Katonai erőviszonyok

A Múltunk wikiből
1599
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (XXXI. tc.: a király ne adományozzon idegeneknek magyarországi birtokot.)
június 20. Tolnánál nagy győzelem a török felett.
augusztus eleje A budai pasát egy hajdúcsapat elfogja, és Bécsbe küldi.
1600
Kanizsa török kézre kerül. (Georg Paradeisert a vár feladása miatt 1601. október 19-én lefejezik.)
október vége Török vilájetet szerveznek Kanizsa székhellyel.
1601
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (Harminchat törvénycikk közül harminckettő a háborúval foglalkozik.)
szeptember 10. Ferdinánd főherceg Kanizsát ostromolja. (November 17-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
szeptember 20. Székesfehérvár visszavétele a törö;ktől.
1602
augusztus 12. Székesfehérvár török ostroma. (Augusztus 29-én a vár elesik.)
október 6. Pest visszavétele a töröktől. A szövetségesek Budát ostromolják. (November 9-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
október 13. Megkezdődik Pest török ostroma. (November 3-án felhagynak az ostrommal.)
1603
február 24. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Miksa főherceg jelenik meg. (A háborúval kapcsolatban hoz törvényeket.)
október 21. Perzsiai török háború kezdődik (1612-ig).
november 20. Hatvan visszavétele a töröktől.
1604
április 7. Basta generális, miután az ügyeket átadta a kormányzótanácsnak, elhagyja Erdélyt.
szeptember eleje A császári zsoldosokat kivonják Erdélyből.
szeptember 5. Pestet a német zsoldosok török kézre adják.
szeptember első fele Vác és Hatvan török kézre kerül.
szeptember 19. Esztergom török ostroma. (Október 13-án a törökök felhagynak az ostrommal.)

A háború elhúzódásának és a döntésképtelenségnek egyik fő oka volt, hogy nagyjából egyforma erők állottak szemben egymással.

A császári sereg, amelyet minden évben újólag állítottak ki, számszerűleg 10 és 20 ezer között mozgott. Általában 23 német gyalogezred fordult meg Magyarországon, és majdnem feleannyi lovasalakulat. Zsoldos hadsereg volt ez; soraiban vallon gyalogosok és lovasok szolgáltak, akiket Lotaringiában, Belgiumban fogadtak, kisebb részben pedig franciák és itáliai csapatok, amelyeket a pápa küldött. A császári haderőhöz tartoztak a zsoldba fogott magyarországi hajdúk és kisebb számban kozákok is. A vármegyék által kiállított hadak létszáma 10 ezer körül mozgott, a nemesi felkelés ereje megközelítette az 5–8 ezret. Ehhez járult a várak mintegy 10–14 ezer főnyi őrsége, amelynek egy részét a hadjáratok idején kihozták a falak közül.

A török általában hasonló vagy kevéssel nagyobb erejű hadakat vonultatott fel; létszámuk ritkán emelkedett 20–30 ezer fölé. Ehhez járultak ugyanilyen nagyságú vagy még nagyobb tatár hadak, amelyeket a krími tatár kán, a Török Birodalom hűbéres alattvalója állított ki, főleg a háború második szakaszában.

Mindkét hadsereg súlyos belső bajokkal küszködött. A bajok gyökerei részben túlnőttek a hadügy területén, hátterükben társadalmi és gazdasági okok húzódtak meg. A császári hadsereg értékét jelentősen csökkentette, hogy nem volt állandó jellegű. A zsoldosokat rendszerint 6 hónapra fogadták, és ennek leteltével elbocsátották. Télre nem kaptak zsoldot, és a külföldiek elhagyták az országot. Előfordult, hogy a zsoldhátralékkal a kincstár adós maradt, a fizetetlen katonák egyik helyről a másikra. mentek, és kiéltek egész vidékeket. Tavasszal pedig, amikor kezdték újból összeállítani az alakulatokat, hónapokba telt,amíg a hadsereg megindulhatott a magyarországi harctérre. A csapatokból hiányzott az összeszokottság, a fegyelmezettség, a magyarországi harctér helyismerete és tapasztalata, az alkalmazkodóképesség a klímához. A külföldi katonák nehezen bírták a magyarországi éghajlatot, a mocsarak kigőzölgését, a salétrom tartalmú ivóvizet. Az olaszok különösen érzékenyek voltak az itteni természeti viszonyokra, de a németek is könnyen megbetegedtek, elpusztultak. Magyarországot úgy emlegették mint a németek valóságos temetőjét. A külföldiek igyekeztek a hadműveleteket csak augusztusban kezdeni, amikor a vízkiöntések jórészt már felszáradtak, az időjárás is elviselhetőbbé vált, de ezzel hónapokat veszítettek a hadak számára hasznosítható időből.

A vármegyei csapatokat meghatározott időre, rendszerint 3–4 hónapra állították ki, és a nemesi felkelés is megszabott feladat elvégzésére gyűlt össze, azután szétszéledt. A végvárak őrségén kívül nem volt állandóan fegyverben tartott katonaság. Nehézséget okozott a gyalogság elégtelen volta s az, hogy a lovasság lendületét fékezte a kézi lőfegyverek széles körű alkalmazása. A nyugati katonaság nehezen vagy sehogy sem tudott együttműködni a magyarországiakkal. Az egységes felkészültség és a kiképzés hiánya súlyos következményekkel járt.

A császári hadvezetés sem állott hivatása magaslatán. Rudolf császár személyesen nem avatkozott be a hadműveletekbe, csak a háború folytatásához ragaszkodott. A Haditanács megoszlott Prága és Bécs között, de egyik helyen sem irányítottak érdemlegesen. A hadsereg élén álló főhercegek nem értettek a hadviseléshez. Több császári hadvezér, így Mansfeld, Schwarzenberg, továbbá Mercoeur hercege, majd Russworm és mások megmutatták, hogy mire képesek, de csak rövid ideig állottak a hadsereg élén, nem volt erejük. hogy a szervezeti nehézségeken úrrá legyenek, jóvátegyék az elkövetett hibákat. A török harcokban járatos magyarországi hadvezérek és katonák, Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrínyi György nemegyszer bizonyították hozzáértésüket, de az udvari körök alkalmatlansága miatt többnyire csak másodlagos szerephez jutottak.

A török seregek messze elmaradtak a Szulejmán kori hadaktól. A perzsa háborúk nagy érvágást okoztak, a janicsárok száma megfogyott, pótlásukra nemcsak idegen gyermekekből nevelt katonákat, de szigorú válogatás nélkül másokat is bevettek, meglazult a korábbi vasfegyelem is, gyakoriak voltak a szökések. A török nem tudott egyszerre több hadszíntérre megfelelő erőket küldeni, és a birodalom súlyos pénzügyi hanyatlása, a pénz nagymérvű elértéktelenedése a hadszervezetre is kihatott. A török haderő számszerű erejének növelésére felhasznált tatár csapatokban az egykorúak a katonai hanyatlás feltűnő jelét látták. Ezek csak arra voltak alkalmasak, hogy végigpusztítsanak nagy területeket, és rabokat hurcoljanak el Félelmetességüket fokozta, hogy a törökkel ellentétben Magyarországon tudtak telelni. De várak ostromára, szabályos ütközetekre kevéssé voltak használhatók. A török csapatok felszerelése is elmaradt a nyugati csapatoké mögött, fegyvereik korszerűtlenek voltak.

Nagy tervek, stratégiailag jelentéktelen sikerek, súlyos kudarcok, hatalmas véráldozatok, hullámzó hadműveletek jellemezték a két, egymást legyőzni képtelen hadsereg működését. 1599-ben már nyilvánvalóvá vált: a háború csak a pusztulást, a hadszíntérré vált ország lakosságának szenvedéseit sokasítja. 1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet. A másik hadicél Fehérvár visszavétele volt: itt a petárdával felrobbantott kapun keresztül bejutottak ugyan a városba, és fel is gyújtották, de a vár ostromára nem voltak felkészülve. Sikerrel járt viszont egy harmadik vállalkozásuk: a török fősereg ellátásának megzavarása. Ibrahim nagyvezír hajókon küldte előre a serege számára szükséges élelmiszert, lőport, fegyvereket és zsoldot. Az értékes szállítmányt erős csapatok kísérték, és védelmük alatt kereskedők is jöttek a Dunán, saját hajóikkal. Pálffy Miklós hajdúezredeket küldött le sajkákon, hogy ragadják el az ellenség szállítmányait. A vállalkozást a hajdúk teljesen önállóan és eredményesen hajtották végre. Tolna közelében ütöttek rajta az ellenségen, amikor pihenés közben a törökök közül többen a parton voltak.

Az őrség egy részét levágták, mások a Dunába vetették magukat vagy elmenekültek. Száznál több kisebb-nagyobb hajót zsákmányoltak. A török veszteségét 500 ezer forintra becsülték. Ibrahimnak két hónappal kellett elhalasztania a támadás megkezdését, hogy az élelem- és lőszerveszteséget pótolni tudja. Közben a hajdúcsapatok, melyek száma megkétszereződött, továbbmentek Tolnáról, felgyújtották az eszéki Dráva-hidat, és ezzel is késleltették a török haderő felvonulását. Erre a boszniai pasa megerősített csapatokkal támadt a hajdúk ellen, akik azonban a félelmetes hajdúlest alkalmazva, egy szűk völgyben meglepték és szétverték a támadókat.

Ibrahim nagyvezír szeptemberben kijelentette, hogy békét akar kötni, és a két fél megbízottai meg is kezdték a tárgyalásokat.[1] A törökök Esztergomon és Nógrádon kívül Győrt és Füleket is visszakövetelték, a másik oldalról viszont Eger visszaadásához ragaszkodtak; így a megegyezésre semmi remény nem volt, bár a Porta Velencét és az angol királynőt kérte fel a tárgyalások közvetítésére. Közben a tatárok kíméletlenül végigpusztították, felégették és kirabolták az Ipoly, Garam, Nyitra és Vág völgyének falvait. Ibrahim Esztergomot és Érsekújvárt fenyegette, de egyiket sem támadta meg. A császári fősereg Esztergom mellett állt, s a vármegyék, amelyek aránylag komoly erőket küldtek, sürgették, hogy ütközzenek meg a törökkel. Bár a visszavonuló nagyvezír nyomában maradtak, Schwarzenberg – féltve a császári zsoldoshadakat – nem kezdeményezett harcot. A nagyvezír Pest mellett újabb tárgyalásokat javasolt Pálffynak, és elengedte a foglyok jó részét; miután azonban a bécsi udvar nem válaszolt a javaslatára, november elején elhagyta az országot. A tatárok északkeleti irányban igyekeztek kifelé, de 700 hajdú a Sajó völgyében éjszaka rajtuk ütött, és olyan zavart keltett, hogy foglyaik és zsákmányuk hátrahagyásával menekültek.

1600-ban Ibrahim nagyvezír újabb hadjáratot indított. Előhadai elfoglalták Babócsát, majd Kanizsát kezdték ostromolni a közben megérkező fősereggel együtt. Kanizsát, ezt az ötszögű, olasz bástyás palánkvárat, melyet a körülötte levő ingovány miatt ugyan nehezen lehetett megközelíteni, de kevés volt benne a tartós védelemhez szükséges lőszer és élelem, nagyobbrészt külföldi zsoldosok védték, a karintiai származású Georg Paradeiser parancsnoksága alatt. Kanizsát a nagyvezír állítólag azért akarta elfoglalni, hogy a környéket a hajdúcsapatoktól megtisztítsa. A valóságban – másokhoz hasonlóan – nyilván tisztában volt azzal, hogy Kanizsa birtoklásával megszerzi a kulcsot a Mura alsó folyása mentén haladva Karintia és Stájerország kapujához. A császári és a magyar hadak Mercoeur hercege vezetésével Kanizsa közelében kisebb csatározásokat, a szó igazi értelmében vett elterelő hadműveleteket folytattak, de mivel a török sereget túlságosan erősnek találták, csakhamar visszahúzódtak a Muraközbe. A császári hadvezetés egyre többet bizonytalankodott, Kanizsa hathatós védelmének megszervezése helyett tétlenkedett, és ebben ez idő tájt már nem is annyira az ellenfél felbecsülhetetlen ereje volt a legfőbb tényező. Már április óta zavarólag hatott az elhúzódó háború legendás hírű vezérének, Pálffy Miklósnak a halála, és nyomában a fővezérlet körül támadt, egyre nyíltabban föllángoló nézetkülönbség. Mindehhez természetszerűleg járult a seregtestek vezetőinek vitája. Olyannyira kiéleződtek az ellentétek, hogy az ellátatlan, zsoldjukat hiába váró katonák sorában nyílt lázadásba csapott át az elégedetlenség. Kanizsa védelmét a fővezér, Mercoeur hercege tétlenkedésén kívül éppen az tette reménytelenné, hogy a nyár folyamán a pápai vallon zsoldosok fellázadtak, és nyíltan a törökhöz pártoltak. Ilyenformán a császáriaknak módszeresen ki kellett ostromolni őrhelyükről őket. Pápa ostroma során maga a főparancsnok, Schwarzenberg is halálos sebet kapott. Kanizsa sorsát ezek az események megpecsételték. Október 20-án Paradeiser parancsnok – szabad elvonulás feltételével – föladta a várat. Bécsben utóbb haditörvényszék elé állították, és hiába mentette magát, hogy bár maga is a vár átadása ellen volt, de lőszere fogytán lévén, végül már ágyúit sem tudta használni; halálra ítélték és lefejezték.[2]

Kanizsa elfoglalása után Ibrahim téli szállásra ment, és béketárgyalásokat kezdeményezett, de még mielőtt a megbízottak összejöttek volna, meghalt. 1601 szeptemberében Ferdinánd főherceg stájerországi hadakkal megkísérelte visszafoglalni Kanizsát, hogy tartománya megszabaduljon a török veszedelmes szomszédságától. Az ostrommal azonban nem boldogult, ő maga elmenekült, serege szétbomlott, tábora és felszerelése a török zsákmánya lett.

Mercoeur hercege viszont ugyanakkor – váratlanul – Fehérvárt fogta ostrom alá, melynek török őrsége 10 nap után megadta magát (1601. szeptember 20.). Fehérvár visszafoglalása – több mint fél évszázad után – a háború egyik fontos fegyverténye volt, de nem jelentett tartós sikert. 1602 augusztusában Huszein nagyvezír ostromzár alá vette Fehérvárt. A hajdúk a vár védelmére épített sáncban pusztultak el, a védősereg pedig tárgyalásokat kezdett a megadásról, de a törökök már ezek befejezése előtt benyomultak a várba.[3] A császári hadak csak szeptemberben kezdtek gyülekezni a Dunánál, a zsoldoskatonából fölemelkedett Hermann Russworm fővezérsége alatt, aki az év elején elhalt Mercoeur hercegnek lépett a helyébe. Amikor a nagyvezírt a szultán az ázsiai bonyodalmak miatt visszahívta, a császári sereg – Mátyás főherceg és Russworm generális vezetésével – újból megkísérelte Buda ostromát. Erre most sem futotta erejükből, és az időből is kifogytak.[4] Pestet viszont sikerült visszafoglalniuk, és megtartaniuk a visszafordult nagyvezírrel szemben is. November közepén a császári hadak elvonultak Buda alól. 1603 szeptemberében Russworm újból Buda térségébe vezette seregét, táborát Vác és Buda között verette fel, és hidat építtetett a Dunán. A Buda segítségére küldött török csapatok egy éjszaka észrevétlenül a császáriak hídja ellen támadtak. A két sereg egymásnak rontott, és virradatig öldöklő harcot vívott. A török nagy veszteséget szenvedett, de megerősített táborába vonulhatott vissza. Miután a korán beköszöntő tél miatt a török hadsereg visszatért Belgrádba, Russworm novemberben visszafoglalta Hatvant.

1603 végén meghalt III. Mehmed szultán, és a Porta újabb béketárgyalásokat ajánlott. De egyik fél sem engedett a követeléseiből, így ismét a fegyvereké lett a szó. 1604 szeptemberében Lalla Mehmed nagyvezír a szultáni sereggel Esztergomot zárta körül, miután Pest, Vác és Hatvan őrsége megadta magát, és a Buda védelme szempontjából hadászati jelentőségű helyek újból a török kezére kerültek. A császári hadak eközben a Duna túlsó partján állottak, az Erdélyből iderendelt Basta fővezérsége alatt. A nagyvezír nem boldogult Esztergom vívásával, és még a nyári táborozás lejárta előtt elhagyta az országot, Bastát pedig hamarosan Felső-Magyarországra rendelték – immár Bocskai hadai ellen.

Irodalom

A tizenöt éves háborúban szolgáló katonaságra: E. Heischmann, Die Anfänge des stehenden Heeres in Österreich (Wien, 1925).

  1. Pálffy Miklós tárgyalása Khodsa Murad nagyvezírrel: Ibrahim Pecsevi leírása. Török történetírók III. Fordította Karácson Imre (Török-magyar kori történelmi emlékek. II. osztály V).
  2. Kanizsa elfoglalására: G. Cerwinka, Die Eroberung der Festung Kanizsa durch die Türken im Jähre 1600. Innerösterreich 1564–1619. (Publikationen des Steiermärkischen Landesmuseums und der Steiermärkischen Landesbibliothek. Graz, év nélkül).
  3. Fehérvárra: Gömöry Gusztáv, Székesfehérvár visszavétele 1601-ben és újbóli elvesztése 1602-ben (Hadtörténeti Közlemények 1892).
  4. Buda ismételt ostromára: Veress Endre, Buda és Pest 1602–1603-i ostroma (Hadtörténeti Közlemények 1892).


Az erőviszonyok kiegyenlítődése, a háború elhúzódása
Uralmi válság Erdélyben Tartalomjegyzék A háború költségei és az ország erőfeszítése