főkapitány is csatlakozott magáncsapataival.

A linzi béke és az 1647. évi országgyűlés

Amennyire a mágnások és nemesek nem tudtak a vallási ügyekben megegyezni, oly hiánytalan egyetértésben indítottak támadást a városok ellen. Ahogyan annak idején a bécsi béke fedezékéből a parasztság gúzsbakötésére indultak rohamra, így most a királyi fegyverek által kivívott újabb győzelmeiket a városi szabadságok eltiprására igyekeztek kihasználni. Míg a korábbi országgyűlések megelégedtek azzal, hogy a nemesek számára a városokban lakhatást, városi ház szerzését és városi tisztség viselését biztosítsák, és kötelezték őket a városi terhek viselésére és városi ügyekben a városi bíróság elismerésére, addig most törvénycikkek hosszú sorában kimondták, hogy a nemesek személye, szolgái, vagyona ügyében a városi bíróság nem ítélkezhetik, hanem csak királyi vagy vármegyei bíróság, ezért ez utóbbiak működése, vallatása polgári segédlet nélkül is végbemehet a városokban, ahová a nemességet illető ügyekben az alispán is bemehet, s hivatalosan tevékenykedhetik. De a városok még saját ítélkezésükben is az országos törvényekkel éljenek, s ezekkel ellenkező törvényeik nemesekkel szemben érvénytelenek. A városi szabadság jogi megsemmisítését, gyakorlatilag a városoknak a nemesi vármegye alá rendelését kiegészítette az a döntés, hogy polgári terhek, munkák, személyes fizetések alól a városi nemesek örökre mentesek legyenek, sőt a városokban a hűtlenség címén elítélt polgárok javai sem a városra szálljanak, mint eddig, hanem a fiskusra. Végül mindazok (értsd: városiak), akik a fentiek ellen vétenek, hatalmaskodásért rövidített perfolyammal a megyei törvényszéken marasztaltatnak el. Hogy pedig ennek a brutális jogfosztásnak a nemességet ért sérelem jogos megtorlása színezetet adják, Kassa város túlkapásait hozták fel indoklásul, mely „valamiféle köztársaság korlátlan hatalmának a maga részére való bitorlásával”[16] a városban lakó és azon kívüli nemesek szabadságát elnyomta, vallásgyakorlatát korlátozta. Ezért a város főbíráját és két tanácsosát a nádor és az ország főbírái elé idézték fiskális perbe.

E törvénycikkek ellen a városok és a királyi fiskus tiltakozást jelentett be, de az 1649. évi országgyűlés a tiltakozást visszautasította, s csak a kassai elöljárók megbüntetésétől tekintett el – feltételesen. Ebből is látható, hogy a kassai ügy csak jogcím volt arra, hogy a werbőczyánus rendszert immár a parasztságról a városokra is ki lehessen terjeszteni, s a nemesi uralmat minden nem nemes fölött korlátlanná lehessen tenni.

Zimányi Vera

A külföldi iparcikkek beáramlása

Az olcsóbb sziléziai és morva posztók iránt megnőtt a kereslet. Ezt mutatja az a tény is, hogy amíg a jelentős arányban nyugat-európai, részben angol posztó behozatalát lebonyolító nyugati, északnyugati vámhelyek harmincadbevétele a 16. század végétől nagymértékben esett, addig az észak felől jövő forgalom legfeljebb csak átmeneti zavarokat mutatott, de tartós csökkenést nem. Így a lőcsei polgárok, akik Kassa hanyatlásával párhuzamosan egyre nagyobb szerepet töltöttek be az északi irányú külkereskedelem lebonyolításában, túlnyomóan görlitzi, jihlavai, sziléziai posztót hoztak be.

Makkai László

Örökös jobbágyság

A gálszécsi rendi gyűlés 1604-ben azzal érvelt a királyi földesúri jogra hivatkozó kassai templomfoglalás ellen, hogy „különbség van az mi jobbágyunk közt és az szabad városok közt, azok minekünk valóban jobbágyaink és tulajdonunk, semmi örökségek nincsen, mind az föld mienk, az melyen laknak”.[17] Ezekből a szavakból világosan kiderül, hogy mekkora lett a távolság a 15. századi szabad költözésű jobbágyság és a 17. századi örökös jobbágy státusa közt.

Nem nemesi kiváltságok

  • A Habsburg-hatóságokkal, a helyi földesurakkal és Szabolcs vármegyével folytatott hosszas viták után 1613-ban végül is királyi megerősítést nyert Szoboszló, Böszörmény, Vámospércs, Hadház, Nánás és Polgár szabad hajdúvárosi állapota, 1632-ben pedig Dorog is elnyerte e kiváltságot. Lakóik nemesi kiváltságai ellen később sem merült fel kétség, míg jogi hovatartozásuk tekintetében annál több. Katonai ügyekben a kassai főkapitány alá tartoztak, de birtokjogi kérdésekben Szabolcs vármegye tartott rájuk igényt, s 1618-ban be is kebelezte őket. A valóságban azonban a vármegyei hatóságok közvetlenül nem avatkozhattak bele a hajdúvárosok ügyeibe. Továbbra is maguk választották elöljáróikat, kapitányaikat, hadnagyaikat, tizedeseiket, prédikátoraikat, saját törvényszéket tartottak, amelytől nem a vármegyéhez, hanem Kassára fellebbeztek, sőt a közéjük menekült jobbágyok kiadását is megtagadták. Csak 1640 után kezdtek a vármegyegyűlésre két követet küldeni, s csak 1654-ben tettek annyi engedményt, hogy a szökött jobbágyok közül a kezesség alatt levőket visszabocsátják földesuraiknak. A szabolcsi hajdúvárosokon tehát megtört a vármegye behatolási kísérlete, de ez kivétel volt.
  • Az indulatok néha olyan összeütközésekben robbantak ki, mint a Kassán 1646-ban két gyilkossággal vádolt nemes mellett fellépő vármegyei tisztek ellen támadt tumultus, melynek során effélék hangzottak el: „Öld vagy fogd a nemes embert, az lélek kurva fiát! Falura, nemes ember!”[18]

R. Várkonyi Ágnes

Az 1655. évi országgyűlés. A Habsburg-dinasztia és a magyar rendek kompromisszuma

  • Az országgyűléstől azt várták a rendek, hogy érje el a királyi hatalomnál: szervezze ütőképessé az ország katonai erejét, biztosítsa a nyugat-magyarországi és a kassai kereskedelmi utak védelmét a török becsapásokkal szemben.
  • Wesselényi egyetértett az érsekkel, és a vármegyei követek is becsülték. Vendégségeket – politikai banketteket – rendezett, és a legkülönbözőbb emberekkel barátkozott, tudatosan ápolta népszerűségét. Katona volt, kassai főparancsnok, felső- magyarországi generális, s így a Haditanács is elfogadta.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Montecuccoli végre megkapta a hírt, hogy a török állta szavát, s szeptember 14-én, Marosvásárhelyre tűzzel-vassal, fenyegetéssel egybeterelt országgyűlésen fejedelemmé választatta a tatár rabságból nemrég szabadult Apafi Mihályt; a császári parancsot tehát engedelmes titoktartással végrehajtja. Közli Kemény János fejedelemmel, hogy a császár hadseregét kockára vetni semmiképpen nem merészeli, és 1661. szeptember 17-én – ugyanaznap, amikor Ali pasa elégedetten jelenti, hogy Erdélynek már van fejedelme – Kolozsvárott másfél ezer főnyi őrséget hátrahagyva, megkezdi visszavonulását. Kemény János fejedelem pedig a török elleni harc reményében összegyűlt erdélyi hadseregnek tudtára adja, hogy az ütközetet elhalasztják, mivel a biztos győzelem reményében meg kell várniuk, míg nagyobb segítő hadsereg érkezik.

Montecuccoli pusztítva, rabolva visszavonuló hadseregét az éhínség, a járvány s a lakosság jogos önvédelme jobban megtizedelte, mint a harc. A császári haderő 6-8 ezer főnyi veszteséggel vonult be december közepén telelni Kassára, útját a kifosztott parasztok és a csalódott nemesség elkeseredése kísérte.

Az 1662. évi országgyűlés

  • De Montecuccolinak sok példányban kinyomtatott, Európa-szerte és Magyarországon tudatosan terjesztett, latin nyelven írott röpirata nemcsak hadvezéri tekintélyét menti, nemcsak a császári udvar érthetetlennek tűnő törökpolitikáját magyarázza, hanem odacéloz, hogy okát adja, miért szükséges az idegen katonaságnak elfoglalnia Felső-Magyarország központját, Kassát, és miért kell az országban tartania hadseregét.
  • A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt. A vármegyei követek, akik Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei követ szállásán tanácskoztak, és Borsod vármegye küldötte, Szepesi Pál mellett vezetőik a Vas vármegyei Retkes Balázs, a Szepes vármegyei Görgey Ezékiel, a Hont vármegyei Gerhard György, a nógrádi Bene János, a Pest vármegyei Gedey András, a két zempléni követ, Farkas László és Kazinczy Péter voltak, evangélikusok és reformátusok, szoros egyezséget teremtettek a városok követeivel. Főleg Kassa, Eperjes, Nagybánya, Kőszeg és a bányavárosok, közöttük is elsősorban Besztercebánya megbízottai hallatták erőteljesebben szavukat.
  • A protestánsok eltávozása után a katolikus főurak és a vármegyei követek fejtik ki ugyanazt, mint amit a protestánsok. Leszögezik, hogy a császári katonaság felbomlasztja az államot, a német katonák iszonyú kegyetlenségeket követnek el, a földesurakat megfosztják jobbágyaiktól és jövedelmeiktől, a királyt és az országot az országvédelem minden eszközétől. Felgyújtják a falvakat, eltékozolják az élelmiszereket, néhány. hónap alatt megsemmisítik önnön létalapjukat. Adó és élelem a néptől származik, de a tönkrejuttatott néptől mit várhatnak, ítélje meg maga az ország királya. Hangsúlyozzák: az államhatalom legfőbb kára, hogy a katonaság vezetői, főtisztjei harmincadfizetés nélkül kereskednek, s ez az államkincstár vesztesége. Nyilvánvaló, hogy saját kereskedelmük hasznát is féltik, hiszen maguknak is teljes vámmentességet akarnak biztosítani, kiváltképpen mivel előfordul, hogy az örökös tartományok lakói kedvezményeket kapnak, hogy vámmentesen kereskedjenek magyarországi területeken. Mindazonáltal az ország veszedelméről szólva, nem egyedül a nemesi szabadságot védelmezik, hanem a magyar államiságot féltik, az ország gazdasági erejét érzik alapjaiban megrendültnek „Nem azért, mintha a német nemzetet gyűlölnék” követelik a német katonaság kivonását – írják egybecsendülve a protestánsok véleményével –, hanem többek között azért, mert mind a király, mind az örökös tartományok érdekében áll, „hogy Magyarország … tönkre ne juttassék.”[19] Követelik, hogy az uralkodó nyíltan rendezze a török–magyar viszonyt, biztosítsa a magyar állam képviselőinek részvételét a béketárgyalásokon, nevezzen ki magyar követet is a Portára. Állítson fel magyar hadsereget, a nemesek a lovasságot, a jobbágyok a gyalogságot adják. Az egyházi rend és a városok jövedelmeik szerint fizessenek zsoldosokat. Vegye igénybe a király a katonáskodásért kiváltságolt hajdúkat és szabadokat. Nevezzen ki Kassára alkalmas főkapitányt, büntessen meg mindenkit, aki nem fizeti a hadiadót, lássa el lőporral és felszereléssel Zrínyi bán várát, fordítsa az ország védelmére az arra befolyó összegeket, és engedje, hogy követséget küldjenek a német birodalmi gyűlésre a hadisegély kieszközlése céljából.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Lippay érsekre hivatkozva jezsuiták követelik maguknak a rozsnyói református templomot, a Dunántúlon Esterházy Pál és Nádasdy katonái garázdálkodnak féktelenül, a vallástérítés ürügyén; Wesselényi ajánlatot kap Rottal Jánostól: ha közreműködik, hogy az udvar Kassára erős őrséget vihessen be, szabad kezet kap a vallási ellentétek elsimítására, és a császár elfogadja a német katonaság és a lakosság viszonyát rendező javaslatait.

Az uralkodói szó azonban Wesselényi számára hitelét vesztette. A Habsburg-kormányzat ugyan hadseregének egy részét leszerelte, négy ezredet pedig átadott Spanyolországnak, de Magyarországról csapatait nem vonta ki, amint a törvény leszögezte, sőt 6–10 ezer főnyi harcost állandóan Felső-Magyarországon szándékozik tartani, már nem annyira a török, mint inkább a forrongó parasztok, a szervezkedő vármegyék és városok ellen. Utasítják a hadsereget, hogy a városokban foglaljanak szállást, és erős őrségeket helyezzenek el bennük. Közben a lakosság és a hadsereg között tovább folynak a súlyos összeütközések. 1662 őszén az egész Bodrogköz fegyverre kelt a német katonaság ellen. Nagybánya polgárai karácsony ünnepén kiverték a várost erőszakkal megszállni próbáló ezredet. Turóc vármegye „siralmas panaszt” nyújtott be a nádornak, mert a bányavárosokba beszállásolt német katonaság kirajzik a falvakba és önkényeskedik. Zemplén vármegye minden faluban és mezővárosban hadnagyokat és kapitányokat állít, a tizenhárom vármegye és a bányavárosok követeinek kassai gyűlésén több vármegye nyíltan az uralkodót okolja Várad és Erdély elvesztése miatt.

Zrínyi, Turenne, Montecuccoli

A főméltóságok eddig is szükségszerűen sok konspiratív elemmel átszőtt mozgalma a törvényen kívüliség területére szorul, és 1664 nyarán már a bomlás jelei mutatkoznak. A nádor hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy egységet teremtsen. Kassára megy, nem utolsósorban Zrínyi tekintélyével megcsendesíti a felső-magyarországi vármegyéket, és Szendrőre hadimustrát hirdet.

A vasvári béke

A tizenhárom vármegye, az alsó-magyarországi vármegyék és a városok követei a kassai gyűlésen ítélik el a vasvári békét.

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

A murányi gyűlés lefolyása azt is megmutatta, hogy a kibontakozó Habsburg-ellenes szervezkedés irányítására – tisztségénél és tekintélyénél fogva egyaránt – Wesselényi Ferenc nádor a legalkalmasabb személy, aki eredetileg nemcsak magas közjogi állása révén, de alkatában is a bécsi udvar és a magyar rendek közötti közvetítés, az együttműködés, a kompromisszumok politikusa volt, ámde a két fél közötti ellentétek kiéleződésekor – főként a vasvári béke után – látnia kellett, hogy tevékenysége egyre inkább a kölcsönös bizalmatlanság légüres terébe kerül. Ha ismét szilárd talajt akart tudni a lába alatt, választania kellett – s ha már erről volt szó, nem lehetett kétséges, hogy tiszténél fogva honfitársai oldalán van a helye. Elhatározásához bizonyára nagy lökést adott a rendszeres évnegyedes nemes törvénykezés 1665. novemberi kassai ülésének lefolyása is, amely egyszeriben ráébresztette helyzetének fonákságára. Erre a tanácskozásra ugyanis – melynek fő napirendi pontja azoknak a sérelmeknek az orvoslása volt, amelyek Báthori Zsófia részéről érték a protestáns rendeket – a bécsi udvar olyan kötött utasítással rendelte ki, hogy a nádornak szinte semmi teret nem hagyott egyeztető álláspontja érvényesítésére. A tanácskozás végül is dolgavégezetlenül oszlott fel, s a protestáns követek egész Felső-Magyarországon elhíresztelték: a nádor nem felelt meg bírói feladatának, újat kell választani helyette, mert ők „nem instrukciós palatinust kértek őfelségétől, hanem törvényt exequáló palatinust”. Wesselényit mérhetetlen keserűséggel töltötte el a kassai kudarc. Az ő tiszta bíróságában és igaz magyarságában senki a „legkisebb homályosítást nem teheti” – írta erről egy 1666 januárjában kelt levelében. Mióta ő ebben a kínos tisztben van, „fában szűkölködő, láng nélkül szipákoló, melegtelen tűzhöz” hasonlít, de a hiba nem az ő emberségében, hanem a tűzrakókban van. Nem törődvén már semmivel, Arisztotelészként(!) fog eljárni – írta sokat sejtetően –, „aki a vizek forgó titkait meg nem foghatván, foglyul adta magát nekik”[20]

A szervezkedés második szakasza

1669–1670 fordulóján az addig többé-kevésbé szűk körű rendi szervezkedés kilépett a konspirációs keretek közül, s az úgynevezett vármegyei mozgalomban széles körű politikai akcióvá terebélyesedett. Az alsó- és felső-magyarországi vármegyék ekkor – Körmöcbányán, Kassán és Breznóbányán – egymás után tartották vármegyeközi gyűléseiket, amelyeken a török elleni önvédelem jelszavával a bécsi hadszervezettől független, saját erőből létesítendő vármegyei haderő felállítására tettek kísérletet. Ez már önmagában is kihívást jelentett a bécsi kormánnyal szemben, pedig a mozgalom konspiratív vezérkara a török elleni védelmet is csak ürügynek tekintette a Habsburg-ellenes felkelés előkészítéséhez.

Az 1670. tavaszi nemesi felkelés

  • Ilyen előzmények után tört ki a felső-magyarországi felkelés 1670. április 9-én Zrínyi Péter hadba szólító üzenetére. A Sárospatakon tartózkodó I. Rákóczi Ferenc ezen a napon fogságba vetette a tokaji vár odalátogató német parancsnokát, a később Bécs 1683. évi védelmében kitűnt Starhemberg ezredest, s erre az akcióra, mintegy központi jeladásra, a környező vármegyék sorra adták ki a nagy jelentőségű politikai fordulatot meghirdető jelszavukat: „A német az ellenség!” A felkelő vármegyei bandériumok és Rákóczi magánhadserege sorra megszállta az utakat, réveket és átjárókat, elzárta a külvilágtól a Habsburg-kormányzat felső-magyarországi központját, Kassát s ostromgyűrűbe fogta a németek kezén levő tokaji és szatmári erősségeket.
  • Rákóczi hívei Kassát akarták hódoltatni, s a fejedelmi tisztek olyasmit is terjesztettek, hogy nemességet és a birtokperekben ítéletet a továbbiakban ne a bécsi kormányszékektől, hanem a pataki udvartól kérjenek az emberek.

Az abszolutista politika két fő iránya Magyarországon

  • Ezek csúcsosodtak abban az 1671 májusában elterjedt hírben, hogy a Szepességben egy újabb politikai szervezkedés nyomára bukkantak, de a korábbi rendi mozgalommal ellentétben immár nem a főurak és a jómódú vármegyei nemesség, hanem a kisnemesség, a prédikátorok, a szegénylegények, sőt a jobbágyság körében, amelynek vezetői – élükön Bocskóval, a Thökölyek egyik jobbágy-szervitorával – az elhunyt árvai várúr Erdélybe bujdosott tizennégy éves fiára, Thököly Imrére esketik fel az elégedetleneket, s közben élénk kapcsolatokat ápolnak Erdéllyel. Ennek a hírnek a margójára írta le a Szepes várában időző Bársony György váradi püspök 1671. május 17-én bécsi udvarnak címzett súlyos figyelmeztetését: „Tartani lehet tőle, nehogy valami olyasmi történjen, mint amit Žiska támasztott Csehországban, vagy Császár Péter Kassa tájékán.”[21]
  • Az üldözés különösen a sárospataki kollégium (1671. október) és a kassai evangélikus nagytemplom (1671. november) elfoglalása után, 1672 elejétől öltött tomboló méreteket.

Paraszti ellenállás az ellenreformációval szemben

Az ellenállás másik, passzív formájának szemléltetéséül idézzük fel a „nyakas” magyar kálvinistákból álló Gönc mezővároska példáját, annál is inkább, mert az ő küzdelmük szívósságában alighanem a Csákyakkal vívott több évtizedes osztályharcuk tapasztalatai is összegeződtek. Az 1672 januárjában elfoglalt gönci templomban ugyanis a katolikus papnak nagyobbrészt üres padsorok előtt kellett a misét tartania, mert a hívők „vakmerőségtől viseltetve”, s a rájuk kivetett 12 forint bírság ellenére is hónapszámra elmaradtak az istentiszteletről, mint ahogy gyermekeik is tucatjával maradtak kereszteletlenek a „pápista” egyházi szolgálat és szertartások elutasítása következtében. Hiába üzente rájuk a Kassai Kamara: „Amit jóbarátaink [a szentbeszédből] szeretnek, tartsák meg, amit nem szeretnek, bocsássák fülük mellől”, mint ahogy hiába idézték be „bíró uramat” is az „egész tanáccsal együtt” Kassára egy kis „beszélgetésre”, több havi huzavona után tapodtat sem változott a helyzet, úgyhogy 1672 nyarán a Kamarának már súlyosabb kényszerítő eszközök alkalmazására kellett gondolnia.[22]

A bujdosók első támadása 1672-ben

  • A kezdetben viszonylag kis létszámú csapat így duzzadt fel napok/alatt több ezres sereggé, s a felkelés sikereinek csúcspontján elérte a 15–20 ezer főt. Érthető, hogy ilyen körülmények között Spankau felső-magyarországi főkapitány, aki néhány századnyi német katonaságával a Tiszántúlon őrizte az erdélyi határszéleket, a számára ellenséges környezetben meg sem kockáztatta a harc felvételét, hanem a Tiszán átkelve, Kassa felé hátrált. Üldözésére indulva, a bujdosók Szuhay Mátyás és Szepesi Pál vezette főerői Polgárnál már szeptember 8-án „;általugrattak” a Tiszán, s a környező várakat, Ónodot, Diósgyőrt, Putnokot, Szendrőt és Tokajt megszállva, Szerencsnél ütöttek tábort. 1672. szeptember 14-én a Kassa melletti Enyickénél „sok és nevezetes német officérek elesésével”, miközben maga Spankau is megsebesült, nyílt ütközetben is győzelmet arattak a Habsburg-katonaságon.[23]
  • Október 26-án a Kassa melletti Györkénél első ízben következett be az, ami azután oly sokszor ismétlődött a kuruc függetlenségi háborúk krónikájában: a felső-magyarországi Habsburg-helyőrségek segítségére a Vág völgyében és a Szepességen keresztül érkező, viszonylag kis létszámú, 2–3 ezer fős német sereg a hajdúvárosi csapatok átpártoltatásával legalább háromszoros túlerőben levő kuruc tábort vert széjjel. Ez a Habsburg-győzelem egyszeriben kiseperte a kurucságot Felső-Magyarországról; a bujdosó hadak „gyalázatos elfutással” csak a Tisza vonalán tudták a lábukat megvetni.[24]

Az ellenreformációs irány felülkerekedése

A támadási módszereknek erre a súlypontváltására – ami persze korántsem jelent merev időbeli egymásutániságot – az első kuruc támadás okozta tanácstalanság légkörében, 1673 január–februárjában került sor. Szegedy Ferenc egri püspök, valamint a Szepesi Kamara vezetői, Otto Ferdinand Volkra kamaraelnök és Holló Zsigmond kamarai tanácsos ugyanis ekkor a kurucokkal való fogolycsere céljára letartóztatott protestáns papok példájában, illetve az ő elfogatásukat követő áttérési hullámban az egész ország számára követendő módszert véltek felfedezni a protestantizmus gyökeres kiirtására. Lipót kormánya mindenekelőtt Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök – 1672 márciusa óta a Magyar Kamara elnöke és az abszolutizmus hajlíthatatlan híve – tanácsára felkarolta a Kassáról kiinduló kezdeményezést.

A felső-magyarországi kuruc fejedelemség

Ha 1681 a nagy horderejű döntések, a válaszút évének tekinthető a kuruc mozgalomban, a rá következő 1682. év minden bizonnyal a nagy sikerek esztendejeként jellemezhető Thököly és a függetlenségi háború történetében. Ennek az évnek három kiemelkedő eseménye emelte fel a 17. század végi kuruc küzdelmet történelmének csúcspontjára: Thököly Imre és az I. Rákóczi Ferenc 1676. évi halálával özvegyen maradt Zrínyi Ilona házassága Munkácson az év júniusában, Felső-Magyarország fővárosának, Kassának Thököly kezére kerülése 1682 július-augusztusában s végül az ifjú vezér felső-magyarországi fejedelemmé történő kinevezése a török által a füleki táborban 1682 szeptemberében. Ha a Zrínyi Ilonával kötött házassága a hatalmas Rákóczi-vagyont, a függetlenségi háborúk tovább folytatásának anyagi alapját biztosította a kuruc fővezér számára, Kassa bevétele a felső-magyarországi tizenhárom vármegye katonai és igazgatási apparátusát (az itteni főkapitányságot és a Szepesi Kamarát) juttatta a kezére, míg végül a felső-magyarországi fejedelmi rang a szükséges jogcímmel és külső biztosítékkal ruházta fel őt fejedelmi hatalmának kiépítéséhez. Mindez együttvéve (megerősítve a császáriakkal kötött 1682. őszi fegyverszüneti szerződés által) a Garam folyó vonalától az erdélyi határszélekig zárt és összefüggő területet juttatott Thököly kezére.

A sikerei csúcsán álló kuruc vezér 1682. július 26-án Kassáról kibocsátott kiáltványában adta tudtul az országnak újabb fegyverfogása indokait, s szólított fel mindenkit a csatlakozásra. E nyílt levélben a rá oly jellemző kemény, határozott hangon azzal vádolta az Ausztriai Házat, hogy minden lehetséges úton – hol békeszándékot színlelve, hol kvártélyadás ürügyén, hol a „hatalmas török nemzet” elidegenítésével – a magyar nemzet vesztére tör; rosszhiszeműségét már azzal is kimutatta, hogy híre nélkül külön követet küldött a „Fényes Portára”, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a „hatalmas nemzetet” megvesztegetve, önmagának iyugodalmat szerezzen, miközben a magyar nemzetet labirintusba taszítja. Ezzel indokolja, hogy a török segítségével ismét fegyverhez nyúlt, „vévén aziránt – mint írta – más nemzetségektől többször is ily példát, kik ilyen állapotban idegenekhez folyamodtak és boldogultak”, érvelésének ebben a részében éppen a császáriak hasonló eljárásával támasztva alá saját lépésének jogosságát. A továbbiakban a budai pasa hitlevelére hivatkozva, figyelmeztet mindenkit, hogy akik hozzá hajolnak, azoknak nem lesz bántódásuk, de akik ellenállnak, azoknak a földjét a török elrabolja, s még „neveletlen magzatjukat” is éles fegyverre hányja. Végül felszólítja az összes rendeket, hogy – mivel a „neutralistaságnak” már nincsen ideje – hazájukért és szabadságukért fogjanak fegyvert, s a kijelölt napra fejük és jószáguk vesztésének terhe alatt gyűljenek táborába.,[25] — Ez a pátens híven visszaadja Thököly ekkori indokait és törekvéseit, s mivel a Kassai Kamara elfoglalásával 1682 nyarán kezére jutottak a kényszerítés anyagi, konfiskációs eszközei is, funkciójában úgy tekinthető, mint Thököly első uralkodói megnyilatkozása.


A Thököly uralmához fűzött várakozás másik, széleskörűen elterjedt eleme – mindenekelőtt persze a hódoltság széli birtokos nemesség körében – az az elvárás volt, hogy a fejedelem immár állami erő és tekintély birtokában eszközölje ki a szomszéd török hatalmasságokkal való kapcsolatoknak a magyar nemesség érdekei szerinti normalizálását. A Thököly által 1683. januárjában tartott kassai rendi tanácskozás egyik központi kérdése volt ez; ide, valamint a májusi tállyai gyűlésre a vármegyék azzal az utasítással küldték el követeiket, hogy kérjék a fejedelmet: intézze el, hogy a nemesek a törökkel szemben is szabadon élhessenek előjogaikkal, költözhessenek egyik hódoltsági helyről a másikra, gyakorolhassák törvénykezési jogukat a magyar végvárak vonalán túl is, a jogi ügyek intézésébe a törökök ne avatkozzanak be, a török adó behajtásában pedig elégedjenek meg a falusi bírák közreműködésével, de a vármegyék nemesi tisztjeit ne zaklassák.

A fejedelmi hatalom belső feszültségei

Ami az állami adó kérdését illeti, az ezzel kapcsolatos ellentétek a fejedelmi korszakban összehívott mindkét rendi tanácskozáson, az 1683. januári kassai és az az évi májusi tállyai gyűlésen egyaránt éles formában kerültek felszínre: első alkalommal Thököly csak a török kényszerítés fenyegetésével tudta rábírni a vármegyei követeket az általa kért mintegy 50 ezer forintnyi összeg megszavazására, a második alkalommal pedig a 20 ezer fős kuruc tábor élelmezését megtagadó rendeknek a fejedelem ellentmondást nem tűrő hangon üzente meg: „kegyelmetek eloszolhat, nincs semmi dolguk, nem kérjük kegyelmeteket, hanem a magunk biztosai által meghatározzuk minden megyének illetőségét.”[26] Amit tehát a vármegyék a repartitio képében megtagadtak a Habsburg-kormányzattól, azt most fokozottan kapták vissza Thököly államától, annál is inkább, mert a terhek kivetésénél és elosztásánál a fejedelmi tisztviselők a Habsburg-kormány 1673. évi limitációját vették alapul, ami, mint emlékezetes, jóval magasabb kvótán alapult, mint az 1678-ban megállapított utolsó bécsi repartitio. S bár igaz, hogy a repartitiós adózásnak a soproni országgyűlésen kimondott eltörlése a nyugati országrészekben sem került &bdasg; mint ahogy nem is kerülhetett – végrehajtásra, minden jel arra vall, hogy a kuruc fejedelmi hatalom kiépülését követő egy-két év alatt a keleti vármegyékben ténylegesen magasabb állami adót fizettek, mint a nyugat-magyarországi vármegyékben.

A fejedelmi hatalom és a rendek közötti ellentétek másik nagy csomópontja, a kamarai igazgatással kapcsolatos nemesi sérelmek ugyancsak a kassai rendi gyűlés egyik fontos napirendi pontját képezték. A dolog lényegét itt Géczy István udvari kapitány Thökölyhez intézett, még 1682. november 1-én kelt levelének egy részlete világítja meg, mely szerint a vármegyéken a sok panasz között nehéz szívvel hallott ilyen kifakadásokat: „Istent imádtuk urunkért, hogy kezébe adja országunkat, remélvén, hogy a kamara crudelitása [kegyetlensége] megszűnik”, de – mint a kapitány hozzátette – ettől a reménytől most már ,„igen excedálnak [eltávolodnak] az emberek”.[27] Ennek megfelelően a vármegyék küldöttei a néhány héttel később megtartott kassai gyűlésen arra kérték a fejedelmet, hogy a nemesi kiváltságokba minduntalan belegázoló Kamara „autoritását” szüntesse meg, s helyette rendi kincstárnokot állítson a pénzügyigazgatás élére; Thököly azonban a tanácskozáshoz intézett válaszüzenetében hallgatással mellőzte a rendeknek ezt a javaslatát, s csupán az ő uralma alatt elkövetett kamarai túlkapások orvoslására tett ígéretet. A fejedelem nyilván nagyon is jól felmérte, hogy a Kamara „crudelitása”, a nemesi közfelfogással ellentétben, nem a német uralom következménye, hanem a korszerű államigazgatás követelménye, s fel sem merült benne, hogy ettől az immár több mint százéves múltra visszatekintő hivataltól, mint a központi hatalom erősítésének jól bevált eszközétől, pusztán annak Habsburg-eredete miatt, megfossza magát.

Anyagi és politikai erőforrások

  • Végül a már korábban említett Géczyek, Jánokyak, Szirmayak és más felvidéki protestáns nemesi családok sarjain kívül mint fontos „új” elemmel kell számolnunk a régi bujdosó nemességnek azzal a részével is, amely Thököly hatalmának megszilárdulása után, feladva korábbi tartózkodását, ugyancsak csatlakozott a „kuruc királyhoz”. Ennél a csoportnál az 1681–1682-ben lezajlott események hatására bizonyos differenciálódási folyamat ment végbe. Míg egyes, régi ellenzéki múltra visszatekintő tagjai, mint Ispán Ferenc, a fejedelmi trónra emelkedő Thökölyvel minden együttműködést megtagadva, a kuruc háború további erőfeszítéseit a távoli Erdélyből nézték végig, többségük 1682 őszén hazaköltözött Magyarországra, s az új viszonyokba beletörődve, jóllehet némi ellenkezés után, végül is az új fejedelmi hatalom szolgálatába állt. Ezt az utat járta végig például Kende Gábor, Szalay Pál és Szepesi Pál, akik a korszakban egyaránt Thököly komisszáriusaiként működtek – az utóbbi kettő éppen a rendek kassai tanácskozásán.
  • Ám ha ezt a központosító politikát, jó hatásfoka ellenére, mégsem tekintjük az abszolutizmus valamilyen nemzeti változatának, úgy ennek magyarázatát a fentebb vázolt hazai adottságok megkötő-fékező és szabályozó hatásában találhatjuk meg, nem utolsósorban pedig abban a tényben láthatjuk igazolva, hogy a kassai és a tállyai gyűlések összehívásával Thököly félreismerhetetlen jelét adta szándékának: lehetőleg a rendekkel való együttműködésre kívánja alapozni fejedelmi hatalmát.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

A királyi Magyarország legnépesebb városa Pozsony és Kassa, Erdélyben Kolozsvár, Brassó, Szeben a maguk nem több mint 3–5 ezer főre becsülhető népességével messze elmaradnak nemcsak Nyugat-Európa, hanem a szomszédos nyugati, északnyugati területek nagyobb városainak lélekszámától is.

A majorsági gazdálkodás változásai

Eperjes, Bártfa, Kassa városok ugyancsak bérmunkát alkalmaznak szőlőikben.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

Nagyobb üzemeket a hadiellátás szolgálatában létesített a kincstár, az 1650-es években Kassán már működött az „officina”, az ágyúöntő ház és a puskapormalom.

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Évi hét vásárával, Bécsben, Krakkóban megforduló, Kassa, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó vásárait látogató kereskedőivel Debrecen az ország legélénkebb forgalmú kereskedő mezővárosa.

Városok, nyitott kapukkal

Ebben a fél évszázadban Kassa mint Felső-Magyarország gazdasági, hivatali és katonai központja ad munkát a környékbeli falvaknak.


Lőcse, Kassa, Kolozsvár lakói között egyre több a szegény, a tehetősebb polgárság vagyonban ugyan gyarapodik, de száma kevesbül.


Kassa belvárosában a század közepe táján nem laknak sokkal többen, mint külvárosában, mivel pedig a város tudatosan, kedvezményekkel segítette a külvárosok benépesítését, feltehető, hogy 1686-ban a mintegy 3 ezer főre becsült belvárosi lakos mellett 2000–2500 főnyi külvárosi élt.


Kassa Felső-Magyarország katonai központja, összekötő kapocs Erdély, a királyság és Lengyelország között.

Eperjes, Kassa, Bártfa, Késmárk a politizáló és vállalkozó szellemű nemeseket gyűjti és vonzza, miközben császári őrségek és hivatalnokok növelik a lakosság számát. Pozsonyra a hivatalnoknemesség sokasodása jellemző. A bányavárosokban – Besztercén, Nagybányán, Selmecen, Körmöcön – a hivatalnoknemesség nagyszámú, inkább technikai, pénzügyi kérdések iránt fogékony tagjai vernek gyökeret. Az addig túlnyomórészt evangélikus városokban a század közepén a katolikusok és reformátusok a teljes egyenjogúság igényével lépnek fel. Néhány évtized leforgása alatt a katolikus klérus intézményei, építkezései: templomok, iskolák, rendházak módosítják számos város addigi képét. 1650-ben Kassára királyi rendelettel tért vissza az egri káptalan, a jezsuita és a ferences rend, 1687 elején a kálvinista templomban katonai raktárt rendeznek be.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

Kassán a 17. század közepén, 1646–1658 között két, posztókészítéssel kapcsolatos céh kihalásáról tudósítanak: a nyírőcéh „meghalt”, s megszűnt a csapócéh, a posztónyírók társasága.


Kassa és Sopron példája azt mutatja, hogy a városi szövőiparban a „vásznasok”, kelmefestők, lenszövők, szövetnyomók, festők a környékbeliek vagy esetleg csupán a városlakók szükségleteit elégítették ki.

Fejlődés vagy viszonylagos élénkülés általában minden városban ugyanazon szakmák, az élelmiszer-, a ruha-, a fa-, a bőripar, a kereskedelemmel kapcsolatos iparágak és a fegyvergyártás körében észlelhető. Sopronban, Lőcsén, Nagyszombatban, Kassán magas a sütők, pékek, serfőzők, korcsmárosok, mészárosok, halárusok száma.


Kassán 1650-ben ugyancsak a ruházati ipar, valamint a bőripar és az élelmiszeripar uralkodik: 20 csizmadia, 30 szabó, 13 gombkötő dolgozik a városban. A magasabb fejlettségi szintet és differenciálódást mutató faipar a bortermeléssel, -kereskedelemmel, a bőripar a marhakereskedelemmel, bányászattal, fuvarozással van összefüggésben. Sopronban, Kassán több kötélkészítő dolgozik. A szállítás, közlekedés igényei olyan nagyok, hogy sok iparos felhagy mesterségével, és fuvaros vállalkozásokba kezd.

Kassán 1650-ben tíz kerékgyártó műhely elégíti ki az igényeket.


A fegyverkészítők Nyugat-Magyarországon Pozsonyban a legszámottevőbbek, felső-magyarországi központjuk pedig Kassa. Puskakészítőkről, puskamesterről, tíznél több kovácsműhelyről, továbbá lakatosok, páncélgyártók, puskaporgyártók, páncél- és fegyverderék-csinálók műhelyeiről adnak hírt a források. Ugyancsak Kassán dolgozott a legtöbb tűgyártó. A sör- és pálinkafőzésre szolgáló rézüstök, rézkatlanok s keverőkádak, a különböző malmok fakalapácsait borító rézlemezek iránt emelkedő kereslet ugyancsak sok fémművesnek adott munkát.


Kassa legtekintélyesebb kereskedője, Schirmer János – gondos és üzletvezetésben a kor színvonaláról tanúskodó kereskedelmi könyvei szerint – vásárlókörét a város és kevés kivétellel a szűk környék adta ki.


Ahogy a korai kapitalista vállalkozó tipikus megtestesítőjének, Henckelnek is számos kassai kereskedő eladósodott annak idején, úgy most a posztókereskedelmet egy ideig közvetlenül Wesselényivel vagy Batthyány Kristóf dunántúli főkapitánnyal lebonyolító Joanelli is sok polgárt, kézművest tartott kézben úgy, hogy kisebb-nagyobb kölcsönökkel segítette őket.

A tőkés ipar csírái

A középkori város változásai

A város mint földesúr saját sörfőző házait – mindenütt, nemcsak a sörfőzés olyan nevezetes központjában, mint Brassó, Kolozsvár, Kassa, Bártfa, Komárom – saját uradalmaiban termett árpával, komlóval látta el, saját erdeiből kitermelt fával tüzeltetett a katlanok alatt, s jobbágyai szolgáltatták a fuvart robotban.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Kassán mintegy negyedszázad alatt az önkormányzat felőrlődik, a városgazdaság egyensúlya megbomlik, a polgárság kiváltságai elvesznek, és változik a lakosság mentalitása is. Az 1650-es évek elején még döntően magyar és evangélikus város a linzi béke és az 1649. évi országgyűlés szabad vallásgyakorlatot kimondó törvényének érvényesítése ellen küzdve próbálja megakadályozni a reformátusok és a katolikusok térnyerését. Sikertelenül, mert az 1650-es évek folyamán a reformátusok és a katolikusok a város életének egyaránt fontos tényezőivé válnak. Az évtized kezdetén a csupán mintegy 88 református család az erdélyi fejedelmek és református köznemesek támogatásával nagyszabású templomot épít (1655), kifejleszti iskoláját, és gazdag, szőlőbirtokokkal is rendelkező egyházat teremt. Ugyanakkor a katolikus egyház, az egri káptalan és a jezsuiták ugyancsak építkeznek, patrónusaik jóvoltából is fejlesztik intézményeiket. A város különböző gazdasági és politikai érdekszférák vonzásába kerül. Az erőviszonyok alakulását azután meghatározza, hogy a Habsburg-kormányzat szívósan és következetesen katonai-hatalmi központtá építi ki a várost. ”Budának elvesztése után &helllip; ez mi városunkba transferáltatott … a generálisok residentiája” – írja a városi tanács, amikor az 1600-as évek közepén történeti érvekkel is alátámasztva, meg akarja védeni a polgárság jogait a katonai hatalommal szemben a Felső-Magyarország katonai székhelyéül szolgáló városban.[28] 1661-ben, amikor az addiginál nagyobb számú német őrséget, ágyúkat és hadiszereket akartak a város falai közé vinni, Kassa az ország törvényére hivatkozva, Souches és Starhemberg császári generális, Szelepcsényi kancellár és Rottal császári biztos akcióival szemben, Wesselényi nádor és társai kétségbeesett manőverezései segítségével éveken át sikerrel ellenállt. Schirmer, a gazdag kereskedő tanácsos, noha megfenyegették, egyike volt a leghevesebb ellenzőknek. 1663-ban a város minden összehívott lakója, a tanáccsal együtt, kijelentette, hogy csakis országgyűlési végzésre hajlandók bebocsátani falaik közé a császári őrséget, s készek leszünk városunkat vérünk kiontásával fejünk fennálltáig megoltalmaznunk&edquo;.[29] 1670 nyarán Spork generális faltörő ágyúkat irányított a város falaira, és dúlatni kezdte a nyári termésben álló földeket. Trombitaszó, dobpergés és ágyúdörgés közepette vonult be 2800 főnyi katonájával, s a városban ezzel csaknem megduplázódott a lakosság; házanként 10–12, sőt 20–25 katonát kellett elszállásolni.

Kassa hosszú ellenállásának ideiglenes sikerét többek között annak is köszönhette, hogy több felső-magyarországi várossal közös szövetségben harcolt a császári őrség behozatala ellen. 1670. évi megszállása egyben a vele szövetséges városok – Eperjes, Lőcse, Bártfa, Késmárk, Kisszeben – jövőjét is megpecsételte. A központi hatalom a katonai megszállással párhuzamosan kisajátítja a városi privilégiumokat. A főkapitány szabadon él a város borárulási és mészárszéktartási jogaival; Kassa serfőző falujának, Miszlókának termékét Spork, Strassoldo, Cobb főkapitányok árulják. A szabócéh, panasza szerint, abban megy tönkre, hogy katonai védelem alatt állítanak fel szabóságot. Városi fundusra, ingyen adott építőanyagból épülnek fel a katonai objektumok: élelemraktár, kenyérsütő üzem, ágyúöntő ház, puskapormalom és egy különösen nagy, hatkövű kincstári malom. Mindezt betetőzi a természetbeni és pénzbeli adó. Kassát különösen sújtja: „egyedül maga negyven portióval fizetett többet, mint collective a négy szabad kulcsos városok”.[30] Katonák és tisztviselők könnyűszerrel és rövid idő alatt terjedelmes birtokra, házra tehettek szert, viszont mint nemesek vagy különleges császári védelmet élvezők nem fizettek adót, és a város közös terheit sem vállalták. A polgárság különböző jellegű ellenállására jellemző, hogy hol a vámházról és a sóraktárakról verik le a kétfejű sasos címert, hol a császári zászlóval privilegizáltnak hirdetett sörházra támadnak botokkal. Többségében hóstátbeliek, de mögöttük gazdag polgárok érdekszövetségei állnak. Igaz, a patríciusok még makacsul bíznak régi jogaikban, pedig a hatalmas városi borospincéi után adót nem fizető magyar nemes, a dohányt és sört szabadon árusító német „generálisasszony” miatt egyaránt hiába instanciázzák végig a rendi állam és a központi hatalom fórumait. A régi frontvonalak összezavarodtak.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

Nagyszombat pesti és budai, Kassa főként szegedi menekültekkel töltődött fel, s ezáltal magyarosodott is eredetileg német polgárságuk.

Nyomdák és könyvtárak

  • 1625-ben, három évtizedes szünetelés után feltámadt a brassói, 1610-től pedig megalakult a kassai nyomda, előbb mint a bártfai fiókja, majd mint a városi hatóság tulajdona (1673-ig, a jezsuiták számára történt elkobzásig). 1641-ben létesült és a Breuer család kezén felekezetközi üzleti vállalkozássá fejlődött a lőcsei nyomda. 1636-ban a szlovák evangélikusok számára alapították Szencen a később Trencsénbe, majd Zsolnára vitt nyomdát. A 17. század végét így 5 evangélikus vezetés alatt álló nyomda érte meg, de számuk a nagy protestánsüldözés előtt volt a legnagyobb, amikor a már említett kassai és csepregi mellett még Tejfalun (1638&dnash;1646), valamint Somorján, majd Kőszegen (1651–1668) is működött két vándorműhely.
  • A kolozsvári nyomda betűanyagának egy részével rövid ideig működő keresdi nyomda mellett a reformátusoknak 1671 után csak Debrecenben és Kolozsvárt maradt saját nyomtatóműhelye, ezért számos kiadványuk az üzleti szempontokat a felekezetiek elé helyező bártfai, lőcsei és (elkoboztatásáig) kassai nyomdában jelent meg.
  • Az érseki káptalan nagyszombati nyomdájának felszerelését nagy részben Pozsonyba költöztették 1609-ben, de onnan 1648-ban visszahozták, s a jezsuita egyetem kezelésében az ország legnagyobb nyomtatóműhelyévé fejlesztették. Pozsonyban 1669-ben létesült másik nyomda, ehhez csatlakozott 1673-ban az evangélikusoktól elkobzott kassai s 1676-tól a szerény teljesítményű csíksomlyói.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

  • A királyi Magyarországon az első jezsuita gimnázium 1616-ban nyílt meg Nagyszombatban, majd sorra alakultak továbbiak is: 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrött, 1623-ban Szatmáron, 1636-ban Sopronban és Ungváron, 1649-ben Besztercebányán, 1655-ben Trencsénben és Kassán 1662-ben Sárospatakon, néhány más helyen pedig algimnáziumok is.
  • De még a kiváltságosok kevésbé tehetős rétegei számára sem nyílt meg a katolikus gimnáziumokban való tanulás lehetősége másként, mint kegyes alapítványokból fenntartott ingyenes vagy kedvezményes diákotthonok, úgynevezett konviktusok létesítésével. Ilyenek a nagyobb jezsuita gimnáziumok (Nagyszombat, Trencsén, Győr, Kassa) mellett alakultak. Szigorú tanári vezetés alatt állván, a diákönkormányzatnak semmiféle szervezett formáját nem engedték meg, az ájtatossági „kongregációk” is a fegyelmezés eszközei voltak. Ezért a jezsuita és általában a katolikus gimnáziumok, ha a szellemi elit képzésére alkalmasak voltak is, annak csak korlátozott mozgási szabadságot biztosítottak.
  • 1660-ban újabb katolikus egyetem alakult Kassán a már fennálló kisiskola és jezsuita gimnázium fölé, 3 éves filozófiai és 4 éves teológiai tagozattal, s 1674-ben nyomdát is kapott. A nagyszombati egyetem színvonalát azonban sem a tanárok és diákok számával, sem a tanítás minőségével nem érte el.

Protestáns kollégiumok

Debrecen kollégiumának országos jelentőséget az adott, hogy a 17. század második felében az egész királyi Magyarország és a török terület számára innen kértek a mezővárosok nemcsak papot, hanem latin iskoláikhoz rektorokat is. A Debrecenből tanárokkal ellátott úgynevezett partikulák révén nemcsak a puritán vallásosság, hanem a hozzátapadó korszerű természetfilozófia elemei is országszerte elterjedtek. Hasonló, de szerényebb szerepet játszott fennállásáig a sárospataki, később pedig a kolozsvári iskola, az utóbbi a török terület tanárellátásában is. A nagy kollégiumok mellett így számos, legalább kéttucatnyi református gimnáziumban taníthattak a gimnáziumi tananyagon túlmenő filozófiai és teológiai tárgyakat, mint például Kassán, Tarcalon, Szepsiben, Nagybányán, Pápán, Komáromban és máshol.

Udvari iskola

  • 1660-ban mindkettőjük halála felszabadította Báthori Zsófiát, hogy, visszatérjen katolikus hitére, és udvari jezsuitáit, Sámbár Mátyást és Kis Imrét a sárospataki és kassai református prédikátorokkal való vitatkozásra buzdítsa, majd 1671 után a császári katonaság protestánsüldözését magánhadseregével támogassa.
  • A királyi Magyarországon az Esterházyakkal szinte egyenrangú udvartartó mágnások voltak a Batthyányak, Ferenc és katolizáló fia, Ádám, a Zrínyi testvérek, Miklós és Péter, valamint a Forgách család tagjai, főleg a két kassai főkapitány, Miklós és Ádám, továbbá a Nádasdyak, Ferenc, Pál és az ifjabb, ugyancsak katolizált Ferenc, nagyapa, apa és fia, a Pálffyak közül pedig főleg Pál, a nádor. Ők honosították meg a barokk stílust Magyarországon, egyelőre idegen mesterekkel, de mint megrendelők elsőrangú műértést tanúsítva.

Irodalmi stílusok és műfajok

A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz. Ez utóbbi már egykorú eseményt örökít meg, akárcsak az eredetileg kimondottan publicisztikai célt szolgáló históriás ének. Ilyenek minden barokk stílusdíszítmény nélkül is sűrűn keletkeztek, főleg az ország protestáns vidékein, s a 17. század második felében is (II. Rákóczi György moldvai hadjáratáról, Erdély pusztulásáról, Rákóczi László szerencsétlen végű váradi kalandjáról, Czeglédi István kassai prédikátor haláláról, Debrecen császári megsarcoltatásáról stb.).

Reneszánsz és barokk képzőművészet

Reneszánsz templomok csak ritkán épültek, a 17. századból kettőről tudunk. Az egyik a kassai református (ma katolikus), a másik a pozsonyi evangélikus (hamarosan lerombolt, csak ábrázolásban fennmaradt) templom, mindkettő szándékosan egyszerű, csak faragott ajtó- és ablakkeretekkel díszítik, toszkán modorban.

Életmód és életstílus

Jelentős ötvösközpont volt Várad, Kassa, de a Felvidék minden nagyobb városa is. Ezekben, valamint a nagyszebeni Sebastian Hann ötvösművészetéről messze földön híressé vált erdélyi szász városokban kezdett először, délnémet hatás alatt, a vésést és lapos trébelést kedvelő magyarországi reneszánsz alapstílus egyre plasztikusabb domborításokkal és szeszélyesebb formákkal barokk vonásokat felvenni.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Amikor Schultz generális ostromára Eperjes polgárai, közel héthetes (1685. július 21–szeptember 13.) elszánt védelem után – megtudván, hogy segítségre nem számíthatnak – megnyitották kapuikat a császár hadai előtt, majd meghódolt Tokaj, Ónod, Ibrány, Kisvárda, Kálló és Szerencs, Thököly sürgősen Bécsbe küldte követét, Szirmay Istvánt, és újra ajánlatot tett: ha méltányos feltételek mellett békét köthet a császárral, kész átadni Kassát, haderejét a török ellen fordítja, és Szkander bég példáját követve harcol a kereszténység ügyéért. Valószínűleg emiatt fordult ellene a Porta haragja. Thököly elfogatása hírére a Kassa városát Fajgel Péter vezetésével védő, mintegy 2 ezer főnyi őrség is megadta magát, s kaput nyitott Szádvár, Regéc, Patak és a tavasz óta ostrommal szorongatott Ungvár is Schultz generális csapatai előtt.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

  • Kollonich minden készségét, pénzügyi tehetségét, az abszolutista államelméletek kívánalmain iskolázott szociális érzékét a Habsburg-dinasztia szolgálatába állította. A nevével fémjelzett berendezkedési terv, az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn sok részlete egybevág a nádor tervezetével, a rendi szervezet számos elemét átmentené. Javaslata szerint a nádor, az országbíró és a horvát bán kerülnének az ország igazgatására felállított, Budán, Kassán, illetve Zágrábban székelő kerületi guberniumok élére.
  • A visszafoglalt területek igazgatását az erre a célra felállított kamarai adminisztrációk szervezték meg. A budai, a kassai és a csáktornyai (később kanizsai) adminisztráció közvetlenül az Udvari Kamara alá tartozott.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

Népes puskaporgyártó céhek működtek Besztercebányán és a szomszédos Radványban, valamint Kassán és Debrecenben.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

Nagyszombat, Lőcse, Kassa lakói között a szegények száma nőtt, a tehetősebb polgárok vagyona ugyan gyarapodott, számuk azonban csökkent. A magukat jól bíró közepes anyagi helyzetűek száma ugyancsak csökkent vagy legalábbis nem növekedett arányosan; általában kisszámú kézműves képviselte ezt a régebben a városi polgárság derékhadát alkotó réteget. Lőcse és Nagyszombat adójegyzékeiből megállapítható, hogy a kézművesek, akik anyagi erő dolgában a század első felében a városi lakosság középső rétegét alkották, a század végére elszegényedtek. Nagyszombatban emelkedett a nagyobb műhelytulajdonosok, a több legénnyel dolgozó mesterek vagyona, a legény nélkül dolgoz kézművesmesterek pedig nincstelenségbe süllyedtek. Lőcsén 1680-ban a kézműiparosok összes adójának 14,3%-át a szegény, 47,6%-át a közepes, 38,1%-át a gazdag rétegek fizették; 1700-ra az arányok így változtak: 12,5%, 52,6%, 34,9%. Az 1686-i adójegyzék szerint Sopron lakóinak anyagi helyzete sokkal differenciáltabb képet mutatott, mint fél évszázaddal azelőtt. A nincstelenek, háztulajdonnal nem rendelkezők, a minimális adót fizetők serege részben az elszegényedett tehetősebbekből, főleg pedig a vidékről beköltözött lakosokból szaporodott.

Általánossá vált az a korábban már megfigyelhető jelenség, hogy a város jobbágyfalvaiból és a várossal szomszédos falvakból egyre többen a külvárosokban telepednek le. Kassa falain belül 1686-ban feltehetően mintegy 3 ezer lakos élt, a falakon kívül 2000–2500 „hóstáti” lakott.


Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik. A Keczer, Ráday, Szirmay, Radvánszky, Jánoky család ugyancsak több városban háztulajdonos. A nemesség politikailag legaktívabb, vállalkozó szellemű rétege telepedik a városokba. A korábban kastélyokban, kúriákban, a falvakban vagy várakban gyűlésező vármegye is a városokba teszi át székhelyét, megyeházat vásárol vagy építtet. A Habsburg-állam központi kormányszékei Pozsonyban, Kassán, Budán különböző társadalmi csoportoknak adnak munkát. Az állami hivatalnokok és a katonák, ha gyökeret eresztenek a városokban, amint tehetik, nemeslevelet szereznek.


Kassa és Kolozsvár a vállalkozó szellemű nemeseket vonzza változatlanul.


Kassa és a bányavárosok lakosságának új, sajátos rétegét alkotják a harmincadosok, kamarai és sótisztek, bányatisztviselők.


Az 1680-as évek a városgazdaságok anyagi összeomlásának esztendei. Kassa elzálogosítja vagy eladja jobbágyfalvai egy részét, Bártfa és Eperjes a szőlőit.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

  • A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók.
  • Koháry István bányavidéki főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról. Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci, az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette.

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

A magyar konföderációnak 1707 decemberében a kassai tanácsülésen az új adórendszer gyakorlati bevezetésének súlyos feladataival kellett szembenéznie. Régebben Magyarországon az adóösszeg regionális elosztásában és helyi meghatározásában a rendi fórumok általában szabad kezet kaptak. A Habsburg-kormányzat a kiáltó egyenetlenségeket úgy próbálta áthidalni, hogy tiltotta a jobbágyszökést, s rendeletekkel segített elérni a jobbágyok állandó helyhez kötését, vagyis a földesúr–jobbágy viszonyba az adózás szintjén sem szólt bele számottevően. Ily módon a rendszeres adózás bevezetése Közép-Európa keleti régiójának viszonyai között együtt járt az örökös jobbágyság rendszerének, az örökös földhözkötöttség tendenciájának megszilárdításával.

A kassai tanácsülésen többen az adó megszüntetését javasolták, mások a jobbágyszökések okait csak a hadjáratokban látták, s az adórendszeren nem kívántak változtatni. Rákóczi az adó kivetésében és behajtásában a jobbágyság védelme érdekében igyekezett keresztülvinni, hogy a központi hatalomnak ellenőrző joga legyen az egyéni érdekeket érvényesítő nemesekkel és az intézményben megtestesült hatalmukat személyes előnyükre kihasználó vármegyei tisztekkel szemben.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Az előreláthatóan hosszú időt követelő tárgyalások stratégiáját nagy körültekintéssel dolgozták ki. Elhatározták, hogy a Tisza vonala mögé húzódnak vissza, megerősítik Ecsed, Kővár, Ungvár és Huszt várát, Munkácsra szállítják a pénzverdét, a sótartalékokat, s a vár 129 ágyújával, lőpormalmaival, több mint egy évre elegendő élelemkészletével bevehetetlen. A már korábban élelemraktárakkal és sáncépítkezésekkel megerősített Kassára 4 ezer főnyi haderőt vonnak össze a lengyelországi összeköttetés biztosítására.

A szatmári megegyezés

Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[31] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[32] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

A kuruc tüzérség ellátására Sréter János brigadéros irányítása alatt ágyúöntő műhely létesült Besztercebányán és Kassán, bombaöntésre és lőszergyártásra specializálódott a libetbányai és a tiszolci vashámor.

R. Várkonyi Ágnes

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A hadiépítkezések – Érsekújvár, Ecsed, Kassa erődítési munkái, Szatmár, Tokaj várának lerombolása – miatt többször is helyi ellenállás robbant ki.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

Polgárság és értelmiség

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[33] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[34]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzök konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el. Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[35] A bányavállalatokba és kereskedelembe fektetett tőkéjéből Rákóczi államának összeomlása után, amikor amnesztiát kapott, a Kamara a lefoglalt és visszaszolgáltatott vagyonon kívül mint követelést – felfelé kerekítve – 86 ezer forint összeget ismert el. Honnan származott ez a nyereség? Csak az állam nyújtotta előnyöket használták ki, vagy tetemes befektetéseik hoztak hasznot?

Lónyay Ferenc, a Szabolcs vármegyei vállalkozó nemes, még 1709-ben és 1710-ben is képes volt komoly bérleti díjakat fizetni, például, 28 ezer forintot a Karácsony Sándor macedón kereskedővel közösen bérelt harmincadért.

A bérből élők szenvedték meg leginkább az akadozó ellátást, az élelmiszerárak emelkedését s a lázas inflációt. Az alsó-magyarországi bányavárosok bérből élő lakói, a bányászok, csillések, fuvarosok súlyosbodó viszonyaik miatt főleg Hellenbach nyerészkedését okolták. A hámormunkások, szőlőkapások, napszámosok 1706 után katasztrofális viszonyok közé jutottak. Különösen a bányászok – vájárok, csillések, ácsok és főleg a technikai újításokból kenyerüket is féltő lovasgazdák, akik a vízemelő gépeket működtették – kényszerültek rá, hogy a végső fegyverhez nyúljanak, megtagadják a munkát. Majd a közösségi döntés erejében bízva, husángokkal, kövekkel védekezve, követeltek magasabb bért, a rézmonéták helyett értékálló pénzt, rendszeres élelemellátást. Az új magyar államtól két választ kaptak. Az egyiket már korábbról ismerték, hiszen minden hatalom a fegyver erejével töri le az ellenszegülőket. A másikat, a sortűz tragikus következményei miatt megrendülő államfő gesztusát, a személyes meghallgatást és a megértő, segítő intézkedést, azt, hogy az államhatalom veszi védelmébe ügyüket, most ismerték meg.

A polgár előtt az új magyar államban a politikai pálya kapuja szélesebbre tárult. Helyet kapott a polgár a központi hatalom gazdasági szervezeteiben, mint városi követ részt vett az országgyűléseken, s ott más városok követeivel együtt közös tanácskozásokon egyeztették érdekeiket. Néhány polgár, miként a gazdag besztercebányai bányatulajdonos, Schmidegg Tamás báró, országos bizottsági feladatokat is ellátott. Többen, mint például a kassai Váncsek István, az eperjesi Klesch János, a vállalkozó nemesekkel kerültek szorosabb politikai érdekkapcsolatba.

Művelődés és országegység

Kassán a magisztrátus rendelkezése szerint levetkőztették az illendőnél cifrábban öltözködőt, Kecskeméten viszont a kor divatja, az aranyszövés annyira járta, hogy arannyal átszőtt „gatyamadzag”-ról és ingvállról adnak hírt a források.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A katolikus főnemesek és nemesek lányait apácaiskolák nevelték: a Nádasdy és Pálffy lányok Klagenfurtban, Bercsényi és Károlyi lányai a kassai apácazárda iskolájában tanultak írást, olvasást, zenét és vallást. De a lányiskolák közvetítette tudás a középfokú iskolákba sem adott belépőlevelet.

Az elemi oktatás gyakorlatilag mérföldekkel elmaradt az elvektől. A falusi iskolák hálózata esetleges, s a tanítók tudásszintje is rendkívül különböző. Talán csak a Tiszántúl és Erdély falusi iskoláiban egységesebb a kép; a tanítók nemegyszer főiskolát végzett, esetleg külföldi egyetemeket járt tudós emberek. Sok helyen a lakosság keresztezte az elemi oktatás kifejlesztését. Az állattartó területeken kevésbé nélkülözhették a gyermek munkaerőt, mint a gabonatermő vagy a hegyes vidékeken, ahol a földrajzi adottságok ipari munkára szorították a lakosságot. Felismerték azon-ban, hogy az elemi iskolák megszervezése a falvakban és a városokban egyaránt elengedhetetlen feladat. A mezővárosi és városi iskolákért éles harcok dúltak a katolikusok és a protestánsok között, s e küzdelmeknek sok jól kiépült és évszázados hagyományokkal rendelkező iskola esett áldozatul. A győri jezsuiták kollégiumukban 1676-ban nyitottak elemi osztályokat, s a tanulók száma ugrásszerűen megnőtt. A piaristák pedig az ingyenes oktatással hódították magukhoz a nyitra városi iskola tanulóit.

A középfokú iskolák országszerte széleskörűen kiépültek. A protestánsok kollégiumhálózatát megbontotta ugyan az ellenreformáció, de változatlanul nagy a sárospataki, a debreceni, eperjesi, kolozsvári, nagyenyedi kollégiumok kisugárzó ereje. Tanáraik a protestáns államok egyetemein szereztek képzettséget. Tanulóik az ország minden társadalmi rétegéből jöttek. Intézményrendszerük a diákok önkormányzatán alapult. A diákok, tanárok és alapítók közössége „társaságot” alkotott, a társaság törvényeinek a kollégiumok minden tagja alávetette magát. Jellemző például a marosvásárhelyi kollégium törvényeire, hogy a tanulmányait elhanyagoló diákot – tekintet nékül arra, hogy nemesi vagy jobbágyszármazású-e – pénzbírságnak vetették alá. Az iskola tagjai felvételük idején esküt tettek. Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kollonich Lipót vezetésével a berendezkedési tervet kidolgozó Einrichtungswerk-bizottság szerint a műveltségi viszonyok központi irányítása cenzúrával, rendeletekkel és egységes szellemben nevelt értelmiséggel valósítható meg. Az ország művelődésének ügyét kisebb részben a világi papság, nagyobb részben a jezsuita rend kezébe helyezte volna. Budán és Kassán is egyetemet kívánt létesíteni orvosi karokkal, mégpedig úgy, hogy itt és a jogi karon világi professzorok tanítsanak. Hangsúlyozta, hogy az országnak jól képzett orvosokra, tanárokra, ügyvédekre van szüksége. Átfogó elképzelései voltak arról is, amit mai fogalommal közegészségügynek nevezünk. Az Eimichtungswerk művelődéspolitikai fejezetében jól felismerhető a korabeli modern államelmélet néhány alapelve, de hiányzik belőle a tolerancia. Felfogása szerint a Habsburg-dinasztia érdekeit, a birodalom egységét veszélyeztetik a különböző nyelveken és – ami ebben az időben lényeges – különböző vallások keretei között kivirágzó kultúrák. 1700-ban I. Lipót udvara elutasította Leibniz tervét a Habsburg Birodalmat egységesen összefogó tudományos akadémia megszervezéséről.

A katolikus klérus feladatai megnövekedtek. El kellett látnia a visszafoglalt országrészeket és a görögkeletiek uniójával a katolikus egyházszervezethez csatlakozott szerb (1687), kárpátukrán (1689), román (1697, 1700) lakta területeket is. Az egyház erre sem szervezetileg, sem anyagilag nem volt felkészülve. Az alsópapság műveltségi és anyagi körülményeiről maguk a püspöki jelentések rajzolnak megdöbbentő képet. Az államhatalom a művelődés anyagi alapjait egyházi és rendi forrásokból biztosította, különböző tranzakciókkal. A munkácsi püspökség javára létesített alapítvány összege például 5483 forint volt; ezt az összeget Kollonich a két Rákóczi-árvától gyámi működéséért követelte, de 5% kamatfizetési kötelezettség fejében az árváknál hagyta úgy, hogy a kamatok a püspökséget illetik. A magyar klérus és az Udvari Kamara között 1102–1703-ban Kollonich javaslata alapján, császári parancsra megkötött egyezmény, amely szerint a főpapi hagyatékok egyharmada az egyházra száll, és csupán egyharmada fordítható templomok, papneveldék és plébániák javára, csak kevéssé szolgálta a nagy anyagi különbségek kiegyenlítését a fő- és az alsópapság között.

I. Lipót császár 1688. május 4-én kiadott királyi pátensével a magyarországi könyvnyomtatás ellenőrzését a jezsuita Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára bízta. Majd a cenzúrát az ország érsekének jogává nyilvánító pápai edictumra való tekintettel a cenzúra jogát és feladatát az esztergomi káptalanra és Szentiványi Mártonra ruházta, aki az állami könyvcenzúra szélesebb körű szervezeti kiépítését 1700-ban kezdte meg. I. József császár 1705-ben a naptárkészítés és -kiadás jogát császári privilégiumnak nyilvánította.

A jezsuiták a királyság és Erdély területén 1703-ban már több mint 30 középiskolával, 15 nagy kollégiummal, 11 rezidenciával és 11 missziós házzal rendelkeztek. A szerzetesrendek közül főleg a pálosok és a ferencesek létesítettek kolostorokat és iskolákat. A piarista rend most lépett a rendházalapítások korába (1685: Privigye; 1698: Nyitra). Megjelentek a leánynevelő iskolákat nyitó Orsolya-apácák. Pesten a már 1686-ban újjászervezett plébánia egy év múlva a budai jezsuiták plébániája alá került, s a ferencesek és a pálosok (1694) után letelepültek a domonkosok (1698), majd 1702-ben jezsuita rendház épült. A Magyar Kancellária rendeletére létesített a plébánia 1692-ben Budán kisiskolát. A Szepesi Kamara kiadásában készült ábécéskönyvet a kassai jezsuita nyomdában állították elő. Az ábécéskönyv, amelynek egyetlen ismert példánya a gyermek II. Rákóczi Ferenc betűvetését őrzi, a vallás elemeire a jezsuiták vitamodorában oktatta a 6–8 éves gyermekeket. A századfordulón már köznemesek és polgárok fiaiból szaporodtak a jezsuita rend tanítványai. A magasabb képzés a gráci egyetemen is nyitva állt az arra érdemes szegények előtt. A papnevelést több mint fél évszázad óta a jezsuiták irányították: az ő kezükben volt a bécsi Pazmaneum, a gráci egyetem. A római Collegium Germanicum et Hungaricum az Il-Gesú jezsuita kolostorban működött, és minden tanára jezsuita volt. Az egyházi főméltósághoz szükséges magasabb képzést biztosította, és nyitva állt a főúri családok másod-, harmadszülött fiai előtt.

A jezsuita kollégiumok oktatási rendszere a 16. század végén készült Ratio studiomra épült, központjában a latin nyelvvel és a vitakészség elsajátításával. Nevelési elveik főleg az udvari arisztokrácia igényeihez szabva alakultak: önfegyelemre, nyelvekre, határozott fellépésre, udvarképes viselkedésre, vívásra, lovaglásra is tanították növendékeiket.

A különböző egyházi fórumok oktatási és valláspolitikai elvei között elég nagy különbségek voltak. Csáky Imre az 1690-es évek közepén kassai plébánosként eszközölte ki a kormányzattal szembeszállva, hogy a protestánsok Kassa külvárosában templomot építhessenek és a Sárospatakról 1687-ben elűzött református főiskola tanárainak egy csoportja újra megkezdhesse ott az oktatást (1695).

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Az Erdélyi Fejedelemség hagyományaiban mélyen gyökeredző karteziánus művelődéspolitikai elveknek a királyságban is kialakultak a bázisai. A protestánsok iskolahálózatát ugyan szétzilálta a Habsburg-művelődéspolitika szolgálatába állított ellenreformáció: 1687-ben a sárospataki kollégium kényszerült – mint már volt róla szó – ismét „bujdosásba”, Göncre, majd részben Marosvásárhelyre, részben Kassára, 1689-ben a kolozsvári unitárius kollégiumot alakították át gabonaraktárrá.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Mivel az ausztriai rendfőnökséghez tartozó jezsuita rend tagjai nem esküdtek fel a konföderációra, a kormányzat úgy döntött, hogy el kell hagyniok az országot. A tanítás érdekében azonban halasztották a döntés végrehajtását. Végül a rozsnyói tanácsülés 1706 végén úgy rendelkezett, hogy a nagyszombati egyetem és a kassai kollégium jezsuita tanárai helyükön maradhatnak, munkájukat világi papokként folytathatják, és ellátásukat az államkincstárból kapják. A szervezetileg egyházi keretek között folyó oktatásban az evangélikusok újítottak a legmerészebben: elrendelték, hogy akinek két-három gyermeke van, az az egyiket pénzbüntetés terhe alatt tartozik iskolába járatni.

Garmadányi rendelet tiltatta, hogy a katonák iskolákat verjenek fel, vagy beszállásolással terheljenek. Az iskolák így is sokat szenvedtek. A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét, Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói - Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban. Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván.

Vallások és világnézetek

Ráday Pál Lelki hódolás (Kassa, 1710) című ének- és imagyűjteményében Pázmány Péter, Kempis Tamás hatásán kívül a Cantus Catholici egyik költeményének átvétele is kimutatható.

Történetírás, nemzeteszmék

A polgárnaplók – mint a kolozsvári kézműves Szakál Ferenc, a nagykőrösi Balla Gergely magyar, a kassai Schiessler Gáspár és a soproni Ritter János német feljegyzései – a városok földrajzi fekvéséből adódó különbségek mellett is jól kifejezik a magyarországi polgárok és a polgárosodó paraszti rétegek közös igényeit az erős, békét és rendet tartó államra.

Művészetek

Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepesszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépikturának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Az iparművészetre jellemző volt, hogy az egyes művészeti ágak között a tömegcikkekre kezdett áttolódni a hangsúly. Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet. Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt.

Ember Győző

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett.

A magyarországi Főhadparancsnokság

1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Wellmann Imre

A földesúri üzem

Közülük a gazdasági munkákat közvetlenül irányítók rendszerint csak a gyakorlatban, a dolgozó parasztokat figyelemmel kísérve sajátították el a szükséges szakismereteket; már a felsőbb vezetők kezén egykorú mezőgazdasági vezérfonalak is megfordultak. Így Lippai János Calendarium oeconomicum perpetuuma, mely a hónapok rendjében számlálta elő az esedékes gazdaságbeli tennivalókat; Szent-Iványi Márton Oeconomia philosophicája, mely a kötetünk első részében már említett terjedelmes munkájának egyes – babonáktól, előítéletektől nem mentes – részeit újból közreadta, így a majorságbeli jószágról és terményekről, a kártevő állatokról, az időjárás alakulásáról, kiegészítve tizenötször száz különféle, hasznosnak mondott megfigyeléssel; Lyczei János kettős műve, mely az urbáriumok szerkesztéséről, uradalmi leltárak és számadások készítéséről adott útmutatással épp nagyobb uradalmaknak akart szolgálatot tenni; végül a csehországi Christophorus Fischer Kassán kiadott kétkötetes könyve, mely igen részletesen vezetett végig a rendszerbe foglalt mezőgazdasági munkákon, nem feledkezve meg a hagyományos eljárások ismertetése mellett az évről évre termőre fogott „ager restibilis”-ről sem. Az első kettőnek használatát tanúsítja, hogy három, illetőleg négy, Lyczei Iter oeconomicuma két kiadást ért.

Kosáry Domokos

Közép- és felsőoktatás. A jezsuiták.

A jezsuita iskolák, beleértve a legfelsőbbet is, mind egy szinten kezdődtek, de nem mind emelkedtek egyformán magasra. Kezdő osztályokat két, grammatikai szintű középiskolákat további hat helyen tartottak fenn. Teljes és nagyobb létszámú gimnáziumuk 19 városban működött. Legfőbb középiskoláik azonban felsőoktatási intézményeik keretén belül működtek. A budai és a győri akadémiák összevont filozófiai és teológiai tanfolyamokkal egészítették ki a gimnáziumi tanulmányokat. Valamivel ezek fölött állt az 1657-ben alapított kassai akadémia, amely időszakunkban szinte a semmiből épült ki újra úgy, hogy 1730 után némi túlzással már egyetemnek is nevezték.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

A jezsuiták két másik főiskolájuk székhelyén is szereztek nyomdát maguknak: a kassait 1715-ben vették át, a kolozsvárit pedig 1727-ben rendezték be.

Természettudományok

A jezsuita tankönyvek közül megemlíthető az első magyarországi algebra, a kassai Lipsicz Mihály tollából (1736).

Ének, zene

Sopron példája pedig, amelyet alátámaszt más szabad királyi városoké is Kőszegtől Lőcsén át Kassáig és Eperjesig, ezen is túlmenve azt mutatja, hogy az ilyen típusú városok, tehát a polgári magistratusok, olyan saját szerződéses ”toronyzenészeket” tartottak, akik hivatásos zenészként működtek, és az egyházi vagy éppen iskolai zenét is kiegészítve, felváltva egymás után szerepeltek katolikus vagy evangélikus templomokban meg színielőadásokon.

Képzőművészet

Az eperjesi ferences templomot (1709–1718) egy kassai magyar mester, Tornyossy Tamás építette.

Heckenast Gusztáv

Üveg- és kerámiaipar

Manufaktúraalapítási kísérletekről tudunk még 1780-ban Kassán, 1787-ben Eperjesen.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Niczky Józsefnek már 1784 őszén megírja II. József, hogy – kímélendő a parasztot és a polgárt – a katonákat kolostorokban, konviktusokban, szemináriumok épületeiben kívánja elhelyezni. Főként Győr, Kassa, Eger városát jelölte meg az uralkodó, amikor egyben azt is jelezte, hogy a felsőoktatás központjává Pestet teszi.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[36]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Kosáry Domokos

Népiskolák

Kazincy azonban, aki 1786 őszétől a kassai kerület ifjú tanfelügyelője volt, büszkén írta, hogy szolgálata első három esztendejében összesen 124 iskolát hozott létre, illetve emelt megfelelő színvonalra, s ezek között 19 közös iskolát.

A sajtó kibontakozása

Az első önálló magyar nyelvű folyóirat, a kassai Magyar Museum (1788–1793) nem pusztán azzal vált nevezetessé, hogy új műfajt képviselt, hanem mindenekelőtt azzal, hogy e műfajon belül mindjárt a legmagasabb egykorú irodalmi igénnyel jelentkezett, olyannal, amely e téren messze meghaladta mind a gottschedi jellegű morális hetilapok, mind a korábbi melléklapok vagy a hazai német folyóiratok színvonalát. Mögötte ugyanis élvonalbeli írók álltak. Megindítását, mint „Kassai Magyar Társaság”, Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó határozta el 1787 novemberében. Mivel a nemes származású Kazinczy a magyar jozefinizmust, a nem nemes Batsányi viszont ekkor még a nemesi nemzeti ellenzéket képviselte, a belső ellentét hamar szétfeszítette ezt az együttest. A lap irányítását hamarosan Batsányi vette át, míg Kazinczy új, külön folyóiratot hozott létre, az Orpheust (1789–1790), amely címében szerkesztőjének szabadkőműves nevét viselte. Programjában a felvilágosodás terjesztése állt első helyen. A nemzeti nyelv ennek természetes velejárója s egyben tökéletesítendő eszköze volt, amelynek javítását azonban Kazinczy nem annyira agitációval, mint inkább színvonalas költői és prózai munkákkal, egyebek közt műfordításokkal akarta előmozdítani.

A felvilágosult nemesek és az irodalom

Bessenyei kezdeményezésének legjelentősebb folytatója és továbbfejlesztője azonban Batsányi János (1763–1845), a korszak egyik legjelentősebb költője volt. Bár dunántúli mezővárosi kézművescsaládból származott, eleinte erősen a nemesi jellegű nemzeti hagyományokat képviselte. Orczy Lőrinc báró házában volt nevelő, az ő vonalán kapcsolódott a nemesi nemzeti ellenzékhez, és az ő segítségével kapta hivatalát is Kassán, ahol a Magyar Museum egyik szerkesztője lett. Ekkor még a felvilágosult rendi irányzatot képviselte, magas színvonalon, még a francia forradalmat köszöntő, hatalmas versében is, amelyben az az uralkodó „hóhérokat” intette, hogy Párizsra vessék vigyázó szemüket.

Képzőművészet

A bécsiek után azonban már az oltárkép- és freskófestészet hazai mesterei is megjelentek, olyan városokban, mint Pozsony, Sopron, ahol Schaller István működött, azután Buda, a helyi Falkoner művészcsalád és Vogl Gergely tevékenységének színhelye, azután Kassa, Lőcse és Eperjes.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Amikor Széchényi FerencIstván apja, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi megalapítója – Batthyány Alajossal azonos értelemben azt javasolta, hogy a nemesség vállalja el bizonyos adók fizetését, amikor Török Lajos gróf, a kassai tankerület főigazgatója, az alkotmányos monarchia megvalósításához szükséges változtatásokat részletezte, amikor a horvát hazafi, Skerlecz Miklós arról írt, hogy az alkotmányos jogok egynémelyikét ki kell terjeszteni a nem nemesekre is, nem pusztán a maguk véleményét tolmácsolták, hanem a felvilágosult nemesi reformercsoportét.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

Verseghy és Koppi

Koppi Károly 1784 óta volt a világtörténelem tanára a pesti egyetemen. Egy váci mészáros gyermeke volt, a piarista rendbe lépett, s itt ismerkedett meg a racionalista filozófiával, amely már doktori értekezésében mély nyomokat hagyott. Rövid pesti tanárkodás után 1773–1774-ben a Voltaire-rajongó Fekete János gróf tábornok fiának nevelője volt Bécsben. Itt jutott közel a felvilágosodás irodalmához. Bécsből Kassára ment, az Orczyakkal való ismeretség hozta őt kapcsolatba a felvilágosult patrióta nemességgel. Baráti viszonyba került Kazinczyval, aki később is nagy megbecsüléssel írta róla: „Örök dísze szerzetének és hazájának.”

A patrióta nemesi ellenzék

Ahogy a titkos ügynökök jelentették, Török Lajos gróf kassai tankerületi főigazgató, a zempléni nemesurak helyeslése közben Kosciuszko egészségére ürítette poharát.

A demokrata értelmiség

Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes.

Az elégedetlenek egymásra találása

A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –, milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[37]

A szervezkedés

Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

Pest híres gyapjúvásárán kívül az azt néhány nappal követő váci, a tavaszi losonci és 1840. június 27-től fogva az újonnan létesített kassai gyapjúvásárokat is fölkeresték a vásárlók: elsősorban a morvaországi posztókészítő vállalkozók, de francia kereskedők is, a belföldi kereskedőkről, textilipari termékek előállítóiról nem is szólva.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomitója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

1787-ben a szabad királyi városok lakossága 442 ezer fő, az ország lakosságának 5,6 %-a. Ha azonban városnak vesszük a 2000 főnél többet számláló mezővárosokat is, tehát azokat az oppidumokat, amelyek lakosságuk számával és így bizonyos kereskedelmi, ipari tömörüléssel kiemelkednek a környező falvak közül (ezek lakossága kerek számban 1 millió 600 ezer), együttesen 2 millió embert vehetünk városi lakosnak, ami kereken egynegyede az ország egész lakosságának. Hogy eljárásunk jogosult, hogy tehát nem vehetjük a városi élet egyetlen kritériumának a privilégiumot, mutatja a további fejlődés: a 19. században az itt említett mezővárosok sorozatosan az élre törnek, s a 20. századra egyikük-másikuk az ország legiparosodottabb központjává válik.

Az 1804-es összeírás szerint a szabad királyi városok lakossága mindössze 6%-kal gyarapodott, tehát az országos szaporulat felével. A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A statisztikus Schwartner Márton 1798-as feljegyzése szerint „nehéz Magyarországon azt a határvonalat meghúzni, amely a várost a falutól megkülönbözteti. Az ország minden városa (még Pest és Pozsony sem kivétel) a városi iparon kívül többé-kevésbé mezőgazdaságból és állattenyésztésből él.”[38] Pozsony, Kassa és Komárom ugyanekkor panaszkodnak, hogy iparosaik csak úgy tudnak megélni, ha földet vagy szőlőt is művelnek. Ezek a félparaszti elemek nyilván nem nevezhetők még polgárnak. De nem számíthatjuk a polgárok közé a még polgárjoggal sem rendelkező nagyszámú szolgát, napszámost sem, akik a polgári öntudattól messze járnak, s akik egyes városokban a lakosság többségét alkotják.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Megvonták a tanítás jogát a szabadkőműves Tichy István kassai akadémiai tanártól és Deling János pécsi professzortól, mert Kant tanait vallotta.

Napóleon és Magyarország

A radikális eszmék lassanként újraélednek, s a kassai akadémián, a sárospataki és a pápai református kollégiumban a diákok titkos társaságokat alapítanak, s miközben a Marseillaise-t éneklik, meg más francia forradalmi dalokat, egymást „republikánus atyámfiá”-nak szólítják, és így búcsúznak egymástól: „Éljen a szabadság! Tegyük magunkat szabadokká!”[39]

Az ország rendőri terror alatt élt, mégis időről időre feltört a franciák iránti várakozás. 1804-ben Zemplén megye alispánját, Bernáth Ferencet jelentik fel, hogy többek előtt kijelentette : „A franciák nem volnának okosak, ha nem jönnének Magyarországba, ahol jóbarátokra találnának.”[40]

1809-re azonban már a kétkedés és a kritika hangja is egyre erősebben szóhoz jut. Jellemző ebben a vonatkozásban Horvát István naplóbejegyzése. Horvát, aki később az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója lett, művelt, felvilágosodott és tudós ember volt. Nagy magyar, sőt azt is mondhatnánk, a romantikus nacionalista magyarkodás egyik korai megtestesítője: politikai vonatkozásban semmit sem kívánt inkább, mint hazája függetlenségét, a Habsburgoktól való elszakadást. Ahogy 1809 júniusában bejegyzi naplójába: Ausztria uralma alól magunk erejéből aligha, csak a franciák segítségével szabadulhatunk fel. De vajon Napóleon uralma alatt függetlenebbek leszünk-e?

A magyar jakobinusok perében halálra ítélt, majd hétévi börtön után szabadult Kazinczy Ferenc úgy vélte, hogy „némelyek nem remélik, mások nem is óhajtják Napóleon győzelmét”.[41] Mire az erdélyi Cserey Miklós azt válaszolta neki, hogy Erdélyben is sokan félnek Napóleontól, s azzal érvelnek, hogy a nemzet politikai szabadságát és ősi alkotmányát egyaránt veszély fenyegetné francia győzelem esetén. Vay Dániel, a függetlenségi törekvésekkel rokonszenvező és a reformokkal is egyetértő Szabolcs megyei nemes pedig 1809 júniusában lemondóan adja tudtul barátainak „megbízható” értesülését, hogy „elvégzett dolog”, francia győzelem esetén Lucien Bonaparte lesz Magyarország királya.[42]

A nemesség szinte egészében szembefordul tehát Napóleonnal; kis részük hazafias aggódásból, nagy többségük kiváltságos helyzetük elvesztéséért érzett aggodalomtól hajtva. Nagyobb veszélyt látnak a francia győzelemben, mint a Habsburg-uralom fenntartásában..

Ugyanakkor több esetet ismerünk, amikor a rendőrség eljárást indít polgáremberek és értelmiségiek ellen, akik Napóleont és a franciákat dicsőítő kijelentéseket tettek. Így 1809 májusában letartóztatják a Deyák és Rojkó nevű pesti kereskedőket, mert nyilvánosan dicsérték a franciákat. Két kassai kereskedő ellen pedig hosszú vizsgálat folyik hasonló kijelentésekért.

Az elnyomott függetlenségi és reformtörekvések

A magyar irodalomnak egyik kimagasló alakja ez időben Batsányi János. Falusi kispolgári családból származott (apja cipész volt), iskolázottsága révén azonban az értelmiségi-tisztviselő rétegbe emelkedett, Kassán volt a magyar kamara tisztviselője.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

A polgárság a városi és az országos politikában

A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 15 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van.

Arató Endre

Az irányt mutató irodalom

Dessewffy József gróf író, konzervatív politikus 1808-ban hangsúlyozta, a kormánytól függ annak a jelentős célnak a megvalósulása, hogy 25 év múlva ne legyen egyetlen olyan ember az országban, aki nem tud magyarul. S hogy ez szemében nem pusztán a magyarnak mint hivatalos nyelvnek az ismeretét jelentette, hanem a beolvasztó politikát, azt mutatja javaslata is, amelynek értelmében a kézműves, a mosoni purger, a kassai és eperjesi mesterember, a liptói olejkar, a krajnai pór, a bánáti örmény árendás és a pozsegai földesúr tanuljanak, tudjanak és szívesen beszéljenek magyarul.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Hasonló jellegű kezdeményezés volt a még 1787-ben létrejött Kassai Magyar Társaság, Kazinczy Ferenc és Batsányi János irányítása alatt, mely Magyar Museum címen folyóiratot is adott ki.

A folyóiratot 1793-ban forradalommal rokonszenvező versei miatt betiltották, maga a társaság, vezetőinek ellentéte miatt, már korábban megszűnt. Három évi fennállás után ugyanez lett a sorsa a Péczeli József által alapított Komáromi Tudós Társaságnak is, melynek lapja, a Mindenes Gyűjtemény 1792-ben szűnt meg az érdektelenség és a pénzhiány következtében.

A század végén tehát nem volt olyan országos jellegű intézmény vagy folyóirat, mely a szétszórt tudományos és irodalmi törekvéseket összefoghatta volna, sőt a táji jellegű kezdeményezések is sorra felszámolódtak. Egyes nagy hagyományú, többnyire protestáns főiskolák diák-önképző körei, irodalmi társaságai természetesen nem tölthették be az így adódó űrt, ahogy a néhány nagy műveltségű főúri család könyvtára körül képződött kulturális központok jelentősége is csak viszonylagos volt. Ilyen központ volt a Rádayak péceli gyűjteménye (mely ugyan Ráday Gedeon gróf 1792-ben bekövetkezett halálával sokat vesztett jelentőségéből), vagy Teleki Sámuel gróf marosvásárhelyi tékája, mely 1802-ben a nyilvánosság előtt is megnyitotta kapuit. Országos jelentőségűnek csak Széchényi Ferenc gróf kezdeményezése bizonyult, aki 1802-ben gazdag könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét – uralkodói jóváhagyással – a magyar nemzetnek ajándékozta. Az 1808:VIII. törvénycikk által létrehívott Magyar Nemzeti Múzeum a hazai tudomány és művelődés fontos gócpontjává lett.

Az intézmények, folyóiratok hiányából adódó hátrányt még növelte, hogy a nyomdák is nagy nehézségekkel küszködtek. Ferenc király elrendelte a királyi engedéllyel nem rendelkező nyomdák leállítását; a működők is állandó zaklatásoknak voltak kitéve, a rendőrség sorozatos házkutatásokkal igyekezett a cenzori engedély nélküli kiadványok megjelenését megakadályozni. Sokatmondó adat, hogy míg 1790-ben 53 nyomda működött Magyarországon és Erdélyben, 1800-ban már csak 39, s hogy ugyanezen idő alatt a kiadványok száma 832-ről 488-ra csökkent. A II. József rendszerének összeomlását követő szellemi-politikai föllendülést a ferenci reakciónak sikerült visszanyomnia.

Nem jártak jobban a hírlapok sem. Első magyar nyelvű újságjaink az 1780-as évek végén indultak, s 1790–1791-ben több helyi újság is megjelent. 1812-re mindössze két magyar nyelvű hetilapja maradt az országnak.

Az írók talán még a tudósoknál is fokozottabban érezték a szervezőképes kulturális központ hiányát, amely megnehezítette az érintkezést, akadályozta a tájékozódást, és szinte lehetetlenné tette az irodalmi élet kibontakozását. A pest-budai irodalmi központ kialakításának gondolatát az 1790-es években vetette fel Kármán József, korai halálával azonban nemcsak Uránia címen kiadott szépirodalmi folyóirata szűnt meg, hanem a központ kiépítésének megvalósulása is évtizedekkel eltolódott. Láthattuk, hogy Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid Kassán, Péczeli József pedig Komáromban hozott létre irodalmi társaságot, de mindkettő rövid életű maradt.

Az 1794–1795-ös jakobinus per különben is megtörte a magyar irodalom 1790-ben indult kibontakozását. Szentjóbi Szabó LászlóKármán mellett szépprózánk egyik nagy ígérete – a börtönben halt meg. Verseghy Ferenc, a francia jakobinusokkal rokonszenvező volt pálos szerzetes, a romantikus költészet egyik hazai úttörője, a Marseillaise magyarra fordítója, a börtön után óvakodott társadalmi vagy politikai nézeteknek hangot adni. Nyelvtani kérdésekkel foglalkozott, a nélkülözés egyébként is megbénította tevékenységét. Derékba törte a jakobinus per a kor legtudatosabb politikai írójának, Batsányi Jánosnak a pályáját is. A franciaországi változásokra költőjének életét már 1792-ben, Kassán lehetetlenné tették a sorozatos feljelentések, vizsgálatok; a Kufsteinben letöltött börtönbüntetés után pedig haza sem jött, hanem Bécsben telepedett meg.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A második felvonás ezt a 20 évet fogja át: a kor a magyar színészet vidékre szorulásának, ám ugyanakkor társulatai megszaporodásának és megerősödésének kora. A történet cselekménye most egyelőre két, időben egymással nagyjából párhuzamos, de összefüggő színen játszódik. Az első színen, a magyar vidéken regionális színházi gócpontok kezdenek kialakulni. Legjelentősebbként Székesfehérvárott, Fejér megye védőszárnyai alatt a Dunántúli Színjátszó Társaság, – az Alföld északi peremén pedig Heves, Abaúj, Zemplén, Gömör, Sáros, később Torna, sőt Bihar megye és természetesen Borsod támogatásával, Miskolcon, a Pestről 1814-ben távozni kényszerült társulat, mely utóbb Kassára is ellátogat, sőt híre Erdélybe is eljut. Erdélyben ugyanis a kolozsvári társulat, miközben 1808 és 1810 között még Marosvásárhelyen, majd Debrecenben is megfordult, 1814-re végül is megszűnt; pártfogói megcsappantak, vagy színészei haltak el. A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett. Az 1820-as évek végére a Magyar Királyság területén számuk már eléri a tizenötöt. 1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot. 1833 végén éppen Vácott, Pápán, Máramarosszigeten, Szatmárban és Magyarbécsen, illetve a Győr megyei Bőnyben, valamint Abonyban tartózkodnak; utóbbi helyen a jómódú közbirtokosok hívására, akik vállalják a színészek kiteleltetését.

1833 végén azonban Budán jön létre társulat. Ez a kassai színház prózai színészeiből áll, akik az operai tagozat kolozsvári tartózkodása alatt maguk is útra kelnek. Útközben értesülnek arról, hogy Buda város a Várszínházat, akár csak jelképes összegért is, de már magyar társulatnak szeretné átadni. A második felvonásnak így ők és itt, ismét a fővárosban játsszák el utolsó, harmadik színét.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik.

A színjátszás stílusa és tartalma

Ám ez a kezdeti vékony bázis csakhamar szélesedett, s a nemesség mellé – összhangban a társadalmi mozgás általános tendenciáival – egyre inkább a magyar kispolgárság és a mezővárosi tehetős cívisréteg is felzárkózott a színház fenntartói közé. Már Kelemen László társulata is bennük látta bázisát, amikor kinyilvánította, hogy „nemzetünk közép és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem is ismer” kívánja „szeme elé tárni” a korszerű társadalmi magatartást.[43] Kelemen maga és a színészek zöme is ebből a rétegből jött. 1808-ban a hivatalos följegyzés szerint is ez adja a pesti magyar színjátszás közönségét: „itt lakó számos magyar mesteremberek és ezeknek házok népe, úgy nemkülönben a vásárok alkalmatosságával az országnak minden részéből összejönni szokott magyar hazafiak.”[44] A vándorlások során is ők tartják fenn a magyar színészetet Miskolcon vagy Székesfehérvárott, Kassán és Kecskeméten; Nagybányán pedig még önálló társulatot is létrehoznak 1796-ban. A mezővárosokban korunkban még ritkán állapodnak meg a vándorcsoportok, de ha mégis, itt az emelkedő paraszt-cívisrétegre számíthatnak.

A színház és a színjátszás követte a társadalmi ízlés változásait, s így a felvilágosult nemestől egyre inkább a polgár megtestesítésébe hajlottak át. Eredeti, magyar darab ritkán kerül színre (Bessenyei A filozófus; Szentjóbi Szabó Mátyás király stb.), többnyire a német kommersz darabokat adják, magyar átdolgozásban. A köznemesség és a városi kispolgárság sokban közös ízlésének ugyanis nem felelt meg a Kotzebue, Brohl vagy Stephanie darabok külföldi környezete. Így a fordítók erős átírásra kényszerültek, nemegyszer komikusan magyarítva a személyeket és a helyszínt. Kolozsvárott ugyan Schillert és Moliere-t is játszottak, ez azonban inkább csak kivétel volt, mintsem általános jellegzetesség.

A magyar színjátszás története második felvonása vidéki éveinek – melyeknek kibontakozása időben már a háborús korszak lezáródásával és az abszolutizmus támadásának korával, fordulata pedig egészében a reformkor előjátékával esik egybe – repertoárja, illetve az abban ábrázol magatartásmodellek már igen jellegzetesen utalnak vissza részint a világnak éppen a háborúk nehéz és mozgalmas évei alatt bekövetkezett kitágulására, részint a társadalmi bázisnak is éppen a vándorlások éveiben bekövetkező kiteljesedésére, végül pedig a kibontakozó nemzeti ellenállás által keltett szenvedélyekre. Az elsőre az „örök” emberi magatartásformákat a legmagasabb fokon bemutató klasszikus szerzők: Shakespeare, a kortársi német klasszikusok, ha lassan is, de kezdődő terjedése lesz a jellemző. A másodikra a német kommersz-kispolgári színművek, és mellettük az ebben kifejeződő ízlésre legjellemzőbb műfaj: a bécsi népi-tündéries vígjáték magyar változatának megjelenése és gyors elterjedése ad példát. A harmadikra Kisfaludy Károly hazafias ihletésű, már egyre határozottabban a romantika stílusában megjelenő magyar történeti színműveinek, később a vidéki magyar életet bemutató vígjátékainak hatalmas sikere a bizonyíték. Katona Bánk bánja még – úgy látszik – színpadon is nehéz és komor e korszaknak és közönségének; igaz, 1833-ban kassai előadását a cenzúra keze akadályozta meg.

A sajtó mint a kultúra szervezője

Magyar nyelvű időszaki színvonalas sajtót átmenetileg Pozsonyban és Kassán találunk, Debrecenben és Miskolcon még csupán hirdetési lapok jelennek meg.

Az oktatásügy intézményei

Megrettenve a francia forradalom hatásától, az udvar az akadémiákon és az egyetemen, főleg a kilencvenes években, sorozatos tisztogatási műveleteket hajtott Végre, több tanárt meghurcoltak. Az ürügy mindig azonos volt: egyház- vagy vallásellenes kijelentéseket tettek, forradalmi nézeteket hangoztattak. Megfosztották egyetemi katedrájától Koppi Károlyt, a világtörténelem tanárát és Kreil Antalt, a filozófia professzorát, mert atheista tanokat hirdetett; eljárás folyt Barics Béla, Haliczky András és Schedius Lajos ellen. Tichy György kassai akadémiai tanár ellen az volt a vád, hogy bírálta a cenzúrát, Deling János pécsi akadémiai tanárt azért jelentették fel, mert Kant tanait hirdette. Vizsgálat indult a debreceni és sárospataki kollégium ellen is azzal, hogy a diákok meg nem engedett könyveket olvasnak; a készmárki gimnázium igazgatóját pedig állítólagos katolikus egyházellenes kijelentéseiért állították fegyelmi bizottság elé. 1802-vel visszaállították a legmagasabb fokú római katolikus teológiai képzés céljára a 4 éves tanulmányi idejű hittudományi kart, és számára 8 tanszéket szerveztek. Követve a birodalom más teológiai fakultásain megindult konzervatív reakciót, csakhamar itt is energikusan hozzáláttak a konzervatív teológiai irányzatok visszaállításához. A jogi karon, ahol a tananyagot már az első Ratio Educationis államtudományi ismeretekkel bővítette, nemcsak a tanmenet maradt 1848-ig szigorúan kötött, hanem a tanárok is csak a kormányhatóságilag jóváhagyott, jogfilozófiai megalapozásában a 18. század már elavult természetjogára, a jog gyakorlatában pedig természetszerűen továbbra is a magyar feudális jog elveire épülő tankönyvek alapján voltak kötelesek előadni.

Míg az elsősorban ideológiai vonatkozású tudományokban ilyen módon az egyetem mereven konzervatív álláspontot képviselt, addig a vele szemben támasztott gyakorlati igényekre persze már rugalmasabban volt kénytelen válaszolni. Ez elsősorban az orvoskar vonatkozásában érvényesült, ahol már a II. József által bevezetett tanulmányi rend a 4 éves képzési időben közelebb hozta egymáshoz az orvosdoktori és a sebészmesteri, illetve az ezekre ráépülő szülész- és szemészmesteri képzést, s emellett külön kétéves tanfolyamot hoztak létre falusi felcserek, seborvosok számára is. Ez utóbbi tagolás megmaradt a második Ratio Educationisban 5 évre felemelt orvosdoktori és sebészdoktori képzés mellett is. 1813-ban pedig az új szigorlati rend a külön orvos- és külön sebészdoktori és az alacsonyabb fokú sebészmesteri képzés mellett, az utóbbival azonos szinten hozta létre a fogász-, a szemész- és a szülészmesteri, később a gyógyszerészmesteri képzést is.

A bölcsészkar az első Ratio Educationis értelmében még csupán a többi három kar számára előképzést adó, kötelező 2 éves tanfolyam volt, nemcsak sajátos filozófiai tárgyakkal, hanem a magyar és birodalmi történet, valamint az elméleti matematika, az elsősorban iparra és mezőgazdaságra alkalmazott gyakorlati mennyiségtan, a természetrajz és a kísérleti fizika tanításával együtt. Rendkívüli tárgyakként már kezdettől ide szorult azonban mindazon ismeretek oktatása is, melyek önálló tudományos színvonalú művelését az élet – persze ismét csak az abszolutizmus igényein átszűrt, ezekkel egyeztetett vagy éppen általuk kialakított – követelményei már szükségessé tették, és melyeknek a 2 éves kurzus kötelező tárgyai keretében kibontakozó specializált, tudományos színvonalú oktatása továbbfejlesztésüket jelentette. Így kapott idők folyamán külön tanszéket a történeti segédtudományok művelése, az egyetemes történet, az építészet, a földismeret, a hidrotechnika, a kísérleti fizika, a mechanika, a mezőgazdaságban stb. Ezen a renden a második Ratio Educationis is csak kevéssé változtatott; jellemző módon legfeljebb bizonyos reáliák oktatását csökkentette, de ugyanakkor már heti 1 órában elrendelve (a latin tannyelv változatlan fenntartása mellett) a magyar nyelv tanítását is, és kezdeményezve, illetve továbbfejlesztve a hidromechanika, a hidrotechnika, a térképrajzolás, bizonyos haditechnikai ismeretek, de a szépművészeti és irodalmi ismereteket adó esztétika oktatását is. Egyúttal bármely kar hallgatójának lehetővé tette azt, hogy e tárgyak bármelyikét is hallgassa. E fejlesztés természetesen ugyancsak nem állt ellentétben az abszolutizmus érdekeivel, már csak azért sem, mert itt is kötelező volt az államilag előírt tanmenetek és tankönyvek alkalmazása, jóllehet a nemegyszer igen silányan honorált tanári állások jó része nem is volt mindig betöltve.

Ugyanakkor azonban a második Ratio Edacationis megszüntette az elsősorban az egyetemi és az akadémiai, valamint gimnáziumi tanárok postgraduális utánpótlására szolgáló, az első Ratio Educationis által bevezetett, sőt II. József által a piaristákra kötelezővé is tett úgynevezett repetensi rendszert. Ettől kezdve a királyi gimnáziumok tanári utánpótlása gyakorlatban a római katolikus papi képzettségű személyek monopóliumává lett (bár ellene, mint láttuk, már az 1828–1830. évi munkálatok is tiltakoztak). E szervezetben a bölcsészkarhoz csatolva, de már nem ennek részeként, hanem külön intézményként működött ezenkívül az 1782-ben létesített Institutum Geometricum, a mérnöki intézet, mely elsősorban földmérőket, vízügyi szakembereket képzett, ennek kapcsán mechanikai ismereteket és térképrajzolást is oktatva. Az intézet azonban, melynek 3 éves képzési idejét a második Ratio Educationis 2 évre szállította le, fennállásának 70 évén át végig változatlan tanrendjével és tananyagával a kor növekvő követelményeinek már csak tökéletlenül, egyre kevésbé tudott megfelelni. Az orvoskarhoz csatolva – de ugyancsak nem részeként – hozták létre a II. József által 1782-ben alapított állatorvosi tanszék továbbfejlesztéseként 1799-től a pesti állatgyógyintézetet, korunkon át azonban mindvégig csak elemi előképzettségű személyek, főleg kovácsok 8, majd később 12 hónapos állatgyógyítási kiképzésére.

Az egyetem vonatkozásában az 1812-ig így kialakult újabb szervezet és tanterv a legmagasabb fokú oktatás viszonyait immár a polgári forradalomig megmerevítette. De nem téveszthető szem elől, hogy a felsőfokú képzettség igényét támasztó állásokra – az orvosdoktori pályát kivéve – korszakunkban – de már a 18. század óta is – nem csak az egyetem képesített. A teológia vonatkozásában a felsőfokú oktatás, a lelkészképzés, minden felekezet számára elsősorban saját papnevelő intézményeiben folyt. A lelkészek túlnyomó részét itt képezték. A protestánsoknál az egyetemi rangú teológiai fakultás hiányát külföldi, főleg német protestáns egyetemek látogatása pótolta, bár az abszolutizmus kormányzata ennek maximális szűkítésére törekedett, még arra is készen, hogy Bécsben protestáns teológiát állítson fel (ami még evangélikus vonatkozásban is nehezen ment, reformátusban meg éppenséggel meg is hiúsult). A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

Spira György

Augusztus havának fejleményei

És a helyzet akkor sem változott, amikor a magyar kormány megkezdte a délvidéki haderőnek részint honvédzászlóaljakkal, részint néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt – egymást váltó – nemzetőri alakulatokkal való megerősítését, s a sereg élére önálló parancsnokot is állított Bechtold Fülöp báró altábornagy kassai hadosztályparancsnok személyében.

Harcok az ellenség mellékhaderőivel

Egy hónappal később pedig immár három helyen is támadásba kezdtek a Felvidékkel határos ausztriai tartományokban összevont császári csapatok: a jobbszárnyon, a Morva alsó folyásának a vidékén ekkor újból Simunich lépett fel támadólag; középütt, a Jablunkai-hágón át most egy hasonlóképpen 5 ezres létszámú különítménnyel Christian Götz tábornok hatolt be az országba; s a balszárnyon, a Duklai-hágó felől 8 ezer ember élén Franz Schlik gróf altábornagy indított támadást, méghozzá olyan erővel, hogy csapatai a hadjárat ötödik napján, december 11-én már Kassát is elfoglalták, a következő napokban pedig a vélük szemben felsorakozott gyenge honvédcsapatokat egészen Miskolcig vetették vissza.

Görgei felvidéki hadmenete

S miután Guyon Richárd ezredesnek a feldunai hadtest előhadát képező hadosztálya február 5-én véres közelharcban megtisztította a Branyiszkói-hágót Schlik oda kikülönített csapataitól, majd 7-én Klapka is megindult délről Kassa felé, Schlik pedig mindezek következtében – hogy két tűz közé ne szoruljon – sietve elvonult Gömör és Borsod határvidékére, február 10-én Görgei és Klapka csapatai már össze is találkoztak Kassán.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Holott Dembiński önmagában véve igen ésszerű tervet dolgozott ki az ellenség felmorzsolására, számításait (intézkedéseiből kikövetkeztethetően) arra a feltevésre alapozva, hogy az ellenséges főerőket csak abban az esetben lesz képes megsemmisíteni, ha Windisch-Grätz január óta Pesten veszteglő csapatai Jellačić hadtestéhez hasonlóan maguk is kimozdulnak a főváros területéről, ez pedig csupán akkor fog megtörténni, ha Schlik Kassáról elvonult hadteste zavartalanul nyomulhat tovább délnyugat felé.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei.

A nemzetiségek csalódása

A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték.

Katus László

A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

Az ipari szakoktatás legmagasabb szintjét az állami ipariskolák – később felső ipariskolák – képviselték: 1872-ben alapították a kassait, 1879-ben pedig a budapestit. Ugyancsak magasabb fokú ipari előképzést nyújtott Fővárosi Iparrajziskola (1878) és a budapesti Iparművészeti Iskola (1880). A nők ipari szakképzésének feladatát 8 nőipariskola látta el. Az 1890-es években egy sor újabb középfokú ipari szakiskola létesült. A kereskedelmi tanulók oktatása az ipariakéhoz hasonlóan 3 éves tanonciskolákban történt. A középfokú kereskedelmi iskolák – később felsőkereskedelmi iskolák – tanulóinak száma 1867 és 1890 között megtízszereződött (296-ról 2960-ra emelkedett). Középfokú mezőgazdasági szakismereteket a keszthelyi, a debreceni, a kolozsvári és a kassai gazdasági tanintézet nyújtott, 1890-ben összesen 341 tanulónak.

A bányászat és a nehézipar

Vidéken az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság resicai gépgyára a legjelentősebb, ezenkívül a Bars megyei Vihnyén (Kachelmann), Kassán (Fleischer), Mosonban (Kühne) és Szombathelyen (Mayer) működtek nagyobb gépgyárak.

Orosz István

Az állattenyésztés fejlődése

Az igazi fellendülést a tejtermelésben a tejszövetkezetek megalakulása jelentette. Az első tejszövetkezet Vas megyében, Szombathelyen alakult 1882-ben. A tejet nemcsak Szombathelyen, hanem Bécsben is értékesítették. Rövid néhány éven belül a Hortobágyon, Aradon, Kassán, Pécsett is alakultak újabb társulatok.

Szőlő- és gyümölcstermelés

A 80-as években kezdődik Budapest és néhány nagyobb vidéki város (Pozsony, Kolozsvár, Kassa, Temesvár) zöldövezetének kiépülése is, nemegyszer bolgár kertészek közreműködésével.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

Magyarország népeinek települési viszonyai

A később elmagyarosodó városok (Kassa, Nyitra, Zólyom) 1880-ban még német és szlovák többségűek.

A magyarországi németek

Bár a német városi polgárság egy része – különösen a nyugati határszél városaiban – továbbra is híven őrizte „deutschungar” hagyományait, a kiegyezés utáni korszak egyetlen magyarországi német nemzetiségi politikusa, Edmund Steinacker, a 70-es években nagyobb siker nélkül próbálkozott Budapesten, Pozsonyban, Sopronban és Kassán a német polgárság modern nemzeti öntudatának kialakításával, német polgári párt szervezésével; e tárgyban írt cikkeinek nem volt szélesebb visszhangjuk.

Vörös Károly

A középiskolák

Körülbelül ugyaneddig a szintig emelkedett (s itt meg is rekedt) az állami ipariskola 4 középiskola után 3 éves, érettségit és egyéves önkéntesi jogot szintén biztosító iskolatípusa, melynek célja önálló, modernül képzett iparosok, művezetők, műszaki hivatalnokok kiképzése lett. Az első ilyen iskolát 1872-ben Kassán szervezték, ezt követte 1879-ben a mindvégig legdifferenciáltabb szervezetű (építészeti, gépészeti, vegyészeti, fém- és faipari szakosztályokkal működő) budapesti iskola; velük került egy szintre az 1880-ban alapított budapesti iparművészeti iskola is. Ám jellemzően az ilyen szintű és jellegű igények ipari vonatkozásban még szerényebb voltára, e három iskola összes hallgatóinak száma még 1890-ben sem érte el a 300-at. A mezőgazdaságban a középfokú oktatás igényeit az úgynevezett gazdasági középiskolák szolgálták: Keszthelyen (a Georgikon utódjaként), Debrecenben, Kassán, Kolozsmonostoron. Legalább 16 éves, s legalább 6 középiskolát végzett fiúkat vettek fel ide, akik két elméleti és egy gyakorlati év elvégzése után végbizonyítványt kaptak, mely ugyancsak megadta a jogot az egyéves önkéntességhez, és a végzettek értelmiségi voltának hivatalos elismeréseként a községi választójognál adójuk kétszeresen számíthatását, ezáltal megkönnyítve számukra a községi virilisták közé, s így a képviselőtestületekbe való bejutást.

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak.

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

Az összegyűjtött anyag néha roppant gazdag, mint Kassa vagy Kolozsvár széles regionális gyűjtőkörű múzeumaiban, de korunkban többnyire még csak a szerény kezdeteknél tartunk, a személyi ellátottságot tekintve is: általában egy-egy tanár kezeli a gyűjteményeket, mellékfoglalkozásban, a hivatalsegéd alkalmi támogatásával.

Katus László

A munkaerő

Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

Mindössze 1321 km maradt három magántársaság – a Délivasút, a KassaOderbergi Vasút és a GyőrSopronEbenfurti Vasút – tulajdonában, de ezek sem versenyezhettek az államvasutakkal, sőt alkalmazkodni kényszerültek annak üzleti és forgalmi politikájához.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár.

A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.

Említhetnők még Pécs, Győr, Kassa s számos ipari centrum példáját. Fényes Elek 1839-ben 126 város lakosságának csaknem felét, 47%-át találta magyarnak, és ez akkor már felülmúlta az országos arányt. Hetven év múlva ugyanebben a 126 városban 70%-ra emelkedett, az, összes városban pedig 76 – amíg a vidéki lakosság sorában csak 48 – százaléknyi volt a magyarság aránya.

1905. szeptember 15.

Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba.

Dolmányos István

Az 1907. évi kiegyezés

A kassaoderbergi és az úgynevezett dalmát vasúttal kapcsolatban osztrák részről kihasználták a tarifaemelési lehetőségeket, s a következő évi annexiós válság okozta többletkiadások megnövelték a kvóta abszolút összegére támasztott igényt.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Az 1907. március 31-től április 1-ig összeülő pártkongresszuson Preusz Mór kassai küldött kifogásolta, hogy amikor a kormány felrúgja a törvényeket, a pártsajtó törvényességre hivatkozik: „…minthogy kivételes állapotokat teremtettek velünk szemben – mondta –, nekünk is módunkban lett volna erőnk tudatában sikeresen visszaverni a kormány támadását, ugyancsak kivételes eszközökkel.”[45]

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus] című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A mezőgazdasági szakemberképzést szolgálta az Állatorvosi Főiskola (1899-től), a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (1906-ban 3 éves képzésre tért át) s a vele együtt akadémiai szintre emelt keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári mezőgazdasági tanintézetek is. A különböző hitfelekezetek lelkészképzését összesen 44 hittudományi főiskola szolgálta. Az ország egyetlen magyar nyelvű katonatisztképző intézménye a Ludovika Akadémia volt (1872-től).

A felsoroltak mellett a felsőoktatási intézményekhez tartoztak a polgári iskolai tanárképzők, az 1899-ben alapított Keleti Kereskedelmi Akadémia, az 1900-ban, majd az 1902-ben létrehozott budapesti, illetve kolozsvári Kereskedelmi Akadémia s az 1912-ben létesített fiumei Kiviteli Akadémia a gyorsan növekvő gazdasági-kereskedelmi élet speciális káderszükségleteit volt hivatva kielégíteni.

A felsőoktatási intézmények számbeli növekedése együtt járt nagyszabású épületcsoportok kialakításával, új egyetemi és főiskolai épületek megépítésével. A századfordulón épült fel – Wlassics Gyula kultuszminisztersége idején – a budapesti egyetemi klinikák tömbje. 1909–1910-re készült el a Műegyetem lágymányosi épületcsoportja; a korábbi műegyetemi épületeket a Múzeum körúton és az Esterházy utcában a tudományegyetem kapta meg. A fejlesztés azonban mindig elmaradt a rohamosan növekvő szükségletektől; az egyetemi-főiskolai oktatásnak szinte állandó problémája volt a helyhiány, a túlzsúfoltság. A növekedés gyors ütemére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a századforduló után mind határozottabban vetődött fel második, sőt harmadik műegyetem felállításának terve (Temesvárott, illetve Kassán), továbbá közgazdasági egyetem és főiskolai szintű mezőgazdasági szakemberképző intézet létrehozása is. A tervek megvalósítását azonban az első világháború meggátolta.

Galántai József

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

A pécsi felkelés ellen a 19. honvéd gyalogezred egyik zászlóalját nyomban bevetették; a magyar honvédséget ekkor még „megbízható” alakulatnak tekintették. „Valóságos ütközet fejlődött ki – írja Hajdú Gyula, a harc szemtanúja –, géppuskák lőttek géppuskákra. Foglyokat ejtettek kölcsönösen.”[46] A felkelők ellen bevetették a 3. honvéd huszárezred pécsi alakulatát is. Mivel ez is kevésnek bizonyult, ellenük vezényelték a frontra tartó kassai 9. honvéd gyalogezred alakulatait. A levert felkelést véresen megtorolták.

Siklós András

Szlovákia

November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[47]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[48]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[49]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[50]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[51]

Miután a december 3-i levél a kiürítendő terület határát nem közölte, Hodža és Bartha december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Az ideiglenes megállapodás újabb bonyodalmak forrásává vált, mert ezt a prágai kormány érvénytelennek minősítette, és a Versailles-ban ülésező Legfelsőbb Haditanács végül is december 22-én egy ennél délebbre húzódó vonal mellett döntött. (Az előző fejezetben már ismertetett döntés Szlovákia ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg.)

A Csehszlovákiának ítélt területek kiürítése január végére fejeződött be. Ennek során harcokra csak ott került sor, ahol egyes alakulatok a kormány utasítása ellenére is ellenálltak, vagy ahol a csehszlovák katonaság megpróbálta átlépni a december 6-i, később a december 22-i vonalat is. A december 22-én megállapított demarkációs vonal által határolt területen az 1910. évi magyar statisztikai felvétel adatai szerint a lakosság 58,2%-a, az 1919. évi csehszlovák népszámlálás szerint a lakosság 63,3%-a volt szlovák anyanyelvű. A magyar anyanyelvűek számát e statisztikák 28,9, illetve 27, a német anyanyelvűekét 6,8, illetve 4,7, az ukrán anyanyelvűekét 3,8, illetve 4,5%-ban adták meg.

Szlovákia birtokbavételével egyidejűleg a cseh hadsereg Cseh- és Morvaország németlakta területeire is bevonult, és az addig ott működő német-osztrák tartományi kormányokat eltávolította. Az osztrák államtanács, mely e területeket Német-Ausztria részének tekintette, népszavazást javasolt, de e javaslatot a francia, később az angol és az olasz kormány is ugyanúgy elutasította és figyelmen kívül hagyta, mint ahogy elutasította a magyar kormány hasonló indítványát is.

Szlovákia megszállásában december és január folyamán már nemcsak az addigi – szlovákokkal kiegészített – önkéntes alakulatok vettek részt, hanem az Olaszországból időközben beérkező, olasz tisztek vezetése alatt álló légionisták is. A mintegy 20 ezer főt számláló, Olaszországban felszerelt és olasz tisztek vezetése alatt álló légiós hadtest a csehszlovák hadsereg legjobb, legfegyelmezettebb részét alkotta.

A csehszlovák katonaság bevonulásával párhuzamosan megkezdődött a polgári közigazgatás kiépítése is. Šrobár vezetésével Zsolnán december 10-től szlovák minisztérium működött, mely később, február 11-én Pozsonyba tette át székhelyét. Šrobár azzal a feladattal érkezett, hogy az állami életet a csehszlovák kormány megbízottjaként megszervezze, és „rendet teremtsen”. A teljhatalommal felruházott minisztérium munkájában a szociáldemokraták (Emanuel Lehocký) is részt vettek. Šrobár egyik első intézkedése a tanácsok és a nemzeti bizottságok feloszlatása volt.

Miután december folyamán a kiürítéssel járó bizonytalanság és zűrzavar következtében a tömegmozgalom újult erővel jelentkezett, a nem szlovák nemzetiségű földbirtokosok, a magyar és a német burzsoázia is várakozással fogadta a csehszlovák hadsereg, különösen az olasz tisztek és az olasz egyenruhában érkező légionisták megjelenését.

Kassán a fokozódó zűrzavartól megrettent kormánybiztos maga kérte a csehszlovák alakulatokat arra, hogy a rend helyreállítása céljából ne január 1-én – amint a tervekben szerepelt –, hanem már december 29-én vonuljanak be a városba.

Hajdu Tibor

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

A következő napok újabb sikereket hoztak: 31-én Rimaszombatot és a Kassa felé vezető úton Edelényt foglalták el.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Június 2-án a Vörös Hadsereg nyugati szárnya elérte Nyitrát, a keleti mintegy 30 kilométerre megközelítette Kassát. A román csapatok, miután a Budapest elleni támadásra nem kaptak engedélyt, a Miskolc és Kassa körüli harcok pedig csak veszteségeket hoztak nekik, 3-ára virradóra teljesen kiürítették a Tisza jobb partját, lerombolva maguk mögött a hidakat. Emiatt nem sikerült a Stromfeld parancsára másnap megkísérelt átkelés a Tiszán, melynek közvetlen célja Nyíregyháza visszafoglalása lett volna.

Érsekújvár elfoglalásával a hadjárat nyugati irányban elérte csúcspontját. Ha már ekkor itt összpontosították volna a Tisza vonalán hiába támadó vörös csapatokat, akkor megnyílt volna az út Pozsony felé. A döntés elhúzódását a Pozsonyt védő Mittelhauser francia tábornok ügyesen fel tudta használni a védelem és az ellentámadás előkészítésére. A front középső, Besztercebánya és Kassa közötti szakaszán, az Alacsony-Tátra előtt megtört a támadás lendülete. A Landler-hadtestet viszont nem lehetett megállítani: a városokban és falvakban sorra alakuló helyi tanácsok és önkéntes csapatok támogatásával nyomult előre; e hadjáratban szokatlanul kemény harcban áttörte az ellenség frontját, és 6-án bevonult Kassára. Sárospatak elfoglalásával lényegében sikerült elvágni a csehszlovák hadsereg ruténföldi csoportját.

Mikor június 77-én a Budapesti Munkástanács ünnepi ülésre jött össze, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Selmecbányát és Zólyomot is. Míg a Dunántúlon alábbhagytak a Vörös Hadsereg hátországát nyugtalanító ellenforradalmi lázadások, Szlovákiában a rendkívüli állapot kihirdetése ellenére egyre nagyobb méreteket öltöttek a csehszlovák hadsereg mögöttes területein támadt munkásfelkelések. Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

A munkástanács ülésén Böhm méltatta Kassa elfoglalását. Úgy tűnt, hogy a Tanácsköztársaság helyzete jobb, mint bármikor.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A gyors előretörésnek azonban negatív oldala is volt: meghosszabbította az amúgy is szétforgácsolt Vörös Hadsereg frontját anélkül, hogy megsemmisítette volna az ellenséget, amely – ha tehette – ügyesen kitért a döntő ütközetek elől. Így a döntés elhalasztódott, s a hadműveletek középpontjába végül a MiskolcKassaEperjes irányú támadás került; a helyzetnek a haditerveknél erősebb dinamikája a viszonylag kisebb ellenállás vonalán vitte előre az északi hadjáratot.

A csehszlovák hadvezetés a kassai vereség után fő erejét Pozsony védelmére koncentrálta. Június 7-én nagy túlerőt összpontosítva ellentámadást indított, és visszafoglalta Érsekújvárt. Némi területnyereségen kívül azonban nem ért el nagyobb eredményt. Kassától északra a helyi dolgozók fegyveres felkelésétől támogatott 6. vörös hadosztály 9-én bevonult a sietve kiürített Eperjesre. Ezzel Kelet-Szlovákiából a Vörös Hadsereg kiverte az ellenség fő erőit, és most már dönteni kellett: Pozsony vagy a Tiszántúl irányába folytassa-e a támadást. Ekkor érkezett meg Clemenceau-nak, a párizsi békekonferencia elnökének jegyzéke, amelyben felszólította a Tanácsköztársaságot: „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok feltétlenül el vannak határozva, hogy haladéktalanul a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak, hogy kényszerítsék Magyarországot az ellenségeskedések megszüntetésére„.[52] A jegyzékben kilátásba helyezett „legszélsőbb rendszabályokon” az általános intervenciós támadás megindítását kellett érteni. Ha viszont – úgymond – a Tanácsköztársaság teljesíti a győztes hatalmak kívánságait, akkor képviselőit meghívják a békefeltételek aláírására.

A kormányzótanács visszás helyzetbe került: a meghívás 77 napos élethalálharc eredménye volt; az ára viszont lemondás a fegyverrel kivívott pozíciókról, de még ennél is többről, a jegyzékben követelt visszavonulás esetén a magyar nép önrendelkezési jogáról. Végeredményben mégsem lehetett nem elfogadni. A Tanácsköztársaság számára ugyanis az ezzel járó diplomáciai elismerés több volt puszta formaságnál, nemcsak jogi elismerést jelentett, hanem a valóságos hadiállapot megszüntetését, a fennmaradást.

A békeszerződést alá kellett írni, és a békekonferencia döntéseit el kellett fogadni, de a Tanácsköztársaság számára a döntés igen nehéz volt. A közvélemény nagy része nem értette meg az aláírás elkerülhetetlenségét. A tisztikar számára júniusig a kormányzótanács az egyetlen magyar kormány volt, amely függetlenül társadalmi céljaitól, harcolt a békediktátum ellen. A „második” kormány Szegeden már alternatívát jelentett, s legalábbis kérdéses volt, hogyan választ a Vörös Hadsereg tisztikara, ha az új határok elfogadásával a harc számára értelmetlenné válik.

A Clemenceau-jegyzék látszólag a Tanácsköztársaság győzelmei által elért status quo elismerését jelezte, a valóságban éppen az ellenkezőjéről volt szó: Párizsban elhatározták, hogy lezárják a magyar kérdést, s egyúttal véget vetnek a magyarországi forradalomnak; ezért provokálták a jegyzékkel, így biztosítva lélegzetvételnyi szünetet a csehszlovák hadseregnek. A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.[53]

Senki sem hihette, hogy ezt a választ Clemenceau elfogadja. A tanácskormány a várható új jegyzékváltásig rendelkezésre álló néhány napot katonai helyzete javítására igyekezett felhasználni.

Stromfeld a vezérkarban folytatott viták után átdolgozta haditervet. „Az általános helyzet megköveteli, hogy mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon.”[54] A terv szerint az ellenség fő erejét Léva és a Duna közötti kis területen döntő csatára kényszerítve frontális támadással kell megverni, majd elfoglalni Pozsonyt, Nagyszombatot és Trencsént. Június 15-e, amikor az új offenzíva megindult volna, a csehszlovákiai választások napja volt, Bécsben pedig e napon akart Kun teljhatalmú megbízottja, Bettelheim Ernő az osztrák kommunista párt fegyveres tüntetésével új forradalmat kiváltani.

A haditerv jó volt, azonban elkésett. Az átcsoportosítás napokat vett igénybe, s ez nem a Tanácsköztársaságnak kedvezett. Az átcsoportosítás idején a hadműveletek lanyhultak, aminek fő oka nem a jegyzékváltás volt, hanem a 12 napos offenzívával, az átcsoportosítással járó kimerültség és a nagy veszteségek.

A Vörös Hadsereg június 10-én tetőzte be győzelemsorozatát: a MÉMOSZ-zászlóalj, élén Vági Istvánnal, bevonult Bártfára, az 5. hadosztály heves harc után elfoglalta Rozsnyót. A Vörös Hadsereg északon elérte Galícia, vagyis az új Lengyelország határát. Az ellenség ruténföldi csoportja harcképességét megőrizve a Laborcon túlra, Csap felé vonult vissza, s a Szepességbe húzódott csapatokkal együtt szükségessé tette a III. hadtest egy részének hátrahagyását a SátoraljaújhelyKassaBártfa vonal védelmére.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A kisalföldi offenzíva előkészítésének napjaiban helyi harcok folytak, egyrészt Kassától keletre és nyugatra, másrészt a Kisalföldön, ahol folytatódott a csehszlovák csapatokat vezénylő Mittelhauser francia tábornok ellentámadása.

Lábjegyzetek

  1. MOE IX. 199.
  2. Szádecky Lajos, Báthory István és egy magyarországi összeesküvés. Bp. 1886. 855.
  3. MHHS XXX. 245.
  4. Benda KálmánKenéz Győző, Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharc első hónapjairól. Évk: DM 1969–70 178.
  5. Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. Okmánytár. 69–70.
  6. Corpus Reformatorum XXXII. 1159. Magyarul: Kálvin János, A keresztyén vallás alapvonalai. Fordította Nagy Károly. Budapest, 1903. 431–432.
  7. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 105.
  8. Ugyanott, 108.
  9. Az Nagí Calvinus Ianosnac hiszec egy Istene. Nagyszombat, 1609.
  10. Bethlen Gábor emlékezete. Szerkesztette Makkai László. Budapest, 1980. 92.
  11. Szilágyi Sándor, I. Rákóczi György. Budapest, 1893. 143.
  12. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK 1956. 73.
  13. Ugyanott, 73.
  14. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 346.
  15. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK. 1957. 188.
  16. Corpus Iuris Hungarici 1647:LXXXII. törvénycikk
  17. MOE X. 636.
  18. Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kori társadalomban. 1566–1767. Budapest, 1969. 242.
  19. A katolikus rendek felterjesztése, Pozsony, 1662. szeptember 4. Fabó András, Az 1662-diki országgyűlés. Budapest, 1874. 179–180.
  20. A fentiekre: Wesselényi Ferenc levele Csáky Ferencnek, 1666. január 15. Országos Levéltár P 71 Csáky levéltár fasc. 259/c.
  21. Staatarchiv Hungarica Specialia, fasc. 324/a fol. 26.
  22. A Szepesi Kamara rendelete Gönc város tanácsához, illetve Berdóczy Istvánhoz, a Kamara gönci udvarbírájához, 1672. február 8., 14., június 14. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 244 Minutae, rksz. 2596.; Berdóczy István gönci udvarbíró jelentése a Szepesi Kamarának, 1672. július 6., 20. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 254 Representationes, informationes et instantiae, rksz. 3221. (régi számozás).
  23. Szepesi Pál levele Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 15. TML VI. 300–301.
  24. Kende Gábor és Szepesi Pál levele Teleki Mihálynak, Böszörmény, 1672. október 27. TML VI. 382–384.
  25. TT 1899. 375–376.
  26. Idézi: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. II. Budapest, 1889. 6.
  27. Géczy István levele Thökölyhez, 1682. november 1. Országos Levéltár G szekció, Thököly-szabadságharc levéltár II/1.
  28. Idézi: Kerekes György, Kassai polgárok zaklatása a XVII. század közepén. Budapest, 1915. 31.
  29. Kassa város tiltakozása a császári katonaság bevitele ellen, 1663. április. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 199 Wesselényi levéltár, fasc. 8.
  30. Kassa követei a nádornak. Országos Levéltár P 125 Esterházy Pál nádor iratai 81/5850.
  31. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  32. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  33. Rákóczi Tükör I. 128.
  34. Ugyanott I. 518.
  35. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.
  36. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  37. Ugyanott 972–973.
  38. Martin Schwartner, Statistik des Königreichs Ungern. Pest, 1798. 112–113.
  39. Ugyanott.
  40. Horánszky Lajos, Bacsányi János és kora. Budapest, 1907. 182.
  41. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. X. Budapest, 1900. 205.
  42. Csetri Elek, Napóleon híre Erdélyben. Korunk (Kolozsvár), 1969. 1703.
  43. Idézi: Bayer József, A nemzeti játékszín története. I. Budapest, 1887. 84.
  44. Idézve: ugyanott 371.
  45. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XIV. pártgyűlésének jegyzőkönyvei, Budapest, 1907. 114.
  46. Hajdú Gyula, Harcban az elnyomó és megszállók ellen. Pécs, 1957. 199.
  47. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  48. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  49. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  50. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  51. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  52. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 670.
  53. Ugyanott
  54. A magyar Vörös Hadsereg. Szerkesztette Hetés Tibor. Budapest, 1959. 363.

Irodalom

Újabban újonnan feltárt bécsi, budapesti, kassai stb. levéltári források alapján J. Bérenger több munkájában foglalkozott az 1681. évi országgyűléssel: La Hongrie des Habsbourgs au XVIIe siecle. République nobiliaire ou monarchie limitée? (Revue Historique 1967); Les „Gravamina”, Remonstrances des dietes de Hongrie de 1655 a 1681. (Paris, 1973); Finances et absolutisme autrichien dans la seconde moitié du XVII siecle (Paris. 1975. – főként 301–310).

A behódolás a töröknek, más szóval a törökkel való viszony tartós rendezésének a nemesi érdekeket biztosító felfogása volt az alapja már Wesselényi nádor 1666. augusztus 27-i tervezetének is (lásd az 1. alfejezet vonatkozó szövegét és jegyzetét). Ugyanez az igény jutott kifejezésre az 1683. januári kassai gyűlés nevében a Portára beküldött Szirmay István követi utasításában is: Egyetemi Könyvtár Kézirattára Hevenessi-gyűjtemény. LXXV/13;

Ami a felső-magyarországi olasz kereskedőket illeti, számos kiadatlan levéltári forrás bizonyítja, hogy Thököly államhatalma ellenségesen lépett fel velük szemben. Így fennmaradt Thökölynek egy 1682. november 1-én kelt rendelete, mely a kassai olasz kereskedőket 6 ezer forint váltság fizetésére kötelezte, amit ha nem fizetnének meg, összes javaik elkobzását rendelné el: Štátny Archiv Košice, Collectio Schwarzenbachiana. 9801. Jellemző ezzel kapcsolatban a Thököly-párti Keczer András tanúvallomása is a felkelés bukása után: az új körülmények között azzal mentette Thököly alatti magatartását, hogy — mint állította — a fejedelemmel is vitába szállt, ellenezve az olasz kereskedők kitiltását az országból (Egri Káptalan hiteleshelyi levéltára. Protocollum extraseriale. AH/756. 1685. november 18.).

Kassa polgárságának és iparának történetére a 17. század második felére vonatkozóan a nagyon nagy számú forrásközlésből és feldolgozásból: e-e, A kassai kereskedők céhszabályai (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897); Kerekes György közleményei: Kassa küzdelme a szepesi kamarával 1652-1653-ban (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Wesselényi nádor három levele, 1659–1660. (Történelmi Tár 1904); Görögök Kassán a XVII. században (Századok 1911); Kassa árumegállító jogának felújítása és kihirdetése, 1672–1688. (Századok 1912); Kassa város gazdálkodási viszonyai a XVII. században (Budapest, 1912); A kassai polgárok zaklatása a XVII. században. Adalékok a magyar városfejlődés akadályaihoz (Budapest, 1915); H. Mihalik József, Kassa város ötvösségének története (Archeológiai Közlemények, 1898); Pettkó Béla, Kassa város jegyzőkönyvéből, 1553–1707. (Történelmi Tár 1909);

Kassa védelméről Kemény Lajos, Adalékok Kassa ostromához (Hadtörténelmi Közlemények 1914); Kerekes György, Kassa 1706-i ostroma (Uránia, 1915). Az ostrom körülményeit Rákóczi Emlékiratainak állításait is kiigazítva tisztázta Esze Tamás, Esze Tamás és Kassa (A kassai Batsányi Kör évkönyve, 1965–1968. Bratislava, 1969. 111–132).

Kiadványok