Katolikus expanzió

A Múltunk wikiből
1721
A piaristák – kiszakadva a lengyel rendtartományból – megszervezik önálló magyarországi rendtartományukat.

A művelődés szektorainak áttekintését az egyházakkal kell kezdenünk. Azért is, mivel a vallási ideológia, világnézeti alapként, mindegyik szektorban érvényesült úgy, hogy ekkor még a viszonylagos haladás az új is csak ezen belül, nagyrészt vallási köntösben jelentkezett. De még inkább és főként azért, mivel az egyház, mindegyik változatban, szervezetileg is közvetlenül átfogta még az iskolát és nagyrészt a tudományt, irodalmat, művészetet.

A visszatekintők figyelmét a feudális egyházak egymással vívott harca köti le elsősorban. Az ellenreformáció 17. század végi, erőszakos fejezete lezárult. De a katolikus egyház a Habsburg-hatalomra támaszkodva minden lehetőt megtett protestáns versenytársainak visszaszorítása érdekében. Az üldözés, ha az erősebb gyötri a gyengébbeket, felháboríthatja a késői szemlélőt. De nem változtat azon, hogy a feudális egyházak önmagukat mind szent öncélnak tekintik, és csak feltételeik alakulása szerint üldözöttek vagy elnyomók. A lényeges frontvonal nem szükségképpen köztük húzódik, hanem mindegyiken belül a régi és az új, vagyis ekkor a feudális ortodoxia és a korszerűbb tendenciák között. Ezek belső arányait pedig alapvetően a társadalmi erőviszonyok döntik el minden felekezeten belül.

A katolikus egyház uralkodó helyzetet élvezett, nagy erőforrások birtokában. Időszakunkban nagyméretű újjászerveződés és expanzió jellemezte. Ebben a nyugati egyházmegyék jártak az élen. Némi fáziskülönbséggel követték azután őket a többiek. A székhelyeken előbb-utóbb megindult az új apparátus és a hozzá szükséges feltételek: püspöki rezidenciák, székesegyházak, káptalani házak, konviktusok kiépítése. Ezzel együtt járt a székeskáptalannak mint a püspök tanácsadó, segítő egyházkormányzati szervének újjászervezése, ahol folyamatossága megszakadt. Az egyházmegyei központok fontos teendői közé tartozott a helyi utánpótlást biztosító papneveldék szervezése és még inkább a plébániák hálózatának hiánytalan működtetése, hiszen alapvetően e szervezeten át tudta az egyház fő társadalmi funkcióját, a társadalom széles rétegei mentalitásának irányítását végezni. A háborús időkben sok plébánia elpusztult. A töröktől visszafoglalt falvakban még düledező, kis templom. sem mindenütt akadt. Ekkor kezdték őket újjászervezni, felszerelni, ellenőrizni, buzgóbban vizitálni és számukat gyarapítani. A győri püspökség négy Sopron megyei főesperességének eleve kiépültebb területén a plébániák száma időszakunkban 93-től 113-ra, vagyis több mint 20%-kal nőtt. A kormányzat az egyházi apparátus e részét különös mértékben igyekezett anyagilag is támogatni. III. Károly ismételten biztatta a püspököket új parókiák alapítására, a nagyobbak felosztására, templomok, iskolák építésére. E célt követte a lelkészpénztár (cassa parochorum) alapításával (1733) is.

Az udvarnak a püspöki kinevezésekre, természet szerint, igen nagy befolyása volt. De azok körét, akikből választhatott, az adott társadalmi és politikai viszonyok korlátozták. Különös előnyben részesültek a magyar főúri családok tagjai, akik rokonságuk megsértése nélkül nehezen voltak mellőzhetők. Az udvar eleinte, III. Károly alatt, nemegyszer adott magas egyházi posztokat olyan külföldi uraknak is, akiknek kegyet akart osztani. Az esztergomi érseki széken 1707–1721 között Keresztély Ágost szász herceg és bíboros, egyben győri püspök ült. A váci püspökség 1717–1756 közt egymás után két Althan gróf kezén volt. Az ilyen eset azonban már elég kivételes lett, mióta a rendek óhajára Mária Terézia az 1741. évi 15. törvénycikkben ígéretet tett arra, hogy a főpapi javadalmakat csak magyar honos egyházi férfiaknak adja. S már kezdettől fogva találkozunk az egyházmegyék élén egy sor magyar feudális nagyúrral. Ilyen volt Esterházy Imre gróf (1663–1745), aki pálos szerzetesből lett váci, majd veszprémi püspök és 1725-ben esztergomi érsek. Vagy Csáky Imre gróf (1672–1732), bíboros, nagyváradi püspök, kalocsai érsek, Szepes, Bács és Bihar megyék főispánja, aki – a kormányzat tanácsadójaként – többet forgolódott Bécsben vagy Pozsonyban, mint Nagyváradon, valamint öccse és utóda, Csáky Miklós gróf, aki 1737-ben a birtokszervezést és építkezést tényleg elkezdte Nagyváradon, majd folytatta Kalocsán, míg végre az esztergomi érseki székbe került (1745). Egerben Erdődy Gábor gróf (1684–1744), majd Barkóczy Ferenc gróf (1710–1765), a későbbi esztergomi érsek (1761-től) kezdte meg, majd időszakunk végén, 1762-től Esterházy Károly gróf, Imre érsek unokaöccse folytatta még nagyobb mértékben a nagy, barokk városformáló építkezést. Egy-egy nagyobb és gazdagabb egyházmegye annyi birtokot, oly sokrétű hatalmat és anyagi erőt összpontosított a püspök kezén, hogy az, ha szervező tehetsége volt, valóban az emlékek sorával örökíthette meg nevét. S ha a püspökök közt akadt néha egy-egy nagy ambíciójú köznemes, mint Padányi Bíró Márton 1744-től Veszprém élén, az sem a szervező munka irányításában, sem a hatalmi eszközök alkalmazásában nem maradt el a született nagyurak mögött. A parasztszármazású pécsi püspök, Klimó György, aki inkább tudománypártolásával tűnt ki 1751 után, a ritka kivételek közé tartozott.

A kép világos. Ez a klérus, főnemesi vezetőivel, köznemesi kádereivel és minden más utánpótlásával együtt alapvetően a magyar feudális uralkodó osztályt képviselte. Pontosabban szólva annak katolikus többségét, amely a rendi hatalomnak és a Habsburg-udvarnak együtt híve. Míg Franciaországban a barokk művelődés politikai vetületét tekintve abszolutista szellemű, addig itt, más társadalmi és politikai feltételek között, a rendi dualizmus államelméletét képviseli, amely a király és a rendek hatalmi kettősét békés egyensúlyban, nyugalmi helyzetben képzeli, és mindezt vallásos ideológiával burkolja be.

E felfogás variánsaival találkozunk akkor is, ha a szerzetesrendek, s élükön a jezsuiták, működését vesszük szemügyre. A társadalomszervező, tömeghatást keltő módszerek, szónoklatok, a vallásos propaganda, lelki gondozás, búcsújárások, csodatévő kegyhelyek, kongregációk, vallásos társulatok, színjátékok és főleg az oktatás terén övék volt a legaktívabb szerep.

A jezsuiták 1711 után megnőtt befolyással tértek vissza a száműzetésből, amelybe Rákóczi küldte őket. Újabb támaszpontokat szerveztek messzi délkeleten is. Temesvárt mindjárt a visszafoglalás után (1717), Erdélyben pedig Nagyszebenben, Brassóban mindjárt a püspökség feltámasztása után (1716) állították fel új rendházukat.[1] 1750 körül 19 rendházban és 10 missziós házban 884 jezsuitát találunk az ország területén. E szám az akkori viszonyok közt magában véve is jelentős. Még jelentősebb azonban, hogy a szervezettség, fegyelem, céltudatosság és az adott társadalomban bevált módszerek alkalmazása megsokszorozta e garnitúra működésének hatásfokát.[2]

Múlt századi történetírásunk a jezsuitákat mint a Habsburg hatalmi önkény végrehajtóit tartotta számon, akik a nemességgel, a nemzettel szemben álltak. Legújabb irodalomtörténeti kutatásunk viszont éppen ellenkezőleg arra az eredményre jutott, hogy most a késő feudális rendi viszonyok fenntartásának érdeke a jezsuitákat a köznemességgel hozta volna közös frontra. A jezsuiták eszerint a világi főpapokkal, a köznemesek az udvari főnemességgel, vagyis mindketten a bécsi abszolutizmus híveivel kerültek szembe. A század első felében azonban zömmel a magyar egyházi és világi főnemesség is a hazai rendiségnek képviselte Habsburg-párti változatát a rendi dualizmuson belül. Annyival is inkább, mivel tényleg abszolutista tendenciákról a Habsburg-monarchia államvezetésében ekkor csak a század derekától, vagyis a felvilágosult változat első jeleinek felbukkanásától kezdve beszélhetünk, és ezekkel a hazai főpapság élesen szembefordult. A jezsuiták pedig miért ragaszkodtak a Habsburg-monarchia egészét átfogó, közös rendtartományhoz, a bécsi központhoz, ahelyett, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan külön magyar rendtartományt szerveztek volna? S a nemesség miért fordult el a piaristák kedvéért a század derekán oly szembetűnően a jezsuitáktól, ha ezek voltak igazi fegyvertársai?

A valóságban a jezsuita rend a Habsburg-monarchia és Magyarország tekintetében a maga régi, mereven vallásos világképén belül azt a késő feudális rendi dualizmust képviselte, amelynek központját a Habsburg uralkodó, kiegészítő ellensúlyát a nagy gépezet harmonikus egészén belül a rendi hatalom adta meg. A mechanizmus működtetésében e felfogás szerint nagy szerep jutott a klérusnak, és különösen a jezsuita rendnek, amely fegyelmezett élcsapatként, sok tekintetben már önálló erőnek, irányító elitnek hitte önmagát. S régi, egyre elmaradtabb eszményeit védte minden irányban akkor is, midőn a bécsi kormányzat részéről a felvilágosult abszolutizmus, Magyarországon pedig a felsőbb nemesi rétegek erősödése következtében először a világi főpapok, az új rokokó igények, majd utóbb a kezdődő nemesi felvilágosodás tendenciái vették tűz alá.

Most, időszakunk elején azonban még javában folyt a jezsuita propaganda, a szó, az írás, az iskola minden eszközével a nemesség ideológiai besulykolása. S azért folyhatott ily nagy és maradandó sikerrel, mivel a jezsuiták a Habsburg-hatalom iránti feltétlen hűség alapigényét kitűnő politikai-lélektani érzékkel egybeötvözték a feudális nemesi osztályöntudat. a rendi „nacionalizmus” bizonyos jelszavainak és elemeinek magasztalásával. A rendi hagyományok bizonyos mértékű átfogalmazása persze elkerülhetetlen volt ehhez, teljes megtagadása azonban szükségtelen. A rendi függetlenségi mozgalmak rebelliónak minősültek; ennek gyanújától ekkor, szorult helyzetükben, a protestánsok is igyekeztek elhatárolódni. A Regnum Marianum koncepciója azonban, amely szerint Magyarország, első szent királyának, a Habsburgok elődjének felajánlása folytán Mária országa lett, és így égi hatalmak különös pártfogását élvezi, nem volt a katolikus nemes számára elfogadhatatlan. S nem volt elfogadhatatlan a Mátyás-hagyomány olyan átalakítása sem, amellyel egyebek közt egy névtelen jezsuita kiadvány próbálkozott: a bátorság, okosság és más királyi tulajdonságok mellett első helyen a vallásosságot, sőt vallási türelmetlenséget emelve ki (Idea principum. 1713). Hiszen az átlagos nemes azt sem értette vagy helyeselte, Rákóczi alatt sem, ha Mátyást esetleg a nemzeti abszolutizmus eszményeként emlegették. Annál szívesebben vette viszont, ha arról hallott, hogy ő a világ leggazdagabb, legszabadabb országában él, amely Európa és a kereszténység védőbástyája volt, és amelyet bajba átmenetileg csak a vallási megoszlás sodorhatott, s hogy a magyar nemes, ősi vitézség birtokában, mindenkinél különb. Mindezzel számos egykorú iratban találkozunk. Ez a fajta rendi „nacionalizmus”, amely saját elmaradtságának szegényes rezervátumában, önelégülten, jobb híján ősei dicsőségével büszkélkedett, ártalmatlan volt a Habsburg-hatalom szempontjából is. A 18. századi nemességben ez oly mélyen élt, hogy szívesen fogadta jezsuita változatban is, ízlésbeli és irodalmi hagyományaival, témáival, sztoikus filozófiájának közhelyeivel, ábrándos és hamis múltszemléletével együtt. Annyira, hogy a jezsuita változatból „ősi” magyar hagyományként sok mindent tovább örökített a következő időkre, akkorra is, midőn egyébként a jezsuita világképet már szűknek találta.

Az az eltolódás, amelyet a társadalmi modellben főként a felsőbb nemesi rétegeknél és azok szemléletében az 1740-es években megfigyeltünk, e téren azt eredményezte, hogy a jezsuiták régi nagy befolyása csökkenni, a vagyontalanabb, hajlékonyabb és nemesifjakkal is megszaporodó piaristáké viszont nőni kezdett. A piaristák első társházai, még a lengyel rendtartomány tagjaiként, 1642-től kezdve tűntek fel az ország északi részein. 1711-től kezdve számos új keletkezett, Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1715), Pest (1717), Debrecen (1719) és Szeged (1720) után még másutt is sokfelé. A rend, miután az 1715. évi 112. törvénycikk értelmében magyar honosságot kapott, 1721-ben önálló magyar rendtartományt szervezett. Ennek belső expanziója aztán főleg iskoláinak volt köszönhető.[3]

A késő barokk vallási akciók másik ágán, a falvak és mezővárosok népe közt, inkább a szerzetesrendek, elsősorban a ferencesek fáradoztak a paraszti-polgári rétegek engedelmességre szoktatásán. Az országban mindenfelé, a déli és keleti részeken is, egymás után, sietve alakultak meg, illetve szerveződtek újjá a ferencesek rendházai, amelyeknek száma időszakunkban félszáz körül mozoghatott. A „harmadik” szint hitvilága lent, a falvak mindennapi életében, némileg különbözött a „hivatalos” késő barokk vallásosságtól és egy sor Tridentinum előtti, vagy éppen ősi, babonás elemet is megőrzött. Ez hatással volt az alsópapságra, és a szerzetesek közül a ferencesekre is.

Irodalom

  1. Erdélyre: Trócsányi Zsolt, Az ellenreformáció Erdélyben 1711-től a felvilágosult abszolutizmus kezdetéig (Theologiai Szemle 1979. 219—226).
  2. A jezsuiták adatai: Jánosi Gyula, Barokk hitélet Magyarországon a XVIII. század közepén a jezsuiták működése nyomán (Pannonhalma, 1935); L. Szilas, Die österreichische Jesuitenprovinz im Jahre 1773. Eine historisch-statistische Untersuchung (Archivum Historicum S. J. 1978. 97–158, 297–347).
  3. A piaristákra: Balanyi GyörgyBíró ImreBíró VencelTomek Vince, A magyar piarista rendtartomány története (Budapest, 1943).


Vallás és egyház
Tartalomjegyzék A protestáns egyházak