Kautz Gyula

A Múltunk wikiből
Győr, 1829. november 5. – Budapest, 1909. március 27.
közgazdász
Wikipédia
Kautz Gyula
1858.
Mocsáry Lajos: Nemzetiség című röpirata.
Kautz Gyula: A nemzetgazdaságtan elmélete és története című munkája.

Szabad György

Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe

1866-ban, a kiegyezési tárgyalások idején és bizonyos fokig azok befolyásolása céljából is, még Kautz Gyula akadémikus, a Deák-párt vezető közgazdasági szaktekintélye, Magyarország és a Lajtántúl gazdasági egybekapcsoltsága fenntartásának híve is – visszatekintve a megelőző másfél évtized gazdasági fejlődésére – szükségesnek tartotta leszögezni, hogy „azon kecsegtető kilátásoknak”, amelyekkel Bruck, Krauss és társaik a belső vámvonal felszámolását hivatalosan indokolták, „nagy része mindekkoráig meg nem valósult”. Pedig Kautz még azok közé tartozott, akik nagyon is hangsúlyozták, hogy a vámvonal felszámolása „annyiban hazánkra nézve is jótékony irányú változtatás vala, amennyiben a szomszéd… tartományokkali közlekedésünket s kereskedelmi érintkezéseinket könnyíté… az áruk és termelvények akadálytalan ki- és bevitelét lehetségessé tette, hazai termékeinknek kelet-piaczait tágítá, fogyasztási és vásárlási erőnket fokozá, ipari czikkek és gyártámnyok tekintetébeni szükségleteink födözését pedig lényegileg megkönnyíté.” Kautz a gazdasági egybekapcsoltság és a szabadkereskedelmi politika feltétlen híveként érdemileg mellőzte annak vizsgálatát, hogy miért rögződött meg ebben a korszakban a hazai termelési struktúra öröklött torzultsága, amely a kapitalista fejlődés kibontakozása során még a korábbinál is szembeötlőbb jellegzetességgé vált, tudniillik a mezőgazdaság és azon belül a külterjes gabonatermelés túlsúlya az európai mértékkel mérve önmagában is kivételes belső aránytalanságokat mutató ipar felett. Leszögezve azt, hogy „a vámsorompók eltörlése kétségtelenül káros következéseket is vont maga után”, s általánosságban hangsúlyozva az önálló gazdaságpolitika hiányából fakadó hátrányokat, Kautz mindenekelőtt „a fiskalizmus s monopolizmus elveire alapított adórendszert” minősítette olyannak „mely nemzeti gazdaságunk életereit és lélegzetét támadta meg, egész újabb kori közgazdasági fejlődésünkre ónsúllyal nehezedett… az 1848-ki nagy állammozgalom legszebb (socialis és anyagi) vívmányait terméketlen meddőségre kényszeríté, s … épp oly ágait hazai productiónk és iparunknak sújtá, melyek a beállott változás folytán nemzeti háztartásunk szempontjából a legfontosabbak s legbiztosb fejlődésre hivatottak”.[1]

Kautz úgy ítélte, hogy az járt a legsúlyosabb következményekkel, hogy a birodalom külkereskedelmi és mindenekelőtt vámpolitikájának megállapításakor mellőzték Magyarország érdekeinek érvényesítését. Az 1853–54-ben életbe léptetett és a korszak egészén át fenntartott „vámpolitikai rendszerről”, amely elsősorban a Habsburg-hatalom németországi kapcsolatai erősítésének hatalompolitikai céljait szolgálta, elismerte, hogy „egyben-másban”, különösen a kereskedelmi forgalom élénkítése révén „kétségbevonhatatlan haladási mozzanatot képez, »egészében&lagquo; véve azonban, kivált reánk magyarokra, mégis túlnyomólag visszás hatású vala”. Kiemelte, hogy a vámszabályzatnak „hátrányosan kelle hatnia közgazdaságunkra, mivel a forgalompolitika egész súlypontját… Németországra helyezvén, s a birodalom többi határain, jelesül ránk, magyarokra főfontossúgú délszaki és délnyugatiakon jóval magasabb import-vámokat tartván fenn egyfelől exportunk legközelebbi s legtermészetesb irányvonalai illő igénybevételre nem találtak; másfelől az alacsonyabb vámok mellett bejehető küláruk, gyártmányok, gépek stb. a nagy kerülőnél fogva olyannyira megdrágíttattak a szállítási költségek által Magyarországra nézve, hogy a német–szláv iparosok és mezei gazdák e tekintetben is tetemes előnyben voltak felettünk, azaz könnyebb elárusítás és olcsóbb bevásárolhatásnak örvendtek”. A legsúlyosabb következménnyel azonban Kautz ítélete szerint is az járt, hogy „az 1854-ki tariffa nagyrészben még mindig rideg protectionisticus jellemű maradt, tehát csak az osztrák örökös tartománybeli iparosok és gyárnokok érdekeinek kedvezvén… Magyarországot amazok monopolistikai járma alatt továbbra is meghagyta”.[2]

A bányászat és az ipar fejlődése

Míg a „magyar tartományokban” 1859-ben alig több mint 4 ezer pamutfonó orsó működött, addig az importált gyapot majd csaknem egész mennyiségét feldolgozó Lajtántúlon több mint 1,4 millió. Magyarországon a textilipari gőzgépek száma 1852–63 között 4-ről csupán 6-ra, lóerejük 46-ról 90-re emelkedett, míg a Lajtántúlon ugyanezen idő alatt számuk 180-ról 480-ra, lóerejük 3185-ről 10 131-re ugrott. A szintkülönbség – a gazdasági egybekapcsoltság dualista változatát szorgalmazó Kautz Gyula egykorú megfogalmazása szerint – annak ellenére alakult így, „hogy Ausztria magas tökélypolcon álló posztóipara jó részben a kiváló jelességű magyar gyapjúterméken alapszik, s ebben találja egyik legfőbb biztosítékát”,[3] továbbá a Lajtántúlon került feldolgozásra „a magyar tartományokból” kiszállított len és kender is. A 18. században létrejött gácsi posztógyár, az óbudai Goldberger gyár, Spitzer Gerzson ottani pamutnyomó üzeme és az eszéki selyemgyár állta valamelyest a lajtántúliakkal a versenyt, anélkül azonban, hogy bármelyikük is túl tudott volna lépni a középüzem szintjén. Kapitalista ipari struktúránk egészére torzító hatású következményekkel járt, hogy a háziipar természetes lehanyatlása folytán is egyre növekvő hazai textilipari szükséglet kielégítését a jelentős részben magyarországi nyersanyagot feldolgozó lajtántúli textilgyárak monopolizálhatták. A textiliparénál nem sokkal bizonyult kedvezőbbnek a bőr-, a papír- és a vegyipar hazai fejlődése sem.

Míg a vastermelésben a magyar birtokosság a bánya- és kohóművek nagy részét még kezében tudta tartani, és az osztrák tőkének lényegében azzal kellett megelégednie, amit a kincstártól megszerezhetett, a fémfeldolgozás terén a lajtántúli tőkés fölény határozottabban érvényesült. Hegemóniája mégsem vált olyan korlátlanná, mint a textiliparban. A kapitalizálódó mezőgazdaság által a vasból készült munkaeszközökre, sőt gépekre támasztott óriási igény egy részét hazai üzemek elégítették ki. Jórészt még korábban Pest-Budán alakult műhelyek fejlődtek kisebb-nagyobb üzemekké (Vidats, Röck), de Mosonban is gépjavító műhelyt fejlesztett mezőgazdasági gépgyárrá a német földről Magyarországra telepedett Kühne Ede. A nagyobb gépeket (cséplőgép, malomgép stb.) még egyedi darabokként, de a mezőgazdasági munkaeszközök legfontosabbjait (vastestű eke, borona, kéziszerszámok stb.), már sorozatban készítették, s ráálltak a városi lakosság és az ipar szükségleteit szolgáló tömegáruk (csövek, építőipari lakatosáruk stb.), sőt a kapitalista gazdaság- és életvitel jellegzetes kellékeinek, például a „tűzbiztos szekrényeknek” a gyártására is. Ganz Ábrahám budai műhelye, amelyben 1844-ben 7, 1848-ban 60 munkás dolgozott, az 1860-as évek derekára több mint 350 munkást foglalkoztató gyárra fejlődött. Mindenekelőtt 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekeivel érte el nagy, az 1855. évi párizsi és az 1862. évi londoni világkiállítások díjaival is öregbített sikerét. 1867-ben már a százezredik vasúti kerék került ki a gyárból. 1859-ben lépett alkalmazásába Mechwart András mérnök, aki a termelést sokoldalúbbá tette, és Ganz Ábrahám 1867-ben elkövetett öngyilkossága után nem sokkal átvette az üzem irányítását. Az óbudai hajógyár, amely – kevés híján másfélezres munkáslétszámával a legnagyobb hazai ipari üzem volt – a DGT többi, a birodalom más városaiban működő gyártelepeivel szorosan együttműködve növelte termelését. A hazai fejlődés a lajtántúli üzemek fölényét a fémfeldolgozásban és e gépgyártásban nem ingathatta meg. Elsősorban az osztrák gépipar, amely a belső vámhatár felszámolásakor már óriási előnyben volt a magyarországihoz mérten, aknázta ki a gépbehozatal korlátozására törekvő kormányzat protekcionista vámpolitikáját. Biztosított birodalmi piacon – beleértve az alig iparosodott Magyarországét – kísérletezhette ki és helyezhette el gépeit, áthárítva belső fogyasztóira a „tanulópénzt” és élvezve a sorozatgyártás előnyeit. Az 1863. évi gőzgépstatisztika tanúsága szerint a birodalom területén alkalmazott gőzgépeknek már 81%-a „belföldi” gyártmány volt (ebből alig 2,5% magyarországi), s csupán 19%-a külföldi.

A kapitalista fejlődéssel járó építőipari konjunktúra átmeneti visszaesésektől eltekintve igen jövedelmezővé tette az uradalmi deszkametszők, tégla- és cserépégetők, még inkább a piaci követelményekhez gyorsabban alkalmazkodó tőkés vállalkozók üzemeinek a működését. A kiváltságos polgárként Pest legnagyobb tűzifa-kereskedőjévé emelkedett Luczenbacher családnak korszakunkban 18 fatelepe volt a városban, és a tűzifa mellett nemcsak épületfával, sőt a saját bányáiban fejtett kővel és az üzemeiben égetett téglával kereskedett, hanem nagyszabású építési vállalkozásokba is fogott. A Neuschloss testvérek épületfa-kereskedéssel társították a fafeldolgozást, technikailag is gyorsan fejlesztve gyáraikat. Sokoldalú tevékenységüket példázza, hogy 1864-ben parkettgyártó gépre kaptak szabadalmat, de ugyanakkor vállalkoztak vasútállomások építésére is. A téglagyártásban a lajtántúli Alois Miesbach majd örököse, Heinrich Drasche kőbányai üzemei kerültek az élre. Az 1860-as évek derekán Drasche kezén 11 lajtántúli és 2 magyarországi téglagyár volt, amelyeknek tüzelőanyag-szükségletét 15 kisebb-nagyobb saját, illetve bérelt szénbánya fedezte. Többek között Drasche aknázta ki bérlőként az esztergomi káptalan dorogi és tokodi szénmezőit. 1868-ban, amikor egy részvénytársaságnak adta át magyarországi vállalatait, kőbányai téglaégetőinek a termelését már évi 35 millió darabra becsülték.

Igazán jelentékennyé az élelmiszeripar néhány ága fejlődött Magyarországon, elsősorban a malomipar. A vízimalmok, a szélmalmok és az állati erővel hajtott szárazmalmok száma még az 1860-as évek elején is mintegy 22 ezer. Az első gőzmalmokat az 1840-es évek iparosítási hulláma idején alapították, számuk 1863-ig 147-re emelkedett. Megjelenésük a primitív malmok tömegét tette tönkre, illetve szorította őrlés helyett takarmánykészítésre, darálásra. A malomipar fejlődése nemcsak kibontakozásának ütemét és elért színvonalát tekintve bizonyult kivételes jelenségnek a korszak gazdaságtörténetében, hanem azért is, mert ebben az iparágban a kisárutermelők tömeges kiszorulása teljes egészében a hazai tőkés vállalkozás felívelésének közvetlen következménye volt. Malomtartási előjogát kihasználva számos nagybirtokos állított fel gőzmalmot, de igazi jelentőségük a malomtársulatok, még inkább a terménynagykereskedők által alapított városi malmoknak lett. Pest 1867-re a maga 10, túlnyomórészt hazai termény-nagykereskedők tőkéjével alapított gőzmalmával (összteljesítményük évi 1,5–2 millió q-ra rúgott) az egész birodalom liszttermelésének élére került. A magyar liszt nem csupán a hazai búza magas sikértartalma, hanem a pesti nagymalmok kitűnő teljesítménye folytán is igen keresetté vált birodalomszerte és külföldön, hiszen hétféle minőségű lisztet őröltek a másutt szokásos négyféle helyett. Egykorú adatok szerint az 1860-as évek derekán Triesztben nagyrészt lajtántúlí exportőrök által behajózott lisztnek kétharmada Magyarországról került ki. A hazai malomipar gőzgépeinek száma és teljesítménye (igaz, egyetlenként a valamelyest is számottevő iparágak közül) nemcsak ugrásszerűen emelkedett (1852 és 1863 között több mint tízszeresére), hanem 1863-ban már meghaladta a lajtántúlit. A magyar tartományok malmaiban 146 gőzgép 3190 lóerővel, a lajtántúliakban 105 gőzgép 2189 lóerővel működött.

A szesziparban az 1860-as évek elején mintegy 230 gyárat, közel 2200 kisüzemet s több mint 54 ezer mezőgazdasági szeszfőzdét tartottak számon. A fejlődést e téren a földesúri előjogok messzemenően korlátozták, nagyüzemi szintre csak néhány városi, elsősorban az ugyancsak kereskedőtőkések által létesített 10 vezető pest-budai szesz-, likőr- és ecetgyár emelkedett. Noha egykorú becslés szerint az előállított teljes szeszmennyiség mintegy 55%-át a hazai üzemek párolták, 1863-ban a birodalom szesziparában üzemeltetett gőzgépeknek alig harmada működött a magyar tartományokban. A szeszipar számára adódó exportlehetőségek kihasználatlanságáért Kautz Gyula 1866-ban a „rövidlátó… adóztatási financzpolitikát” okolta, „mely a puszta fiscalizmus szempontjából indulván ki, egy ily nagy jövőjű iparágnak felvirágzását elfojtja”.[4]

A társadalomtudományok

Kautz Gyula A nemzetgazdaságtan elmélete és története (1858–60) című német nyelvű művében nem elégedett meg a különböző közgazdasági elméletek bemutatásával, hanem roppant tényismeretére támaszkodva nyomon követte kialakulásuk menetét, sőt foglalkozott létrejöttük társadalmi feltételeivel is. A későbbi elmélettörténeti kutatás Kautz feldolgozásából ismerte fel H. H. Gossenben a szubjektív értékelmélet, konkrétan a határhaszon-elmélet előfutárát.

Lábjegyzetek

  1. Kautz Gyula, Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika. Pest, 1866. 173–174., 182–183.
  2. Ugyanott 213–214., 229.
  3. Kautz Gyula, Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika. Pest, 1866. 388.
  4. Ugyanott 391.

Művei