Kaunitz kancellár

A Múltunk wikiből

A magyarországi protestánsok helyzetének megítélésében csakúgy, mint az új politikai rendszer kulturális-gazdasági gyakorlatának kialakításában, döntő szerepet játszott Kaunitz Vencel államkancellár. De működésének fő területe, „foglalkozása” az államférfiúi pálya első lépteitől fogva a külügy volt: nemzetközi kapcsolatok megismerése, befolyásolása, majd irányítása.

Valójában keveset olvashatunk Kaunitzról a magyar szakirodalomban. Életrajzi adatai természetesen ismertek. Sok levelét, állásfoglalását találhatjuk meg azokban a munkákban, melyeket a múlt század osztrák történészei Mária Teréziának vagy II. Józsefnek és Lipótnak szenteltek. De az igazi biográfia még megírásra vár. A porosz történetírás egyoldalú érdeklődését tükrözi egy életrajzi vázlat, és nem kielégítőek a pályakezdés időszakát elemző tanulmányok sem. Szerencsénkre a Kaunitz család, a „ház” felemelkedését végre egy korszerű szempontokkal dolgozó osztrák történetíró feldolgozta, és ennek kapcsán bemutatta azt a művelődési bázist, mellyel az ifjú Kaunitzot apja szinte beprogramozta, mielőtt közpályára lépett.

Az apa régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek (nevét később Rietbergre változtatta) felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor tizenhat gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Vencel megszületett. Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban – a kor karitatív gesztusa volt ez – a szegényházból iderendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaire-iánusnak minősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal; a kor szokása szerint amolyan járadék-ösztöndíjfélét húzott a münteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő, mellérendelve házitanár-korrepetítorként Johann Friedrich von Schwanaut. E nemesi származású tudós emberről, műveltségi állományáról, felkészültségéről, amit tanítványaival nyolc éven át megosztott, egy későbbi, az alsó-ausztriai akadémia direktori posztjára beadott kérvényéből kaphatunk képet. Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt. Ismeretes, hogy Thomasius kurzusain és munkáiban a természetjog szokásos tananyagán kívül a tortúra, az inkvizíció kérdéseivel foglalkozott, és külön, a korai felvilágosodás jeles iratait szentelte a tolerancia, a kínvallatás, az eretnekség kérdéseinek. Ugyanő a világi uralkodók kötelességévé tette, hogy az addig merőben egyházi vagy vegyesen egyházi és világi ügyeknek minősített pedagógiai-kulturális-társadalmi kérdésekbe beavatkozzanak. A közjog és a történelem professzora, Gundling (Nicolaus Hieronymus) a korszerű jogi ismereteket minden politikus, minden kormányzat számára nélkülözhetetlennek hirdette. Mint egykori retorikaoktató, hallgatóival antik auktorokat olvastatott és értelmeztetett.

Az ifjú Kaunitz nevelőtanárának előképzettségében a legújabb monográfia szerzője Christian Wolff hatását tartja a leglényegesebbnek. Nem a szokványos meggondolásból. Nem azt hangsúlyozva, hogy a természetjogi tanítások leghatékonyabb elméje hallei működése során a katolikus államok leendő hivatalnokait vagy instruktorait képezte ki. Ezúttal – s ez lényeges megfigyelésnek tűnik – Wolff matematikai kurzusai, a logika és matematika wolffi összekapcsolása kap hangsúlyt. „A matematikában iskolázott elme érteni, rendezni képes a világ jelenségeit… Ki tudja küszöbölni mindazt, ami homályos… more geomaetrico meg tudja a jövőt is tervezni.”[1]

A brünni és az austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette (mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennémű modorbeli finomságokra is kioktatni) folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott nyilvános vizsgákkal. Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott. Tudatosan készült hivatali pályafutására; ekkorra már kialakult egyénisége, erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már ilyen fiatal korában óvni kellett attól, hogy képzelt beteggé ne váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették, A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

Az eredetileg rövidebbre tervezett lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves „gavallér-körút” követte. (A Kavaliertournak, mely minálunk időben tovább divatozott – túl a jozefinus évtizeden –, nem találjuk megfelelő magyar fordítását.) Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a Starhemberg hercegnővel, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejorativ szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működhetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[2] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[3]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[4]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők Kaunitz az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[5]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[6] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[7] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[8] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[9] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is. Leszczynski, XV. Lajos apósa, árnyékuralkodó Lotharingiában, francia tanácsosainak szignója hitelesíti a kíméletlen és azonnal életbe lépő rendelkezést. A francia abszolutizmus is, a spanyol, francia hajtáson nőtt abszolutizmus is nyelvrendeletekkel operált. Ott a francia, emitt a hűséges kasztíliaiak nyelve lett kötelező – nevezetesen a katalánok kárára. A példa tehát adott volt, az egységes adminisztratív nyelv hasznosságát ugyan ki vonhatta volna kétségbe? De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia. A nyelvrendeletet csak korlátolt formában, az új iskolarend keretei között engedte bevezetni, s az olasz és belga területeket ez alól is mentesítette.

A 12 pontos magyar program, a nyelvrendelet első felbukkanása azt mutatja, hogy a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon követendő politikájának vázlatát Kaunitz rajzolta fel. Bizonyos programpontokat már Mária Terézia, a legtöbbjét utóbb II. József, a társadalommal való manipulálás tantételeit II. Lipót valósította meg. Harminc év telt el közben, s három évtized alatt Kaunitz viszonya a magyarokhoz nyájasabbá, megértőbbé vált. Esti beszélgetőpartnerei, néhány magyar munkatársa hangolta volna át? Aligha. Közvetlen köréhez csak Fekete János gróf tartozott s Teleki József, akit svájci tanulmányai után hazatérőben ismert meg, s aki mindig szívesen látott vendége maradt a főként franciául társalgó, az új könyvek, a tudomány és irodalom kérdéseit taglaló esti fogadásoknak, hol a vendégek a metszetgyűjtemény új darabjaiban gyönyörködtek, whisteztek, sakkoztak, s minden európai újdonságot azon frissiben megbeszéltek. Kaunitz – látni fogjuk a nyolcvanas évek során – a jozefinus időszakban más szemmel nézi a magyar kérdést. A tapasztalt politikus meteorológiai érzékenységével reagált, majd cselekedett.

Lábjegyzetek

  1. G. Klingenstein, Der Aufstieg der Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. 169–170.
  2. Ugyanott, 292–293.
  3. Ugyanott.
  4. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  5. Ugyanott, 663#–664
  6. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  7. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  8. Ugyanott pag. 379.
  9. Ugyanott

Irodalom

Kaunitz rövid, töredéknek minősített életrajza: A. Arneth, Biographie des Fürsten Kaunitz. Ein Fragment (Wien, 1899). Porosz hangvételű Georg Küntzel, Fürst Kaunitz-Rittberg als Staatsmann (Frankfurt am Main, 1923); G. Klingenstein, Der Aufstieg des Hauses Kaunitz (Göttingen, 1975). Borié államtanácsosról: Ember Győző, Egy katholikus államférfi a XVIII. században (Regnum. Egyháztörténeti évkönyv 1936). II. József sokat vitatott nyelvrendeletének Kaunitzhoz fűződő előtörténetét részletesen megírtam: É. H. Balázs, La Hongrie a la charniere des XVIIIe–XIXe siecles. Anatomie d'une crise de conscience (Les „petits Etats” face aux changements culturels, politiques et économics de 1750 a 1914. Ed. D. Kosáry. Lausanne 1985. 69–77). Zinzendorf naplóinak 6. kötete (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zinzendorf-Nachlaß) tartalmazza az 1761. évet, és beszámol Kaunitz nyelvrendelet-tervezetéről. XV. Lajos apósa, Lotharingia hercege, a lengyel Leszczyński Szaniszló, engedelmeskedve a francia abszolutizmus igényeinek, 1748. szeptember 27-én tiltotta el a német nyelv használatát, és kötelezővé tette a franciát, nemcsak hivatalos iratok, hanem magánügyletek írásba foglalása esetén is. A kemény szankciókkal terhelt rendelkezést Kaunitz mint párizsi követ ismerte, és mintának tekintette.


Az osztrák felvilágosult abszolutizmus személyi meghatározói
Mária Terézia Tartalomjegyzék Zinzendorf Károly