Kaunitz Vencel Antal

A Múltunk wikiből
(Kaunitz Vencel szócikkből átirányítva)

Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz

Bécs, 1711. február 2. – Bécs, Mariahilf (ma: Bécs 6. kerülete), 1794. június 27.
osztrák államférfi, diplomata
Wikipédia
Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz
1791. november 29.
A francia törvényhozó gyűlés felszólítja a trieri választófejedelmet, hogy távolítsa el a területén gyülekező francia emigránsokat.
1791. december 21.
Kaunitz államkancellár jegyzéke közli a francia uralkodóval, hogy egy Trier elleni akció a német fejedelmek fegyveres beavatkozását eredményezné.
1792 augusztus 19.
I. Ferenc felmenti hivatalából Wenzel Anton Kaunitz államkancellárt. Ideiglenesen Philip Cobenzl veszi át az államkancellária (Staatskanzlei) vezetését.

Ember Győző

Az osztrák örökösödési háború

A váltakozó sikerrel nyolc évig tartott háborúból, amelyet a Poroszországgal 1745-ben Drezdában, Franciaországgal pedig 1748-ban Aachenben kötött béke zárt le, végül is Ausztria területi veszteségekkel, mégis megerősödve, fennmaradását biztosítva került ki, nagyhatalmi állását is meg tudta tartani. Rövidesen megkísérelte, hogy visszaszerezze Szi1éziát, melynek elvesztése a legérzékenyebben érintette. Az aacheni béketárgyaláson az oszták delegációt már az a gróf (1763 óta herceg) Kaunitz Vencel Antal vezette, aki a visszaszerzést célzó hétéves háborút előkészítő diplomáciai tárgyalásokat irányította.

A hétéves háború

Kaunitz, aki az örökösödési háború végétől kezdve Mária Terézia első külügyi tanácsadója és az osztrák diplomácia irányítója lett, Poroszországban látta Ausztria legveszélyesebb riválisát, nemcsak a Német-római Birodalmon belül, hanem egész Európában. Poroszország hatalmát akarta elsősorban megtörni, további erősödését megakadályozni s ennek érdekében visszaszerezni tőle Szilézia elvesztett részeit Ausztria számára. Az osztrák birodalmat azonban önmagában nem tartotta elég erősnek arra, hogy Poroszországgal a siker reményében vehesse fel a harcot. Mint Ausztria párizsi követe, kitartó diplomáciai munkával azon fáradozott, hogy Franciaországot nyerje meg szövetségesül, szakítva a hagyományos angol szövetségi politikával.

Erdély közjogi helyzete

De nem volt szó Erdélynek Magyarországgal való bármilyen közjogi kapcsolatáról abban az oklevélben sem, amelyben Mária Terézia az Erdélyi Fejedelemséget 1765. november 2-án a nagyfejedelemség – magnus principatus – rangjára emelte. Sőt, ez az oklevél azt hangsúlyozta, hogy Erdély semmilyen más országgal sincsen bármilyen alárendeltségi kapcsolatban, egyedül nagyfejedelmétől függ, saját törvényei szerint saját hatóságai kormányozzák. Az uralkodó jogcíme Erdélyre az oklevél szerint a „summum imperii ius”, az uralom legfőbb joga, amit azáltal szerzett, hogy Erdély elismerte uralkodójának. Azt talán felesleges is mondani, hogy az 1765-i oklevelet nem a Magyar Udvari Kancellárián, de még nem is az erdélyin, hanem az uralkodó Államkancelláriáján állították ki, s Mária Terézia aláírását Kaunitz Vencel herceg államkancellár ellenjegyezte.

Az Államtanács

A III. Károly idejében és Mária Terézia uralkodásának első felében tanácsadó testületekként, különböző néven működő konferenciák, melyeknek rendszerint a különböző udvari hatóságok és hivatalok vezetői voltak a résztvevői, legfontosabb feladatukat, a sok részből összetett birodalom egységes kormányzatát egyre kevésbé tudták megoldani. Ezt a tényt legvilágosabban Kaunitz Vencel államkancellár ismerte fel a hétéves háború során, és a következményeket még a háború vége előtt levonta.

Kaunitz herceg abból indult ki, hogy a birodalomnak a háborút meg kellett volna nyernie, szervezete azonban nem tette lehetővé, hogy teljes erejét uralkodója rendelkezésére bocsássa. Ha a jövőben hasonló kudarcot el akarnak kerülni, ha a birodalom továbbra is nagyhatalom akar maradni, szervezetét át kell alakítani. A legnagyobb szervi hibát pedig abban látta, hogy a vezetésből hiányzik az egység. A különböző ügyeket az udvarban különböző hatóságok intézik, mindegyik a maga elgondolása szerint, anélkül, hogy az összefüggéseket tisztán látná, és intézkedéseit magasabb, egységes szempontoknak rendelné alá. Ez a feladat így az uralkodóra hárul, aki azonban egymaga nem tudja megoldani, tanácsosokra van szüksége. Tanácsosai eddig a főbb udvari hatóságok vezetői voltak, ők azonban nem tudtak hatóságuk szűk látókörén fölülemelkedni. tanácsaikat egyéni vagy tartományi, olykor rendi érdek sugalmazta, nem az egész birodalom lebegett a szemük előtt. Olyan tanácsadó testületre van szükség, amely fölötte áll minden rendi, tartományi vagy egyéni érdeknek, amelynek tagjai semmilyen más feladatot nem vállalnak, feladatuk egyedül a birodalom egységes vezetése, segítik az uralkodót abban, amit munkabírásának emberi végessége miatt egymaga elvégezni nem tud. Ezt a tanácsadó testületet Mária Terézia Kaunitzcal folytatott megbeszélései eredményeképpen az Államtanács (Staatsrat) formájában 1761 januárjában életre is szólította.

Az Államtanács tagjainak számát Mária Terézia hatban állapította meg. Hárman, köztük Kaunitz, államminiszteri címet kaptak, hárman pedig államtanácsosok lettek. Rajtuk kívül csak egy referendarius és néhány írnok tartozott az új kormányszerv első tisztviselői közé. Lényeges változáson szervezete 1765-ig nem ment keresztül.

Az a körülmény, hogy az Államtanács formailag nem intézkedett, hogy nem hatóság volt, hanem csak tanácsadó szerv, lehetővé tette, hogy a magyar ügyeket is kezébe vegye, mert formailag ennek semmi nyoma sem maradt. Hogy az Államtanács magyar ügyekkel is foglalkozni fog, felállításának első percétől kezdve kétségtelen volt, ez rendeltetéséből következett. A felállítására vonatkozó tárgyalások iratai mégis azt mutatják, hogy hatáskörét formailag csak az osztrák–cseh örökös tartományokra terjesztették ki. Ennek magyarázatát abban leljük, hogy a magyar törvények határozottan tiltották, hogy a király a magyar ügyeket nem magyar tanácsosokkal intéztesse. Ha tehát nyíltan kimondották volna, hogy Magyarország is az Államtanács illetékessége alá tartozik, magyar tanácsost is ki kellett volna nevezni tagjai közé. Ezt pedig mindenáron el akarták kerülni. Az Államtanácsban a legbizalmasabb kérdések merültek fel, éppen Magyarországgal kapcsolatban. Nem akarták, hogy ezek tárgyalásában magyar ember is részt vegyen. Mária Terézia életében ezt az elvet meg is tartották.

Az első miniszterek és tanácsosok kinevezésekor a magyar hatóságok nem is emeltek kifogást az ellen, hogy magyar tagot nem neveztek ki, hiszen nem voltak biztosak abban, hogy az Államtanács magyar ügyekkel is foglalkozik majd. A tanácskozások megkezdése után azonban nem maradhatott titokban a való. A Magyar Kancellária kötelességének tartotta, hogy tiltakozzék. Jellemző módon azonban nem az ellen tiltakozott, hogy az Államtanácsnak nincs magyar tagja, hanem az ellen, hogy magyar ügyekkel is foglalkozik. A birodalmi unió realitása elől ugyanolyan struccpolitikával zárkózott el, mint a rendeknek az országgyűlésen háborgó követei tették. Eredményt persze nem ért el, ha csak eredménynek nem tekintjük, hogy a kancellárt rövidesen leváltották.

E sorok írójának, darabról darabra átnézve – amikor még megvoltak – az Államtanács 1761 és 1765 közötti iratait, lehetősége volt megállapítani, hogy Mária Terézia 1761 óta minden magyar ügyben, amelyet elébe terjesztettek, az Államtanács meghallgatása után s majdnem mindig javaslatának megfelelően döntött. Ez a tény a magyar állami függetlenség, a kormányzati önállóság sérelmét jelentette, még abban az esetben is, ha az idegen tanácsosok valóban csak az egész birodalom érdekét tartották szem előtt, és az osztrák–cseh tartományokat Magyarországgal szemben nem részesítették előnyben. Ezt pedig csak igen kevésről mondhatjuk el közülük, az Államtanács első tagjai közül egyedül Borié Egyed báróról. A többiek Magyarországot, még ha akaratlanul is, másképp nézték, mint a birodalom osztrák–cseh tartományait, azok javára téve különbséget. Ebből az ország fejlődésére káros következmények származtak. De ha elfogulatlanul akarunk ítéletet mondani az Államtanács magyar politikájáról, nem tagadhatjuk, hogy az ország érdekét szolgáló javaslatai is voltak, nem is csekély számban. Ha pedig az egész Habsburg Birodalom szempontjából nézzük működését, igen magasra kell értékelnünk. Mindazoknak a reformoknak, amelyek Mária Terézia uralkodásának második, felvilágosult felében születtek, az Államtanács volt a szülőhelye.

Az Államtanács volt a politikai iskolája II. Józsefnek, aki kezdettől fogva részt vett a tanács munkájában. Reformjai, amelyeket jozefinizmus néven foglal össze a történetírás, csírájukban szinte mind kimutathatók Kaunitz Vencel államminiszter és Borié Egyed államtanácsos votumaiban, akik államférfiúi tehetségben és aktivitásban messze kimagaslottak az Államtanács első hat tagja, de talán még az utánuk következők közül is.

Az Állami Kancellária

Az Állami Kancellária, hatáskörében az uralkodócsalád házi ügyeivel, köztük a külügyekkel, a Habsburg Birodalom legmagasabb rangú udvari hatósága lett. Vezetői, az államkancellárok, a birodalom legelső tisztviselői voltak. Legyen elég Kaunitzra és Metternichre utalni, valamint arra a tényre, hogy Ausztria miniszterelnökségét ma is Állami Kancelláriának, miniszterelnökét államkancellárnak nevezik.

A Directorium in publicis et cameralibus

A következményeket a csődből, Kaunitz elgondolásának megfelelően, Mária Terézia 1761-ben a Directorium megszüntetésével, az Osztrák és a Cseh kancelláriák visszaállításával, azaz a cseh–osztrák tartományok szűkebb közigazgatásának és pénzügyi (kamarai) igazgatásának szétválasztásával vonta le. A Haugwitz-féle reformnak két lényeges újítását azonban Kaunitz 1761-i reformja is megtartotta. Az egyik a közigazgatás és az igazságszolgáltatás különválasztása volt, aminek megfelelően 1761-ben az Oberste Justizstellét nem szüntették meg, az igazságszolgáltatást a kancelláriák hatáskörébe nem utalták vissza.

A Cseh-osztrák Udvari Kancellária

A másik újítás, amit Kaunitz Haugwitztól átvett, az volt, hogy a cseh–osztrák tartományok szűkebb közigazgatásának udvari összevonását ugyancsak helyesnek tartotta, amiből az következett, hogy 1761-ben nem külön osztrák és külön cseh, hanem csak egy, cseh-osztráknak nevezett udvari kancelláriát (Böhmisch-Österreichische Hofkanzlei) állítottak fel.

H. Balázs Éva

A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A császárné–királynő Mária Terézia politikai vonalvezetése nem volt önálló: egy általános európai modellhez alkalmazkodott. Sikereinek, „jó sajtójának” titka, hogy igen jó ösztönnel választotta ki tehetséges, törekvő munkatársait. Akit kiválasztott, ahhoz – már a következetesség jegyében is – ragaszkodott, kérte tanácsát, véleményét. Uralkodásának második felében a bel- és külpolitikai kérdésekben a tekintély és bizalom letéteményese Kaunitz Vencel államkancellár volt. Kaunitz herceg a diplomáciai életet a Versailles-ban elsajátított stílusban vezette. Poroszellenessége az uralkodónőével teljesen megegyezett, s csakúgy, mint ő, a hétéves háború lezárta után minden konfliktust el akart kerülni. „Azon a véleményen vagyok, hogy az Osztrák Monarchia az államélet bölcs megszervezésével olyan hatalomra emelkedhet, hogy a leglátványosabb hódítások is feleslegesekké válnak.”[1]

Elsősorban az ő szerepe és Borié államtanácsos befolyása érvényesült évtizedekig a belpolitikai reformok azon sorozatában, melyek a parasztság helyzetének jobbítását célozták. A sokat emlegetett úrbéri rendelet kibocsátása nem csupán a magyar nemesség 1764-es magatartásával szembeni akció volt. A morva, a cseh vidékek jobbágyainak megmozdulásai, a dunántúli parasztok kissé mesterségesen előidézett tiltakozásai a súlyosan eladósodott monarchia teljes csődjével fenyegethettek. „A súlyos lázas betegségből lábadozó ember állapotában vagyunk most. Amíg a baj kulminál, a beteg nem érzi magát oly elesettnek és gyengének, mint amikor lábadozik.”[2] Most kell összeszedni minden erőt, most kell kilábolni a 300 milliót közelítő államadósságból. Bár az örökös tartományokban bizonyos terheket vállalt a nemesség, csak a paraszti adófizetőtől várhatták azt a bevételt, mellyel a sziléziai ipar elveszte után új ipartelepítésre lehetett vállalkozni. Nagy tervek és kicsinyes gondok jellemezték az Államtanács üléseit. Mégis: a jogszolgáltatás kétes, az oktatásügy nagyon értékes reformja, a feloszlatott jezsuita rend vagyonának célszerű felhasználása mind-mind nagy belpolitikai vívmány. Mária Terézia különösebb propaganda nélkül vált a legnépszerűbb Habsburg uralkodóvá. Talán csak közvetlen környezete elégedetlenkedett.

A türelmetlenség a külpolitikai akciók következetlenségéből adódott. Ilyen volt Lengyelország első felosztása. Ismeretes, a kezdeményező Nagy Katalin, a kivitelező Porosz Frigyes volt. József, az osztrák társuralkodó és vele egyetértésben Kaunitz szükségesnek tartotta, hogy a monarchia tekintélyéhez mérten részesedjék – a magyar korona jogán – a felosztandó országból. A tárgyalások elhúzódtak, a 60 ezer főnyi, Itáliából és más távoli tartományokból verbuvált osztrák sereg eltartása is igen költséges volt. Az évekig tartó készenlét idején Mária Terézia ugyan nem akadályozta meg az akciót, de kemény szavakkal elítélte, s a politikai morál jegyében önmagával is meghasonlott. Sem Kaunitz, sem II. József nem követhette a külpolitika kíméletlen játszmája során az öreg uralkodónő érzékeny kedélyhullámzásait. Talán ebből okult, amikor az utolsó háborús konfliktusra került sor, a „krumpliháború”-nak csúfolt okkupációra. Felmérte II. Frigyes akcióit, megértette, hogy a német dualizmus, mármint az osztrák–porosz ellentét döntő a monarchia jövője szempontjából. Nem olyan régen hangzottak el Porosz Frigyes szavai: „Mi németek vagyunk, mit törődünk azzal, hogy a franciák és az angolok Kanadában vagy az amerikai szigeteken ütik-verik egymást, mit törődünk azzal, ha az orosz és a török hajba kapnak.”[3] Kaunitz és József személyesen is tárgyalt a porosz királlyal. Mária Terézia ezúttal önállóan döntött: a porosz ellenében, s ily módon az orosz szövetség mellett.

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A fiziokratákról is tudtak: olvassák Quesnay és tanítványai műveit, figyelnek Mirabeau márki és Turgot tevékenységére, majd mikor Turgot kormányra került, reformprogramjára. Követői közül, akik a magyar viszonyokra közvetve vagy közvetlenül hatottak, időrendben először Kaunitz herceggel és Zinzendorf Károly gróffal, a századforduló államminiszterével foglalkozunk, majd az őket rangban-hatékonyságban megelőző trónörökös-társuralkodóval, a leendő II. Józseffel, aki hatalomra jutva érvényesíti és következetlenségeivel el is buktatja a monarchiára adaptált fiziokrata politikát.

A törekvés a gazdasági felzárkózásra Mária Terézia uralkodása idején, függetlenül attól, hogy az illetékes tanácsosok olvasmányaik, utazásaik alapján a régi vágású merkantilizmushoz, valaminő újmerkantilizmushoz, vagy az Európa-szerte terjedő szabadkereskedelmi tanokhoz vonzódtak-e inkább, voltaképpen a 17. századi kameralisták adta receptet követte. Tervgazdálkodást kellett folytatni, mely az egyes országok és tartományok jellegének, természeti adottságainak megfelelően igyekezett ipartelepítésre s ezzel egy időben az import minél erőteljesebb csökkentésére. Voltak ebben a tervszerűségben olyan rossz beidegződések, amelyek tartós károkat okoztak. A jelszó: ipart a városba, a falu maradjon agrár jellegéhez híven ipartelepítéstől mentes. De már nemcsak a fővárosra figyelt a gazdaságpolitika. Ellenkezőleg, azon fabrika-tulajdonosoknak, akik hajlandók voltak vidéki városokba költözni, a polgárjog megszerzését házvásárlás nélkül is biztosították. Az örökös tartományok, a cseh és morva városok fejlesztésével megvalósult a régi kameralista terv. Magyarország a profilírozott iparfejlesztésből, a kereskedelmi hálózat gondos kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését ösztönözték. De a vállalkozók nem kaptak hitelt, támogatást az ismert ok, a nemesi adózás megtagadása miatt. Magyarország „kimaradt” a tervekből (a bányászattól-kohászattól eltekintve), s alkotmányos rendje nem is engedte, hogy a kormányzat úgy tájékozódjék a körülmények felől, hogy adatok birtokában esetleges lépésmódosítást fontolgathasson. Alsó- és Felső-Ausztriában s a többi örökös tartományban is tartottak a rendek az összeírásoktól, az emberi és anyagi állomány számbavételétől. De a populáció emelése, egyáltalán a népesség adatainak számbavétele kikényszerítette, hogy világi és egyházi személyek együttműködésével az adatokat felvegyék. A rendek mindenütt idegenkedtek az adótól és a katonaállítási kényszertől, s gondoskodtak arról, hogy az urasági tisztek – a számlálás legalsóbb szinten működő megbízottai – minimális adatokat adjanak meg. Ezért már 1754-től kezdődően világi és egyházi emberek párhuzamozan végezték a számlálást, de 1770-től átmenetileg le kellett mondani a részletes felvételről. (Ekkor már a személyek mellett a házakat, azok állapotát, az állatállományt, általában az anyagi helyzetet is feltüntették.) Az örökös tartományok rendi ellenállása – tehát az, ami majd Magyarországon bekövetkezik, nem magyar specialitás – kiegészülve az egyház ellenállásával arra kényszerítette a kormányzatot, hogy katonákkal bonyolítsa le a műveletet, tisztekkel, biztosokkal, a későbbiekben oly gyakran hallott „komisszáriusokkal”. A felvilágosult kormányzat tehát pontos számadatok birtokában követhette Alsó-Ausztria viharos növekedését, Stájerország stagnáló állapotát, Felső-Ausztria hanyatlását, ahonnan a protestánsok kivándorolván, csak Linz maradt jelentős központ. A kormány tudta, hogy demográfiai szempontból – ha nem is ezzel a névvel illették a népességnövekedés vizsgálatát – Európa középmezőnyébe tartozik a monarchia. De a kormány egy területet – országot – nem ismert, Magyarországot. Oly mértékben nem ismerte, hogy amikor, már II. József korában, a népszámlálásra sor került, az eredmény hihetetlenül magasnak tűnt. A 10 milliós ország adatait a statisztikus szakértők sem akarták elhinni. Csak az ismételt népszámlálás zárta le a vitát.

Persze voltak az örökös tartományokban és Magyarország déli részein ritkán lakott területek. A telepítéspolitika erőfeszítései nem voltak indokolatlanok. De a telepítések hosszú évekig kötelezettséget jelentettek, több ellátásra szoruló embert. A népességemelés és a hozam, a mezőgazdasági mutatók emelkedése egyáltalán nem voltak összhangban. Ha nem is fogadjuk el kritika nélkül Slicher Van Bath agráradatait, aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a monarchia zónája Európa harmadik, helyenként negyedik, utolsó kategóriájába tartozott. Vagyis: a 18. század második felében egy szem gabona ötszörös-hatszoros hozamával a németalföldi és angliai 15. századi eredményekkel volt egy szinten. A gazdasági felzárkózás iparcentrikus jellege utólag láthatóan hibás, legalábbis arányaiban hibásnak tűnik. Sajátos módon ezt éppen az uralkodónő érzékelte a legpontosabban, és persze Kaunitz és II. József is tudta, hogy az agrárélet a monarchia allergiás pontja. A parasztfelkelések, az éhínségek sora, súlyosbítva a hetvenes évek rossz időjárási viszonyaival, az érdeklődést ha nem is a nagybirtok hozama, de a paraszti létfenntartás alapszükségleteire irányította. Az urbárium csak bevezetés volt, melyet törvényszerűen követett a jozefinus jobbágyrendelet. A keményen vitt (a 17. századnak megfelelő, de már túlhaladott) merkantil, védővámos iparpolitika átszövődött az agrár tényezőket előnyben részesítő, már-már fiziokrata elveket hangoztató gazdaságpolitikával, amely híven tükrözte a monarchia sokszínűségét, azt, hogy itt egységes rendszert, következetes, homogén szisztémát meghonosítani nem lehetett.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta. Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[4]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el. Trónra lépése előtt egy évvel jelent meg Beccaria korszakalkotó műve A bűnről és a büntetésről, ugyanakkor egyesültek az Ököl Akadémiájában az indulatos fiatal arisztokraták és értelmiségiek (Pietro és Alessandro Verri, Paulo Frisi, Alfonso Longo és mások, akik Beccaria nagyságát nem érték el). Elindították az Il Caffé című folyóiratot, harcot hirdettek a klérus, a társadalmi igazságtalanságok ellen (Voltaire, Rousseau, Helvétius szellemében, ki-ki radikalizmusához mérten), nyelvújító mozgalom élére álltak. E heves fiatal felvilágosítók egy évtizeden belül felelős állami pozíciókban – Beccaria egyetemi tanár lett – együttműködtek a közvetlen (Firmian) s a távoli főnökökkel (Kaunitz, II. József).

Mária Terézia

Mária Krisztina, a kedvenc leány, Szász-tescheni Albert, előbb magyarországi helytartó felesége, majd férjével Belgiumba kerül, és egészen a forradalmi válságig ott képviseli a bécsi kormányzat szempontjait. A lányok közül legfőbb büszkesége és gondja Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége, aki 1770 óta, 15 éves korától él Franciaországban, s az lenne a dolga, hogy Kaunitz államkancellár irányvonalának megfelelően biztosítsa Ausztria és Franciaország zavartalan együttműködését.

Ha Mária Terézia gyermekeihez intézett leveleiből idézünk, talán érzékeltetni tudjuk e nagyon nőies és sokáig nagyon határozott uralkodó merőben eredeti egyéniségét.

Józsefnek hol gyengéden, hol baljós szigorral, hol szomorúan így ír: „Mondja meg őszintén, szóban, vagy írásban, hibáimat, gyengéimet. ngyanezt megteszem én is, de senki rajtunk kívül nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy köztünk véleménykülönbség áll fenn.”[5] „Harminchat évig foglalkoztam önnel, és ezek boldog évek voltak. De most már nem vagyok boldög, mert a vallást és erkölcsöt illetően fellazult elveihez sohasem fogok tudni alkalmazkodni. Túlságosan kimutatja a régi szokásokkal, a klérussal szembeni ellenszenvét, túlságosan szabados elvei vannak, ami az erkölcsöt és a vezetést illeti. Szívem nyugtalan és reszket a jövő miatt.”[6] „Az a baj, hogy magában valami szellemi kacérság él. Ha egy tréfa, egy érdekes fordulat megnyeri tetszését, ezt meggondolás nélkül alkalmazza… Óvakodjék saját szellemességétől… Levelemet befejezve két kezembe zárom fejét, gyengéden megcsókolom, és remélem, megbocsájtja ezt a hosszú unalmas fejtegetést, mert megérti, mi váltotta ki. Azt szeretném, ha mindenki úgy tisztelné és szeretné, amennyire megérdemli, és ha tudná, hogy mindég a jó öreg hűséges mamája vagyok.”[7]

A szigor és a taktikus tanácsok gyengéd anyai figyelmeztetésekkel párosulva legtanulságosabban a Marie Antoinette-hez intézett levelekből olvashatók. Az ifjú trónörökösnő kínos helyzetbe került. Madame Dubarry, férje nagyapjának, XV. Lajosnak a kedvese, gyakran ott volt az udvarban, és a gőgös Habsburg-ivadéknak találkoznia kellett vele, „Úgy kell tekintenie a Dubarryt, mint az udvarhoz, a királyhoz bejáratos dámát. Ha megalázkodást, bizalmaskodást várnának el magától, arra senki sem beszélheti rá, de egy közömbös szó, egy barátságos tekintet, ez kijár neki, illetőleg nagyatyjának és parancsolójának.”[8] Amikor XV. Lajos meghal, Mária Terézia, a realista így ír: „Remélem, hogy a szerencsétlen Barryról több szó nem esik. Eddig is csak nagyatyja iránti tiszteletből foglakoztam vele. Remélem, a nevét sem hallom többet, legfeljebb annyiban, hogy a király [mármint XVI. Lajos] nagylelkűen intézkedik felőle, s férjével együtt messzire száműzve az udvartól, sorsát amennyire ez illik, s amennyire az emberiesség megköveteli, enyhíti”[9] Másutt: „Hónapok óta nem hallok semmit komolyabb elfoglaltságokról, olvasmányokról. Szinte látom, hogy valaminő elszántsággal a vesztébe rohan… Szeretném, ha a folytonos szórakozások, költekezések között reám gondolna, ha a hízelgők és könnyelműek még nem változtatták volna meg szívét. Bízom abban, hogy az a gondolat, hogy meggondolatlanságai nekem bánatot okoznak, visszatartják a továbbiaktól. Tudom, magától is ráébred minderre, de akkor talán már késő lesz. Szerencséje és tisztessége odavész. Ez az én gondom, és ez is marad, amíg csak élek.”[10]

Mária Terézia bölcs volt, szorgalmas, óriási munkabírással szinte halála órájáig dolgozott, de egy nyelven sem írt helyesen. Tanácsosaihoz intézett német feljegyzései hemzsegnek a hibáktól. Családtagjainak franciául irt – így dívott ez ekkor Európában, és lotharingiai férje iránti tisztelete is ezt diktálta –, de persze szintén nyelvtani és ortográfiai hibákkal. Amíg fiatal volt, életét kitűnően megszervezte. A munka, a családias együttlétek és a szórakozások jó arányban váltogatták egymást. Mikor férjét elvesztette, merőben a munka és hitélete kötötte le, és a gond gyermekei, unokái sorsa felett. Uralkodói hivatását igen komolyan vette. Szerette vagy szeretni akarta a kormányzása alá tartozó népeket. Gyűlölte a háborút, amibe országai előbb őmiatta, azután már a politikai bonyodalmak miatt belesodródtak. Zokogott, amikor beleegyezett Lengyelország felosztásába. De aztán gondoskodott Galícia betagozódásáról és a kemény kormányzati módszerekről.

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket.

Kaunitz kancellár

A teljes cikk.

Zinzendorf Károly

A teljes cikk.

Sonnenfels professzor

Így Sonnenfels elméleti munkájában ugyanarra az eredményre jutott, mint a politikus Kaunitz és a közgazdász Zinzendorf.

A társuralkodó József császár

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[11] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[12] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[13] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[14] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy &aquo;udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[15]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[16] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[17] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[18]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és [[II. József király|József]g kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több &baquo;vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[19]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.) József szerint a tanárok fizetése túlságosan magas, ezért kényelmesek. Bezzeg, ha külön díjazásért tanítanak, akkor buzgólkodnak! Meg kell szigorítani a követelményeket az oktatási intézményekben. De főként új szellemet kell kialakítani a hivatalokban. Olyan sorok következnek, melyek mintegy „előfogalmazványai” az 1783-as pásztorlevélnek. Teljes bizalommal támogatja a jól működő hivatalnokot, ha teljes felelősséggel működik. De ha hibázik, ha mulasztást követ el, a leminősítéstől egészen a'megszégyenítő büntetésig minden sújthatja. „Folyhat a legtisztább vér ereiben, tölthetett ötven évet az állam szolgálatában, lehet előkelő rokonsága, mindez egyáltalán nem tarthat vissza attól, hogy Önt [a bűnbe-hibába esett hivatalnokot] a legnyilvánosabban, megszégyenítő módon egész Európa szeme láttára meg ne büntessem.”[20] Sok javaslatot tesz a katonaság új rendjére. S bőven hivatkozik tapasztalataira. Ezekkel ekkor már valóban rendelkezett, s tapasztalatai csak gyarapodtak a következő évtizedben: utazásai során bejárta a birodalom közeli és távoli országait. A monarchiáról írt emlékirata mintegy programként szögezi le, az uralkodó közvetlenül tartozik ismerni országait, alattvalóit. Tapasztalatszerzés és menekülés, ez volt utazásai célja és jellege. Kocsin, szerény igényekkel, egy-két kísérővel, inassal, szakáccsal, titkárával, akinek esténként lediktálta benyomásait, így utazott, alig jobb körülmények között, mint a kormány valamely középrangú tisztviselője.

„Minthogy a következő nyáron az önöknél tapasztalható politikai és katonai viszonyokat kívánom tanulmányozni, de sem az országnak, sem a meglátogatott vidéknek nem akarok költséget okozni, ezért szigorúan meghagyom, hogy sehol se fogadjanak tisztelgő polgárok és vezető testületek, sehol ne világítsák ki a helységet éjjel, ne zenéljenek, sem azon urak kastélyai, ahol az éjszakát töltöm, ne legyenek ünnepségek színhelyei. Olyan városokban, ahol ugyan szintén tilalmazom a rendi fogadtatást, de néhány személlyel szívesen kapcsolatba lépnék, a teljes inkognitó megtartását szintén megkívánom. Ne javítsák meg az utakat, mert ugyis sokat fogok lovagolni, és a dolgokat a maguk természetes és nem művi állapotában kívánom megnézni.”[21]

Politikai és praktikus okokból nevezte magát Falkenstein grófjának. Természetesen mindenütt felismerték, de protokoll-ellenességét rokonszenvvel fogadták, és általában tiszteletben tartották. Így takarékosan tudott utazni: nem kellett adományokat osztania, fogadásokat adnia a helybeli előkelőségek tiszteletére. Első utazásainak célpontjai a hétéves háború nevezetes csataszínhelyei. Látszólag katonai reszortjából adódtak ezek az utak, de inkább politikai tartalmuk volt. Ezeket követte a török határ felé a tájékozódás: Magyarország, Bánság, Erdély. A hatvanas évek végén utazik Itáliába, ide még egynéhányszor eljut. De fontosabb két találkozása II. Frigyessel és a galíciai tájékozódás Lengyelország első felosztása után. A legtöbbet jelentett a jövő számára a francia út; 1777-ben látszólag Marie Antoinette meglátogatása volt a cél, s a francia kapcsolatok erősítése. Ezt várta tőle anyja és Kaunitz.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Jól példázza a konfliktushelyzetet a hétéves háború idején leváltott kancellár, Pálffy Miklós gróf története. Marczali szavával élve egyike azoknak, akik „mint közbenjárók a király és nemzet közt megegyeztették a széthúzó érdekeket”[22] Nagyapja nádor volt, a család nőtagjai németajkú bárónők és grófnők. Ő maga is Althan grófnőt vesz feleségül, sógornői között pedig ott van Kaunitz herceg egyik lánya. Teljesen beleépül a bécsi vezető körökbe, s bár szoros rokoni szálak fűzik az Esterházy, Batthyány, Zichy családokhoz is, fiát, aki majdan szintén kancellár lesz, és hercegi rangra is emelkedik, egy Liechtenstein hercegnővel házasítja össze. Úgy vélhetnők, lojalitása igazán egyértelmű. Mégis, az a két elaborátum, amelyeket az uralkodó megbízásából, a Magyarországon követendő politikai gyakorlatról készít – időben is Kaunitzcal párhuzamosan –, új törvénykönyv kidolgozását szorgalmazza, melyben ”meghatározandó, mit végezhet a Felség a maga jogánál fogva, mit az országgyűlés és a megyék útján”.[23] Elismeri, hogy a nemesség túlságosan mereven ragaszkodik adómentességéhez, de az udvari hatóságok hibája, hogy nem lehet érdekeltté tenni a kincstári bevételek emelésében. A bevételek az uralkodót és a nemességet illetik, de az utóbbi azt tapasztalja, hogy a forgalmi lehetőségekből nem részesedik a kedvezőtlen gazdaságpolitikai rendelkezések miatt. Elő kell tehát mozdítani a kereskedelmet, az ipart, s Magyarországot vonzóvá kell tenni a külföldi tőke számára. A derék kancellár – mint oly sokan mások – a katonaságot is munkára szeretné fogni: az ezredeknek éppúgy hasznát kell venni békében, mint háborúban. A klasszikus műveltség jegyében Pálffy a görögök és rómaiak példájára utal, és úgy véli, ezt a példát követik a franciák és oroszok is. De végezetül visszakanyarodik alaptételéhez: az állam és az alattvalók jóléte csak egymást feltételezve valósítható meg: a terményekben, nyersanyagban bővelkedő Magyarországot kedvező kereskedelmi lehetőségekkel, ipartelepítéssel kell valódi gazdagsághoz segíteni. Mária Terézia bizalmas udvari emberének, a németalföldi tanács egykori elnökének, Silva-Tarouca hercegnek így ír a hűséges kancellárról: „Értesítem, hogy Pálffy lemondott méltóságáról, sugalmaztuk neki, hogy ezt tegye… Egy éve és tíz hónapja már jeleztem, hogy nem bírom tovább. Maga még visszatartott attól, hogy szándékomat azonnal végrehajtsam, de csak én tudom, mit szenvedtem én magam és az ügyek is.”[24]

Nem lehetett kétfelé, az udvar és az ország igényeinek eleget tenni. Különösen nem lehetett e fontos pozícióban, a Kancellárián. De persze voltak kevésbé kényes megbízatások. Pálffy „érdemei elismerésével” hamarosan országbíró lesz. 1773-ban immár zökkenőmentes volt a kapcsolat, amikor Mária Terézia Pálffy halálhírét közölte fiával, Ferdinánddal, aki Pármában, kissé szűkös keretek között uralkodott. „Buzgó és hű férfiú”-nak nevezi, olyan embernek, amilyen „ma” már nem akad.[25] Pedig a buzgóság, mint ez az elaborátumokban is hangot kap, óhatatlanul kétségessé válik. Nem lehet valaki örökös főispán – Pálffy Pozsony megye élén állt – büntetlenül. „Magam ellen szólok, és kijelentem, hogy kár volt régente örökössé tenni némely családban a főispáni méltóságot.”[26] Királyi biztosokat kell kinevezni – ez a főispán dolga, hogy azután ez a komisszárius a bizalmas és nyílt udvari utasítások értelmében mindenre felügyeljen, mindenről bizalmas vagy nyílt jelentéseket küldjön. Pálffy a saját és osztályos társai ellenőrzését ily módon akarja biztosítani, leszögezve, hogy a magas méltóság olyan kettős kötelezettséggel jár, hogy az udvar nem mellőzheti a kontrollt.

Talán kevesebb konfliktussal járt az udvarközeli, de nem magas méltósággal összekapcsolt helyzet. Erre is, arra is bőven szolgáltat példát a Batthyány család. A sokágú család egyik tagja – az egyik Lajos – 1764-ben kapta meg a Szent István-rend nagykeresztjét, amit megelőzött a római birodalmi grófsága, a kamarási, a titkos tanácsosi méltóság. Ugyanő főpohárnokmester, aranygyapjas lovag, a hétszemélyes tábla elnöke hosszú éveken át, kancellár, majd nádor. Fivére, Károly 1764-ben hercegi rangra emelkedett. Ő is aranygyapjas lovag és a Szent István-kereszt tulajdonosa, sikeres hadvezér, s ami magyar szempontból nevezetes, ő József trónörökös „ayo”-ja. Főként a hadi tudományok, az erődépítés, a terepismeret vonatkozásában ügyelt József tanulmányaira. Modellekkel dolgoztak, s a tanulmányok kezdetén 10–12 éves gyermek játékosan reális oktatása igen eredményes volt. Batthyány Károly volt az, aki az évek múltával a természetjog professzorául Becket javasolta, külön kijelölve a történelemtanárt – persze illő módon miniszteri konferenciára bízva a döntést. Ennek a hadi és nevelési tudományokban jártas hercegnek a címe szállt – fiú gyermeke nem lévén – az említett Lajos gróf fiára, s így sorakoztak egymás mellett a magukat a honfoglaló Örs vezértől származtató Batthyányak bizalmi posztokon, magas egyházi méltóságokban vagy megyék vezetőiként. E család tagja a könyvtáralapító, történettudós Ignác erdélyi püspök csakúgy, mint Batthyány József, aki erdélyi püspökség, kalocsai érsekség után Esztergomban állt a magyar klérus élén, és az a Batthyány Alajos, aki szabadkőműves létére meglehetősen haladó elveket vallott. Családja előbb papi pályára szánta, és csak azután szolgált a monarchia hadseregében.

Ha a Batthyány rokonságot nézzük, különösen a feleségeket, hajlamosak lehetnénk az elidegenedés toposzát rájuk is alkalmazni. Valóban volt jó néhány fiatal nő, akiket idegen famíliákból plántáltak a családba, de sokkal inkább jellemző az asszonyok biztosította széles magyar rokonsági hálózat. Az udvar szemszögéből nézve kompromittált Illésházy család éppúgy ad feleséget, sógort, mint a Sigrayak, Erdődyek, Széchényiek és persze az Esterházyak. Rangban ez a família áll legközelebb a Batthyányakhoz, de akadnak a feleségek között köznemesi családok leányai is.

A Batthyány-palota a mai Bécs egyik rangos épülete. Althan–Strattmann-örökség folytán került [[Batthyány Károly|Batthyány „ayo”] kezére, de akkor már az elődök hozzávásároltak, hozzáépítettek két polgárházat és a Sinzendorf grófok egy épületét. A Burg, a Kancellária közvetlen közelében élő család s a látogatóba érkező rokonság olyan szinten kapcsolódott a bécsi arisztokrácia és a nemzetközi diplomáciai testületek életéhez, hogy önnön hasznukon kívül hazájuk hasznát is szem előtt tarthatták. A család tagjainak többsége számára a haza nem a monarchia, hanem Magyarország, Erdély volt. A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz. Az ő példájával próbálnók illusztrálni, miként jelentkezett a Bécsben élő magyar arisztokrácia sok anyagi igénnyel dúsított sajátos patriotizmusa. A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a.hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[27] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[28] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[29] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

Őmellettük dolgozik, s éppen a rangemelkedés útjára lép Podmaniczky József. Az ő esete is példázza, hogy nemcsak az erdélyi protestánsokkal szemben vált Bécs fokozottan „nyitottá”. A régi protestáns családok fiai számára az emelkedés lehetősége persze korlátolt. A királynői kegy csak egy-két családot emel báróságra. Ez történik a Prónayakkal 1770-ben. De a hadi érdemeket szerzett Bujanovszky, Beleznay famíliák, a Jeszenákok már ott vannak a kitüntetendők listáján, még ha magát a rangot, mint a Podmaniczkyak is, csak II. Józseftől vagy éppenséggel I. Ferenctől kapják meg. Velük, általuk Bécs kiterjeszthette hatását olyan felvidéki, tiszántúli régiókra, olyan közegre is, melyet a testőrség intézménye nem vonzott, mely változatlanul a Carolina Resolutio intézkedéseit sérelmezte. Ez a közeg nagyon fontos volt, a – Kaunitzot idézzük – „könnyen rebellióba keveredő, hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethető” protestáns középnemesség.[30]

Vörös Károly

Az úrbérrendezés

Kaunitz kancellár és Borié államtanácsos érdeme a felismerés, hogy az adóalap védelmében fékezni kell a jobbágy földesúri kizsákmányolását.

H. Balázs Éva

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

A teljes cikk.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Daun halála után az ír származású Lacy gróf lett József legfőbb támasza és mintaképe. (Kaunitz nem szerette, és Laudont jelölte vele szemben – hasztalan.) A tiszti állások vásárlását megszüntették, a tisztek, a katonák fizetést kaptak. Az anyagi ügyek felügyeletét a Legfőbb Számvevőszék látta el, közelítve ezzel a hadügyet a politikailag kevésbé kényes területekhez. A hadsereget „államosították”. A huszárok szablyatartóján már nem az ezredtulajdonos, hanem a császár nevének kezdőbetűjét lehetett olvasni. Az ezredeket megszámozták, a legénység a Haditanács megszabta fegyvernemet jelző hajtókaszínt viselte. Az előléptetés a felsőbb hatóság hozzájárulásától függött. A porosz minta igazi érvényesülése az 1771-ben elkezdett katonai konskripció volt. A porosz kantonok mintájára 37 sorozókerületet létesítettek – ez József koncepciója volt, amit Lacy támogatásával tudott nagy nehezen megvalósítani, és aminek a munkálatai csak 1781-ben fejeződtek be.

A katonaságot tehát már nem toborozták, hanem sorozták. Tirol és egyelőre Magyarország mentesült az egész konskripciós rendszertől. Nem sorozták a nemeseket, a papokat, a honoráciorokat, a módos polgárokat, a földművelésben, iparban, bányászatban nélkülözhetetlen embereket. A marginális elemek gyülekeztek a hadseregben: napszámosok, városi nincstelenek „és más haszontalan népség, különösen háziszolgák, borbélyok”[31] – borongott József. A külföldiek csak korlátozott ideig szolgálhattak, a hazaiak a teljesen untauglich állapotig.

Sok minden megvalósult abból, amit József 1765-ben a katonai dolgokról, tennivalókról felvázolt. Nem sikerült ugyan minden 18–19 éves nemesifjat iskoláinak elvégzése után bevonultatni. József a semmittevést megszüntetendő, háromévi ingyenes, kötelező szolgálatot szeretett volna előíratni, ettől téve függővé a későbbi hivatali alkalmazást. De az, amit Emlékeztetője 12. pontjában kidolgozott, hogy csökkenteni kell a kiadásokat és békeidőben hasznosan kell foglalkoztatni a katonaságot, ez a Határőrvidék katonáinál érvényesült. Fontosnak tartotta, hogy a regimentek helyhez kötve, a civil lakossággal mintegy összefonódva éljenek tisztjeik felügyelete alatt. Házasodjanak mihamarabb, családjukat, felnövekvő gyermekeiket különösen szövés-fonásban lehet foglalkoztatni. Minél többet kell szabadságolni a katonákat; dolgozzanak állami építkezéseknél, utak karbantartásánál. Nemcsak katonai létesítmények munkálataiba lehet az egyébként tétlenkedőt bevonni. „Így érzi szabadnak, vidámnak magát”,[32] bízva előmenetelében, a jobb jövedelemben.

Tudjuk, a Délvidék tisztjei, akiket csak nagy ritkán, hadgyakorlatok idején mozdították el, a határőrkatonák agrármunkáját irányították. Ők maguk is foglalkoztak selyemhernyó-tenyésztéssel, selyemgombolyítással. Ha élelmesek voltak, felsőbb engedéllyel még vámkedvezményt is kaptak. De jegyezzük meg e katonatisztekről, a déli végeken és általában a határokon belül, hogy ez időtől fogva a velük való házasság anyagi áldozattal járt. A katonai reformok egyik járuléka volt a kaució bevezetése. Egy kapitány 6 ezer forint kaucióval alapíthatott családot.

Mária Terézia halálának évében 88 gyalogezred, 21 gránátos zászlóalj és 52 lovasezred alkotta a reguláris katonaságot. Ebből 28 gyalog, 3 gránátos és 19 huszárezred volt magyar, illetve magyarországi. Ezekben az évtizedekben – írják a hadtörténészek – élte a magyar huszárság fénykorát. Végre valamit a poroszok is tanultak a Habsburg-monarchiától, ők is, a franciák nyomán más országok is átvették könnyű lovascsapataink harcmodorát, egyenruháját. Ami viszont a magyar katonákat illeti a monarchia hadseregében: e legjobban centralizált szervezetben a német nyelvet sajátíthatták el.

„Felséged hadserege az utolsó háború óta minden részében oly mértékben megújult, hogy semmi sem maradt a régi rendszerből”15 – írja II. József 1775-ben önérzetesen anyjának. A külsőségek mindenesetre imponálóak voltak – már a hadi készség, felkészültség nem volt egyértelmű. A tábornokok túlzottan magas számát emlegetik, akik tisztjeikkel egyetemben „tapasztalat híján, különösen éjszaka idején nem képesek csapataikat megadott helyre vezetni”[33] – írja Albert tescheni herceg emlékirataiban. A francia követjelentések szerint a mozgósítás mintaszerűen zajlott az 1778–1779-es „krumpliháború” kezdetén. Csak a folytatás volt ügyefogyott. Az erődítések építésénél egyébként francia szakemberek segítségét kérték, és mindenki tudta, hogy az Osztrák–Németalföldön a hadsereg, ha ugyan 10 ezer tüzérség nélkül lézengő embert annak lehet nevezni, siralmas állapotban van.

A külpolitikai ambíciók, a dinasztia Európát behálózó igényei kénytelen-kelletlen katonai nagyhatalommá avatták a monarchiát. De emeljük ki a jozefinus korszaknak a hadsereggel Összefüggő fontos létesítményét is: a császár házisebésze, Bambilla kezdte el irányítani a katonai sebészetet. A Josephinum, az orvoslás-sebészet akadémiája az ő javaslatára épült Bécsben, katonai célokra, de a polgárok hasznára. A Wahringerstrasse híres épülete nagyszerű gyűjteményeivel, viaszfiguráival, melyek egy részét József személyesen szerezte be Itáliából, a bécsi és európai orvostudomány egyik alapintézménye lett.

A hagyományos hadsereg minél modernebb fejlesztése – ez volt József célkitűzése. Az államkancellár viszont inkább újításra törekedett, új területek kiaknázására a birodalom érdekében. 1780-ban történt, alig fél évvel a trónváltás előtt, amikor Benyovszky Móric, a Madagaszkárt megjárt kalandor-hadvezér, felvidéki gróf, egy osztrák flotta építésére tett javaslatot. Az algíri kalózok gyakran veszélyeztették az osztrák kereskedelmi hajókat. Benyovszky egy 60 ágyús hadihajó, két 32 és 26 ágyús fregatt és 16 kisebb, de szintén 2–2 ágyúval felfegyverzett hajó építését javasolta, pontos költségvetéssel. A kezdeti félmilliós beruházást évi 170 ezer forint követte volna, de ily módon a külkereskedelem biztosított lenne, és új vállalkozásoktól sem kellene megriadni. „A tengeri kereskedelem óriási hatással van az iparra, az általános jólétre. Ezt bizonyítja azon művelt országok helyzete, melyek ezt felismerték, és ellenbizonyíték, ahol evvel nem törődnek”[34] – érvelt Kaunitz. A pápától lehet egy olyan „keresztes” bullát kérni, amilyet a spanyol, portugál és nápolyi király kapott: ez felhatalmazza az uralkodót, hogy rendkívüli adót vessen ki olyan monostorokra, melyeknek évi jövedelme a 80 ezer forintot meghaladja.

De József nem bízott Benyovszkyban, és főként tartott – így felsorolva őket – az angol, holland, dán, svéd, török, francia, spanyol és velencei „irigységtől”, hogy az ilyen osztrák kezdeményezés diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne. Sem Kelet-indiai Társaság alapítása, sem kereskedelmi hajóhad építése nem időszerű akkor, amikor – ezt mutatta a bajor örökösödési „krumpliháború” – a szárazföldi hadsereg nem tud kielégítően eleget tenni kötelességeinek. A tengeri kereskedelem biztosításának terve „teljesen haszontalan és értelmetlen”.[35]

Si vis pacem, para bellum – így szólt II. József kissé elcsépelt, de a nagypolitikában mindig érvényes jelmondata. Kaunitz szerint viszont a háború kórság a társadalom testén, „a dolgok természetes rendjének megbomlása”.[36] Ha a beteg túlesett rajta, mihamarabb rendbe kell hozni, és tartózkodni kell attól, hogy hasonló veszélyek fenyegessék. „Csak mezőgazdaságunk, iparunk, kereskedelmi forgalmunk fellendítése teszi majd lehetővé haderőnk fenntartását és növelését, hogy megfeleljen a jövő esetleges feladatainak”[37] – így ír József egyik memorandumában. A mit-miért sorrendje éppen ellenkező előjelű. Kaunitz a meglévő területek ott élő lakosságának emelését, mennyiségi-minőségi emelését tartotta szükségesnek, s ehhez hozzátartozott a jó közérzet.

A birodalom átcsoportosítása

Amikor Miksa József bajor választó halálával 1777 legvégén a Wittelsbach-dinasztia „főága” kihalt, komolyan felmerült Bajorország bekebelezésének terve, amit – mintegy vágyálomként – Kaunitz már két évtizede felvázolt. Egyelőre volt legális örökös: Pfalz-Sulzbachi Károly Teodor választófejedelem. Székhelye, Mannheim kulturális központ hírének örvendett, ő maga egyike azoknak a fejedelmi személyeknek, akik Voltaire-rel leveleztek, s akik szűk kis hazájukban a felvilágosult uralkodó címét érdemelték ki, főként kultúrpolitikájuk révén. Mihelyt azonban Bajorországba költözött, Münchenben már korrupt, reakciós, intoleráns uralkodónak tartották. A bajor nemesség, a hivatalnokok s ezek hatására a nép meggyűlölte a sok nyugalmazott szerető és törvénytelen gyerek miatt állandóan anyagi gondokkal küszködő uralkodót.

Az osztrák-bajor örökség kérdése pedig veszélyes diplomáciai, sőt háborús bonyodalmakba sodorta Károly Teodort. Legközelebbi rokona, a pfalz-zweibrückeni herceg Porosz Frigyes biztatására rögtön bejelentette igényét Bajorországra, amikor Kaunitz elérte a Habsburgok kétes örökösödési jogának elismertetését a délbajor területekre: egy nagyobb uradalom és néhány cseh jogon igényelhető pfalzi birtok azonnal átszállt az osztrákokra. A Habsburg-csapatok meg is szállták ezeket a területeket. Ekkor lépett fel Frigyes: óvta a német fejedelmeket a Habsburg-ház túlságos terjeszkedésétől. A pfalz-zweibrückeni herceg csatlakozott hozzá, és a porosz csapatok behatoltak Csehországba, ahonnan néhány hónapnyi manőverezés után még 1778-ban el is távoztak. József a seregeinél tartózkodott, s ahogy Erich Zöllner összefoglaló Ausztria-történetében csendes iróniával leszögezi: bizonyságot adott hadvezéri képességei hiányáról, s arról, hogy a katonai ügyek iránti érdeklődése nem párosul katonai tehetséggel. A háború vérveszteség nélkül ért véget. De II. József erkölcsi vesztes volt, és további élete során ott dolgozott benne a megszégyenülés.

Néhány komikus motívummal mindenesetre gazdagodott a kor összképe. Az alkudozások során a bajor választó egyik fő igénye az aranygyapjas rend kellékeinek visszaszerzése volt, melyeket a spanyol udvar egyik ősétől elszedett, és illetéktelenül magánál tartott. A választó ennek megszerzéséhez a bécsi udvar segítségét várta. Követe azonban azt is sejtette Kaunitz megbízottjával, hogy legjobban egy saját személyének juttatott aranygyapjúnak örvendene. Megkapta. A folytatása ennek a feudális ízű és jellegzetes esetnek az, hogy Katalin cárnő sem mulasztotta el Józseffel való első személyes találkozása során ugyanezt az igényt bejelenteni. Hogy egy felvilágosult uralkodó a burgundi házhoz, a középkor alkonyához kapcsolódó teátrális rend tagja kívánjon lenni, különösnek tűnik, II. József és Kanunitz inkább azon csodálkozott, hogy nő létére kívánt ehhez hozzájutni. Nő lehetett király, cár is, de az aranygyapjas rend lovagja semmiképpen,

A bajor terv néhány év múlva majd újra felmerül. Azt mondhatnók, a legrosszabbkor, és lélektani szempontból kivételesen szerencsétlen formában. Előfordult, hogy az Európa új rendjét megszabó béketárgyalások során országok dinasztiát cseréltek. Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa. A megszégyenítő békekötés – a „krumpliháborút” lezáró tescheni béke – az egyik előzménye az új kísérletnek. A másik előzmény – tegyük hozzá, József és nem Kaunitz tervéről van szó – az a sikertelen akciósorozat, ami Osztrák-Németalföld javára, Hollandia ellenében lefolyt. Említettük már a franciák egyértelmű politikai és már-már katonai állásfoglalását Ausztriával szemben. József el tudta érni, hogy a teljességgel anakronisztikus várrendszert a hollandok felszámolják, és a belga földről elmenjenek. Azt azonban, hogy a Schelde elzárását (amelyet még a vesztfáliai béke rendelt el) megszüntessék, a hajózást a belga hajók számára szabaddá tegyék, s így Antwerpent új felemelkedés reményéhez segítsék, sem a hollandok, sem a franciák, sem az ismét aktivizálódott öreg Porosz Frigyes nem tűrte.

Ez az előzménye annak, hogy a bajor–belga csereügylet – hogyan is nevezhetnénk kíméletesebben – a nyolcvanas években ismét felvetődött. De fontos tényező az is, hogy II. József túlságosan későn ismerkedett meg az Osztrák-Németalfölddel. Mikor egyeduralkodó lett, 1781-ben első útja ide vezetett. Míg a német, cseh, magyar és olasz területek gyakori meglátogatása mintegy „tulajdonosi” felelősségét is táplálta, és vizuális-személyes élményei minden döntésének hátterében ott munkáltak, akkor is, amikor kormányzati teendői ezeket a „kirándulásokat” már nem engedték meg, Németalföldhöz nem volt köze, magatartása személytelen volt. Nagy gyorsan „kiszállt” erre a területre, ahol a szép városok kecses eleganciája megnyerte tetszését. De ott-tartózkodása csak gyors áttekintésre, a vezető szervekkel való konzultálásra és arra volt elegendő, hogy az akkor megérkező helytartópárt, testvérét, Mária Krisztinát és sógorát, Albertet a kezdet kezdetén lejárassa. József úgy tárgyalt, hogy nem hívta meg s megbeszéléseiről alig tájékoztatta őket. Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertseggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[38] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[39]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[40] Amikor Kaunitz az orosszal együtt vívandó török háborúra is felkészíti, amely szárazon és vízen is folyhat, József visszafogott és aggályos. Katalin személyéről bizonyos pesszimizmussal nyilatkozik: kevéssé szilárd jellem, elhatározásai nem tartósak, s ez nagyon veszélyes nagy vállalkozások esetén. Tanácsos-e egyébként is kiváltani hollandok, dánok, svédek, törökök, franciák, spanyolok és Velence valamilyen provokációját? Hogyan lehet arra reagálni? „Két évvel ezelőtt – írja és a tescheni béke előzményeire utal –, ha valaminek a helyességéről meg voltam győződve, minden aggály nélkül hajtottam az ügyet előre. De kemény leckét kaptam, amit többé nem felejtek el”[41]

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[42] Ez a kissé bonyolult kommunikációs módszer bevált. Az persze kétséges, hogy az ilyen kémlelő szemeknek szánt levelek mellé írt chiffre mennyire maradt megoldatlan. Erre II. József is gondolt. Mária Terézia halála után, már mint egyeduralkodó, egy forró hangvételű informatív levél végén titkos írással a következő sorok olvashatók: „Oroszország velünk, mi ővele mindenre képesek vagyunk. De egyik a másik nélkül nagyon nehezen érhet el valami lényeges, hasznos eredményt.”[43] II. József ugyan nem tette magáévá azokat az ötleteket, melyeket Katalin a közös hódítások tervezgetése során felvetett, hogy itáliai területeit terjessze, foglalja el Velencét és a Terra Fermat, de az együttműködés gyümölcsöző és szükséges voltáról, arról, hogy csak az orosszal együtt lehet túltenni Poroszországon, és túljárni a „szörnyeteg” – II. Frigyes – ravaszságán, meg volt győződve. Véleménye teljes összhangban volt Kaunitzéval, aki az új politikai frigy lehetőségeit mindig lelkesen elemezte.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

A fordított Canossa-járás a felvilágosult udvar, különösen Kaunitz kissé tüntető magatartása ellenére nagy vallásos felbuzdulást váltott ki Bécsben, birodalomszerte.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

Észlelni lehetett a konzultatív kormányzat megszűnését. Esterházy Ferenc kancellár, Pálffy Károly alkancellár hiába kereste meg Kaunitz herceget; a monarchia külügyeit, nagy koncepciójú terveit tekintve József mindig kikérte, figyelembe vette az államkancellár véleményét, de a belső irányítást ő maga vette kezébe. A végre elért önállóság lázadása is hozzájárult ahhoz, hogy eltért a herceg kormányzati elveitől, mind a csúcsirányítás, mind az egyes országok belső kormányzata tekintetében. Mindössze öt udvari csúcshivatalt működtetett, az Államtanácsot (mely meggyérült és meggyengült), az Államkancelláriát, az egyesített Cseh-osztrák Kancelláriát (melyhez a Kamara és a pénzügyi szerv, a Legfőbb Állami Számszék is tartozott), továbbá a Haditanácsot és a legfelsőbb bíróságot. Tulajdonképpen a haugwitzi koncepcióhoz tért vissza, amikor a politikai és gazdasági kormányzatot nagy territoriális egységekben egyesítette. A cél az „esprit public” – így, franciául – betáplálása a vezető hivatali testületekbe, megszabadítva a fölösleges hivatalnokok terhétől az államot. A Cseh-osztrák Kancelláriát az Udvari Kamarával és a bankbizottsággal egyesítve, rendeletben le is szögezi: „Feladata az országokban a közjó széles értelmű biztosítása (ez az istentiszteletek rendjétől a toleranciáig terjed), a földesurak és parasztjaik között törvényadta keretek szerint a kölcsönös ragaszkodás megtartása, felügyelet az állam gazdasági életére, különös figyelemmel az uralkodó felségjogaira, s ezen túl minden rend, minden személy jogainak védelme, hogy élhessen polgári szabadságával, használhassa jogos tulajdonát.”[44] Az egyesített udvari hatóság bekebelezte a bánya- és pénzügyet is, ugyanakkor azonban elvesztette a Magyar Kamarát, mert ez az átszervezés territoriális szempontjai következtében a Helytartótanácsba olvadt bele.

Hat kormányzóságba zsúfolódtak a különböző múltú örökös tartományok és országok; a fővárosok Prága (Csehország), Brünn (Morvaország és Osztrák-Szilézia), Lemberg (Galícia és Bukovina), Bécs (Alsó- és Felső-Ausztria), Innsbruck (Tirol), Grác (Stájerország, Karintia, Krajna és a Gradiskával egyesített trieszti kormányzóság). Ezeken belül működtek a kerületi hivatalok, csökkentett számban, de a rendekkel szemben megnövelt hatáskörrel. A Magyar Korona országainak egyesítése irányában óriási jelentőségű intézkedése volt II. Józsefnek a Magyar és az Erdélyi Kancellária 1782-ben elrendelt, 1784-re meg is valósult egyesítése. Ugyanakkor a bécsi Udvari Kamara irányítása alól kikerült Magyar Kamarának a Helytartótanácsba való beolvasztása kikapcsolni látszott az idegen befolyást a magyar kincstári ügyekre. A legfőbb számszék, élén Zinzendorf Károllyal, az ország mindennemű anyagi ügyeibe betekintést igényelhetett ugyan, de ez csak ellenőrzés volt, és nem irányítás. 1782-ben egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy Magyarország évszázadok óta nem látott szuverén helyzetbe jutott, s ha az uralkodó és az országos szervek harmonikusan tudnak együttdolgozni, látványos fellendülés következhet. Sőt, József a trónváltozás alkalmából kibocsátott szabványszöveggel azt sugallta, hogy a leendő kormányzat be fogja tartani az alkotmányosság játékszabályait.

De az öreg Esterházy Ferenc kancellár, aki nemcsak szöveget olvasott, hanem mögéje is látott, már a kezdet kezdetén, a Kancelláriát, a Helytartótanácsot érintő, egyábként kedvező tartalmú rendeletek kapcsán is alázatos, de szüntelen figyelmeztetéssel fordult az uralkodóhoz, különböző, az ügyekre vonatkozó alaptörvényekre híva fel a figyelmét. Egyetérthetünk Hajdu Lajossal, aki jogtörténeti elemzés alapján II. József uralmának első négy évét az előlegezett bizalom és optimizmus időszakának tartja; magunk is ilyen periodizációra hajlunk a történeti anyag alapján. Csak azt nem hisszük, hogy akár II. József, akár a magyar rendi vezetés egyfajta naivitással állt volna egymással szemben. Esterházy, Pálffy, Zichy és a többiek közelről ismerték az uralkodót, mindent tudtak fiatalkori terveiről és később hangoztatott nézeteiről. II. József is pontosan tudta, hogy Magyarország „nehéz eset”. Csak azt nem döntötte még el, milyen módszerrel, taktikával vagy erőszakkal érvényesíti-e azokat az elveket, amelyeket az egyházzal szemben már kérlelhetetlenül megvalósított.

Az illúzió hiányára utal, hogy József nem koronáztatja meg magát, nem köti meg esküvel cselekvési szabadságát. Nem hív össze országgyűlést; a tavaszi erdélyi országgyűlést (1781), amely csak az uralom személyi változását regisztrálta, negligálva veszi tudomásul. Kezdettől fogva katonás, fegyelmező hangvétellel érintkezik a kancelláron keresztül az országgal.

A szigorba öltött nagyrabecsülés és gyanakvás sajátos keveréke az a levele, amelyet Esterházynak a Kancellária további működése kapcsán ír. „Minthogy Önhöz intézett kéziratomban a közügyek jó vezetésének alapjául a miniszterbe vetett tökéletes bizalmamat jelöltem meg, Önnek is teljesen szabad kezet engedek a beadott javaslat végrehajtása ügyében. Önnek tehát minden tekintet nélkül a múltra és a jelenleg fönnállóra, csak arra lesz gondja, hogy helyesen kormányozzon a közügyek javára, állam gyarapítására, méltányossággal minden egyes ember iránt. fű szempontja kell hogy legyen a tárgyalások egyszerűsítése, minden kerülő út kerülése. Ebből adódik a csökkenő mennyiségű irkálás, a személyi állományban a megtakarítás. Képességéről, szolgálati buzgalmáról az a mód fog meggyőzni, amellyel felfogja és teljesíti elveimet, azok értelmében előkészületeket tesz, utasításaimat végrehajtja, és érvényesítésükre állandóan figyel. Ettől függ Ön iránti bizalmam tartóssága. Fogjon munkába; minden különösebb megfontolás nélkül.”[45] Ez a sajátos irat két évtizedes, állítólag kiváló szolgálat után érkezett az öreg kancellárhoz, aki megérthette, hogy a múlt érdemei sem őnála, sem munkatársainál nem számítanak, az új rendszer újfajta szorgalmat s főleg engedelmességet vár.

De ha netán akár a kancellárnak, akár a Helytartótanács vezető tanácsosainak olyan illúziói lettek volna, hogy az új munkastílus csak a kezdet lázában igényeltetik, és majd hamarosan visszatérhetnek a „tempós”, megszokott ritmushoz, e remény téves voltáról az uralkodó egymást követő „pásztorlevelei” hamarosan meggyőzhették őket. Az 1781-es elvi deklaráció, amely az új típusú bürokrácia munkájának jellegét szabta meg, utólag kapta a félig elismerő, félig gúnyos pásztorlevél elnevezést. Való igaz, az uralkodó az egyháznagy ethoszával, valamilyen munka-vallás megszállott hitével szól mindazokhoz, akik az apparátus felső, közép- és alsó régióiban, íróasztalnál vagy írópultnál szolgálatot teljesítenek. A tömör, a közelmúltban magyarul is publikált, uralma első évéből származó elvi megnyilatkozás helyett inkább azt ismertetnők, amely már tapasztalatokat rögzít: „Három év telt el azóta, hogy az állam irányítását át kellett vennem. Ezalatt az adminisztráció minden szintjén nem csekély fáradsággal, gonddal hosszadalmasan ismertettem meg elveimet, álláspontomat és szándékaimat. Nem elégedtem meg azzal, hogy egy dolgot egyszer megparancsoljak, azt kidolgoztam, kifejtettem; a régi megszokásban gyökerező előítéletektől terhelt körülményeket a felvilágosítás erejével meggyengítettem és legyőztem. Arra törekedtem, hogy a közjó iránt érzett szeretetemet és annak szolgálatáért való buzgóságomat az állam minden hivatalnokába beleoltsam.”[46] Az uralkodó, hangsúlyozva, hogy a hivatalvezetők mennyire szabad kezet kapnak, hogy megfelelő munkatársaikat kiválaszthassák, figyelmezteti őket, hogy ahogy ő maga élete végéig minden cselekedetével az államnak szenteli minden erejét, ugyanezt várj a el tőlük is, a teljes odaadást. Ez az, amit minden egyházi, világi, katonai területen működő beosztottjától megkövetel. S ezután olvasható az utasítás első pontja, amely rendkívül jellemző, s amelyet ajánlatos – s ajánlatos volt ez 1783-ban is – többször elolvasni. „Ezentúl aszerint, hogy a kormányzat milyen területén dolgozik valaki, a tőlem kibocsátott rendeleteket és határozatokat az irattárakból emelje ki, azokat gyűjtse össze, szorgalmasan olvassa, tanulmányozza, hogy azok valódi értelmét és célkitűzéseit teljesen magáévá tehesse!”[47] Az uralkodó rendeleteit, amelyek az évek során nagy mennyiségben, nagy gyorsasággal, gyakran ellentmondó tartalommal követték egymást, olyan alapanyagnak tekintette, amelyeknek elsajátítása biztosíték a hivatalok jó működésére. S természetesen szükséges, hogy mindazok, akiket az állam fizet, minden erejükkel tegyenek eleget a parancsoknak. A pontokba szedett utasítás erkölcsi normáktól gyakorlati instrukciókig az uralkodói fölény jegyében beszabályozza a bármilyen szinten dolgozó bürokrata életét. „Mindazok pedig, akik csak a szolgálatukból származó haszonra és megtiszteltetésre figyelnek, és az állam érdekét mellékesnek tekintik, inkább jelezzék ezt előre, és hagyják el hivatalukat, amelyre nem méltók, amelyre nem valók, mert az állam java csak a lélek hevével, önmagunk teljes föláldozásával és minden kényelemről való teljes lemondással lehetséges.”[48]

A pásztorlevelek katonás szigorral elegyes megszállottsága előbb a közvetlenül érintett Kancelláriánál, majd a Helytartótanácsban váltott ki elbizonytalanodást. A racionális új ügymenet, a szükségletek következtében létrehozott új ügyosztályok ontották az iratokat. Az addigi kereskedelmi, gazdasági, úrbéri, városügyi, iskolaügyi ügyosztályok mellett a hirtelen felmerülő szükségletek kielégítésére, amilyen az országos összeírás, a földmérés, majd a megismétlődő éhínség és az évtized végén bekövetkező török háború, új ügyosztályok látták el a bürokratikus tennivalókat. A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[49] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[50] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat. Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti. A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén. Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi) a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult. Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[51] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[52] – írja száz évvel az események után Marczali. II. József, mialatt a Szent Korona sorsa felett vitáztak a magyar hatóságok, Itáliában tartózkodott. Az eseményeket egyszerűen nem értette: hiszen ahol a király, ott a korona, „Bécset úgy tekintem, mint Magyarországot, és amíg a monarchia minden lakója be nem látja, hogy minden résznek, minden nemzetnek és minden vallásnak egyesítésében áll az erő, a rendelkezések nem érik el az állam és haza valódi hasznát, melyet szívemből kívánok, és melyre fáradhatatlanul törekszem”.[53] A Kancellária és a Helytartótanács újabb állásfoglalására József klasszikus műveltségének jegyében Horatius-idézetet biggyeszt az iratok alá: „Risum teneatis amici”.[54] De bizony a magas bürokraták és mindazok, akik hivatalos leiratból a korona elviteléről értesültek, korántsem voltak derűs hangulatban, mi több, az április 13-án, a elvitelének napján kitört tavaszi zivatart transzcendentálisan értelmezték.

1784. április 1-jén kelt a koronarendelet, április 26-án a nyelvrendelet és május 1-jén az országos összeírás elrendelése. A pörölycsapások gyors egymásutánja az uralkodó eltökélt szándékát jelzi. De egyben azt is, hogy a magyar ügyek belső ismerete nem párosult megfelelő körültekintéssel.

„Holt nyelvnek, amilyen a latin, használata eléggé tanúsítja, hogy a nemzet nem rendelkezik a műveltség bizonyos fokával, mert vagy az bizonyosodik be, hogy anyanyelve hiányos, vagy hogy azt más nép nem tudja olvasni és írni, s hogy csak a tanult emberek, akik járatosak a latinban, vannak abban a helyzetben, hogy gondolataikat írásban kifejezzék. Így a nemzetet éppen olyan nyelvvel kormányozzák, és olyan nyelven adják igazságszolgáltatását, amelyet meg sem ért.”[55] A művelt nemzetek közügyeit már nem latinul intézik, s csak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban tartotta meg régi érvényét. Az uralkodó tehát úgy gondolja, csak a német lehet a hivatalos nyelv, mint a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelve. A franciák, angolok és oroszok példája jól mutatja a közös nyelv használatának előnyeit. A magyar amúgy sem általános nyelve az országnak, a német, a román, a szerb nyelv is elterjedt. „A hatóságoknak Budára áttétele, az iskolák javítása és szaporítása, az a körülmény, hogy a magyar lakosság nagy része máris tud németül, és még nagyobb része könnyen megtanulja e nyelvet, lehetővé teszi és biztosítja szándékom sikerét.”[56] A jövőben senki sem nyerhet hivatalt kormányszéknél, megyénél, egyházi intézménynél, aki nem bírja a német nyelvet. A rendelet a kormányszékeknél azonnal életbe lép, a megyéknél egy év, az alacsonyabb bírói és más hivataloknál három esztendő a határidő. Az uralkodó a kancellár szolgálati buzgóságára és tapasztalt belátására bízza a nyelvrendelet gyors és pontos végrehajtását.

Míg a korona elvitele csak a politikailag tudatos vagy érzelmileg befolyásolt embereknél váltott ki megrázkódtatást, a német nyelvrendelet – úgy tűnik – fordulópontot jelent az ország és az uralkodó kapcsolatában. Országról szólunk és nem nemzetről, de széles értelmezéssel. Nemcsak a politikai vezető rétegről van szó. A rendelkezés tapintatlansága mély gyökereket sért, lappangó érzéseket tudatosít: a nemzeti fejlődés új szakaszának megindulását hozza. Sajátos jelenség: míg más országokban a nemzeti nyelv nemcsak a szépirodalomban, hanem a hivatalos életben is uralkodóvá vált a 15–16. században, addig nálunk – s ebben történeti múltunk s a határok közt élő sok nemzetiség egyaránt szerepet játszott – csak az akció reakciójaként válik időszerűvé. A 18. századi Magyarország latin műveltsége Európában egyedülálló. József téved, amikor azt hiszi, hogy Lengyelországban is hasonló a helyzet; ott a latin magánlevelezés már a század elején megszűnt, és a magánszféra után a század közepe táján a hivatalokból is kirekesztődött. A nyelvrendelet után a kényes helyzetben lévő, soknemzetiségű Magyarországon többé nem lehetett az időt vesztegetni: szembe kellett nézni az anyanyelv, illetőleg ahogy nem egy fölirat fogalmazott, az apanyelv kérdésével.

Az uralkodó racionális intézkedésében – emlékezzünk Kaunitz 1761-es javaslatára – nincs semmi új. Való igaz, hogy a sok nemzetből-országból összekovácsolt monarchia szakszerű irányítását alsó, középső és felső szinten azonos nyelven kellett volna végezni. Olyan területeken, ahol nagyon régi és tekintélyes nyelvi kultúra – az olasz és a francia – szegeződött szembe a némettel, ilyen rendelet foganatosítására nem lehetett gondolni. Azonban a birodalom középső törzsterülete, amelyhez Magyarország – a Dunántúl mindenképpen – tartozott, többé-kevésbé németajkú városi lakosságával, többé-kevésbé németül értő vagy beszélő nemesi vezető rétegeivel, megtévesztő lehetőséget kínált. De annak ellenére, hogy a nyelvrendeletet közel hat évig fenntartotta az uralkodó, az látványosan megbukott. 1784 júniusától kezdve olyan sorozatban érkeztek a megyei tiltakozások a Helytartótanácshoz, hogy már a mennyiség is figyelmeztető lehetett volna. Hát még a tartalom! Minden megye a legműveltebb, legjobban érvelő, történeti-filológiai idézetekkel dolgozó lakói segítségét vette igénybe, a főispántól a fiatal, egyetemet végzett tanáremberig, a ”representatio”, a tiltakozás megfogalmazásához.

József már a kancelláriai ellenérvekre is jelezte, hogy leirata mit sem tartalmaz az anyanyelvről. Kizárólag a holt, tudós latin nyelvre vonatkozik, „fel sem merül, hogy emberek milliói megváltoztassák anyanyelvüket és egy másikat beszéljenek”,[57] csak arról van szó, hogy akik közügyekkel kívánnak foglalkozni, a latin helyett a német nyelvet használják.

Felindulást, ellenvetéseket olvashatunk ki a megyei, kisebb mértékben a városi feliratok tömegéből. A sort Nyitra és Komárom megye nyitotta meg június elején, ezeket követte Bars, Vas és Zemplén, augusztusig egymás után szólaltak meg változatos érvekkel, de közös céllal: a német nyelv köteles használatába egy megye, egy város sem akart belenyugodni.

A Kancellária nem mert e rendelkezéssel szembeszállni, csak az időpontokról alkudozott, majd a Helytartótanácsnak küldött leiratában hangsúlyozta, hogy a császár csak a hivatalos nyelvet kívánja megváltoztatni, nem a nép nyelvét. A nyelvrendelet híre országos felzúdulást keltett. A széles tömegek meggyőzését a falusi papságnak kellett volna elvégeznie. A parasztnép a templomi szószékről értesült, hogy ügyes-bajos dolgait csak újabb akadály árán intézheti, s hogy gyermekeit az iskolában a Ratióban lefektetett elveken túlmenően nyomorítják a német nyelvvel. A horvát megyék még a latin nyelv mellett álltak ki, mások, ha úgy látták, a latin már nem menthető, a magyar mellett foglaltak állást. Trencsén megye jó példa: Minthogy – írja – csak a paraszt emberek körében akadnak olyanok, akik egyáltalában nem tudnak magyarul, ezzel nem kell törődni. A törvények értelmében paraszt úgysem tölthet be hivatalt. A hatóságok érvelése változatos, nemegyszer komikus. Nógrád megye attól óv, hogy lévén a német a poroszok nyelve is, az egymást megértő katonák könnyebben bírhatók dezertálásra.

A művelt érvelők sorában Máramaros megye a perzsa Ahasverus példájára utal, aki 127 országát úgy kormányozta, hogy mindegyiknek a nyelvét tiszteletben tartotta. Zemplén megye mást emel ki a történeti példatárból: Timur Lenk tatár utódjai nem formálták át a kínaiakat, sőt, átvették azok nyelvét és szokásait. Az etruszk Veii példájára utal Liptó megye: ki emlékszik már reá? Hamarosan ennek sorsára jut a magyarság is. Veszprém megye tragikus hangon szól: mi lesz velünk? Talán tudatlan német jövevények fognak bennünket kormányozni? Az öregek már most úgy érzik magukat, mint számkivetettek a hazában, és mielőtt sírba hanyatlanak, a fiatal nemzedéket már teljesen idegenné formálják. Az ifjúság le fogja nézni az ősi nyelvet, holott még nemrég úgy tűnt, József uralma alkalmat ad a nyelv kiművelésére. Milyen véleménnyel lesz az utókor róluk, hogy nem tudták az ősi nyelvet megmenteni? ”Bevallom, eddig sokszor bánkódtam magas korom miatt, most azonban szívesen vagyok öreg. De te fiatal vagy, tanulj meg németül”[58] – így ír az öreg Prónay Gábor unokaöccsének egy magyar levélben. A levelek halmazából érdemes a váci püspöki konzisztórium vélekedését idézni: „Nem a nép van mi miattunk, hanem mi vagyunk a nép miatt. Minekünk kell a néphez alkalmazkodni, nem annak mihozzánk.”[59]

A megyei hivatalos közvélemény tulajdonképpen, a latin hivatalos nyelv megtartása felé hajlik. Ez a tudomány nyelve, ennek révén lehet legjobban a külfölddel érintkezni. Mintha csak d'Alembert szavait visszhangoznák, hiszen ismerik a francia Enciklopédia] bevezetőjét. „Amikor nyelvünk [tudniillik a francia] egész Európában elterjedt, azt hittük, itt az idő, hogy ez lépjen a latin helyére, amely a tudományok újjászületése óta a tudósok nyelve volt… Be kell vallanom, származott ebből némi nehézség, amit előre látni lehetett volna. Más nemzetek tudósai követték a mi példánkat, mert joggal gondolták, hogy a maguk nyelvén jobban fognak írni, mint a mienken. Az angolok minket utánoztak, s a német birodalom is anyanyelvét kezdte használni, őket majd követi hamarosan a svéd, a dán, az orosz. Ily módon az a filozófus, aki elődei módján művelni-képezni akarja magát, hét vagy nyolc nyelvet is meg kell hogy tanuljon, s miután élete legértékesebb részét erre fordította, meghal, anélkül, hogy valódi önművelését elkezdhette volna. A latin nyelv használata, ” amelyet mi kigúnyoltunk, nagyon hasznos a filozófusok műveiben, világossága, pontossága nagy haszonnal jár azoknak, akiknek egyetemes nyelvre van szükségük.”[60] Enciklopédista, latinbarát megnyilatkozások mellett azonban többségben vannak a magyar nyelv harcosai. A magyar párt állásfoglalását híven tükrözi Beöthy János Bihar megyei alispán megyegyűlés előtt tartott beszéde. Az öreg hazafi utalt arra, hogy Józsefnek „magunk is még a pályában szükségünket és igaz jobbágyi szeretetünket nemcsak megígértük, de valójában az egész világ előtt meg is bizonyítottuk”. Nem méltányos tehát, hogy azok, „kik mivel németül nem tudnak, hivataljoktól megfosztatnának, a mások azért, mert németül tudnak, oda helyeztetnének”. A törvény ellen van ez, hiszen „sokan, mivel már meglett esztendőkkel bírnak… magukat ezen nyelvnek megtanulására nem fordíthatják”.[61]

Tiltakozások, szenvedélyes megnyilatkozások ellenére a rendelet érvénybe lépett, hogy azután a huzavonák, halasztgatások egészen a jozefinus korszak végéig eltartsanak. S bár a nyelvrendelet kapcsán elhangzott panaszok nem vezettek komoly eredményre, a passzív ellenállás hatékonynak mutatkozott. A határidők újra és újra kitolódtak; teltek az évek. s a megyei urak közül még mindig kevesen tudtak vagy akartak német aktákat fogalmazni. Teltek az évek, és a németül tudó tanítók száma nem növekedett.

Egy héttel a nyelvrendelet után kapták kézhez a hivatalos emberek az országos összeírás elrendelését. Tudjuk, az örökös tartományok, ha nem is szívesen, de évtizedek óta ismerték a katonákkal végrehajtott konskripció műveletét. Az indoklás szerint az újoncozás egyetlen megbízható módja az országos konskripció megejtése. Magyarország és Erdély lakosságát eddig nem írták össze, az egyházi, a megyei kimutatások pontatlanok, s ily módon mind az adóalap, mind az újoncállítási kötelezettség véletlenszerű. „Magától értetődő, sem nemesnek, sem főúrnak nem kell restellnie, ha a családjukkal együtt felírják őket, házaikra pedig számokat raknak.”[62] Az összeírás rubrikáit németül és az illető vidék nyelvén töltötték ki. Ha eddig csak halkan merült fel az országgyűlés összehívásának igénye, ez most hangos követeléssé erősödött. Szinte minden megye tiltakozott a katonai jellegű összeírás, a nemesi lakóházak megszámozása ellen. Legjobban Nyitra megye eljárása bőszítette fel az uralkodót: Magyarország „nemesi jogát” emlegette, az szenved végzetes sérelmet. Itt nem lehet úgy eljárni, mint az örökös tartományokban. A megye nem csak a királyért hajlandó életét és vérét áldozni, hanem a szabadságért is. Inkább akarjuk „… elveszteni életünket és vagyonunkat, inkább kiálljuk a legkegyetlenebb kínzást, mint hogy életünkben elsirassuk szabadságunkat”.[63]

„A magyar urak sok bajt okoznak, pimasz és oktalan ellenállást tanúsítanak az összeírásnál. Szükségessé válhat, hogy példát statuáljak, de halasztom, amennyire lehet”[64] – írja 1784 októberében József Lipótnak. A helyzet meglepte az uralkodót. Ha mi most utólag összehasonlítjuk a nyelvrendelet, illetőleg a konskripció ellen tiltakozó megyék hangvételét, magunk is észleljük, hogy az összeírás puszta hírére fölkorbácsolódtak a szenvedélyek. A nyelvrendelet kiváltotta panasz és érvelés indulatos kitöréseknek adott helyet. Nota bene, a nyelvrendelet csak a közélet s ebből adódóan az anyagi biztonság szféráját érintette. Nem úgy az összeírás, amely kisebb-nagyobb közösségekben az évszázados tekintélyrendet borította fel.

Kaunitz annak idején nemcsak egy nyelvrendelet kibocsátását javasolta, hanem azt is, hogy a reformok megvalósítása érdekében az uralkodó a megyére támaszkodjék.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[65] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[66] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[67]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[68]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[69] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[70] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától [[II. József király|II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták. A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet. Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hegy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelenlöségűnek. Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[71] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[72] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[73] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[74] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[75]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem. várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[76]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a. szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben. A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot. Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

Hogy ez a geográfiailag és monarchikus szempontból előnyös, egyébként azonban nyilván előnytelen csere nem jöhetett létre, az nem II. Józsefen, hanem II. Frigyes utolsó, hatásos akcióján múlott. Ez az újabb sikertelenség is hozzájárulhatott a túlterheltség, a ki tudja milyen fertőzések mellett ahhoz, hogy 1785-től kezdődően az uralkodó mind gyakrabban esett ágynak, magas lázzal, mellkasi bántalmakkal. A külföldi követek igyekeztek információkat szerezni orvosaitól, különösen Störck doktort környékezték meg. Kétségkívül hűséges orvosai voltak a bátor betegnek, de más hűségre – élete utolsó éveiről van szó – mind kevésbé számíthatott. Kaunitz herceg, akit nem eléggé vont be a belpolitikai akciókba, akivel nem egyeztette a belga, a magyar bürokratikus átszervezést, sem az egész birodalomra kiterjesztett fiziokrata adótervet, több alkalommal is visszavonulásáról beszél esti fogadásainak látogatói előtt.

A belga válság

Miután a belga rendek megtagadták az adó megajánlását, egymást követték a helyi felkelések. II. József éppen Katalin cárnőnél tartózkodott, Kaunitz kénytelen volt futárt futár után küldeni az aggasztó híreket tartalmazó levelekkel, és heteket vett igénybe, míg a sürgős választ kézhez kapta. A szerencsétlen kapcsolat Bécs és Belgium között kulminációs pontjához érkezett, és átmeneti nyugvópontok után 1789 nyarára – párhuzamosan a francia eseményekkel – a belgák leszámoltak Ausztriával. A helytartópár elmenekült a Hollandiában szerveződő emigránsok csapatai elől. Egyezkedésre már nem kerülhetett sor.

A hároméves belgiumi krízis és a franciaországi események összefüggése egy történeti epizódban tetten érhető: Orleans-i Fülöp sajátos – történetírásunkban ismeretlen – akciójában. A Bastille lerombolását követően XVI. Lajos megbízhatatlan rokonát azzal akarta megnyerni és a forradalmi erőktől elvonni, hogy az elszakadásra kész Osztrák-Németalföld élére segíti. A brabanti rendek és a Versailles-ból Párizsba költözött udvar akciója lépésről lépésre kívánt haladni. Figyelő szemüket Londonra szegzik, onnan várják a támogatást. Hogy erre egyáltalán sor kerülhet, arra magyarázat a török háború és főként II. József súlyos betegsége. A francia uralkodó instrukciót ad át Orléans-i Fülöpnek, mielőtt Londonba elindítaná: „Az orléans-i herceg jól tudja, milyen száésőséges a helyzet az Osztrák-Németalföldön. A lakosság körében forradalmi a hangulat, és az intézkedések jelzik, hogy a császár hatalma alól ki akarják vonni magukat. Úgy tűnik, London és Berlin támogatja elsősorban a brabantokat…”[77] A hercegnek az a dolga Londonban, hogy tisztázza, vajon köztársaságot kívánnak létrehozni Franciaország északi szomszédságában? Ne elégedjék meg a politikai nyilatkozatokkal, hanem igyekezzék tájékozódni, történtek-e intézkedések az angol hajóhad esetleges megindítására? Persze a belgiumi eseményeken túl az is érdekli a királyt, mennyiben függnek ezek össze a franciaországi forradalmi mozgalmakkal, s hogy a „zavarokat” mennyiben támogatja az angol udvar. Ha az utóbbi vonatkozásban benyomásai megnyugtatóak, törekedjék Belgium ügyének minél kedvezőbb elintézésére. „Ha a londoni kormány úgy döntött, hogy elvonja Belgiumot Ausztria uralma alól, és hajlandó a Királlyal [mármint XVI. Lajossal] a lebonyolítás módjáról tárgyalni, ennek két feltétele van: 1. a császár [II. József] formális beleegyezése, 2. méltányos kárpótlás a császár számára azért az áldozatért, amelyet hoz.”[78] Az instrukcióból nem hiányzik a megoldásra tett javaslat sem. „Ha a belga tartományoknak más uralmi alárendelést szánnak, a Király [XVI Lajos] azt részesítené előnyben, ha külön uralkodó alá rendelnék… Elképzelhető az az eredmény, hogy a javaslat Orléans-i Fülöp javára történik… A tárgyalásokat csak akkor kell komoly formában megindítani, ha biztos sikerre lehet számítani.”[79] A monarchia londoni követe, Reviczky Károly – aki fontos, de dicstelen szerepet játszott 1772-ben, Lengyelország első felosztása idején – csak mérsékelt figyelmet fordít Orléans-i Fülöp londoni tevékenységére. Mint a többi követnek, neki is az a dolga, hogy hetenként többször is jelentéseket írjon az államkancellárnak, az agg, de e történeti helyzetben igen tevékeny Kaunitz hercegnek. Reviczky ezúttal is bizonyságot ad kivételes tehetségtelenségéről. Nem ismeri fel a belgiumi helyzet súlyos voltát, beépített informátorai révén sem tud semmit arról, hogy az orléans-i herceg nem udvariassági látogatásra, hanem a monarchiát romboló akcióra érkezett ide. Le is váltják. Ilyen gyorsan követet sem előbb, sem utóbb nem hívtak vissza posztjáról.

A militarizmus csődje

Az előrelátás azonban az uralkodóra nem vonatkozott. „A száraz köhögés megnehezíti légzésemet, sovány vagyok, erőm fogyatkozik, éjszakáimat álmatlanul töltöm, ehhez járul egy kis láz is, s lassanként már az is fáraszt, ha lovam lépésben halad, de csinálom, s amíg vonszolni tudom magam, nem hagyom el kötelességem helyét, ahol úgy érzem, szükség van rám.”[80] A krízis-korszakban öccsén kívül csak Kaunitzcal szemben őszinte. Most megint nagyon fontos neki öreg barátja és tanácsadója. Amióta a karánsebesi, szeptember 20-i fatális ütközet megesett, amikor az éjszaka sötétjében saját katonái harcoltak egymás ellen, meghasonlott a háborúval. Érezte, hogy katonai erényei csak békében érvényesülnek, és gyanította, hogy a török háborúban kedvező fordulat csak az ő távozása után várható. Kaunitz méltó az uralkodó bizalmára. Válaszában elvi fejtegetéssel utal a Habsburg-ház nagy múltú uralkodóira, arra, hogy V. Károlyt kivéve a háborúk bonyolítását mindannyian generálisaikra bízták, hogy azt tették, ami az uralkodó elsőrendű kötelessége, „az állam kormányzása és irányítása, azé az államé, amelyet a gondviselés reá bízott”.[81] Kaunitz tapintatosan azt is tanácsolja, hogy Lacy helyett annak ellenlábasára, a tapasztalt öreg hadfira, Laudonra bízza a hadsereg irányítását.

II. József

1789 utolsó hónapjában már a lieges-i püspökség területén álltak a porosz seregek, melyek II. Frigyes Vilmos alatt évek óta vártak jó alkalomra. A polgárháború szélére sodródott ország kis híján áldozatul esett a porosz–osztrák vetélkedésnek. József Cobenzlt, Kaunitz helyettesét és kedvenc munkatársát küldte a megbékélés megteremtésére: a pápától, a magas klérustól kért támogatást és attól a malines-i érsektől, akitől a közelmúltban büntetésből visszavette a Szent István-rendet.

Januárban a belgák kihirdették az Egyesült Belga Államok Államok alkotmányát. A központosító államhatalommal szemben évszázadok óta harcoló tartományok az amerikai példát követve föderatív köztársaságba tömörültek. A forradalom és a porosz ellenfél együttműködése olyan veszély volt, amelyet – a titkos ágensek jelentései jegyében – nem lehetett kizárni Magyarországon sem.

A bukás teljesnek tűnt. Így nyilatkozott József közvetlen környezete, így maga az örökös. Természetesen mindenki tévedett: a haldokló, amikor csődtömegnek vélte küzdelmes életét s elveszettnek minden eredményét, az ellenfelek, amikor győztesnek hitték. magukat. Kétségtelen, ez a téves látszat lassan enyészett el az új valóság kiábrándító tapasztalatainak súlya alatt. S a látszat ilyetén alakulásában nagy felelősség terhelte magát az uralkodót. Túl sokat akart megvalósítani. Egymással párhuzamos bel- és külpolitikai tervei több évtizedet is megterheltek volna. A tervek félelmes tömegéről 1784 telén készült egy „összeállítás”: használjuk fel a mérleg készítésekor.

Három hetet töltött ekkor II. József Itáliában, öccse társaságában. Baráti, a politikai terveket nyíltan feltáró beszélgetéseiket Lipót – kevéssé rokonszenvesen, de a történelem kutatói számára annál hasznosabban – feljegyezte. A [[II. József király|császár tervei a belső reformokra, de főként a külhódítások sorozatára vonatkoztak. Feltárta József Lipót fiaival, leányaival. kapcsolatos dinasztikus terveit: a fiúk, majd ha felnőnek, a birodalom különböző országaiban kormányzói vagy egyházi beosztásokat kapnak. A néhány előnyösebb külsejű főhercegnő több férjjelölttel, az anya csúnyaságát öröklők egyházi elhelyezéssel számolhatnak. József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára. A Lipót-fiakból kerülnek majd ki Belgium, Lombardia, sőt Csehország kormányzói.

E családias terveknél sokkal fontosabbak a már folyamatban lévő egyházi reformok, az, hogy a kataszter általános bevezetésére készül a császár. A katonai intézmények, a hadi rendszer viszont megmaradt; két erőd épül, Pless és Theresienstadt.

A birodalom ipara számára fontos cikkek szabadon behozhatók a jövőben is, egyébként szigorú lesz a tilalmi rend, csak meghatározott útvonalon jöhet be az áru. Az egyéni szükségletre engedélyezett behozatali cikkek után 60%-os vám fizetendő. Teljes tilalom alá kerülnek a sózott halak, a különböző külföldi italok, illatszerek, mindennémű selyemgyártmány, a harisnyától a szalagig, a textilnemű, a porcelán, a fémgyártmányok, a luxuscikkek. De az olasz területek, Lombardia és Toscana nem esnek e tilalmi rend alá.

Minden országban épül nagy közkórház, árvaház.

Már folyik a hivatalok működésének és ellenőrzésének modernizálása, csakúgy, mint Magyarország helyzetének rendezése: olyan állapotba kerül, mint Csehország, de mindennémű kiváltságát elveszíti, országgyűlést többé nem tarthat; itt is a kerületi beosztás és a nemesek és parasztok egyenlő megadóztatása kerül sorra. Ez azonban a belső vámhatár megszüntetésével jár.

Felmerült a fivérek között a szabad gabonaforgalom kérdése is.

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Alkalomadtán a monarchia kiterjesztheti határait Sziléziában.

A legfontosabb, megújított terv, hogy a bajor uralkodónak felkínálja Belgium nagy részét, s a maradékot, nevezetesen Flandriából, Luxemburgból egy részt a franciáknak és a Geldern melletti területet a porosz királynak adja. Ezért cserében egész Bajorország és a Fels-Pfalz a monarchiának. Az orosz dolga ezúttal a poroszok fékentartása lesz.

Ha az oroszok szétzúzták az ottomán hatalmat, és Konstantinápolynál új birodalmat alapítanak, akkor a fentebb már tervbe vett hódításokon kívül meg kell szerezni Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, a Velence kezén levő dalmát szigeteket és Isztriát. Kárpótlásul Velence megkapja majd Moreát és néhány szigetet az Égei-tengeren; ugyanott más szigeteket kereskedelmi célokra a franciák és az angolok. És ekkor következik majd a nagy meglepetés: Velence minden itáliai birtokának megszállása; osztrák lesz Brescia, Bergamo, Verona, Pádua, Friaul, csak maga Velence marad mentes a megszállástól. Ezt még némi csereügyletek is követik, a modenai és pármai birtokokkal, és a végeredmény – itt szakad vége a ködös tervezgetésnek –, hogy meg lehet szerezni Genovát is, és így az egyik flottája itt lesz a monarchiának, a másik Levantéban. A fantázia és a realitás e különös keveréke őszinte beszélgetések során került felszínre. Lipót számára a legfontosabb egy negatív eredmény: a toscanai szekundogenitúra elvi megszüntetését Kaunitz gondos közreműködésével írásba foglalják még abban az évben.

József uralmának középső szakaszán esett meg ez az olasz út, ez a gyanútlan bizalommal megejtett hangos gondolkodás, amely többet árul el a diplomáciai iratoknál, a bizalmas jelentéseknél, de a kémlő szemeknek bármikor kitett fivéri levelezésnél is. Szerencsénkre II. Lipót titkos vagy normális írással mindent feljegyzett, és így szembesíthetjük a terveket a valósággal, az ábrándokat a' bekövetkezett csalódással. Ezt is ismerni kell, mielőtt kísérletet tennénk valamilyen végső vélemény kialakítására.

II. József uralmának mérlegét már sokan megvonták. Több világrészből, sok országból fordultak figyelemmel éppen e kor, e személy vagy környezetének egy-egy tagja felé. A mozaikkockák hamarosra ígérik az értékelhető képet.

Sokat segítettek magyar történészek abban, hogy a helyére kerüljön ez az uralmi rendszer s a vele, működésével kapcsolatos magyar reflexiók. Nemzetközi szinten és nemzetközi visszhangot kiváltva formulázta Benda Kálmán fontos megállapításait a jozefinizmus és a jakobinizmus, Kosáry Domokos a felvilágosult abszolutizmus és a felvilágosult rendiség összefüggéseiről. Kettejük kérdésfeltevésében már benne rejlik a két koncepció különbsége. Benda a pozitív folyamat továbbélését, Kosáry az egymással feleselő, egymás nélkül meg nem lévő történeti képletek dualizmusát vizsgálja.

Ilyen előzmények után talán megengedhető, hogy itt a figyelem erősebben forduljon a főszereplő felé. Bennünket József maga érdekel, aki egy reménytelen. történetileg meghatározottan csak átmeneti szisztéma jegyében tevékenykedik és bukik el. Igazi főszereplő, a felvilágosult abszolutizmus legjobban „osztályozott” képviselője. Amerikai és orosz, francia és angol történészek megegyeznek abban, hogy akár anyjával, akár kortáraival hasonlítják össze, felvilágosult reformhűsége, önzetlensége, uralkodói morálja egyedülálló. Bukásának elkerülhetetlenségét hol az elsietett, túlságosan erőszakos megoldásokban látják, hol – s ez a gyakoribb – a kort teszik felelőssé. A forradalmi válság időszakában a reformer uralkodó, aki minden oldalon csak elégedetlenséget váltott ki, hátvéd nélkül maradt.

A történelem ne legyen királyok története – ezt Marx előtt már Voltaire is igényelte. De a kilenc évet és az ezt megelőző előkészületeket bizonv nem lehet merőben egy rendszer, a feudalizmus utolsó szakasza, a feudalizmuson belül, de a polgári fejlődés jegyében történő cselekvéssorozatnak tekinteni – ahogy ezt sokan és mi magunk is tettük.

Ez a rövid, dinamikus periódus eredményeivel és hibáival egyetemben nagyon személyhez kötött. Az indulás idején még jelentős mellékfigurák is támották a kezdeményeket, aztán a főalak elhárította a segítséget nyújtó kezeket, és csak olykor nyúlt utánuk.

A legfontosabb mellékszereplő II. József egyeduralma idején már nem él. Anyja, az ő emléke, a vele való összehasonlítás az, amivel meg kell küzdenie. A megtört, elbizonytalanodott uralkodónő tekintélye szilárdabb volt, szavának hitele erősebb volt. Ez nem a mélyben rejlő tulajdonságok minőségén, hanem a modor, az érintkezés hangsúlyain múlott. Mária Terézia – úgy tűnik – ragyogóan kezelte az embereket. Egyébként, minthogy igényelte, hogy szeressék, sokat megtett ezért, engedett, ha kellett, hogy ne a félelem, az érdek, hanem a ragaszkodás kösse hozzá kicsiny és nagy alattvalóit. Józsefnek meg kellett harcolnia anyja hiányával is, és ebben alulmaradt. Az egyetlen ember, aki szülői jogán meg is bírálta, hibáira is figyelmeztette, szuverén természetéből adódó keménységét, gorombaságig menő őszinteségét nyesegette, anyja volt. Távoztával ügyeken még csak vitatkoztak vele – egyébként sikertelenül –, de senki sem merészelte magatartását, hangvételét kifogásolni.

Kaunitz volt sokáig a másik fontos támpont. De megbomlott az egyensúly, amit a tapasztalat és a kor az öreg államférfinak biztosított volna. Felvilágosultságukban végig összetartozott az uralkodó és az államkancellár, politikai koncepciójuk is harmonizált, de az abszolút uralmi módszerek, amelyeket József vele szemben is érvényesített, a mód, ahogy „kiszignálta” számára a megnézendő, elintézendő dolgokat, vagy ahogy fontos elhatározásokról csak utólag értesítette, és akkor kérte segítségét, amikor a ház – így a magyar ház – már égett, az öreg embert megkeserítette.

De azért Kaunitz valamit tudott, amit talán az utókor nem látott világosan. Felismerte, hogy II. József zseniális ember. Időnként olyan odaadással, tisztelettel írt neki, amit nem tekinthetünk régimódi hangvételnek vagy olcsó ravaszságnak. Ő, aki oly rátarti volt, és sokszor morgolódott Mária Terézia tétovázásai miatt, Józsefnek alárendelte magát. Hol sértetten panaszkodott reá, hol büszkén mesélte, hogy két órát tárgyalt vele, vagy kedves levelet kapott tőle – maga fölött tudta. Az aggastyán tisztelte ezt az egyedülálló jelenséget, akit persze nem volt könnyű elviselni.

II. József hivatástudata, szorgalma, munkabírása, a bonyolult birodalom s a mainál sokkal tarkább Európa fölötti teljes áttekintése, élénk fantáziája, a politikai és a magánéletben bármikor mozgósítható lenyűgöző bája, máskor az ellenkező végletbe csapó szeszélyessége, gyorsasága s elmélyedési készsége vitathatatlan történeti nagysággá avatja. Nem az uralkodás zsenije volt, hiszen nem megnyerte, inkább eltaszította közvetlen munkatársait. Egyszerűen csak kivételes ember volt, a formabontó, a lázadó, a nyugtalan és nyugtalanító fajtából. Ha szonátákat vagy verseket írt volna, úgy fogadják el, amilyen. De a császár, aki az Augartenban lakik egy házacskában, ahelyett, hogy a Burgban uraskodna, aki ha Pestre jön a regimentet megnézni, „mindenütt felbukkan, szinte hihetetlen, mennyit forog az emberek között”,[82] olyan férfi volt, aki nem sorolható be az uralkodók Linné-rendszerébe.

Persze az egyéniség rendhagyó volta korántsem adja a József-rejtély kulcsát a kezünkbe. A belpolitikai gyakorlat, a külpolitikai tervezgetések; a bekövetkezett bonyodalmak, végezetül a rezignált befejezés végső magyarázata maga a kor és maga a rendszer. A forradalmi válsághullám éppen akkor tetőzött, amikor egyeduralmi programját kezdte valóra váltani. A „francia zűrzavar” – így nevezte a forradalmat – a sok hónapos, megalázó és gyötrelmes betegség szobafogságában éri. A marciális megoldások sem Belgiumban, sem – ha arra kerülne a sor – Magyarországon nem ígértek megoldást.

Pergen és nem Kaunitz, a tapasztalt diplomata az, aki József császárt rendeleteinek visszavonására és a teréziánus kor „restaurálására” bírta.

Benda Kálmán

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

Kaunitz kancellár, akit Lipót minden lényeges kérdésben megkérdezett, s akit többször is tüntetően fölkeresett betegágyánál, úgy vélte, belül kell engedni, hogy szembefordulhassanak a külső ellenséggel. Azt tanácsolta Lipótnak, egyezzék meg a magyarokkal, teljesítse kívánságaikat, ezzel elvonja a poroszok belső szövetségesét, s azután – már csak nemzetközi tekintélye okából is – számoljon le a birodalomra állandó veszélyt jelentő porosz hatalommal.

Lipót azonban Kaunitz tanácsa ellen döntött, a porosszal való megegyezést választotta. Az öreg Kaunitz külpolitikai síkon mérte a kérdéseket, Lipót a belső helyzet megoldását tartotta fő feladatnak: a Poroszországhoz való viszonyt alárendelte magyarországi terveinek. Kész volt feláldozni a török hadjárat eredményeit, elszenvedni a külpolitikai presztízsvereséget, hogy elvonja a magyar és részben a belga mozgalom külső támaszát, és így ne kényszerüljön a nemesség kívánságára alapvető uralkodói jogokról lemondani.

Március 29-én kibocsátott meghívójában június elejére országgyűlést hirdetett Magyarországnak. Hogy kedvében járjon a rendeknek, az országgyűlést nem Pozsonyba, hanem – évszázadok óta először – Budára hívta össze. Az országgyűlési meghívót azonban megelőzte egy március 25-én írt levél, amit II. Frigyes Vilmoshoz írt, s amelyben engedékeny, sőt baráti hangon a porosz–osztrák ellentétek békés rendezésére tett javaslatot. Kaunitz másnap a kancellárságból való elbocsátását kérte, de aztán az uralkodó rábeszélésére mégis megmaradt hivatalában. Továbbra is, mindvégig ő állt a lipóti külpolitika élén, lojális engedelmességgel szolgálva uralkodója elgondolásait, bár azokkal sok mindenben nem értett egyet.

Az erdélyi országgyűlés

Az államtanács a divide et impera elv alkalmazását ajánlotta Lipótnak, s maga Kaunitz kancellár is nagyon károsnak mondta az Erdély és Magyarország egyesítésére irányuló törekvéseket.

A reakció felülkerekedése

A kormányban az aktivitást a külügyek vezetője, a Kaunitz helyébe lépő Thugut gróf képviselte, aki esküdt ellensége volt a forradalomnak; a mind jelentősebb kormányzati pozíciót elfoglaló rendőrminiszterrel egyetértésben ő szabta meg az 1790-es évek általános és fő politikai irányát.

Diószegi István

Dinasztikus presztízsféltés a Balkán-politikában

A Ballhausplatz fölött megállt az idő, a külügyminisztérium palotájában Kaunitz és Metternich szelleme kísértett.

Lábjegyzetek

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Staatskanzlei. Vorträge. Vol. 94. 1764.
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettensarchiv. Staatsprotokolle. Vol. 57. 1766. április 17. Kivonatosan idézi: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 210–212.
  3. Politische Korrespondenz Friedrich des Grossen. Ed. H. G. B. Volz. Berlin, év nélkül. XVII. 213,
  4. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  5. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 300–301.
  6. Ugyanott 391.
  7. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867– 1868. I. 203–204.
  8. Maria Theresia. Briefe und Aktenstücke in Auswahl. Ed. Fr. Walter. Darmstadt, 1968. 320.
  9. Ugyanott, 363.
  10. Ugyanott 388.
  11. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  12. Ugyanott 155.
  13. Ugyanott 155.
  14. Ugyanott 155–156
  15. Ugyanott 156.
  16. Ugyanott 156.
  17. Ugyanott 157–158.
  18. Ugyanott 158.
  19. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  20. Ugyanott III. 343.
  21. Idézi: W. May, Die Reisen Josephs II. Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk. 1980. 82.
  22. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 4.
  23. Ugyanott 17.
  24. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth, Wien, 1881. I. 101.
  25. Ugyanott I. 182.
  26. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 19.
  27. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  28. Ugyanott 1084. pag. 27.
  29. Ugyanott 1084. pag. 32.
  30. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378–379.
  31. Idézi: J. C. Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II. Österreich zur Zeit Kaiser Joseph II. Stift Melk, 1980. 42.
  32. Ugyanott
  33. Ugyanott 43.
  34. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staastskanzlei. Vorträge. Vol. 131. pag. 135.
  35. Ugyanott. József saját kezű megjegyzése.
  36. Denkschrift des Fürsten Kaunitz. Wien, 18. Februar 1766. Archiv für österreichische Geschichte XLVIII. 1872. 106.
  37. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammalbände, Vol. 5. Nr. 14. 1755. április 17.
  38. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  39. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  40. Ugyanott 6.
  41. Ugyanott 13.
  42. Ugyanott 24.
  43. II. József Coblenz pétervári követnek. 1780. december 23. Ugyanott 26.
  44. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 7.
  45. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 43.
  46. Ugyanott II. 343.
  47. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 124.
  48. Ugyanott 132.
  49. [Országos Levéltár C. 13. Benigna mandata. 1784. február 13.
  50. Ugyanott.
  51. Idézi: Marczali Henrik, Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 363.
  52. Ugyanott II. 364.
  53. Ugyanott. II. 365.
  54. Ugyanott II. 367.
  55. Ugyanott II. 384.
  56. Ugyanott II. 386.
  57. [Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 1.
  58. [Országos Levéltár 566. Radvánszky család radványi levéltára III. 75/6. 1784. május 8.
  59. [Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 54.
  60. D'Alembert, Discours préliminaire des éditeurs. Dictionnaire Raisonné des sciences, des arts et des métiers]. Paris, 1751. XI.
  61. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 527.
  62. Ugyanott II. 525.
  63. Ugyanott II. 525.
  64. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 228.
  65. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  66. Ugyanott I. 268.
  67. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  68. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  69. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  70. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. [[II. József király| Nickyhez.
  71. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Szabolcs megye. 1781. F 1.
  72. Országos Levéltár C 59. Departamentum urbariale, Bars megye.
  73. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Heves megye. 1785–1787. F 3.
  74. Ugyanott.
  75. Ugyanott.
  76. Országos Levéltár Benigma mandata.
  77. Archives des Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hr. 357. Másolata. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 9.
  78. Ugyanott pag. 8.
  79. Ugyanott pag. 9.
  80. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. II. 194.
  81. Országos Levéltár P 588. Rhédey család levéltára, 1788. február 20.
  82. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, 1967 240.

Műve

Denkschrift des Fürsten Kaunitz. Wien, 18. Februar 1766. Archiv für österreichische Geschichte XLVIII. 1872.

Irodalom

A monarchia kormányzatára, a magyar viszonyok bécsi megítélésére az egész vizsgált korszakon végighúzódó legbecsesebb forrásanyag Kaunitz államkancellár tevékenységéhez kapcsolódik. Ez nagyjából pótolja az elpusztult államtanácsi irattár jegyzőkönyveit, határozatait. A Staatskanzlei anyagából fontos: Provinzen, Vol. 1: Ungarn; Kaunitz-Voten 1767–1770, 1771–1776, 1777–1781, 1782–1783, 1784–1794. Külön tétel a Voten an die Ungarische Hofkanzlei, ebből fontos a Vol. 3, 1785–1791.

Kaunitz rövid, töredéknek minősített életrajza: A. Arneth, Biographie des Fürsten Kaunitz. Ein Fragment (Wien, 1899). Porosz hangvételű Georg Küntzel, Fürst Kaunitz-Rittberg als Staatsmann (Frankfurt am Main, 1923); G. Klingenstein, Der Aufstieg des Hauses Kaunitz (Göttingen, 1975). Borié államtanácsosról: Ember Győző, Egy katholikus államférfi a XVIII. században (Regnum. Egyháztörténeti évkönyv 1936). II. József sokat vitatott nyelvrendeletének Kaunitzhoz fűződő előtörténetét részletesen megírtam: É. H. Balázs, La Hongrie a la charniere des XVIIIe–XIXe siecles. Anatomie d'une crise de conscience (Les „petits Etats” face aux changements culturels, politiques et économics de 1750 a 1914. Ed. D. Kosáry. Lausanne 1985. 69–77). Zinzendorf naplóinak 6. kötete (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zinzendorf-Nachlaß) tartalmazza az 1761. évet, és beszámol Kaunitz nyelvrendelet-tervezetéről. XV. Lajos apósa, Lotharingia hercege, a lengyel Leszczyński Szaniszló, engedelmeskedve a francia abszolutizmus igényeinek, 1748. szeptember 27-én tiltotta el a német nyelv használatát, és kötelezővé tette a franciát, nemcsak hivatalos iratok, hanem magánügyletek írásba foglalása esetén is. A kemény szankciókkal terhelt rendelkezést Kaunitz mint párizsi követ ismerte, és mintának tekintette.

Tanulságos a két fivér levelezése: a kemény József elérzékenyülései, a hajlékony Lipót végső keménysége. A dráma e két ellentétes jellem konzultatív találkozásaiban is érzékelhető. Sajnos — a monarchia szempontjából sajnálatos módon — az uralkodó nagyobb hitelt adott fivére szavának, mint a tapasztalt államkancellár tanácsainak. A folyamat bemutatását A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) már idézett munkáján kívül elsősorban az Arneth, Schlitter, A. Beer kiadta levelezések teszik lehetővé.

A dokumentumok, melyek túl az Arneth-közölte vagy kisebb jelentőségű kiadványokon már ismertek, új értelmezést nyernek a levéltári anyag újabb átvizsgálása során. Kéziratban van a kanadai F. A. J. Szabo, Kaunitz and the Reforms of the Co-Regency of Maria Theresa and Joseph II. 1765–1780 című műve. (A szerző magyar neve csak távoli leszármazásra utal; magyarul nem tud, a szakirodalmat, a magyar forrásokat nem ismeri). Mi éppen ezért a magyar szempontok érvényesítése érdekében néztük át a leglényegesebb bécsi levéltári fondokat, s természetesen nem álltunk meg 1780-nál. A Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei anyagából a Vorträge 97–142. kötegeit néztük. A legizgalmasabb az egyházi ügyek, illetve a tolelancia kérdése szempontjából a Vol. 131, 132, 133 és igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv állaga: Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781), Vol. 4 (1782–1783), Vol. 5 (1784–1791).

Arra vonatkozólag, hogy a szerzetesrendek ne kaphassanak külföldi rendfőnöktől irányítást, teljes az egyetértés a császár és az államkancellár között. Lásd Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781). 1781. február 12-én Kaunitz idézi azt a Circularét, melyet a Cseh-osztrák Kancellária adott ki 1775. november 18-án. A körirat információt kér a szerzetesrendek külföldi kapcsolatairól, feletteseiről. Az Államtanács tagjai 1781. január 31-én megtárgyalják a múltat, elkészítik a votumot, és a császári rendelet ennek nyomán február 17-én kelt. Ez a levéltári anyag jó példája annak, hogyan merített a múltból a jozefinus gyakorlat, milyen forrásanyaggal dolgozott, hogy azután a maga tömör rendelkezéseit meghozhassa.

Ugyanez mondható a tolerancia-rendelet előtörténetére, A tolerancia-rendelet Kaunitz és II. József álláspontjában már 1771-ben megfogalmazódott. Ezt tanúsítják a császár anyjához írt levelei és Kaunitz hivatalos megnyilatkozásai. Lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. Arneth (Wien, 1867–1868). II. 146–147, 165. A vallási hovatartozás első minősítő felvetése és abban Kaunitz határozott állásfoglalása már 1767-ben bekövetkezett, tíz évvel a kérdés élesedése előtt: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1. 1767. május 30. Bár Kaunitz komolyan figyelmeztette Mária Teréziát az ilyen „káderezés” veszélyeire, a jelentéseket a hivatalvezetőknek meg kellett írniok.

A morvaországi események előbb az urbárium okozta parasztfelkeléseknek, majd merőben az uraságok elleni mozgalmaknak tűntek. Mária Terézia kétségbeesve vette tudomásul, hogy ezek vallási mozgalmakká váltak: közel tízezer paraszt tagadta meg a reákényszerített katolikus hitet. Tiltakoztak a katolikus szertartások és papok ellen. Lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879). IX. 60–72.

A parasztkérdés megoldásában nevezetes lépés volt az urbárium sorozatos kibocsátása. Kaunitz igen alaposan foglalkozott – már csak austerlitzi birtoka miatt is – a cseh-morva parasztság súlyos helyzetével. Az éhínségek ellenében pártolta a burgonyatermesztést: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. május 10. Hogy a koronauradalmak parasztságát, ahogy ezt Karintiában megpróbálták, a föld tulajdonosává tegyék, erre igen korai javaslat: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1766. november 3. és 1767. szeptember 1.

Kaunitz reformprogramja, melyben a paraszti robot kérdését rendezve (pénzváltság) a koronabirtokokon mint kísérleti telepeken elő akarta készíteni a szélesebb társadalmi reformot: Ugyanott. 1768. január 25. A sziléziai felkelésről: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 339–341). Mannsfeld gróf nevezetes pénzbüntetése: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratprotokolle, Vol. 34, 1770. május 10. Azt, hogy az ínség a szabad költözés, a szabadság forrása lehet, Kaunitz elvszerűen 1770-ben fogalmazza meg: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarehiv, Voten, Vol. 1, 1770. október 28. A brucki apát kitüntetése: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 349); a Szent István-rend adományozására tett javaslat dátuma: 1772. november 27.

Az állam, a katonaság, a földesúr hármas felelősségéről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1773. május 1. József levele Lipóthoz arról, hogy a hadseregre is átcsapott a lázadás: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 7, 1775. április 3. Kaunitz törvényt támogató, antiabszolutista álláspontja: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1777. február 6.

A jogi reformprogram útjára (a monarchia utóéletére jellemző módon) egy ausztráliai jogtörténész munkája nyújtja a legjobb eligazítást: H. E. Strakosch, State Absolutism and the Rule of Law: The Struggle for the Codification of Civil Law in Austria, 1758–1811 (Sydney, 1967). Rövid, de hasznos összefoglalást nyújt: G. Kocher, Rechtsverständnis und Rechtsreformen im aufgeklärten Absolutismus Österreichs (Österreich im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus. Red. E. Zöllner. Wien, 1983. 54–70).

Kaunitz állásfoglalásáról Beccaria érdekében lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 176–180). Arneth, aki minden 18. századi és korabeli iratot maga rendezett, és minden aktáról meg tudta állapítani, kinek a keze nyomát viseli, hangsúlyozza, hogy a dicséretes fáradozás Beccaria érdekében elsősorban az olasz referens Sperges, másodsorban Firmian kormányzó, és csak végezetül Kaunitz érdeme. Minthogy azonban Mária Terézia őszintén meg volt győződve arról, hogy a szilárd közerkölcs nagymértékben a törvény szigorán múlik, és ragaszkodott a Nemesis Theresianához, Kaunitz fáradozása nagyon fontos, szinte döntő volt.

Kaunitz Sonnensfelssel kapcsolatos állásfoglalása mindig pártfogó: Sonnensfels Migazzi érsek által kifogásolt megfogalmazásai („bedenkliche Satze”) Kaunitz szerint nem veszélyeztetik sem a hit, sem a közbiztonság dolgait („ohne Gefahr für die Religion oder den StaaT”). Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. július 1.

Pergen ütközőpont szerepére: Arneth, Geschichte Maria Theresias] (Wien, 1863–1879. IX. 229–238). Amikor Kaunitz kiiktatja az oktatásügyből, Galícia biztosa és helytartója lesz. Pergen későbbi működésére: P. P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph and the Law (Illinois Press, 1979).

Az uralkodó és az államkancellár külpolitikai koncepcióinak különbségét, a mindenképpen meglévő magatartási különbségeket, melyek nem maradtak következmény nélkül, nem annyira a bécsi levéltári anyagok, mint inkább a francia követi vagy ügyvivői jelentések alapján állapíthatjuk meg. Az egymást váltó bécsi francia követek, Rohan herceg, Breteuil és Noailles, illetőleg Barthélémy ügyvivő a politikai helyzetelemzésekben gyakran tévedtek, de a személyes benyomások regisztrálásánál nagyon pontosak voltak. Kaunitz önérzetes, II. József szenvedélyes politizálását pontosan mutatták be az 1774-től 1787-ig a francia külügyeket vezető Vergennes miniszternek. Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt. A legfontosabb anyagokat e negyedévszázados periódusban a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance Politicqe, Autriche állaga tartalmazza.

De megjegyzendő, hogy a politikai-jogi irodalom, így Montesquieu művei is fontos katonai megfigyeléseket, elveket tartalmaznak. Éppen Montesquieu matematikai jellegű állásfoglalása az, amit Kaunitz a monarchia hadseregének lélekszáma körüli vitában – idézés nélkül – felhasznál: Montesquieu az uralkodó alattvalóinak legfeljebb 1%-at soroztatja be a hadseregbe.

A hadsereg irányítása, annak létszáma, a toborzás vagy a sorozás módja folyamatos ellentétek oka volt az ifjú császár és az államkancellár között. Kaunitz hiába támogatta Laudont, a császár és Mária Terézia Lacy személyét vonzóbbnak ítélték, annak ellenére, hogy néhány csatában, amelyben Laudon jeleskedett, éppen Lacy késedelmeskedése miatt fordult meg a helyzet. Uralkodói döntésre Lacy lett a Haditanács elnöke, és amikor megbetegedett, utána Hadik következett. Kaunitz nemcsak személyi problémákkal küszködött a császárral szemben. Ez élvezte „reszort”-ját, és a monarchia tekintélyét a hadsereggel akarta szilárddá tenni. Kettejük viaskodásából természetesen a fiatal császár került ki győztesen. Az egyébként oly lojális uralkodónő a hadügyi vitákban cserbenhagyta öreg munkatársát, aki tanult a megismétlődő csalódásokból: kivonta magát a vitákból, a sorsra és a sorsot irányítani akaró császárra bízta a fejleményeket. Az éveken át húzódó hadszervezési, sorozási, ellátmányi viták anyaga részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv fondjaiban, a hatvanas évek végétől folyamatosan. Kaunitz próbálkozásai: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 116–128.

Az új sorozási rendszer – porosz mintára, kerületi jelleggel – 1770-től került bevezetésre: P. Mitrofanov, Joseph II (Wien, 1910. I. 359–360). A fejlemények: J. C. Allmayer-Beck, Das Heer der [[Mária Terézia|Kaiserin] (Maria Theresia und ihre Zeit. Salzburg, 1979. 83–90); Johann Cristoph Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 39–44).

A Josephinumról, van Swietenről: Gerard von Swieten und seine Zeit. Ed. E. LheskyA. Wandruszka (WienKölnGraz, 1973) passim; Bambilláról és a viaszfigurák beszerzéséről: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth (Wien, 1872. I. 207–211).

Benyovszky Móric kapcsán újból összeütközésre került sor az államkancellár és a császár között. A nézetkülönbség nagyon objektíven, kettejük alapállásából adódott. A gazdasági helyzetet szem előtt tartó Kaunitz export-import érdekből támogatta Benyovszky szakszerűnek tűnő hajóhad—javaslatát. József a politikai-taktikai meggondolások embere, szövetségek veszélyeztetésétől tartott, és elzárkózott a javaslattól: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 131, 1780. március 29. A sok melléklettel feldúsított kancellári javaslat nem talált kedvező fogadtatásra.

Minden olyan monográfia vagy tanulmánygyűjtemény, mely a 18. század második felével foglalkozik, a kontinens kulcskérdésének tartja a Habsburg – s rövidesen Habsburg-Lotharingiai – monarchia viszonyulását szomszédaihoz, terjeszkedési vagy szerzési terveit, szerepét a sokat emlegetett európai egyensúly, illetve a szövetségi rendszer átalakításában. Elég itt a legfontosabb munkákra utalni, Gershoy, Venturi, Aretin műveire, vagy az angol egyetemek, Cambridge, illetőleg Oxford újkori társadalmi-gazdasági helyzetelemzéseket nyújtó köteteire, a francia alapsorozatokra, az Histoire Générale des Civilisationsre, a megfelelő Clio kötetekre, és a nagy múltú sorozatokra, mint a Renouvin szerkesztette és Zeller írta diplomáciatörténet 18. százada. Mindezek több-kevesebb hangsúllyal osztják meg érdeklődésüket az uralkodók és néhány államférfi között; az első helyen persze Kaunitz áll. A személyes tényezőt helyezi előtérbe a közigazgatás-történész Fr. Walter, Männer um Maria Theresia (Wien, 1951) című tanulmánykötete.

A német dualizmus minden munkában hangsúlyt kap, szinte azt sugalmazzák a szerzők, hogy mindaz, ami a monarchiában történt, a porosz kihívásra adott válasz volt. Ezzel aligha érthetünk egyet. III. (VI.) Károly idején már sok minden történt, ami előkészítője volt a teréziánus és jozefinus évtizedek fejleményeinek. Tagadhatatlan azonban, hogy 1741 óta vége szakadt a fölényes nagypolitikának. A porosz hatalommal számolni kellett, lett légyen terjeszkedésről vagy egyszerű dinasztikus jogérvényesítésről szó. A bajor kérdés le a múltba nyúlik vissza, hatvan-hetven évvel korábbra, mintsem II. József cselekednék, vagy megpróbálna cselekedni. Maga Miksa Emánuel bajor választó emlegette 1714-ben, második feleségének írott levelében, hogy hajlandó lenne egy bajor–belga cserére, ha megtarthatná választófejedelmi rangját. A Wittelsbachok épp olyan szuverén módon tervezgettek, mint a Habsburgok, és a századelő nagy politikusa, Savoyai Eugén bele is vétette 18. cikkelyként a rastatti békébe, hogy Franciaország nem akadályozza meg a bajor dinasztiát egy esetleges cserében. Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot. A következő évtizedek éppen a fordítottját hozták: az örökösödési háborúban a bajorok a támadó szerepét vállalták. Az akkor Torinóban tevékenykedő kezdő diplomata, a leendő Kaunitz herceg hivatalosan is javasolja a Habsburg Birodalom „német mag”-jának erősítését. Osztrák-Németalföld kicserélése többször is felmerül, de mindig óvatosan, hogy francia érdekeket ne sértsen. A bajor probléma okozza, hogy a leendő második feleséget, Bajor Jozefát szánják első asszonyként az akkor még félig gyermek József trónörökösnek. A később valóban megkötött házasság nem erősítette az érveket, azok már készen voltak. Az ügy állandó aktualitásáról aztán a császár gondoskodott; ő volt a tevékeny kezdeményező, Nagy Frigyes pedig leleményesen meghiúsította e terveket. Minderre a forráskiadványok gyakori utalásain kívül: P. P. Bernard, Joseph II. and Bavaria. Two Eighteenth Century Attempts of German Unification (The Hague, 1965). Forrásokban bővelkedik a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Bayern, jelentéseket és utasításokat tartalmaz; a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Preussen anyagban a porosz reakciókról számolnak be az osztrák követek. A kérdés kulcsa a porosz király kezében volt. Nagy Frigyes pusztította el (vérontás nélkül) 1778-ban Csehország agrárterületeit, innen az akkori „krumpliháború” elnevezés, s ő hozta létre 1785-ban a Fürstenbundot: így birodalmi ellenkezés állta útját a német birodalom császára tervének.

II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot. József kevéssé őszinte, nagyon taktikus viszonyulását a cárnőhöz lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth (Wien, 1867–1868. III. 278–287) és Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ed. A. Beer (Wien, 1873 4–13).

A hollandokkal folyó diplomáciai, már-már katonai harcról részben Kaunitz és II. József levelezése ad számot; még becsesebb József és Lipót levelezése. 1784. október 31-én kelt a levél, mely először említi a Schelde, vagyis a holland kérdést. Az ezt követő hetekben ez oly fontos az uralkodónak, hogy a közben Magyarországon és Erdélyben lefolyt eseményeket, a Horia-felkelést éppen csak megemlíti: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. Ed. A. Arneth, (Wien, 1872. I. 227–243). A belga csere kérdése mind a Kaunitzcal, mind a Lipóttal folytatott levelezésben kiemelt szerepet kap, és sűrűn találkozunk vele az államkancelláriai és a kabinettiratokban is. Lásd ugyanott I. 212–250. A belgiumi út és a holland kirándulás részletesebb beszámolói: Ugyanott I. 36–38, valamint Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer (Wien, 1873. (60–85, 89–100).

A cárnő ambíciója megihlette a bécsi udvart: Kaunitz vetette fel, József pártolta a gondolatot, hogy Bécs legyen a színhelye egy olyan nemzetközi találkozónak, amelyen a francia–angol ellentétek lezárásra kerülnének. A visszatérő óhaj – amely majd egyszer, évtizedek múlva, a bécsi kongresszussal meg is valósul – éveken keresztül témája a követutasításoknak és követjelentéseknek: Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche, No 342. A januári jelentésekben Breteuil bécsi francia követ többször is hivatkozik Kaunitzcal folytatott beszélgetéseire, melyek során az angol–francia és az angol–holland problémák megtárgyalására került sor (pag. 23). A kongresszus színhelyét Aquilar gróf, spanyol követ szerint a spanyol király nem fogadná el (pag. 139). Az angol király elfogadta volna Bécset kongresszusi varosnak (március 10-i jelentés). Egyébként az angol–spanyol megbeszélések eközben Madridban folytak, és előre lehetett látni, hogy a bécsi kongresszus terve nem valósul meg.

Breteuil bécsi francia követ 1781. február 18-án jelentette, hogy a pápa nem celebráltat gyászmisét Mária Teréziáért (Archives des Affaire Etrangeres, Paris: Correspondance politique, Autriche, No 342, pag. 86); már december 2-án megírta (Ugyanott No 341. pag. 359 és 409), hogy a temetés szerény volt, s december 21-én hozzáfűzte, hogy a bécsiek Isten büntetésének tartják Mária Terézia betegségét és halálát, mert hat hónappal korábban súlyos fogyasztási adót vetett ki minden szeszesitalra. Az uralkodónő végrendeletéről, Józsefnek a végakarattal ellenkező intézkedéseiről éles, pontos képet ad: H. Wagner, Royal Graces and Legal Claims. The Pension Payments of Maria Theresa and their Withdrawal by Joseph II (Intellectual and Social Developments in the Habsburg Empire. Essays dedicated to Robert A. Kann. New YorkLondon, 1975. 5–29).

Necker művének francia címe: Compte rendu au Roi au mois de janvier 1781 (Paris, 1781). Ugyanebben a kiállításban még ugyanezen évben megjelent franciául Párizsban négyszer, továbbá Hamburgban, Baselben, Quedlinburgban, Berlinben. II. József feltehetően a Trattnernál, ugyancsak 1781-ben megjelent kiadást használta, de lehet, hogy a párizsi osztrák követ, Mercy-Argentau megküldte a fontos munkát a szokásos futárpostával. Neckernek ez a „Számadás”-a, mely kissé leszámolás is, megjelent angol fordításban Londonban, német fordításban Strassburgban és Berlinben, ez utóbbi Christian Dohm professzor munkája volt. Volt fordítás előszóval és magyarázatokkal, a Trattner-féle kiadás, mely megtévesztően Genf helymegjelöléssel jelent meg, Pacassi munkája volt, kiegészítésekkel és megjegyzésekkel. Az olasz fordítás is elkészült 1781-ben, Firenzében. Gyors megjelenéséhez bizton hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai fivérek levelezése, József lelkes hangvétele: „Nem lehet ennél élvezetesebben írni, s úgy tűnik, kitűnőek a benne foglalt elvek.” (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 19. A levél 1781. március 22-én kelt.) Az egyébként véleményét mindig simulékonyan fogalmazó Lipót válasza szinte nyers (Ugyanott I. 23–24.): Elvben helyesli, sőt dicső, nagyszerű, kötelező dolognak tartja az ilyen nyílt anyagi elszámolást, de ami Neckert illeti, a szöveget többször, higgadtan olvasva kiderül, hogy csak önmagát dicsérő, gyanús-kétes alak, s maga az irat sem orientál pontosan, különösen nem a pénzügyek legfőbb őrének svájci spekulációiról. Az anyagi érdekeiben sértett fivér így adta ki dühét – indirekt formában – Neckeren.

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki. Az a francia követ, aki otthon a gallikán államvallás rendjéhez szokott, patetikus elmélkedéssel reagál az osztrák jelenségekre. (Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche. No 342. pag. 150–153.) A követ francia fordításban küldte Versailles-ba a rendeleteket.

Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888) bécsi levéltári anyaggal ötvözve a hazai kutatásait, az állam és egyház viszonyának rendezését birodalmi összefüggésben mutatta be a II. kötetben. A bécsi levéltári anyagban valóban nagyon plasztikusan jelentkezik a múlt és a józsefi jelen összefonódása. Példa erre: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 3, 1777–1781, ahol az 1781. február 12-i államtanácsi ülés előtt ott van a császári körirat (circulare ) tervezete a külföldi kolostori kapcsolatok tilalmazásáról. Ennek alapanyaga az 1775. május 18-i cseh-osztrák kancelláriai körirat. Miután Löhr, Gebler, [Carl Friedrich Hatzfeldt zu Gleichen|Hatzfeld]] államtanácsosok véleményt nyilvánítottak, a császári rendelkezés végleges formát öltött. Ezek a kezdeti idők: az együttműködés az Államtanáccsal és az államkancellárral még mintaszerű.

A jozefinus cenzúra-ügy történetének alapvető, nemzetközileg elismert feldolgozása: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958); Sashegyi Oszkár, II. József sajtópolitikája (Századok 1958. 88–118).

Mályusz Elemér, A türelmi rendelet (Budapest, 1939) a rendelet kibocsátásának előtörténetét, eszmetörténeti előzményeit, a személyi állásfoglalások alakulását minuciózus gonddal mutatja be, s közzéteszi a levéltári forrásokat. Mályusz a toleranciarendelet létrejöttét, s főleg megvédését II. József személyes érdemének tekinti, Kaunitz, Sonnenfels, Gebler tevékenységét elismeri, Ürményi Józsefet nagyon elmarasztalja, de a jegyzőkönyvek elemzésével meggyőzi olvasóját. Összefogott, keményen tárgyszerű művének ellentéte: P. F. Barton (Red.), Im Zeichen der Toleranz (Studien und Texte zur Kirchengeschichte und Geschichte. Zweite Reihe, Band VIII. Wien, 1981). A kötet eszme- és politikatörténeti tanulmányai sorából kiemelkedik W. Ogris és a szerkesztő P. F. Barton több írása. Az utóbbi filológiai módszerrel veti egybe az osztrák tartományok, a cseh-morva, illetve a magyar területek számára kiadott pátenseket. Minden pátens nyelve német, a magyar és erdélyi terület számára kibocsátottaké azonban latin.

A zsidók helyzetéről a kor lehetőségeihez képest gondosan kutatott anyagot nyújt: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 270–280); lásd még: J. Karniel, Zur Auswirkung des Toleranzpatents für die Juden in der Habsburgermonarchie im josephinischen Jahrzehnt (Im Zeichen der Toleranz. Red. P. F. Barton. Wien, 1981. 203–220). Feldolgozást érdemelne az évtized zsidó vonatkozású magyarországi rendeletanyaga.

A pápa bécsi útjáról korabeli megemlékezések (A. F. Bauer, Ausführliche Geschichte der Reise des Papstes Pius VI. (Braschi) von der Rom nach Wien und der Rückreise von Wien nach Rom… Wien, 1782; G. Dini, Diario pieno e distinto del viaggio fatto a Vienna, del Sommo Pontefice Pio VI. Roma, 1782) mellet: L. Pastor, Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. XVI. (FreiburgRom, 19618); H. Schlitter, Die Reise des Papstes Pius VI. nach Wien und sein Aufenthalt daselbst (Fontes Rerum Austriacarum. II: 47/1. Wien, 1892). Legutóbb: G. Wacha, Papst Pius VI. in Österreich (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 153–156). II. József fivéréhez írt leveleiben előbb panaszosan, majd tárgyszerűen számol be az eseményekről. 1782. május 9-én megkönnyebbülve közli öccsével, hogy a pápa Münchenben tartózkodik, május 22-én pedig nehezményezi, hogy a pápa Rómába visszatérőben hat napot tölt Velencében, „hogy lelkesítse a fanatikusokat”. (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel, Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 69–70, 79, 86, 87–108.)

J. V. Eybel, Was ist der Pabst? (FrankfurtLeipzig, 1782) című röpirata a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, s a címlapra rányomtatták, hogy a névtelen megjelenést a cenzúrabizottság engedélyezte. II. József az elvben engedélyezett anonimitást ezúttal kényelmetlennek érezte, és kezdetét vette a cenzúra- és könyvbizottság ellentétes utasítása. Chotek elnöknek nem volt könnyű dolga, bár a minél szabadabb eljárást az Államkancellária mindig támogatta. Lásd O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958. 106–107).

A József-kori rendeletek gyűjteményében (J. Kropatschek, Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze. Wien, 1785–1790) az egyházi ügyekkel, alapítványokkal foglalkozó negyedik rész tartalmazza a szerzetesrendek megszüntetése, a plébániák működtetése kapcsán hozott rendeleteket. Az elv és a gyakorlat követi a kaunitzi megfogalmazásokat, egyezik mindazzal, amit az államkancellár még Mária Terézia korában kifejtett. Igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4 (1782–1783). Január első hetében a magyar egyháznagyok után a milánói kolostorügyek, a bolognai úgynevezett Horvát Kollégium (a régi magyar akadémia) épülete eladásának ügye, prágai panaszok az ottani protestánsok kilengései tárgyában, majd a klarisszák, ferencesek kolostorainak feloszlatása. Figyelemre méltó, sajnos meg nem szívlelt állásfoglalás olvasható 1782. február 17-i kelettel: Vigyázni kell, hogy értékes műkincsek, kódexek ne menjenek veszendőbe, a troppaui kolostor feloszlatása alkalmából kiadott részletes utasítás szolgáljon a továbbiakban alapul. Eddig nem ismertük Kaunitz álláspontját arról, hogy jó anyagi helyzetben lévő kolostorokat ne oszlassanak fel. 1782, április 16-án fejti ki, hogy a lombardiai tapasztalatok arról győzték meg, még az is helyes lenne, ha fondot adnának a szegény klastromoknak, nehogy hiány legyen hasznos női munkákban (varrásban, hímzésben, virág-művirágkészítésben), gyermekoktatásban, ápoló személyzetben. Május 14-én ismét milánói példára hivatkozva a Giunta Economale mintájára javasol hatóságot a feloszlatott kolostorok javainak szakszerű és tisztességes kezelésére. Találkozunk a Kaunitz-votumok között a temetőrendezés kevéssé népszerű intézkedéstervezeteivel is: az államkancellár természetesnek tartja a városi kripták kiürítését és eltávolítását.

A klérus anyagi bevallásai az örökös tartományokban már régen kötelezőek voltak – megszerzésük ott sem ment könnyen. A Circularia impressa szétküldése után minden egyházmegye értesült a bevallási kötelezettségről. A vagyoni és személyi összeírás adatai azt mutatták, hogy a magyar egyház a fejlesztésre sok lehetőséget adott az uralkodónak. A hiányok pótlására az évszázados gyakorlatot alkalmazták: az uralkodó nem töltötte be a kalocsai érseki, a győri és a nyitrai püspöki széket, és így 175 ezer forintot fordíthatott „fejlesztési” célokra. A nagy reform is az összeírások szorgalmazását sürgette. Megállapították, hogy az ország lakosságából 3 726 662 személy katolikus, s az egyháziak számát ehhez viszonyították: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 167); Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 61–62). Egyébként az uralkodó és az államkancellár tudatosan követte a gallikán egyház gyakorlatát. Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4, 1782. augusztus 26: Kaunitz Mercy-Argentau [[Versailles|versailles-i] követ révén bekéreti a francia püspökök részéről leteendő hűségeskü szövegét, s ezt németre fordíttatja. A Magyar Kancellária felterjesztésére, melyben az egyházmegyék, a megyék és a városok tolerancia-ellenes feliratait küldi el Esterházy, Kaunitz válasza lakonikus: A felvilágosodás hiánya tűnik ki ezekből az iratokból. A jövő reménye, hogy ”fokozatosan a maguk valódi jogkörét ismerő püspökök kerülnek a mostaniak helyére, akik a tévesen Isidorusnak tulajdonított egyházi tételek alapján állnak”. (Ugyanott 1782. április 13.) A dogmatikusnak bélyegzett magyar egyháznagyok elmarasztalása talán nem volt igazságos, de Bécsből nézve a magyar ellenállást aligha lehetett finom megkülönböztetésekkel differenciálni.

Kaunitz 1780-ban rendelte el, hogy húsz testőrt képezzenek ki (nyelvtanulással, statisztikai, közgazdasági ismeretekkel) arra, hogy puszta levél-üzenetközvetítésen túl modern értelemben hírszolgáltatókká váljanak.

Kaunitz is igen közlékeny volt – a folyamatos csalódások ellenére – a francia követ irányában. Az információk megadása egészen 1789-ig közmegegyezés volt az udvarnál.