Kazinczy Gábor

A Múltunk wikiből

Arató Endre

Magyar rokonszenv a nem magyar népek iránt az 1830-as és 1840-es években

Kazinczy Gábor, a szláv irodalmak iránt nagy érdeklődést mutató író és politikus, rokonszenves, megértő és sok vonatkozásban egyedülálló nézeteket fejtett ki a szlovák népről, s e türelme valamennyi nemzetiségre egyaránt vonatkozott. 1839-ben az Athenaeum című lapban közölt „levéltöredékében” a Felvidék gazdagságára utalva nagy együttérzéssel szemlélte a szlovák nép súlyos helyzetét, elítélte a helytelen nemzetiségi politikát, a szlovákság lenézését: „… a tudatlanságukat – írta – megszorítva a butaságok legbutább anyatej- és nevelésöröklette magyar virágával cicomázzuk föl: tót nem ember. Eltaszítanánk magunktól e népet, mint koros faját az anyakebelnek, sőt szégyeljük őt, mint fattyúágat családunk tiszta sarjfájában. Pedig ugyanazon kebelen nyugvánk, ugyanazon emlőktől vevők az élet tápvérét.” A hibás nemzetiségi politika következménye, hogy „szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban lázas holdkórálmainkat, s még a baráti intés is csak arra szolgálhat, hogy lebukjunk”. Kazinczy tudta, hogy megvádolják őt, s a vádat eleve visszautasította, majd a nem magyar népek lebecsülését megbélyegezve, a követendő helyes politikát körvonalazva, így érvelt: „Megvetem, ki e sorokban szláv mániát látna. Szeretem én népemet még süllyedésében is, szeretem, mint jobban senkisem; a szerelem azért el nem vakíthat annyira, hogy a lány arcában a szeplőt ne lássam,… s kérdem mit tevénk mi, hogy oly nevetséges gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttük? Politikai jelentőségben? Literaturában? Népműveltségben? Szabadságban? – A felelet nem sok: semmiben. A status isten háza; minden ki ide lép, hasonló társaihoz, s joggal űzetik tova, mihelyt előjogokról álmodozni merészkedik. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő joggal osztozunk az atyai örökségben.”[1]

A románság iránt érzett rokonszenv Kazinczy Gábor felfogásához mérhető kiemelkedő példáját nyújtotta Jakab Elek történetíró, Székely álnéven, 1846-ban az Erdélyi Híradóban közzétett Oláhügy című cikksorozatával.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Az eperjesi körhöz tartozott Lisznyai Kálmán, aki innen hozta szerb érdeklődését. E líceumban tanult – igaz, csak rövid ideig – a lengyel és orosz irodalom felé különösen vonzódó Kazinczy Gábor, akinek párját ritkító türelmes koncepciójáról már szóltunk.

A szlovák irodalomról és kulturális életről az egykorú magyar lapok is tájékoztattak. Így írt a többi között 1841-ben a Tudománytár Safárik Szláv régiségek című jelentős művéről, s ugyanebben az esztendőben az Athenaeum, nem ellenszenvesen, Kollárról, valamint 1842-ben a Társalkodó a Štúr-iskola irodalmi almanachjáról, a Nitráról.

Ami a román irodalmat illeti, Erdélyben több román munka magyarul is megjelent. Kazinczy Gábor pedig a Tudománytárban (1841) – külföldi források alapján – a román irodalomról is tájékoztatott és messzemenő rokonszenvvel. Kiemelte Bariț Gazeta de Transilvania című erdélyi lapjának jelentőségét, amely nagymértékben segíti „az oláh nyelvfaj tökéletesítését s mívelését”. A cikk konklúziója is megértésről tanúskodott: „a kezdet szép és sokígéretű, s a vetemény csírái jeles gyümölcsöket reményltetnek”[2]

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

Nem feledkezhetünk azonban meg a messzemenően türelmes nézetekről sem (Reviczky József, Vajda Péter, Kazinczy Gábor, Jakab Elek stb.).

Vörös Károly

A realizmus felé

A kapitalizmus Európa-szerte bontakozó fejlődése során annak fő vonalai már a magyarországi kortárs előtt is kezdenek tisztulni. A romantikát jellemző, még sokban szubjektív lázadás már egyre inkább objektíven felismerhető problémákkal és ellenfelekkel kerül szembe. És valóban: az irodalomba a negyvenes évekre belépő újabb nemzedékek már ennek a felismerésnek a birtokában, az ebből következő igényeket hozzák magukkal; egyesek (például Kazinczy Gábor köre) már meglepő (ám még gyorsan el is némított) radikalizmust.

Spira György

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Ennek megfelelően a békepárti politikusok – Kemény Zsigmond báró, az író, Kovács Lajos, a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium egyik osztályának vezetője, Kazinczy Gábor Zemplén megyei főszolgabíró és társaik – mind a képviselőház ülésein, mind magánmegbeszéléseken ezután is újra meg újra hangot adtak különvéleményüknek, februárban pedig a békepárt Esti Lapok címen megteremtette a maga sajtóorgánumát is az egykor baloldaliként feltűnt, de ekkorra már szintén békepártivá átvedlett Jókai szerkesztésében.

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

A békepártiak óvatossága azonban túlzottnak bizonyult, s erre maguk is ráébredhettek már március 17-én, mikor is a képviselőházi többség a legnagyobb lelkesedéssel fogadta Kazinczy Gábor Madarászt sikkasztással gyanúsító interpellációját, majd hasonló lelkesedéssel rendelte el a Madarász elleni vizsgálatot is.

Szabad György

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A nemzetiségi kérdés kapcsán a magyar politika erőit jellemző ellentmondásos magatartásban két, tisztázó tendencia jelentkezett. Az egyik, amelynek legfőbb ideológusai a hajdani „békepárt” táborából kikerült Kovács Lajos és Kazinczy Gábor voltak, a nemzetiségi törekvésekből a magyarság és a Habsburg-hatalom egymásrautaltságára, a közjogi kompromisszum szükségességére következtettek.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte. 1862-ben azt fejtegette, hogy „miért ne volna gyakran a reactiónak igaza a forradalom lázbeteg követelményei ellenében”, 1863-ban pedig – igaz, a jelek szerint egy úrbéri perben való megegyezést elősegítendő – kijelentette: „a haza veszve van, ha a lelki hatalom vezetése az aristocratia kezéből kisiklik”.[3]

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 156–157
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 342.
  3. Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL. – Kazinczy Gábor 1861. novemberi levele Görgey Artúrhoz, 1862. július 22-i levele Balássy Ferenchez és 1863. szeptember 29-i levele gróf Erdődy Istvánhoz. Egyetemi Könyvtár Kézirattára H. 89.

Művei

Irodalom

A Horthy-korszak történeti szintézise annyiban tovabb lép az előzőknél, hogy a magyar és nem magyar népek nemzeti mozgalmait immár tudatosan párhuzamos jelenségekként mutatja be. Megítélése szerint az egyes népek nemzeti mozgalmai az európai nacionalizmus eszméi terjedési folyamatának részeként önmaguktól, európai vonatkozásban általános szabályokat követve fordultak egymás ellen. A nemzeti mozgalmak mechanizmusa mindenhol azonos. Kiindulópontjuk az érzelmi közösség, amely hovatovabb önálló állam alkotására és az ott élő más nemzetbelieket elnyomó, hatalmi iranyba tart. A nemzeti érzésből megszülető nemzeti akarat minden nemzetnél a minél korlátlanabb érvényesülésre tör, akár más, vele egy területen élő nemzetek rovasara. Ebből származnak a magyarok és a nemzetiségek konfliktusai is. Az összefoglalás nem fogadja el a legtöbb magyar kortársnak és a megelőző szintéziseknek a nemzeti ellentétek forrásaként kizáróla a pánszlávizmust és a bécsi udvar politikáját feltüntető állításait. Az hangsúlyozza: a magyar reformerek nem, vagy alig ismerték fel, hogy a pánszláv veszély csupán távoli, és hogy a nem magyar népek érzelmei önmagukban, orosz kapcsolatok nélkül is végveszélyt hozhatnak a magyar nemzetre. Nem mulasztja el azonban annak kiemelését. hogy a reformpárti nemesség kimagasló képviselői között voltak olyan egyéniségek„ akik emberiességi indítékokból társadalmi úton (Széchenyi István, Kazinczy Gábor), némelyek országgyűlési felszólalásaikban (Bezerédj Miklós, Deák Ferenc) a nemzetiségek mint individualitások elismerését követelték és ebből következően méltányos bánásmódot számukra.