Kazinczy Ferenc

A Múltunk wikiből
Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 22.
író, költő, a nyelvújítás vezéralakja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Donát Kazinczy 1812 A
1787
Megalakul a Kassai Magyar Társaság Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid részvételével.
1789. december vége
Megindul Kassán Kazinczy Ferenc irodalmi folyóirata, az Orpheus. (Megjelenik havonta, megszűnik 1791-ben.)
1790
Kazinczy Ferenc megindítja Orpheus című lapját.
1801. június 28.
Kiszabadul börtönéből Kazinczy Ferenc.
1805.
Kazinczy Ferenc megírja a nyelvújítási harc kezdetét jelentő Csokonai-nekrológját.
1808.
Kazinczy Ferenc Tübingai Pályairatában bebizonyítja, hogy a magyar nyelv már minden politikai, irodalmi és tudományos célra alkalmas.
1816.
Kazinczy Ferenc befejezi Pályám emlékezete című művét.
1819.
Kazinczy Ferenc megírja a nyelvújítási harcot gyakorlatilag lezáró Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című tanulmányát.
1859. október 27.
Kazinczy-megemlékezés Pesten.

Tartalomjegyzék

H. Balázs Éva

A középnemesség

A felpezsdült Bécs nyújtotta szellemi élmények, a rokonszenves megújulási tünetek – színház, opera, friss irodalom, európai szinten is nagyon modern művelődési törekvések – kiválthattak csodálatot, utánzási, alkalmazási vágyat, még irigységet és meghasonlást is, de ha a hazai feltételek nem javultak, ha a rangos Kazinczy család nem tudta Ferenc fiát külföldi egyetemre küldeni, mert jövedelme ilyen szellemi befektetést nem tett lehetővé, ha egy közepes hivatal elnyeréséért hitet kellett változtatni, akkor a haladás igenlését hamarosan konfliktushelyzet váltotta fel. A gazdasági táblázatok, az export- és importkimutatáok, melyek hála Zinzendorf Károly hivatali buzgalmának, el is készültek és fenn is maradtak, tanúsítják: nincs változás az áruösszetételben. Hiába minden törekvés új vállalkozások létesítésére, a kivitel agrárjellegű a jozefinus korszak végéig. Hiába a törekvés a borexport megmentésére. Elveszett a sziléziai piac, és 1772 után a lengyel piac java része is elvész.

A nemesi középréteg nem átmeneti nehézségekkel küzd. Nem tud lendületesen hitelezőket szerezni és nagystílűen eladósodni, mint a magasabb szint képviselői. Még csak érdekházasságokkal sem segíthet magán. Az úri földek sok nemzedék örökösödése folytán szétszóródott mozaikdarabok, nagyon nehéz a „kommasszálásuk”. Egyik faluban udvarház, major, másikban néhány töredéktelek, a harmadikban malom, pálinkafőző, a negyedikben telkek és zsellérházak. A szántó, a legelő minősége régiótól függően nagyon ronthatja vagy javíthatja a család helyzetét. Az értékesítési nehézségek ellenére lényeges, hogy rendelkezik-e szőlővel a birtokos, s hogy az abból nyert bor csak a saját asztali szükségletét fedezi, vagy a kicsiben-nagyban való eladásra is elegendő?

A szállítási viszonyok a dunántúli nemes számára természetesen kedvezőbbek. Az elháríthatatlan, a kijelölt vevő, az osztrák piacot képviselő kereskedő vagy házhoz jön, vagy néhány órás, egy-két napos fuvarral vagy vízi úton elérhető. De mit tegyen, aki távoli megyékben birtokos, akinek tengelyen szállítani veszélyes, hosszadalmas és költséges? Számára az állattenyésztés is kétes vállalkozás, hiszen leromlott áruval érkezik a felvevőhöz, s csak ínség idején tekintenek el az igényes bécsiek a hús minőségétől.

A nemesi jólét vagy süllyedés egyik kulcsa tehát az, hogy hol a régió, melyen a szórt birtoktestek, töredékek fekszenek, s hogy a föld mélye nyújt-e kereseti lehetőséget? A hegyvidékek vas- és rézbányáiban nemesek és polgárok egyaránt érdekeltek, de az értékesítés, az ipari feldolgoztatás nehézségei nagyok. Elég a Zinzendorf Károly magyarországi utazása előtt felvett, azzal párhuzamosan készülő kézműipari felmérésre gondolni. Bár az összeírás – csakúgy, mint az évszázadok védekező gyakorlata során készült egyéb, személyekre és javakra vonatkozó kimutatások – a helyi hatóságok tudatos passzivitása miatt egyáltalán nem hiteles, a tételenként odaképzelt korrekcióval sem jelez a magyar nemes agrár- vagy ipari vállalkozásai számára nagy reményeket. Tudjuk, hogy egyes iparágak, különösen a birtokhoz kapcsoltan működő, kihelyezett munkával az uraság vagy tiszttartója ellenőrzése alatt folyó munkálatok (gondoljunk például a Szepességben nagy eredménnyel folyó vászonszövésre) tekintélyes bevételt hoznak, a gazdasági kép mégis elszomorító. Túl az elmaradás politikatörténeti előzményein, a bécsi merkantilizmus negatív hatása semmiképpen sem vitatható.

Így aztán pótcselekményekre kerül sor. Az eredményekkel elégedetlen, a gyermekei sorsáért joggal aggódó középbirtokos amúgy is mérsékelt jövedelmének egy részét pörösködésre fordítja. A földet, erdőt, bányát több pör is terheli. A nemes azokkal a rokonaival, birtokos társaival pörösködik, akikkel a szakítás átmeneti időszakain túl őszidőben, télen együtt vadászik, akinek fiát-lányát lányának, fiának jövendőbelijéül kiszemelte. Az atyafiságos kapcsolatok fenntartását a többségükben szintén nemesi származású ügyvédek tevékenysége teszi lehetővé. Folynak a pörök, néha évtizedekig is, és sok pénzt emésztenek. A költségek fedezését szolgálja – szerencsésebb családoknál –, ha rendelkeznek a jóhírű borvidéken szőlővel. Időszakunkban a hitelképességnek is jó alapja ez, hiszen az el nem adott borra a helybeli zsidó kocsmárostól azonnal, a leendő termés hozamára rokontól-baráttól, de akár ellenségtől is általában 6%-os interesre kölcsön kapható. Az eladósodott monarchiában adósnak lenni nem okozott kényelmetlen közérzetet. Különben is a családi levéltárak tanúsága szerint ugyanaz a személy egyszerre tartozik is, követel is: a passzívák és aktívák a gondosan vezetett kimutatásokban gyakran szinte kiegyenlítik egymást. A bonyolult helyzetet rendezendő, a családok különböző ágai vagy a közbirtokosság időnként együttes fellépésre kényszerülnek. Szervezeti keretet alakítanak ki, hogy az ügyletekben fennakadás ne legyen. A vezető nem feltétlenül a legfontosabb, inkább a legkevésbé elfoglalt személy, aki tulajdonképpen bonyolít, és nem irányít. A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[1] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[2] Tegyük hozzá: a bárói ág katolizált, s éppen a tudós Berzeviczy Gergely hivatalnokoskodása idején egyik tagja alnádorságig jutott. A birtokpörök okozta szokványos családi ellentétet – csakúgy, mint számos más nemesi családnál – a felekezeti különbség tetézte. A protestáns ág mindig elmarasztalta a katolizálót, a köznemesi szinten maradtak mindig opportunimnussal vádolták azokat, kik közülük bárói vagy éppen grófi cím birtokosai lettek.

A Berzeviczy család csak egy a sok közül: a nemesi almanachok szokványos beosztása, hogy a családnév mellett feltüntetik a nemesi, bárói és grófi rangfokozatokat. A Mednyánszkyaknál csak nemest és bárót, a Vayoknál egy évtized leforgása alatt már mind a három válfajt megtaláljuk. Az bizonyos: Bécsből bővebben érkeztek az ország nyugati tájaira a címek, kitüntetések, az újonnan alapított rendjelek. De Pozsony és Sopron, Vas megye környékén nemcsak a „nagy”, megbízhatónak vélt családok éltek, hanem középnemes famíliák és az azokhoz kapcsolódó mozgékony értelmiségi elemek is. Itt, a nyugati zónában, a Szepesség táján és Erdélyben a „nevelhető famíliák” s az értelmiségiek a század hatvanas-hetvenes éveiben sorjában alakítják meg szabadkőműves-páholyaikat. Feltűnően nagy szerepet játszanak a kezdetek idején az értelmiségi foglalkozásban, a nemesség körében működő orvosok, jogászok, tanárok. Pozsonyban és a Felvidéken kezdeményeznek, s érdeklődésükkel, így természettudományos készségükkel, kísérletező kedvükkel sok helyütt rózsakeresztes irányba terelik a páholyok munkáját.

Ezek a nyugati és déli széleken átmeneti időre alapított katonapáholyokkal, az úgynevezett repülőpáholyokkal szemben tartós kezdemények, s ha néhány páholy, így a szepesszombati, a beszterce- és a selmecbányai nem is nő nagyra, hatásuk a következő évtizedekben is érezhető. A nemesek vidéki házaikban otthont adnak a páholyüléseknek, a testvérek szinte nyíltan gyűlnek össze. Nem így a városi házakban: ott titokban, gyakran pincékből képzett helyiségekben folynak a munkák. A szertartások, megbeszélések során az értelmiségiek egyenrangú társak, esetleg fölöttesek. Az otthoni étkezéseknél az asztal végén ülő házitanár, a buzgólkodó titkár, a beteg úrhoz hajlongva érkező medikus – jó játék ez – a páholyban mester lehet, míg az úr csak „legény”-sorban van. A hivatalok, a megyék rangsoraihoz szokott köznemesség ekkor és itt nagy szemléleti változáson esik át. A próbák, avatások, munkák egymásutánja a felfelé kiszolgáltatott, az egy szinten perlekedő, a lefelé kemény s netán gőgös magatartást hajlékonyabbá, emberibbé formálja. Évtizedekre szóló barátságok szövődnek a páholyokban. Elég, ha az eperjesi „Az erényes utazóhoz” címzett páholy taglistáját nézzük, s a hatvanas évek végétől működő közösség további hatásán is elelmélkedünk. Lengyel menekült grófi család nevelője alapította a páholyt, egy magyar nemes úr házában gyűltek össze, és a testvérek között találjuk az igen gazdag Potturnyay György urat (Berzeviczyék állandó hitelezőjét) csakúgy, mint egy eperjesi kereskedőt, apjával együtt az ifjú Török Lajost, aki néhány év múlva, még Mária Teréziától kamarai vezetői munkája jutalmaként grófságot kap. (Török Lajos, tudjuk, Kazinczy Ferenc leendő apósa.)

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Elhihetjük Kazinczy sokat idézett mondatát: a pesti Nagylelkűségben „minden megye legjobb koponyái… egyesültek, hogy mint a föld sója a lelkeket a vallásos toleranciára előkészítsék”.[3] A Draskovich-obszervancia Pesten és Budán országos hatást tudott gyakorolni, különösen azóta, hogy a Helytartótanács is a Várba költözött. Sokkal egészségesebb, rugalmasabb összetételben dolgoztak itt a maguk megszabta és a II. József irányította reformprogramon, mint a vidéki közegben. A hivatalok, a bíróságok, az egyetem, annak könyvtára, az arisztokraták, középnemesek és értelmiségek olyan sajátos ozmózisát biztosította, amilyenre a déli megyékben aligha, a fontos északkeleti területeken működő páholyokban is csak korlátoltan lehetett számítani.

Az irányítás még katolikus kézben volt, de a munka dinamikáját a protestánsok biztosították. A lefojtott közéleti ambíciók előbb még vallásuk szervezeti keretei között jelentkeztek, Jellemző találkozás zajlott le Beleznay generális pilisi házában 1781 decemberében: a Vay, Podmaniczky, Prónay családok tagjai, a környező megyék, a dikasztériumok leendő vezetői gyűltek össze, hogy közös evangélikus-református zsinatot, egyházaik együttes fellépését szorgalmazzák. Valójában protestáns honfoglalásra készültek. Következtetni tudunk vágyaikra, elképzeléseikre leveleikből és főként abból a beadványból, amit éppen tíz évvel később ugyanők már II. Lipótnak nyújtottak be. Arról akarták meggyőzni, hogy az államgépezet leghívebb kezelői és irányítói a protestánsok. A Kancelláriához 9, a Helytartótanácshoz 13 evangélikus-református tanácsos kinevezését szorgalmazták, és 8, illetőleg 30 titkárt is felsoroltak, bő választékot kínálva az uralkodónak. A felsoroltak egy-két kivétellel mind tevékeny szabadkőművesek voltak.

A felnőtt korosztály a fiatal utánpótlásra is gondolt. Nemcsak Kazinczy, Berzeviczy Gergely, majd Dessewffy József is korán került a „legények”, majd a mesterek közé. A szervezeti tagság egyben kötelezettséget jelentett, hogy nemzetközi színvonalra törekednek. II. József uralma idején tódulnak a nemesifjak, a mecénások támogatta értelmiségiek a külföldi protestáns egyetemekre. Valóra akarják váltani a néhány éve formába öntött szabadkőműves alkotmányt, a jog; az ökonómia, a tudomámy, a teológia területén korszerűen akarnak dolgozni a köz javára, s természetesen saját javukra. A fiatalítási folyamat és a feltűnő mozgékonyság jellemző a nyolcvanas években a magyar szabadkőművességre. A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is. A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején.

Kosáry Domokos

Modellek, irányzatok

Az ország középső és délnyugati részein viszont egy másik, erősebben politikai szellemű szabadkőműves szervezet bontakozott ki, amely Draskovich János gróf és társai célkitűzésének megfelelően a külföldtől függetlenül akart működni. Ez az új szabályzat, a már ismertetett úgynevezett Draskovich-obszervancia vált azután hazai viszonylatban uralkodóvá. Központi mintapáholya az 1770-es években Pesten létrejött „Nagyszívűség” páholy lett. Mint Kazinczy írta: „Minden megye legjobb koponyái ide vétették fel magukat.”[4]

A szabadkőművesség inkább csak elvi általánosságban mutatott a felvilágosodás felé. A vallási fanatizmussal és az egyházi hatalommal szembefordulva a türelmet emlegette s a testvériséget a kiváltságok és kiáltó ellentétek világában. Egy körbe hozta a nemest és a nem nemest, aki itt, bár csak itt és csak elvileg, egymással egyenrangúként találkozott, méghozzá névtelenül, a kiválasztottak rejtélyes ceremóniái közözt. Azt azonban, hogy ez az általános törekvés hol, milyen közvetlen célok és feladatok szolgálatában konkretizálódhatik, mindenütt azok a tényleges társadalmi erők szabták meg, amelyek képviselői, mint tagok, a szervezet kereteit kitöltötték. Vagyis Magyarországon elsősorban a nemesség középső és felsőbb rétegei és mellettük, hozzájuk kapcsolódva, a magasabb értelmiségiek. A 28–30 hazai páholyban főként ezek találták meg azt a formát, amely mint véleményalakító vitafórum a felvilágosult elemeket összefogta, teendőik és óhajaik tudatosítását, programba foglalását előkészítette. Azok (az előzőekben már felsorolt) főbb témák, amelyek megvitatását a hazai Draskovich-páholyok maguk elé tűzték, világosan jelezték a felvilágosult nemesek tájékozódását, azt, hogy a fennálló rendszert akarják javítani, de nem felforgatni, a régi rendi alkotmányt korszerűsíteni, a hazai kereskedelmet fellendíteni. Eleinte a páholyok inkább támogatták, semmint ellenezték a jozefin politikát, főként persze hivatalnok, protestáns és értelmiségi tagjaik. Utóbb azonban nagyrészt szembefordultak vele. Maga II. József pedig 1785-ben az egész monarchiában rendőri ellenőrzés alá helyezte, és a nagyobb városokra korlátozta szervezeteiket. Ajozefin évtized végére a hazai páholyok többsége a nemesi nemzeti mozgalom felvilágosult szárnyának ügyét képviselte.

A nemzeti nyelv ügyét, ha nem is egyformán, az egész nemesség támogatta. A felvilágosult rendi program többi, tartalmi elemét azonban csak viszonylag igen keskeny réteg tette magáévá. A nemesi nemzeti mozgalomban 1790 körül közös frontra kerültek a réginek és újnak hívei. A nagy többség azonban ezen belül továbbra is az „ősi” hagyományhoz, a késő barokk rendiséghez ragaszkodott, s ezzel eleve akadályozta a felvilágosult célkitűzések valóra váltását. Annyival is inkább, mivel a retrográd rendi felfogást képviselő nemesi „második” szint, az írás és nyomtatás új eszközeivel felszerelve, a korábbihoz képest nem gyengült, hanem megerősödött, és a felvilágosodással szembefordulva olyan önálló tendenciává nőtte ki magát, amely a különböző szektorokban több-kevesebb sikerrel érvényesült. A természettudományokban persze a legkevésbé, a szépirodalomban már eredményesebben, a zenében pedig egyenesen győzelemre jutva. Ez a kettészakadás, a második szint progresszióellenes önálló tényezőként való feltörése megint sokban a kelet-középeurópai nemesi struktúrák jellemzői közé tartozott.

A felvilágosodás harmadik, nem nemesi változatát az antifeudális magyar jozefinisták alakították ki. Mivel önálló erőt nem képviseltek, előbb a felvilágosult abszolutizmust, majd a felvilágosult rendiséget igyekeztek támogatni és a haladás érdekében hasznosítani, de mindkét változataon túlhaladva már polgárias célok érdekében, a feudalizmus és az azt támogató, régi típusú rendi erők ellen küzdve. E változat már az új, bővebb, polgári nemzetfogalmat, és többé nem Wolff, hanem a korszerű francia polgári felvilágosodás eszméit tette magáévá. Az 1790-es évek elején kibontakozó programjában Hajnóczy új, polgári nemzeti államtani és jogtörténeti felfogásától kezdve Kazinczy új irodalmi törekvéseiig az új irányzat egész sor művelődési velejáróját megtaláljuk.

Oktatásügy

A fiatal Kazinczy mint kassai tanfelügyelő támogatta a némettanulást, amely szerinte akkor a műveltség „vehikuluma, ”[5] volt, ugyanakkor viszont, úgy látszik, Gottfried van Swieten, az udvari tanulmányi bizottság felvilágosult szellemű elnöke támogatásával, a teljes németesítő törekvéssel szemben ragaszkodott a magyar nyelvnek a népoktatásban elért pozícióihoz, és egymás után állította fel a magyarul is tanító, alsófokú iskolákat.

Népiskolák

Kazincy azonban, aki 1786 őszétől a kassai kerület ifjú tanfelügyelője volt, büszkén írta, hogy szolgálata első három esztendejében összesen 124 iskolát hozott létre, illetve emelt megfelelő színvonalra, s ezek között 19 közös iskolát.

Középiskolák

Kazinczy, aki az 1770-es években a sárospataki református kollégium diákja volt, az írta, hogy a „legfelsőbb tudomány”, vagyis a teológia „haszontalan, örök tanulása mellett”, méghozzá latinul, hiszen a magyar szót még tiltották az iskolában, senki nem gondolt arra, „hogy magyarnak illő volna nemzete történeteit ismerni”.[6]

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

A pesti könyvkereskedelem, szerény kezdetek után, akkor kezdett jelentőssé válni, midőn 1770-ben a bajor származású Weigand János Mihály megvásárolta egyetlen és eladósodott elődjének üzletét, majd nagy raktárat épített ki, és katalógusokat tett közzé. Ráday Gedeontól Kazinczyig egyre többen szerezték be innen a külföldi s részben a hazai könyveket.

A sajtó kibontakozása

Az első önálló magyar nyelvű folyóirat, a kassai Magyar Museum (1788–1793) nem pusztán azzal vált nevezetessé, hogy új műfajt képviselt, hanem mindenekelőtt azzal, hogy e műfajon belül mindjárt a legmagasabb egykorú irodalmi igénnyel jelentkezett, olyannal, amely e téren messze meghaladta mind a gottschedi jellegű morális hetilapok, mind a korábbi melléklapok vagy a hazai német folyóiratok színvonalát. Mögötte ugyanis élvonalbeli írók álltak. Megindítását, mint „Kassai Magyar Társaság”, Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó határozta el 1787 novemberében. Mivel a nemes származású Kazinczy a magyar jozefinizmust, a nem nemes Batsányi viszont ekkor még a nemesi nemzeti ellenzéket képviselte, a belső ellentét hamar szétfeszítette ezt az együttest. A lap irányítását hamarosan Batsányi vette át, míg Kazinczy új, külön folyóiratot hozott létre, az Orpheust (1789–1790), amely címében szerkesztőjének szabadkőműves nevét viselte. Programjában a felvilágosodás terjesztése állt első helyen. A nemzeti nyelv ennek természetes velejárója s egyben tökéletesítendő eszköze volt, amelynek javítását azonban Kazinczy nem annyira agitációval, mint inkább színvonalas költői és prózai munkákkal, egyebek közt műfordításokkal akarta előmozdítani.

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

Ide tartozott a nemesi származású, de a politikában jozefinista Kazinczy Ferenc (1759&ndsh;1831), egy újszerű gonddal készült Gessner-műfordítás (1788) és egy Werther-típusú, érzelmi lázadást jelző levélregény, valamint klasszicizáló ódák szerzője, aki mint irodalmi lapszerkesztő is a legmagasabb igényt képviselte. Időszakunk határát mint felvilágosult polgári irodalmi eszmények hirdetője, a nemzeti nyelv híve, de a rendi elmaradtság ellenfele, Rousseau, Helvétius, Holbach fordítására készülve, a konzervatívok vészjósló rosszallása közben lépte át. Ide tartozott a nem nemes Verseghy Ferenc (1757–1822), volt pálos szerzetes, akinek jozefinista szellemű egyházi beszédei mellett első költői zsengéit kell itt említenünk. A személyes líra terén, amelynek e korban még oly kevés megszólaltatója volt, a legtöbb újat a szegény nemes értelmiségi Szentjóbi Szabó László (1767–1795) ígérte, aki II. József alatt a [[Nagyvárad|nagyváradi]g nemzeti iskola tanítója lett, ekkor került Kazinczy és Gessner hatása alá, és aki a jozefin rendszer bukásakor állását, majd a jakobinus mozgalom elnyomásakor életét vesztette el. A miskolci plebejus családból származó Dayka Gábor (1764–1796), Kazinczy barátja, éppen kibontakozó időszakában volt a jozefinista pesti papnevelő ifjú költője és irodalmi vezéralakja – s annál gyötrelmesebbnek találta utóbb, a fordulat után, Eger, a püspöki város feudális és klerikális légkörét. De ide sorolhatók, sajátos színeikkel együtt, a debreceni költők is. Földi János (1755–1801), aki 1784 után mint pesti orvostanhallgató Kazinczy híve lett, és főleg műfordítással, verstani tanulmányokkal foglalkozott. Fazekas Mihály (1766–1828), aki hadi szolgálata közben, a török háború idején írta első verseit, figyelő szeretettel a közkatonák iránt, határozottan antifeudális magyar jozefinista volt és maradt. S végül a legtüneményesebb ifjú költői tehetség: Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) is, akit Földi hozott kapcsolatba Kazinczyval. Csokonai mindössze 17 éves volt a jozefin rendszer bukásakor. De máris gyors lendülettel kezdte maga mögött hagyni az iskolás klasszicizmust és alaprétegét: a debreceni kollégium vaskosan komikus diákköltészetét. S ha a tartalmi korszerűség és a stílus tudatossága terén még el is maradt a nála idősebb Kazinczy és Batsányi mögött, sokszínű, tiszta lírai vénájával már ekkor is legalább egy szinten állt velük.

Színművek, színpadok

A megkezdett úton most már folytatódott a magyar világi drámaírás. És mind nagyobb visszhangra lelt a nemzeti színjátszás követelése is, amelyet a bővülő magyar nyelvű sajtó is felkarolt a „morális” színház gondolatával, tehát azzal a törekvéssel együtt, hogy a színház segítse az embereket finomabb, urbánusabb ízlésre és a közjót szem előtt tartó, etikus magatartásra nevelni. — Ennek eredménye lett a Kazinczy Ferenc javaslatára fiatalokból, diákokból szervezett színjátszó együttes emlékezetes előadása a ma is álló budai Várszínházban 1790. október 27-én Kelemen László (1762–1814) részvételével, aki azután 1792–1796 közt a Magyar Játékszíni Társaság élén rendszeresen szervezett színielőadásokat.

Zene és ének

A felvilágosodás új irodalmi és zenei igényeit megfogalmazó Kazinczy vagy Verseghy szemszögéből ez a zenei „második” nemesi szint a régi, feudális elmaradtság és provinciális ízlés velejárójának minősült.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Az alkotmányellenesen hozott rendeletek visszavonása nyomán a parttalan öröm ömlött végi g az egész országon; az ünneplésnek mintegy hivatalos keretet biztosított a szent korona Bécsből Budára való visszahozása. A korona – Kazinczy Ferenc kifejezésével: „a jeggyűrű király és nemzet közt”[7] – hetekre a politikai élet és a közlelkesedés középpontjába került. A kiváltságos osztályok, de részben a polgárság tagjai is, versengve tódultak, hogy a korona előtt kegyeleti tiszteletadással tegyenek hitet az ország különállása mellett. A megyék koronaőrző bandériumokat alakítottak, amelyek egységes díszöltözetben, lóháton vonultak fel. A költségekhez az egyház is hozzájárult. Ünnepségek végeláthatatlan sora kezdődött. A lelkesedés elmondhatatlan.

Február 18-án a koronát szállító hatlovas hintót és kíséretét Dévénynél, az ország határán, Pozsony megye ezer főnyi lovasbandériuma fogadta. Pozsony városában a fellelkesült polgárok kifogták a lovakat és maguk húzták a hintót. Győrben az ünnepi díszbe öltözött lakosság sorfala közt vonult a menet az öreg templomba. Esztergomban harangzúgás köszöntötte. Negyednapra, február 21-én délután ágyúk ropogása, harangzúgás között ért a menet Budára, a királyi várba. „Estve Pesten és Budán a legalábbvaló ház is meg volt világosítva. Csak a tanácsháza előtt ezer gyertya égett és ötven akó veres és fehér bor folyt vala szabad italra.”[8] Este javában állt a bál, amikor József halálhírével a futár megérkezett. Zichy országbíró úgy döntött, másnapig titokban tartja a hírt.

József halála csak fokozta a lelkes hangulatot. Megdőlt a „német világ”, s az ország a kuruc időkre emlékeztető külsőségek között ünnepelte „szabadsága újulását”. A városokban már általánosan hordott, a bécsi divatot utánzó nyugatias polgáröltözék máról holnapra lekerült az emberekről, a század eleji magyar nemesi viselet vált ismét általánossá. „Lobogott a Zrínyi kucsmája minden fejen, lobogott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon, s prémet növeszte szája fölött minden” – emlékezett vissza ezekre a napokra Kazinczy.[9]

Nemzeti és társadalmi reform

Kazinczy még a koronaőrző megyei bandériumnak is tagja volt, s ő, aki valóban nem szükségből, hanem meggyőződésből szolgálta Józsefet, a lidércnyomás alól szabaduló örömével jegyezte fel az alkotmányellenes rendeletek visszavonását: „akkor lobbanánk örömre”.[10] Révai Miklós versekben köszöntötte a hazatérő koronát, Pálóczi Horváth Ádám pedig, aki alig egy éve még a török háborúra írt buzdító indulót, olyan lelkes hívévé vált a nemzeti mozgalomnak, hogy ismerősei az utolsó kurucnak nevezték el. Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fiatal, kezdő tisztviselője, röpiratot írt, s abban azt fejtegette, hogy történelmünk utolsó háromszáz évének legfőbb tanulsága: csak a Habsburgoktól elszakadva szerezhetjük meg nemzeti függetlenségünket.

A jozefinista értelmiség nagy többsége, az a rész, amely a hazai magyar hagyományokban gyökerezett, örömmel látta a függetlenség zászlaját kibontó nemesi mozgalmat. Míg azonban a nemesi törekvések a feudalizmus keretein belül maradtak, s a nemzetet a kiváltságosokra szorították, az értelmiség – egyelőre ugyan még inkább csak ösztönösen – már a modern nemzetállamot s a polgári nemzetet tekinti eszményéül, melynek a korábban jogtalan osztályok is egyenrangú tagjai. A két álláspont közötti különbség csak fokozatosan kristályosodott ki, kezdetben inkább a közös vonások kerültek előtérbe, ami egy kicsit meg is tévesztette az értelmiségieket. így Verseghy túláradó szavakkal fegyvertársként ünnepelte azokat a memeseket, akik a magyar nyelv ügye mellett felszólaltak, Batsányi pedig mint az egész nemzet és mint saját vágyainak valóraváltóját köszöntötte Batthyány Alajost, aki – láttuk – a nemesi reformmozgalom egyik rokonszenves alakja volt, de a polgári átalakulás gondolatától távol állt. A félreértést előmozdította, hogy a nemesi és polgári jelszavak azonosak voltak, csak mindegyikőjük mást értett rajta. Azonkívül az értelmiségiekben olyan remény is élt, hogy a maradi nemesi tömegekkel szemben végül is a nagy műveltségű nemesi reformereknek, az Orczyaknak, a Vayaknak, a helytartótanács felvilágosodott tisztviselőinek az álláspontja fog győzni.

Az értelmiségi illúziókat táplálta, hogy két téren a rendi és a polgári mozgalom céljai valóban egybeestek. Ez a két terület a klérus elleni harc és a magyar nyelv uralmáért folytatott küzdelem volt.

A klérus visszaszorítása fontos érdeke volt a hatalom átvételére készülő köznemességnek, ugyanakkor teljes összhangban volt a polgári törekvésekkel is. Elképzeléseik mégsem voltak azonosak. A köznemesség elsősorban hatalmi szempontokat tartott szem előtt, s még a vallási egyenjogúságért is főként azért szállt síkra, nehogy a protestánsok elidegenítésével gyöngüljön a nemesi front. Persze nem vitás, hogy a vallási egyenlőség egyben a nemzeti egység kialakításának is fontos feltétele volt. Az értelmiség egyházellenességének alapját viszont világnézeti tényező alkotta: a klérustól „a világosságot”, a társadalmi. haladást féltették. A „babonák, a bölcstelen ész s a zordon erőszak” visszatérésének akart gátat szabni Verseghy, amikor a „papi szent rendet” kizárta a világi ügyekből;[11] ahogy Batsányi is azért üdvözölte az ellenük indított harcot, mert ezzel

Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.[12]

„A franciaországi zendülésre” írt anonim vers pedig már félreérthetetlenül egymás mellé állította „a három agyarkodó ördögöt”, a „Szabadság s Igazság szentségének” ellenségeit: a királyt, a papságot és az arisztokráciát.

Érted vetekedvén, mind vérednek örül,
Ember gyűlölésnek első szülöttei,
Pokolnak átkozott szövetségesei:
Fennyen uralkodás, pap hatalmassága
S a fő rendnek kincset szomjazó kórsága.[13]

A magyar nyelvért folytatott harcban a látszatazonosság mögött még feltűnőbb a szempontok különbözősége. A nemesség politikai-közjogi síkon nézte a nyelvi harcot, ezért a megyék egy része azzal is megelégedett volna, ha visszaállítják a latin hivatalos nyelvet, s a magyar csak az alsóbb közigazgatásban marad meg. Az értelmiség ennél sokkal messzebb ment, nem is a német nyelv ellen harcolt, hanem a magyar nyelvért, annak kifejlesztéséért, mert tudatában volt annak, hogy ez az alapja a tudományok nemzeti művelésének, s ez a feltétele a korszerű tudomány fejlődésének. Egyesek talán azt is megsejtették, hogy a polgári nemzeti egység sem valósítható meg fejlett nemzeti nyelv nélkül. Mar Bessenyei megmondta: „Jegyezd meg a nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós.”[14] A tudóssá levés azonban már a felvilágosodás tudományában való elmélyedést jelentette, ahogy a reformista Decsy Sámuel orvos, tipikus racionalista okoskodással meg is mondta híres röpiratában: gyarmati és elnyomott helyzetéből a nemzet csak a magyar nyelv és a tudományok magyar nyelvű kiművelésével emelkedhet fel „mind természeti, mind erkölcsi, mind polgári boldogságunknak legfelsőbb polcára”. Decsynél egyébként a német felvilágosodásra jellemző etnikai-nyelvi nemzeteszme a francia területi elképzeléssel fonódott egybe, amikor azt kívánta, hogy a nyelvi határok igazodjanak az országhatárokhoz, s elsők közt mondta ki a később még sokat hangoztatott elvet: „aki a hazai kenyeret eszi, tanuljon meg magyarul”.[15] Kazinczy a tudományok és mesterségek kivirágzását várta a magyar nyelv tanításától, s úgy vélte „az idegen vagy magyarrá lesz közöttünk, vagy éhhel hal el”.[16]

Verseghy és Koppi

Koppi Károly 1784 óta volt a világtörténelem tanára a pesti egyetemen. Egy váci mészáros gyermeke volt, a piarista rendbe lépett, s itt ismerkedett meg a racionalista filozófiával, amely már doktori értekezésében mély nyomokat hagyott. Rövid pesti tanárkodás után 1773–1774-ben a Voltaire-rajongó Fekete János gróf tábornok fiának nevelője volt Bécsben. Itt jutott közel a felvilágosodás irodalmához. Bécsből Kassára ment, az Orczyakkal való ismeretség hozta őt kapcsolatba a felvilágosult patrióta nemességgel. Baráti viszonyba került Kazinczyval, aki később is nagy megbecsüléssel írta róla: „Örök dísze szerzetének és hazájának.” Pár év múlva Kolozsvárott az erdélyi, főleg protestáns nemességgel és értelmiséggel szövődtek jó kapcsolatai: Benkő Józseffel, Cornidessel és a Telekiekkel. Polgári reformer, retteg a forradalomtól, s kezdettől fogva hive József császárnak. Már legelső dolgozataiban is az adózó nép felé fordult figyelmével és rokonszenvével, s bár még a feudális-rendi világ szellemében gondolkozott, közvetve már támadta a nemesi kiváltságokat, amikor minden faluban elemi iskolát kívánt, s a tehetséges jobbágygyerekek előtt meg akarta nyitni az egyetemet. Tipikusan kameralisztikus okfejtéssel (az emberi társadalomra nézve nem folytatnak hasznos életet) javasolta a klérus számbeli csökkentését (egyharmadára) és az egyházi birtokok egy részének állami kisajátítását.

1790-ben mégis elsők között állt a nemesi mozgalom mellé. A régi magyarok királyválasztó jogáról írt latin nyelvű munkájában (1790) már a fejedelmi mindenhatóság ellen fordult, a rousseau-i népfölség elvére helyezkedett, s hangoztatta, hogy Magyarország nem mondhat le szabad királyválasztó jogáról. Ebben persze nagy adag naivság volt, de Koppi sem ezt tartotta a lényegesnek. „Ha valaha, most nagyszerű alkalom van királyságunk megreformálására – írta –, de tagadom, hogy az volna az igazi reformálás, hogy a megelőző állapotot állítjuk vissza.” Meg kell változtatni az alapvető törvényeket és rendeleteket, a „majestást”, azaz a felségjogokat a nemzet számára kell biztosítani, a király annak csak egy részével rendelkezzék. A kincstárat a nemzet kezelje, a katonaság a nemzetnek tegyen esküt. Eddig akárcsak valamely nemesi képviselőt hallanánk, de Koppi nem áll meg itt. „A biztonságot és a szabadság hasznát .az utolsó paraszthoz is el kell vinni, hogy érezze, hogy a nemzet, melynek ő is része, befogadta őt.”[17]

Íme a nemzeti és polgári eszmék egymásba fonódása, a nemzeti függetlenség és polgári átalakulás egymástól elválaszthatatlan voltának világos felismerése. De Koppi nem maradt a felismerésnél, elgondolásait a rendekhez intézett intelem alakjában (Paraenesis) nyilvánosságra hozta. Gondolatai itt már kész rendszerben jelennek meg, s első látásra magukon viselik az 1789. augusztus 4-i francia deklaráció hatását. Az ember és a polgár jogaiból önként következik – mondja az intelem –, hogy a nemzet szabad. Ebből folyik, hogy el kell törölni a kiváltságokat. A szabadságot a nemzet minden polgárának meg kell adni. Polgár mindenki, aki munkájával hasznára van az államnak. Majd, miután a rousseau-i népfölség alapján (a magyar nemzeti mozgalom céljaival egybehangzóan) a nemzetnek tartja fenn az ország minden lényeges kérdésében a döntést, kinyilvánítja, hogy a hadsereg felett a nemzet rendelkezzék, s a pénzügyeket is a nemzet irányítsa. Intézkedéseket javasol a kereskedelem és az ipar előmozdítására, végül a nemzeti nevelés biztosítására.

Koppi röpirata a magyar jozefinista értelmiség legradikálisabb megnyilatkozása volt. Tudjuk, hogy szoros barátság fűzte őt Hajnóczyhoz és annak baráti köréhez, Kazinczyhoz, Batsányihoz, de mindenekelőtt Verseghyhez, így bizonyosra vehetjük, hogy elgondolásaival nem állt egyedül.

A reakció felülkerekedése

„Boldog király. ki magát szeretve látja népétől, boldog nép, mely magát szeretve látja királyától” – fejezte ki az országgyűlés általános hangulatát Kazinczy Ferenc.[18]

A demokrata értelmiség

Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[19]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[20]

Az elégedetlenek egymásra találása

A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –,milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[21] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük.

A szervezkedés

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Nyár végén már a megyei nemesek beszervezése is megkezdődött, különösen Abaúj, Zemplén, Bihar és Szatmár vidékén folyt erőteljesen a szervezkedés. Fontos állomása volt ennek a nagykárolyi főispáni beiktatás júliusban, amire messze vidékek nemessége összejött, és ahol az ünnepségek leple alatt a „jakobinusok” nyugodtan tanácskozhattak. Elsősorban Szentmarjay, mellette Kazinczy tevékenykedett itt, s bár azok közül, akiket megnyertek, név szerint csak néhányat ismerünk, számuk elég nagy lehetett. A beszervezettek között több alispán, főjegyző és szolgabíró található, akik azután saját környezetükben továbbadták a kátét.

Az elfogatások

Míg Kazinczy és barátai bizakodva várták a talán már győztes forradalomról a híreket, az uralkodó a szervezkedés szálainak felfejtésére udvari vizsgáló bizottságot hívott életre.

A per a királyi kúrián

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi foglyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

A per zárt ajtók mögött folyt le, a közvélemény csak az ítéletekből tájékozódhatott. A megrettent bírák (akik közül néhányan maguk is rokonszenveztek a patrióta reformtörekvésekkel), ellenkezés nélkül vették tudomásul az uralkodó törvényellenes rendelkezéseit, és mindenben alávetették magukat a nádor naponkénti utasításainak. A jogügyi igazgató az ügyvédeket is megfenyegette: „a fejivel játszik, aki így véd”.[22] A legelső ítélet kimondására, éppen Martinovics perében, 1795. április 27-én került sor. Alig egy hónapra volt szükség, s május 22-én a királyi tábla a 43., utolsó ítéletet is meghozta, hogy egy nappal később a hétszemélyes tábla is bevégezze a perek felülvizsgálását.

A per jellegét Kazinczy ismerte fel helyesen: példa kellett, hogy rettegjen az ország. Ferenc király és öccse, a nádor, két kézzel kaptak az ürügyön, hogy elrettentsék azokat, akik változásra vágyakoztak, szabadságról és egyenlőségről mertek álmodni. Úgy vélték, itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a magyarok kedvét a „rebelliótól” és az emberi jogoktól.

Mérei Gyula

A pénzpiac és a hitelviszonyok

Magyarországon 1818-ban Szentkirályi László, Pest megye alispánja panaszkodott gyötrő pénztőke- és kölcsönhiányról (az évi kamat ekkor 24% volt); 1821-ben pedig Kazinczy Ferenc egyik levelében említi a nemesség hasonló gondjait.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Kazinczy a 19. század első évtizedében már elképzelhetetlennek tartotta a nem piacra termelő gazdálkodást, és úgy vélte, hogy még Bihar megyében és a termékfeleslegek értékesítése szempontjából kedvezőtlen helyzetű más területeken is másfajta gazdálkodási felfogás időszerű, mint a hagyományos.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

A magyar jakobinusok perében halálra ítélt, majd hétévi börtön után szabadult Kazinczy Ferenc úgy vélte, hogy „némelyek nem remélik, mások nem is óhajtják Napóleon győzelmét”.[23] Mire az erdélyi Cserey Miklós azt válaszolta neki, hogy Erdélyben is sokan félnek Napóleontól, s azzal érvelnek, hogy a nemzet politikai szabadságát és ősi alkotmányát egyaránt veszély fenyegetné francia győzelem esetén.

Vörös Károly

A birtokos nemesi életmód: a kúria

A nemesi – a leírásból következőleg vagyonosabb nemes által lakott – kúria, ahogy kissé lenézően, de könyörtelen pontossággal maga Széchenyi ábrázolja, faluhelyen pincén áll, „s eképp tűrhetően száraz, falai vastagok és boltra kanyarodnak”: ez megfelel az éghajlatnak és így mindig kellemes hőmérsékletet biztosít. Cserép a teteje, tágasak az ablakok és ajtók; hosszan elnyúlva 4–6–8 szobából is állhat. Egyik szoba olyan, mint a másik, valamennyi egy tornácra nyílik, ezért az egész házat is egyazon szag: a pipafüstnek, a konyhának és a tornác végéről nyíló árnyékszéknek egybevegyült illata lengi át. Ha pedig felnyitják a szobákat belül összekötő ajtókat és mindent egybenyitnak, akkor megszűnik ugyan „az elkülönülés minden kelleme” (melyet a tornácról nyíló külön bejárat biztosít), de ettől a ház mégsem válik eggyé. Ráadásul homlokzata az utcára néz, oldala és háta az udvarra, ahol a gazdasági épületek emelkednek. Így azután egyik oldalról a por, a kocsizörgés, a gulya, a nyáj és a konda, másikról a libák, kacsák, kutyák zaja járja át, „s a gazdaság minden fertelme”. Aki „nemcsak a jó szagban szeret lenni és élni, de a természet illatjai és színei iránt is eseng egy kissé”,[24] nem fogja magát jól érezni ebben a környezetben, melyet Széchenyi máshol a pök és pipafüst hangulatával jellemez.

A kép reális, legalábbis az építészeti képet illetőleg. Ilyenféle, nem nagyobb és nem is igen más szerkezetű házban lakik Kölcsey a tiszántúli Álmosdon éppúgy, mint Kisfaludy Sándor Sümegen vagy Berzsenyi Niklán. Ilyeneket találunk az Alföld jómódú nemeseinél és nem nagyobb, legfeljebb megjelenésében korszerűbb náluk a fogságából kiszabadult Kazinczynak a század elején újonnan épített széphalmi kúriája. Kilenctengelyes épület ez, közepén háromoszlopos, sarkán két egytengelyes rizalittal, melyeket dupla tető fog össze. A kastéllyal ellentétben a kúria általában a község házai közé épült be, legfeljebb – megkülönböztetve magát a paraszt vagy a kisnemes hajlékától – zsindely borítja tetejét és ha nem is park, de némi kert tartozik hozzá. Berzsenyi háza mögött 4 kat. holdas gyümölcsös terül el, Kazinczy azonban kis parkot telepít háza elé, bár ebből, bármilyen lelkes híve is az angolparknak, csak kivágatja az útjában álló fákat, hogy szabad kilátása legyen az országútig.

A mezőgazdasági árutermelés bontakozó lehetőségei természetesen a köznemesi kúriákra is rányomták a maguk bélyegét. Jellemzően azonban a vagyon nagyságrendi különbségeire, a klasszicizmus itt már ritkán produkál nagyobb szabású, a főúr kastélyával versenyezni képes épületeket. Többnyire csak a régi, olykor évszázados falusi lakóház legfeljebb kibővített alapjára felépülő nemesi kúriának egy-egy timpanonnal lezárt oszlopsorral való bővítésében jelentkezik; esetleg bizonyos helyiségeknek a kert felé való megnyitásában, a homlokzat szellősebbé tételében. Ami – ahogy általában rekonstruálni lehet – többé-kevésbé következetesen új, és (legalábbis a jómódú, az árutermelésbe már rendszeresen bekapcsolódni képes középbirtokos esetén) tényleg polgárias ízlésű benne, az a, polgárias-városias, divatos bútorzat. Szép formájú székek, asztalok, szekreterek töltik be az ilyen falusi kúriák szobáit. Itt-ott már, ha nem is nagy, de jól összeválogatott és modern könyvtárakat is rejtenek magukban Néhol zongorák, hegedűk, fuvolák hangja csendül fel a kor érzelmes dallamaival.

Mindez természetesen nagyban meghatározza az ilyen építészeti keretben, és a polgárias életmód igényeit tükröző berendezések között kibontakozó életvitelt is. A nagybirtokos arisztokratával ellentétben ezt még a jómódú középnemes esetén is nagyban befolyásolja, színezi a földbirtokosnak a gazdasághoz való közvetlen kapcsolata. Berzsenyi, a takarékos gazda – aki Kazinczyval levelezve is elégedetten állapítja meg: kukoricája házi céljaira elég lesz, szénát még el is adhat, a gyümölcsöséből viszont nemcsak disznót hizlalhat, hanem ecetet is főzhet – maga rója a robotpálcákra jobbágyai ledolgozott robotnapjait.

A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

Ferenc király elmélyült érdeklődéssel olvasgatta a legkétesebb megbízhatóságú besúgók legjelentéktelenebb híreit is. Az a jelentés például, hogy Somogy és Zala megyében állítólag a pénzromlást gúnyoló dalokat énekelnek, már az uralkodó saját kezűleg írt levelét indítja útnak a magyar kancellárhoz a tettes – mint később kiderült: Pálóczi Horváth Ádám – kinyomozására. (A rendszer fonákságára mindenesetre jellemző, hogy az ennek nyomán kiadott és a nádorhoz intézett kancelláriai rendelet pontos szövegét néhány héten belül már Kazinczy – az isten háta mögötti Széphalmon – is nemcsak hogy ismerte, hanem buzgón meg is írta barátainak; Horváth elég naiv magyarázkodását pedig mindenki elfogadva, az ügy eltussolásán buzgólkodott.) Az uralkodónak az a politikája, hogy besúgókkal és korrumpált tömegekkel részint aláássa, részint szétrohassza az abszolutizmus ellen lehetséges nemesi ellenállás megyei bázisait, úgy látszott, csakhamar sikerrel jár.

Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az is, hogy az udvar – és itt már személy szerint Ferenc király is – politikai manőverei során ügyesen tudta kiemelni az abszolutizmus és a nemesség közös érdekeit, persze immár nem a rég elmúlt francia forradalom, hanem az annak örökségeként nemcsak megmaradt, de egyre inkább és Európa-szerte immár törvényesen is elismerve, intézményes keretekben erősödő, bontakozó polgári fejlődés természetszerű antifeudális tendenciáival szemben. „Az egész világ meg van bolondulva” (totus mundus stultisat) – mondta Ferenc Budán tett 1829. évi látogatásakor,[25] és elégülten utalt arra a politikai szilárdságra, melynek, ezzel ellentétben, a magyar nemesség az abszolutizmus védőszárnyai alatt örvendezhet.

Gergely András

Széchenyi István

Dessewffy József nem a maradiság és reakció megtestesítője. Az Akadémia alapítása alkalmából ódát írt Széchenyihez. Az országgyűléseken, arisztokrata létére alsótáblai követként, a rendi ellenzék egyik vezéralakja volt. A nemzeti irodalom mecénása és fejlesztője, a Felső Magyar Országi Minerva kiadója, Kazinczy barátja.

Kossuth Lajos

Amikor a Zemplén megyei ellenzéki csoport 1831 januárjában felelősségre vonta a kormány mellé álló Vay Miklós báró követet, felszólalt Kossuth is, s első megyegyűlési felszólalása már országos visszhangot váltott ki. A gyűlésről beszámoló jelentésben Bécs ekkor találkozott későbbi nagy ellenfelének nevével. Erről a „rettenetes gyűlésről” és Kossuth fellépéséről megemlékezett a jelenlevő öreg Kazinczy is, aki szerint Kossuth csípőre tett kézzel, olyan tűzzel és „képzelhetetlen vakmerőséggel” beszélt, „mintha kezében volna a zendítés szövétneke”[26] Kossuth beszédében elvi liberális érveléssel, a fejlődés általános irányát „a társaságos élet alapjain gyökeresedett jussoknak és a liberális institucióknak” az összhangba hozásában látta.[27] Példaként idézte Angliát, ahol a többségi elv alapján választott képviselőkből formált parlament rendelkezik az ország anyagi erőforrásaival. Rámutatott a magyar ellenzéki mozgalom európai jelentőségére is : „Ezen Nemzet nélkül alig állana Austria a praedominans fő hatalmak dicsőséges polczán.”[28]

Arató Endre

Az irányt mutató irodalom

E nemesi nacionalizmus nemzetiségeket lebecsülő gondolataitól eltérően már más gyökerűek voltak a magyar irodalom progresszív képviselőinek hasonló nézetei: ezek a polgári nacionalizmus platformján állottak (Kazinczy, Batsányi).

A megértés és magyarosítás

Kazinczy Ferenc türelmetlen nézetei mellett nemegyszer fejezte ki rokonszenvét a nem magyar népek iránt. Fogsága naplójában szeretettel emlékezett meg azokról a szlovák és szerb katonákról, akikkel – mint őreivel – találkozott, felső-magyarországi tartózkodása idején pedig megismerkedett a szlováklakta területtel, megszerette a népet és foglalkozott is a szlovák nyelvvel. Lukijan Musicki szerb költőhöz 1812-ben írt meleg hangú levele pedig a szerb nép és nyelv iránti páratlan szimpátiájáról tett tanúságot, és a nemzeti türelem példamutató gondolatait fogalmazta meg. Kifejtette: a magyar nyelv fejlesztését elősegítő törekvéseivel nem áll ellentétben, hogy a más nyelvű, így a szerb irodalom fejlődését óhajtsa és elősegítse, sőt maga is buzgólkodik a nem magyar nyelvű irodalom felvirágoztatásán. Kazinczy a román nép művelődése felé is rokonszenvezve fordult. Erről leginkább az Erdélyi levelek tanúskodnak. 1816. évi erdélyi utazásának e szép leírásában a többi között lelkesedéssel számolt be a román irodalmi nyelv előrehaladásáról, és a románokkal való találkozásairól tájékoztatott. S ha tapasztalatai alapján többször a románok rossz tulajdonságairól is említést tett, beszámolója mégis mentes volt a gyűlölettől, s a románokról szerzett rossz benyomásait nemegyszer – helyesen – a románság súlyos helyzetével magyarázta.

Röviden foglalkozott a dákoromán elmélet kérdésével is. E soraiból a rá jellemző megértést tapasztalhatjuk: érthetőnek, nyilvánvalónak tartja, hogy ez a gondolat a románság körében felmerült.

Magyar rokonszenv a nem magyar népek iránt a 19. század első évtizedeiben

Türelmesebb volt Reviczky József, a politikai tudományok tanára a pesti egyetemen. A cenzúra által 1814-ben kiadásra nem engedélyezett munkáiban igen barátságosan értekezett a magyarországi nemzetiségekről. A nemzetek közötti viszony fontos elméleti kérdéseit is érintette, s mindez összefüggésben is volt a nem magyar népekről vallott nézeteivel. Elegendő ezzel kapcsolatban utalnunk a nemzetek közötti barátságról kifejtett felfogására. Ha már két ember között is – írta – nehéz „örökös egyezséget találni”, még nehezebb a nemzetek között. Mégis szükséges e barátság kiépítése, amely nem más, mint a „tulajdon nemzet” érdekeinek, hasznának keresése. És ezt nem is szégyen megvallani: a nemzetek közötti szövetség ugyanis a haza védelmét, a gazdasági élet, a kereskedelem fejlesztését szolgálja.

Mindezekből az alapelvekből következett, hogy az egyes nemzetiségekről szóló rövid beszámolói együttérzésről tanúskodtak. A szlovákok – írta – Magyarország őslakói, s a honfoglalástól a magyarok hűséges társai. Az ország terméketlen részén lakván, fáradhatatlan munka jellemzi életüket. Náluk találtak a magyarok menedéket a tatárral, a törökkel szembeni küzdelmek idején. Az országba vándorolt németekről is mint az ipar és kereskedelem fejlesztésének szorgalmas munkásairól emlékezett meg. A szerbekkel kapcsolatosan ugyancsak gazdasági tevékenységüket, valamint a határőrvidéken betöltött katonai szerepük jelentőségét emelte ki. A románok eredetéről szólva elfogadta a dákoromán elméletet, s éppen ezt a dicső származást állította szembe a román tömegek igen nehéz helyzetével. Ez az interpretálása a román nemzeti ideológia érveléséhez volt hasonló, s Kazinczy türelmességével is rokonságban állt.

Az irodalmi-nyelvi norma ösztönző példája és a bilingvizmus hatása

Az erdélyi és még inkább a magyarországi román értelmiségiek egy része pedig a magyar irodalomban való tájékozódás érdekében igyekezett elsajátítani a magyar nyelvet; nagy érdeklődéssel, rokonszenvvel figyelték a magyar nyelvújítást, s nem utolsósorban Kazinczy ízlésformáló munkásságát.

A személyes érintkezés

Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogása kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[29] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban] Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[30] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek iranyaban. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szeb népdalok versmértékét, versformáját. Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem] című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”—ban írta.

Távolról sem volt ilyen méretű a román folklór figyelemmel kísérése. Kazinczyt azonban már megragadta a román népdalok szépsége és tudjuk, hogy az Erdélyi levelekben egyet be is mutatott. A Felső Magyar Országi Mimervában 1831-ben Ponori Thewrewk József (ügyvéd, szerkesztő, historikus) jelentette meg balladafordítását, majd egy évvel később a Sas című lapban ugyanő nyolc román közmondást tolmácsolt. 1842-ben Remellay Gusztáv ügyvéd (aki ismerte a szerb nyelvet is, és érdeklődött a szerb népköltészet után) az Athenaeumban] három folytatásban egy román népmesét is leközölt

Jókai több regényében szeretettel írt a román népről, műveiben román népköltészeti témákat is feldolgozott. Különösen érdekelte a román betyárköltészet, amely nemcsak romantikus alakjai miatt állt közel hozzá, hanem a nemzeti függetlenségi küzdelem iránt érzett tisztelete miatt is.

Jókai vonzódott a magyar betyárvilág felé is, és egyforma elragadtatással nyilatkozott a magyar és a román betyárballadákról. Felismerte a román betyárballadák igazi értékét, jelentőségét; a betyárokban nemzeti hősöket látott. Hadd jegyezzük meg, hogy a román folklór felé forduló nagyobb figyelem az ötvenes évekre tehető.

A szlovák népdalok iránti érdeklődés is a jól ismert személyekhez kapcsolódik. Kazinczy 1803 decemberében zempléni szlovák nyelvjárásban, magyar ortográfiával jegyzett le egy szlovák népballadát, amelyet magyarra. is lefordított. Mi sem természetesebb, hogy Székács ismertetett gyűjteményének előszavában elismerő szavakkal hívta fel a magyar közvélemény figyelmét Kollár szlovák népdalgyűjteményére.

Széles körű figyelmet tükröznek kéziratos magyar énekeskönyveink, amelyekbe magyar dalok mellett szlovák és román népdalok is bekerültek. Nem csodálkozhatunk azon sem, ha Kollár gyűjteményében magyar vonatkozású szemelvényeket is találunk, ami a jól ismert együttműködésen kívül a szlovák–magyar együttélésnek volt a folyománya.

A közös múlt, az azonos elnyomó ellen vívott együttes harcok a népi művelődési hagyományok egész sorának rokonságát eredményezték. Amikor a magyarok és nem magyarok nemzeti mozgalma a nemesi öntudat erősítésére a múlthoz nyúlt vissza, nem egy alkalommal azonos vagy egymással rokon népmondai hagyományt dolgoztak fel. Magyarok és nemzetiségek a népi kultúra valamennyi területén számos közös tradíciót mondhatnak magukénak; gyakori, hogy magyar és nem magyar nyelven ugyanazon vagy rokon változatok egyaránt elterjedtek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy e rendkívül gazdag folklór feltárása és irodalmi felhasználása a nemzeti mozgalmak kibontakozásának idején történt. Idáig nyúlnak le tehát a kölcsönös (és a más vonatkozásban észlelhető irodalmi visszhanghoz képest nagyobb arányú) vonzódás gyökerei. Mindehhez még hozzátehetjük a magyar és nemzetiségi mozgalmak soraiban egyaránt jelentkező antifeudális célt, amely a népiességnek nevezett jelenségként élt és egyre erősödött valamennyi irodalomban

A folklór mezejét elhagyva, s továbbra is a nemzetiségi irodalmak felé irányuló magyar érdeklődést vizsgálva, figyelmünket Eperjesre kell irányítani. A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, LőcseLőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak.

Vörös Károly

A nyelvújítás és az államnyelvi harc

A magyar nyelvi törekvések politikai következményeitől megrettent udvar 1808-ban a tübingeni Cotta könyvkiadóval pályázatot íratott ki a magyar nyelv hivatali és iskolai felhasználásának lehetőségeiről, arra számítva, hogy a beérkező lelkes, de dilettáns pályaművek a magyarnak államnyelvként való alkalmatlanságát fogják bizonyítani. Kazinczy Ferenc szakszerű pályaműve viszont ennek az ellenkezőjét bizonyította; munkájának egészében való közzétételét nem is engedélyezték.

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Hasonló jellegű kezdeményezés volt a még 1787-ben létrejött Kassai Magyar Társaság, Kazinczy Ferenc és Batsányi János irányítása alatt, mely Magyar Museum címen folyóiratot is adott ki.

A folyóiratot 1793-ban forradalommal rokonszenvező versei miatt betiltották, maga a társaság, vezetőinek ellentéte miatt, már korábban megszűnt. Három évi fennállás után ugyanez lett a sorsa a Péczeli József által alapított Komáromi Tudós Társaságnak is, melynek lapja, a Mindenes Gyűjtemény 1792-ben szűnt meg az érdektelenség és a pénzhiány következtében.

A század végén tehát nem volt olyan országos jellegű intézmény vagy folyóirat, mely a szétszórt tudományos és irodalmi törekvéseket összefoghatta volna, sőt a táji jellegű kezdeményezések is sorra felszámolódtak. Egyes nagy hagyományú, többnyire protestáns főiskolák diák-önképző körei, irodalmi társaságai természetesen nem tölthették be az így adódó űrt, ahogy a néhány nagy műveltségű főúri család könyvtára körül képződött kulturális központok jelentősége is csak viszonylagos volt. Ilyen központ volt a Rádayak péceli gyűjteménye (mely ugyan Ráday Gedeon gróf 1792-ben bekövetkezett halálával sokat vesztett jelentőségéből), vagy Teleki Sámuel gróf marosvásárhelyi tékája, mely 1802-ben a nyilvánosság előtt is megnyitotta kapuit. Országos jelentőségűnek csak Széchényi Ferenc gróf kezdeményezése bizonyult, aki 1802-ben gazdag könyvtárát, kép-, szobor- és éremgyűjteményét – uralkodói jóváhagyással – a magyar nemzetnek ajándékozta. Az 1808:VIII. törvénycikk által létrehívott Magyar Nemzeti Múzeum a hazai tudomány és művelődés fontos gócpontjává lett.

Az intézmények, folyóiratok hiányából adódó hátrányt még növelte, hogy a nyomdák is nagy nehézségekkel küszködtek. Ferenc király elrendelte a királyi engedéllyel nem rendelkező nyomdák leállítását; a működők is állandó zaklatásoknak voltak kitéve, a rendőrség sorozatos házkutatásokkal igyekezett a cenzori engedély nélküli kiadványok megjelenését megakadályozni. Sokatmondó adat, hogy míg 1790-ben 53 nyomda működött Magyarországon és Erdélyben, 1800-ban már csak 39, s hogy ugyanezen idő alatt a kiadványok száma 832-ről 488-ra csökkent. A II. József rendszerének összeomlását követő szellemi-politikai föllendülést a ferenci reakciónak sikerült visszanyomnia.

Nem jártak jobban a hírlapok sem. Első magyar nyelvű újságjaink az 1780-as évek végén indultak, s 1790–1791-ben több helyi újság is megjelent. 1812-re mindössze két magyar nyelvű hetilapja maradt az országnak.

Az írók talán még a tudósoknál is fokozottabban érezték a szervezőképes kulturális központ hiányát, amely megnehezítette az érintkezést, akadályozta a tájékozódást, és szinte lehetetlenné tette az irodalmi élet kibontakozását. A pest-budai irodalmi központ kialakításának gondolatát az 1790-es években vetette fel Kármán József, korai halálával azonban nemcsak Uránia címen kiadott szépirodalmi folyóirata szűnt meg, hanem a központ kiépítésének megvalósulása is évtizedekkel eltolódott. Láthattuk, hogy Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid Kassán, Péczeli József pedig Komáromban hozott létre irodalmi társaságot, de mindkettő rövid életű maradt.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

Kisfaludynak – elsősorban korai szerelmi lírájában – a szentimentalizmust a kezdődő romantikával vegyítő nyelvén már a polgár intim érzelmei és igényei szólalnak meg (ha az öregedő költő egyre sablonosabb regéiben formailag egyre közeledve a romantikához, visszahátrál a nemesi hagyományőrzés tematikájához és szemléletéhez). Az őt erőben és szenvedélyben messze felülmúló Berzsenyinél azonban már nem találkozunk e visszalépéssel; az ő, már a nagyromantikát előrevetítő hatalmas erejű képei és nyelvezete mögött éppenséggel (és a legtisztábban is) az a „hellenika”: a neoklasszicizmus görögös ideálja fog kifejeződni, melyet Kazinczy mint a polgárosult művészi ízlés normáját állít oda kortársai elé.

Mint már e jelek is utaltak rá, az a küzdelem, mely a korszakban kibontakozó mindezen polgárias művelődési (mögöttük azonban már a politika és a társadalom szféráiba is benyúló) igények adekvát tükrözéséért, ezáltal pedig azok tudatosításáért is folyt, elsősorban az irodalomban vált érzékelhetővé. E harc a század első harmadában a felületen még mindvégig a nyelvújítás kérdései körül, valójában azonban már a stílus, ízlés, magatartás hármassága megújításának érdekében folyt, központjában a börtönéből 1801-ben elbocsátott Kazinczyval, aki továbbra is következetesen a nyugati polgári fejlődésből kinőtt ízlés stílusnormáinak átvételét és követését ajánlja a magyar irodalomnak. A felvilágosodott neoklasszicizmus – melynek Kazinczy számára akkorra már konkrét modelljét a neoklasszicizmus német, erősen görögös ideálja jelentette – a 18. század végén, Kazinczy ifjúságában kétségtelenül a legkorszerűbb ízlés és stílus volt Európában. Mögötte már vitathatatlanul polgári viszonyokat feltételező, erősen intellektuális, szigorúan fegyelmezett, alapjában hideg magatartás állt. Ezt azonban Kazinczy esetében – éppúgy, mint a számára mintaképként elsősorban szolgáló német irodalomban is – a szentimentalizmus nagyon is erős érzelmei szőtték át és enyhítették. A neoklasszicizmus – kivált német változatában – a 18. század második fele archeológiai felfedezéseinek eredményeképpen súlyos régiségtani kölöncöket is hurcolt magával, s képtelen lévén ezeknek a kornak megfelelő, valójában egyre reménytelenebb intellektuális feldolgozására, végül is a klasszicista érzést egyre szorosabban az antik minták utánzásához kötötte. A magyar irodalomban ezt a nagyon merev elméleti és módszertani álláspontot a kifinomult, immár polgárias ízlésű nyugati szerzők műveinek fordítását pártoló és személyében is buzgón végző, a műfordítást az irodalomban a fejlődés kívánatos fő irányaként mindvégig védelmező Kazinczy azonban nem tudta érvényesíteni. Ám már maga ez a kétségtelenül elvont, vértelen, s a hazai valósággal viszonylag kevéssé érintkező neoklasszicizmus, illetve a hozzá mért igény hangoztatása is elég volt ahhoz, hogy Kazinczy, álláspontjának védelmében, kezdettől fogva heves konfliktusokba keveredjék. Részint a debreceniekkel, akik nyelvileg a debreceni grammatika avult elemeit alkalmazva, alapjában továbbra is egy, a hazai feudalizmussal együttélve kialakult cívis-paraszti polgárosodás irodalmának stiláris és ízlésbeli eszményeit képviselték, ennek kereteibe kísérelve meg beleszorítani Csokonait is; részint még a 18. századból kinőtt, a századvég irodalmában, mint láttuk, formát is kapott nemesi patriotizmus – Kisfaludy Sándornál már a korai romantikát is integrálni képes – hagyományőrző stílus- és magatartáseszményét tükröző dunántúli állásfoglalásokkal is. Pedig a neoklasszicizmus színvonal-igényével, az érzelmek magasabbrendűségének, emelkedettségének, a kifejezés választékosságának, legfőként pedig az emberi egyetemesség eszméjének hirdetésével, az antikvitásban rejlő humanitásgondolat propagálásával nagyon is pozitív, megújító ellenerőt jelentett a 19. század első két évtizedében uralkodó, a nemesi világ hagyományos és ilyeténképp már avuló eszményeit képviselő rendi nacionalizmus ízlésével és kultúrakoncepciójával szemben. A hazai polgárosodás és az ezt áttételesen tükröző stíluseszmények e hagyományos, de mindenesetre reális társadalmi és gazdasági bázisokhoz kapcsolódó különböző aktív típusainak képviselői közül a (nagyszámú hívei ellenére) magánosan álló Kazinczy mellett végül legszilárdabban – jellemző módon – az akkorra már irodalmi központtá is alakulni kezdő, a feudalizmus befolyásától és hagyományaitól már akkor is a legkevésbé korlátozott nagyváros, Pest irodalmárai fognak kiállni, bár láthatóan ők is inkább a misztikus-feudális alapokhoz kötött debrecenies eszmények ellenében, mint Kazinczy tőlük is távol álló neoklasszicizmusának védelmében.

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel). Ezek s a kiterjedt, sajátlagosan irodalmi harc egyéb polemikus cikkei és tanulmányai végül is közelítették egymáshoz a szemben álló vagy egymást csak fanyalogva néző feleket. 1820–1821-re a harc lezárul, legalábbis a támadások megszűnnek, és a szemben álló felek többé-kevésbé látványos módon békejobbot nyújtanak egymásnak. Ám Kazinczy győzelme már inkább csak látszólagos: amit nyelv- és stílusújító álláspontjából partnerei elfogadni látszanak, a mögött sokkal inkább általában a polgárosodás nyelvi igényeinek és időközben további előrehaladásának tudomásulvétele áll, mintsem egyúttal konkrétan az Európában lassan már túlhaladottá váló neoklasszicista irodalmi ízlés elfogadása.

Mert e harcok közben a nyelv grammatikai és szótári újulásának haladása már nem állt meg. Az igény, hogy a nyelv alkalmazkodjék az átalakuló társadalom szükségleteihez, az átalakulással együtt folyamatossá és egyre sürgetőbbé válik. Jellemző, hogy már a különben oly konzervatív katolikus egyház 1822. évi esztergomi zsinata is szembekerült a problémával. Káldi bibliafordításának nyelvét ugyanis sokan avultnak érzik, bár a teljes újrafordítást követelő radikális javaslatokkal ellentétben a zsinat egyelőre megelégszik a legfeltűnőbb avultságok javíttatásával. Ugyanakkor más, főleg a fejlődéssel most kibontakozó szakmai területeken is végbemegy a nyelv – főleg a szókészletre kiterjedő – megújítása, mely Kazinczy alapelvei szerint még jóval Kazinczy halála után is tart, akkorra azonban már az Akadémia szervezésében és védnöksége alatt. Az Akadémia egyik első kiadványaként megjelenő, Révai alapelveit követő helyesírási szótár (1831), majd 1834-ben, már Kazinczy halála után, a rendszeres magyar nyelvtan, s a harmincas évek folyamán az egyes szakterületek műszótárainak kiadása – a túlzott és szinte már komikumba fulladó, öncélúsággal fenyegető nyelvújítási és szócsinálási lázzal szemben a megfelelő régies vagy tájnyelvi alakok ajánlása – és végül, 1839-re, a magyar nyelv nagyszótára tervezetének kidolgozása fogják majd e folyamat végső kifutását jelenteni.

Szorosabban vett nyelvújító tevékenységének egészében ilyen, halála után is tartó igazolása és elismerése ellenére, a húszas évekre Kazinczy nyelvújító és stílusújító tevékenységének túlzásait, még a késő felvilágosodás örökségéből maradt olykor már túlzott érzelgősségét vagy finomkodását bíráló hangok nem voltak elnémíthatók. Sőt Kölcsey már 1817-ben keményen szembeszállt Kazinczynak a magyar irodalom gyengeségére hivatkozó, s ezért az irodalomnak továbbra is fordítások és utánzások révén történő fejlesztését tanácsoló nézeteivel. A Kazinczy által oly energiával képviselt felvilágosodott neoklasszicizmus 1831-re – mikor a felvidéki kolerazendülés végnapjaiban ő maga is e szörnyű betegség áldozatául esik – már régen, és éppen a polgárosodás előrehaladásának mértékével mérve elvesztette időszerűségét, sőt elavulttá vált (párhuzamosan korábbi ellenfele, az éppen ellenkező eszmények jegyében alkotó és már ugyancsak öregedő Kisfaludy Sándor új meg új regéinek ekkorra már egyre fanyalgóbb fogadtatásával). Mindez azonban nem változtat azon, hogy Kazinczy nem csupán a nyelv, a stílus és az ízlés, hanem általuk az érzelmek, a magatartás, sőt a gondolkodásmód polgárosítójaként egyrészt a társadalmat megosztó különbözőségek felett a nyelvújításban szinte elsőnek teremtett olyan közös platformot, mely jelentősen hozzájárult a polgárosodva formálódó nemzeti kultúra alapvetéséhez, másrészt agitációjával a konzervatív, sőt éppen ekkor erőteljesen a múlt felé forduló nemesi közfelfogásba belevitte az újítás, a meglevővel való szakítás fontosságát, sőt szükségességét. És mivel mindezt a polgári viszonyok mértékével mérve és útjukat egyengetve végezte, Kazinczy egy még feudális társadalom keretei között az irodalomban már olyan világot teremtett, melyben a tehetség és a teljesítmény volt az értékmérő. Ennek az adott társadalmon még kívüli világnak és értékrendszernek tudatát pedig az a hatalmas levelezés segített belevésni a kortársi köztudatba, mely Kazinczy tevékenységét a századfordulótól induló kor magyar kultúrájának nemcsak egyik legfontosabb forrásává, hanem sokban annak alapjává is teszi. És ha az új nemzedék – bár Széphalom rosszallásától kísérve – már önállósulva és saját hangján szólal is fel, mégis, Kazinczy erőfeszítésének szinte döntő része lesz abban, hogy a reformkor – éppen az ő halálának éveben – felgördülni készülő függönye előtt már tiszta hangzással zengenek a nemzeti romantika harsonái.

A romantika az irodalomban

Sőt, Kölcsey Kazinczyval polemizáló tanulmánya a nemzeti hagyományokról (1826) elvileg is éppenséggel a köznépi dalt állítja mintául a már a romantika jegyébe lépett nemzeti műköltészet elé. Kölcsey maga is kísérletezik e területen korai dalaiban: költészetének ezekre az évekre jellemző és majd Bajza által tovább viendő másik fő ágában. A romantika így még alig indult útjára, máris az irodalom széles területein válik uralkodóvá olyannyira, hogy 1828-ra a magyar költészet történetéről adott áttekintésében Toldy Kazinczy mellett legnagyobb hangsúllyal már Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt emelheti ki mint a kortársi költészet legfőbb alakjait. Nem alaptalanul: a reformkort előkészítő esztendőknek a politikaival egyidejű, azzal közös gyökérről táplálkozó, már Kazinczy által a politika mögött álló mélyebb társadalmi igénnyel is szinkronba hozott és összekapcsolt irodalmi mozgalmaiban ettől kezdve a romantika megjelenése és Vörösmarty játssza a fő szerepet.

A következő évtizednek, az 1830-as éveknek, a reformkor első évtizedének irodalmára így már a romantika kiteljesedése nyomja rá bélyegét. Központi alakja továbbra is Vörösmarty marad, akinek most, a nyelvújítás során kiformálódott nyelv teljes pompájával bomlik ki gazdag romantikus lírája, s aki a drámával is megpróbálkozik. Sajnos, folytatás nélkül maradt, a német tündéries drámát részint a hazai népmesei hagyományba öltöztető, részint azonban gazdag és romantikus filozófiai tartalommal is megtöltő, s egészében finom és gazdag lírával összefogó mesejátéka, a Csongor és Tünde (1831) után, az az évtized végére elfordult a feudális erkölcsiségű német mintáktól és a francia romantikus dráma felé tett lépéseket. Vörösmarty mellett a romantika költészetének másik irányát az akkor bontakozó, a költőként lassan elhallgató Kölcsey korábbi lírájához csatlakozó (ám ezen át egyes vonásaiban Kazinczy neoklasszicizmusáig, sőt a szentimentalizmusig is visszanyúló), s legszínvonalasabban Bajzánál megjelenő költészet fogja képviselni. Ez a költészet feloldotta, és mintegy a korszak átlagos olvasóközönségének léptékére alkalmazta (egyszersmind azonban le is fokozta) a romantikát: monumentalitás és szenvedély nélkül, de nagyon is élő érzelmekkel telítve azt. Az érzelmeket visszafojtó vagy merev formákba szorító feudális normák elleni, már a szentimentalizmussal megindult lázadást a romantika viszont még történeti köntösben is immár polgáriasodó viszonyok közé állítja, az egyéni érzelmeket ennek megfelelő magatartás- és ízlésformákba öltöztetve. Az 1840-es évekre az irodalomban már az így kialakult polgárias formák lesznek a magatartás és ízlés legelterjedtebb modelljei, mint ahogy ezek jelennek meg majd a képzőművészet, elsősorban a festészet egyes műfajaiban: irodalom és képzőművészet vonatkozásában egyaránt az úgynevezett biedermeier jegyeiként.

Mert a biedermeier – megfelelő színvonalú alkotó esetén – képes tükrözni a kibontakozó és társadalmi bázisában éppúgy, mint hatókörében szélesedő polgáriasodó életmód és magatartás őszinte vonzalmát az intimitáshoz és a magánélet kis körén belüli, kulturált eszközökkel biztosítható harmóniához: korábban elsősorban a feudalizmus vezető rétegeinek privilégiumaihoz. Alapjában és lényegében bár korlátozott, de pozitív modell ez, ha, kivált a gyengébb képességű írók vagy festők, az irodalmi és festészeti tömegtermelés igényei és a harsányabb ábrázoláshoz szokott szélesebb olvasó és műélvező tömegek együttes hatására csakhamar erősen eltorzul is: benne az érzelmek átadásának helyére benyomul az érzelgősség, a polgárias modor sokszor modorossággá változik és a szenvedély szenvelgéssé, az intimitás korlátoltsággá. A biedermeier olyan hátrányaként, amelynek veszélyéről megromlott formái – melyekkel a továbbiakban gyakran fogunk találkozhatni – nagyon is világos tanúságot tesznek. Ugyanakkor a biedermeier gyors és széles megromlását kétségtelenül elősegítette az, hogy maga nem eredeti stílus: nem állnak mögötte egyértelmű meghatározók. Egyfajta keverék, s mint ilyen, származéka lévén a szentimentalizmusnak és a romantikának, e másodlagosságában már eleve sem rendelkezett kellő mélységgel és tagoltsággal ahhoz, hogy a felhasználás különböző szintjeihez minden esetben színvonalasan alkalmazkodjék.

A romantika a széppróza területén is most emelkedik művészi magasságra: Kölcsey országgyűlési beszédeiben a politikai, Parainesisében a filozófiai próza, kiegészülve a magyar nyelvű leíró prózának egy, csak Kazinczy memoárjaihoz hasonlítható remekművével, a költő országgyűlési naplójával.

A népiesség jelentkezése

Kazinczytól Petőfiig: a neoklasszicizmustól a népiességig, Napóleontól a Szent Szövetségig és a polgári forradalomig; mindössze alig négy évtized irodalmának útja ez.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

Október folyamán esett áldozatul a terrornak Csány László közlekedésügyi miniszter, Perényi Zsigmond báró, a felsőház másodelnöke, Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője, Kazinczy Lajos honvédtábornok, nemzeti kultúránk megújítójának fia s a külföldi segélycsapatok olyan vezetői, mint a francia Ch. Abancourt, a német P. Giron és a lengyel M. Woroniecki.

A társadalomtudományok

Nagy jelentősége volt tehát annak, hogy Erdélyiben cáfolóra talált Toldynak az a tétele, amely a magyar irodalom „fénykorának” a Kazinczytól Vörösmartyig terjedő időszakot minősítette, s hozzá mérten hanyatlásnak a reformkorit.

Az önkényuralom válságának kezdetei

Az 1859 őszétől egymást követő emlékünnepélyek közül kiemelkedett az október 27-i pesti Kazinczy-megemlékezés. De ezek az ünnepségek még éppen úgy csupán az abszolutizmusellenes közhangulat és a körvonalazatlan nemzeti törekvések kifejezésére teremtettek alkalmat, mint a tüntetően magyaros külsőségek között tartott társadalmi összejövetelek.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

De hogy a kor irodalomtörténeti tudományossága mégsem stagnál, azt a 80-as évek végére már előkészített és majd a következő évtizedben meginduló olyan új vállalkozások jelzik, mint Szinnyei írói lexikona, Kazinczy levelezésének induló kiadása és – a másik oldalról – például Katona Lajos induló összehasonlító irodalomtörténeti és folklorisztikai kutatásai.

A kultúra új jelenségei

Bár Jókai nemcsak kivételes tehetségű író, de történetileg ennél több: egy, csak közvetett és közvetlen olvasótáborával együtt értékelhető, komplex történeti jelenség is volt (ilyenként. a század első feléből is csak Kazinczyhoz és Petőfihez mérhetően), mindez persze nem jelenti azt, hogy a kor irodalmának – elsősorban a prózában – most már egyre inkább az új valóságtól formált új jelenségeit képes lett volna teljesen elnyomni, háttérbe szorítani. Mert a társadalomban végbement változások e jelenségek formálásában egyszerre három vonatkozásban is éreztetni kezdték hatásukat.

Lábjegyzetek

  1. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  2. Ugyanott. fol 17.
  3. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Sajtó alá rendezte Lengyel Dénes. Budapest, év nélkül. 100.
  4. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, 1879, 100,
  5. Kazinczy Ferenc, Hivatalba vezető beszéd. Kassa, 1789.
  6. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, 1879. 33.
  7. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 164.
  8. Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből. Keresztesi József naplója (továbbiakban: Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 198.
  9. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 164.
  10. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül. 164.
  11. Verseghy Ferenc, A Magyar Hazának anyai szózattya. Hely nélkül, 1790. 3.
  12. Batsányi János, A Látó (In. Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 37.
  13. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 180–181
  14. Bessenyei György, Magyarság. Hely nélkül, 1778. 6.
  15. Decsy Sámuel, Pannóniai féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv. Bécs, 1790. 235.
  16. Kazinczy Ferenc levelezése. II. Budapest, 1891, 45–46.
  17. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 89.
  18. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül, 188.
  19. Ugyanott 877.
  20. Ugyanott I. Budapest, 1952. 367.
  21. Ugyanott 972–973.
  22. Ugyanott III. Budapest, 1952. 310.
  23. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. X. Budapest, 1900. 205.
  24. Széchenyi István, Pesti por és sár. Pest, 1866. 34–35.
  25. Dessewffy József Kazinczyhoz írott 1820. október 22-i levele alapján idézi: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás, I. Budapest, 1886). 30.
  26. Kazinczy Ferenc levelei. Közzéteszi: Váczy János. XXI. Budapest, 1911. 457.
  27. Kossuth Lajos összes munkái. VI. Budapest, 1966, 216.
  28. Ugyanott 217.
  29. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. IX. Budapest, 1899. 192–193.
  30. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.

Művei

Irodalom