Kecskemét

A Múltunk wikiből
megyei jogú város, Bács-Kiskun megye székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Kecskemét címere
1597
A tatárok kétszer pusztítják végig Pest vármegyét; három lakott hely marad: Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös.
1600
A tolnai református iskola a védettebb Kecskemétre menekül.
1707. április 3.
Rác határőrcsapatok felégetik Kecskemétet.
1715
A honosságot nyert piarista rend megalapítja első rendházát Kecskeméten.
1852. április–augusztus
Bérmozgalom a Kecskemét és Szeged közti vasúti építkezésen.
1868. február 23.
A kecskeméti Demokrata Kör megalakulása.
1872. augusztus 30.—szeptember 8.
Iparműkiállítás Kecskeméten.

Tartalomjegyzék

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Kecskemét–Ballószög X
Kecskemét–Sallai u. X
1597
A tatárok kétszer pusztítják végig Pest vármegyét; három lakott hely marad: Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös.

Kristó Gyula

Földművelés

A tatárjárás előtti időből származó aszimmetrikus ekevasak Orosháza és Kecskemét környékéről kerültek elő. A aszimmetrikus és csoroszlyával ellátott ekék nyolc ökör igába fogását követelték meg, s nagy hatékonyságú, gyepes talajok felszántására is alkalmas munkaeszközök voltak.

Hegyi Klára

Hódítás, hatalom, földbirtokrendszer

Rusztem pasa, Szulejmán szultán 1561-ben elhunyt nagyvezíre annyi aranyat, ezüstöt és drágakövet hagyott maga után, amiből Kőrös, Kecskemét és Cegléd százötven évnyi összes török adója játszva kitelt volna.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

Az Alföldön az állattenyésztés, a bérbe vett, legeltetésre használt puszták világában is kimutatható, hogy például Kecskemét 10 pusztája, melyek a török összeírások szerint 1560 körül kerültek a kecskemétiek használatába, a korábbi nézetekkel ellentétben nemcsak 1546-ban, hanem már a török uralom kezdetén is lakatlanok voltak, már régebben elpusztultak. Ugyanakkor e puszták szomszédságában a Kecskemétet körülvevő falvak, melyeknek határát és maradék lakosságát a város állítólag magába szívta volna, nemhogy elnéptelenedtek, hanem több falunál határozott népességnövekedés mutatható ki: 17 falunál a családok száma negyvennégy év alatt 58%-kal emelkedett.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Kecskeméten 1546-ban az összeírt kereső férfinépességnek (354 fő) csaknem a fele, 45,1 %-a zsellér- és szolgasorban élt. A társadalom legszegényebb rétegéhez tartoztak a kézműveslegények és -inasok is. A középrétegekhez pedig a közép- és kisbirtokos parasztokat, kézművesmestereket, malomtulajdonosokat, fuvarosokat, szatócsokat, boltosokat, valamint a litterátusokat: jegyzőket, deákokat, iskolamestereket, papokat sorolhatjuk.

A legvagyonosabb cívisgazdák több száz marhát birtokoltak; de semmi esetre sem 10 ezret. Az Oláh Miklós által megemlített Bíró Gáspár, akinek 10 ezer marhája legelt, nyilván nem maga által tenyésztett, hanem legfeljebb eladásra, kihajtásra összevásárolt 10 ezer ökörrel rendelkezhetett – amint erre az újabb kutatások rámutattak.

Kecskemét 10 pusztáján (amelyek korábban Szegedhez tartoztak) 118 vállalkozó mintegy 15 ezer, a később bérelt pusztákon pedig 86 vállalkozó 15 333 marhát tartott.


A méltán híres és látványos eredményeket elérő alföldi marhatenyésztés mellett azonban említésre méltó volt a juhtenyésztés is, ami a mohamedán törökök ellátásában játszott fontos szerepet. Kecskemét határában 1562-ben 41 gazdának 10 693 birkája legelt (átlag 261), Egreskáta faluban 1546-ban 5 gazdának 769, Szenttamáskátán 9 gazdának 2125 juha volt; a legkisebb nyáj is ritkán állt 100-nál kevesebb állatból.

település Az egy adózó háztartásra eső gabonatermés (q)
1546 1562
Buják 6,9 30,5
Cegléd 16,8 82,0
Dunaföldvár 20,9 23,2
Kecskemét 5,9 17,1
Nagykőrös 13,8 48,2
Nagymaros 12,0 17,7
Óbuda 13,4 21,4
Ráckeve 0,7 1,0
Tápiószecső 9,4 32,0
Vác 27,9 28,2
Vál 14,4 54,7
Visegrád 7,9 -
Átlag 14,6 31,9

A városi ipar és iparosság

1598-ban Debrecenben 16 ötvösmester élt egyidejűleg, de 1551-től kezdve Kecskeméten is megtelepedtek, és állandó megélhetést találtak a Szegedről odamenekült ötvösök.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Az országban levő nagyszámú mezőváros azonban népességét, gazdasági erejét, termelési profilját és nem utolsósorban jogi helyzetét tekintve igen változatos képet mutatott. A legfüggetlenebbek a török megszállta területen, szultáni hász-birtokon levő, gyakorlatilag magyar földesúr nélkül élő, nagy állattenyésztő oppidumok voltak, mint Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd; határukban tenyésztették a vágómarha nagy részét. Nem meglepő, hogy polgáraik megvagyonosodtak. Róluk, az alföldi marhatenyésztőkről írta török rabságban készített Énekes könyvében Wathay Ferenc a tizenöt éves háború előtti időkre emlékezvén:

Az gazdagság őket elragadta vala,
Részegség, bujaság köztök regnál vala,
Nem Isten, sok barom bizodalmok vala,
Az Isten igéje nekik nem kell vala.

Ezüstöt, ekét aranyaztatnak vala,
Asztalnál, ital közt, azon szántnak vala.
Vége-széle az sok barmoknak nem vala,
Szegényember köztök, ha száz barma vala.

Néhány országokat hussal tartnak vala,
Nálok az baromnak már böcsi nem vala.[1]

A családfők száma – a bevándorlás következtében – a Debrecennél jóval kisebb Kecskeméten is megemelkedett: közel 300-ról (1546) 1086-ra (1580); s még 1590-ben is megmaradt 535 családfő. Az oppidum vagyonosságát mutatja, hogy egyes Szegedről menekült ötvösmesterek megélhetést találtak itt, s ezért véglegesen megtelepedtek.

A török adóösszeírásokban szereplő, iparos foglalkozást jelentő nevek alapján következtethetünk a város iparoslakosságára 1546-ban, 1559-ben és 1562-ben: 6, 9, illetve 8 kovács, 5, 6, illetve 7 ötvös, 14, 27, illetve 19 szabó, 9, 9, illetve 8 varga élt a városban. A többi, kisebb létszámú iparág mestereivel együtt (összesen 9 iparágban) 53, 86, illetve 71 mestert találunk a három időpontban. Az is megállapítható, hogy Kecskemét iparos-nevet viselő polgárainak kétharmad része 1546 és 1559 között költözött a mezővárosba.

A budai szandzsák legiparosodottabb mezővárosa azonban nem Kecskemét volt, hanem Ráckeve (10. táblázat).

A mesterségek és iparosok száma Ráckevén a 16. század közepén
Iparág A mesterségek száma Az iparosok száma
1548 1562
fémipar 5 17 27
szövőipar 3 4 6
bőripar 3 7 9
élelmiszeripar 7 30 42
ruházati ipar 5 89 116
faipar 4 2 6
építőipar 3 10 11
összesen 30 159 217

Itt még feltűnőbb a ruházati ipar fejlettsége: e kategórián belül 55, illetve 52 szabó élt a helységben, az oldalpiac egyik sorának lakóházaiban, tehát helyileg is tömörülve. Igen jelentős szerepet játszottak a ráckevei kereskedők is; nagy részük görög és szerb volt. Kompániákba állva járták a Dunát, a bolgár kikötőktől az ausztriai városokig. Egy-egy hajójukon 40-50 kereskedő is utazott, rakományuk értéke elérte a 10 ezer forintot. A Balkánról főleg durva posztót szállítottak a török megszállta területre. Erdélyből sót hoztak, a Dunántúlról bort, az Alföldről szarvasmarhát és bőrt, nyugatról iparcikkeket. Ráckeve a különböző termelési és tájegységek metszéspontjában, a legfőbb vízi út és egy fontos rév mellett az Alföld legfontosabb kereskedelmi központjává válts a 16. században. Ennek köszönhette ipari fellendülését is. Ráckeve súlyát, szerepét pontosabban felmérhetjük, ha adatait összehasonlítjuk a többi városéval (11. táblázat).

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Földvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32 - -
összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevékenységet jelölnek.

Sinkovics István

A török terület népessége

A magányosan dolgozó kecskeméti, ráckevei és tolnai kádik kivételével a közigazgatás alkalmazottai is a várőrségek oltalma alá, a megerősített helyekre költöztek.

Jövedelmek, adóztatás

Cegléd és Kecskemét 1570-ben lett hász-birtok.

Zimányi Vera

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

A nyári hónapokban Kecskeméten is szünetelt az ipari munka, mert mind a mester, mind legényei aratni mentek.

Makkai László

Nem nemesi kiváltságok

A 17. század derekán a 12 hegyaljai mezőváros (tekintélyes részben nemesi) lakossága meghaladta a 15 ezer főt, azaz háromszor annyian laktak bennük, mint Kecskemét hatszor akkora határában.

Az Alföld nagy, marhatenyésztő mezővárosai megérezték ugyan a gazdasági depressziót, sok közülük el is sorvadt, de Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét még őrizték a korábbi jólét maradványait. A nemesség e városokban is megfészkelte magát.

Hegyi Klára

Törökök

A 16. században a török adminisztráció még létrehozott néhány olyan hivatalt, amely a helyi lakosság mindennapjait volt hivatva irányítani. A középszintű tartományi közigazgatás kulcsfiguráját, a kádit beültette a tiszta magyar lakosságú Kecskemétre, Jászberénybe (melynek közelében ugyan várat épített, és telerakta katonasággal, de ahol a város maga megmaradt magyarnak) és a hódoltsági magyar szellemi élet egyik központjába, Ráckevére. A töröktől közvetlenül meg nem szállt, magyarlakta helységek sokaságához képest ez a három, kádihivatallal ellátott város elenyésző arányt képviselt. Mégis, a török kormányzat erőtlen kísérletét kell látnunk bennük arra, hogy a meghódított helységek belső igazgatását a maga kezébe vegye.

A tizenöt éves háború viharaiban a védtelen Kecskemétről és Ráckevéről elmenekültek a kádik, s hivataluk később sem éledt fel.

A meghódítottak

  • Tisztán keresztény lakosságú volt mezővárosaink nagy része, köztük a leghíresebb három Duna—Tisza közi város: Körös, Kecskemét és Cegléd.
  • 1672-ben Kecskemét tanácsa két ökörtolvaj kivégzésének jogát 651 forint 80 dénárért váltotta meg.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

A török terület legnépesebb helysége Buda (16–28 ezer fő), de ha csak a termelő lakosságot vesszük számításba, akkor Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös éri el a maga 3–4 ezer főnyi népességével a legnagyobb lélekszámot. A nagy lélekszámú cívisvárosokat az újabb kutatások szerint népes falvak „holdudvara” veszi körül, de nem illesztheti nagyobb egységbe olyan sűrű településhálózat, mint például Felső-Magyarország városait. Még a török helyőrségek lakta városokkal együtt sem alkotnak olyan sűrű településrendszert, mint például Erdély szász városai, a Partium mezővárosai vagy a Dunántúlon a török–magyar határszélen felvirágzó mezővárosok.

A túlélés esélyei

Csáktornya, Eperjes, Debrecen, Kecskemét és Kolozsvár tájairól ugyanazokat a képeket rögzítik az országról szólva: „utolsó halállal való küszködését” éli, „fakult kép”, „elaluvó gyertya”, „dűlőfélben levő ház”, „halálos ágyban levő, ki minden órában várja kimúlását”. S ez annál megrázóbb élményük, mert közben úgy vélik, csak a társadalom megszervezésén, az államhatalmon múlik, hogy a „jó konjunktúra” haszon nélkül száll el, vagy ellenkezőleg, az ország javára fordítható.

Megosztott parasztság

Az alföldi mezővárosok, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös rendszeres terhe a széna- és fafuvarozás. 1660 után a Kraszna vármegyei jobbágyok új feladata a váradi pasa számára szolgálni; a szántás, kapálás kötelezettségén kívül tűzifát hordtak, és szekereket adtak 22 béressel. Adókat csikartak ki a szakadár szerb püspökök is, akik a szultán engedélyével 1660 után valósággal elárasztották a déli, délkeleti, alföldi területeket. Prédikátorait is a lakosság tartja el, miként majd az 1664 után megjelenő jezsuitákat. A török területeken a 17. század közepétől nemcsak a távol élő földesúr jogigényeit érvényesítő határjárók érik egymást, nemcsak a vármegye tudatosítja fokozott erővel hatalmát, hanem a korábbiaknál következetesebben megkövetelik, és ha másként nem megy, végváriakkal szedetik be a különféle szolgáltatásokat és bérleti díjakat, sőt az állami közmunkát is behajtják. Nagykőrös 1653-ban a török részére összesen 3657 forint császári adót, 327 szekér szénát, 450 szekér fát és 270 tallér pusztabérletet fizetett, természetbeni adományon, ajándékon és a vendéglátáson kívül. Ugyanakkor magyar részre többek között 216,5 tallér és 25 dénár „nógrádi árendát” küldenek, és megfizetik a puszták bérletét, hiába rótták le a bérleti összeget egyszer már a töröknek. 1657-től az évi költségekben például az alispán lánya lakodalmára fölküldött ajándékok, közmunkapénz, „portapénz” fordul elő, és kontribúció címén 132 forint. 1683 végén, amikor a budai és a szolnoki pasa egyaránt szolgáltatásokra kényszeríti a három várost, a Pest vármegyei szolgabíró a következő szavakkal követel adót: küldi a német generális parancsát, „hogy megértsétek mivel fenyeget ő Nagysága benneteket, ha eziránt nem engedelmeskedtek, hogy tudniillik marháitokat elhajtattya, Faluitokat Várastokat s lakóhelyeiteket fel égeti, Jószágtokat feldulattya s felprédáltattya, magatokat kardra hányat, úgy hogy még csak emlékezetetek se maradjon meg, az ártatlan csecsemőnek se fog kedvezni.”[2] Kecskemét, Kőrös, Cegléd lakói ugyan a török császár jobbágyai, de a magyar földesurak a magukénak tekintik őket, olyannyira, hogy telkestül zálogba adják vagy eladják őket. Ugyanakkor a török földesurak is visszakövetelik a földjükről elszökő vagy akár a mezővárosokba menekülő jobbágyokat.

A hegyaljai borvidék

A hegyaljai mezővárosok a szőlőművelés évszázados hagyományaiban gyökeredző tetemes gazdasági súlyt képviseltek. Lehetőségeik korszakunkban kedvezőnek mutatkoztak: a bor ára töretlenül emelkedett. A szőlő a mezőgazdasági termelés más ágaival szemben itt vitathatatlanul túlsúlyban volt, kialakultak a monokultúrára jellemző sajátosságai, érvényesült a borvidék nevelő hatása. A minőségi bortermelés lehetőségeire a század utolsó harmadában megnövekedő külföldi érdeklődés figyelmeztetett.

E kedvező gazdasági adottságok a termelési renddel kölcsönhatásban sajátos társadalmi csoportot hoztak itt létre. A szőlőbirtok társadalmi hatása következtében a Hegyalján – akkora területen, mint Kecskemét egész határának egyhatoda – a tizenkét virágzó, sűrűn lakott mezővárosban élő jobbágyságot a 17. század felezőjén igen nagy vagyoni különbségek osztották már meg.

Az alföldi cívisvárosok

A teljes cikk.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

Olyan, a 16. században még virágzó mezővárosok, mint Tolna, Laskó, Kálmáncsa, Nagyharsány, Vörösmart, Hercegszőlős elhanyatlottak, részben el is rácosodtak, híres kálvinista iskoláik elsorvadtak. A legnevezetesebb iskola, a tolnai 1600-ban diákjaival együtt Kecskemétre menekült.

Balkáni menekültek és hódítók

1649-ben Benlich belgrádi katolikus püspök Bács-Bodrog vármegye területén Martonoson, Bajmokon, Jánoshalmán, Mélykúton, Hercegszántón, Zomboron, Bácson, Bökényben 2975 katolikust bérmált, ugyanakkor Gyöngyös, Jászberény, Szeged és Kecskemét környékén 2515-öt, tehát magyar (bár nagyrészt református) északi Duna–Tisza közén sem több katolikus, mint a délin.

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

Anélkül, hogy a lakosság megritkulásának tájalakító hatását mindenestől tagadnák, kétségbe kell vonnunk azt az állítást, hogy „a hódoltság pusztája szélsőséges éghajlatával éppúgy másodlagos tájalakulat volt, mint a harmincéves háborúban letarolt területek. Az ember távozásával megkezdődik az elemek uralma. Gyom, fű, vadnövények, tövisbokor eszik bele magukat a talajba és nagy darabokat nyelnek el a kultúrtájból”. Kecskemét környékéről pedig azt, hogy „a homokos, vizenyős, süppedékes lápi legelő nem volt alkalmas a legelő állat meghizlalására. Bécs, Nürnberg, Augsburg piacaira nem hízott állatokat, hanem vad, szilaj, rideg marhákat hajtottak a szélesre taposott baromhajtó utakon".[3]

A magyarság önvédelme

A Kétvízközön a századfordulón csak a „három város”, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd maradt meg, máshonnan szétfutott a lakosság, és a század végéig Cegléd és Ócsa, Ócsa és Pest közt nem maradt népes falu. De a néptelenedés nem állt meg, Pest vármegyének 1606-ra megmaradt 117 helységéből 1664-ig további 38 falu, azaz 33% vált lakatlanná. Békés vármegyében a századforduló „nagy futása” minden helységet üresen hagyott, néhány közülük 10–15–25–30 év alatt újranépesedett, de kéttucatnyi a század végéig sem állt helyre. A háborús viszontagságok még a mindig királyi területnek maradt Szabolcsot sem kímélték, 1596 után 143 lakott helysége közül 33-ból elmenekült vagy kipusztult a lakosság, de itt a 17. században mindenhová visszatelepedtek. Éppen a szabolcsi példa mutatja, hogy a háború elől menekülők többsége életben maradt, s vagy visszatért régi lakhelyére, vagy (és többnyire ez történt a török uralom alatti területen) a nagyobb biztonságot nyújtó mezővárosokba tömörült. Ezekből mindössze kéttucatnyi volt az egész török megszállta Alföldön, de népességre nézve mindegyik felért 10, nem egy akár 20 faluval is, pontosabban 10–20 falu lakosságát fogadták be egyenként. Kecskemétre például Baranyából, Tolnából, Somogyból is jöttek bevándorlók, még többen persze a környékbeli falvakból, melyeknek területe a város legelőjévé lett.

Életmód és életstílus

A debreceni ötvösségnek a török megszállás alatti területen, Kecskeméten és Nagykőrösön is akadtak a közös motívumkincset helyileg továbbvariáló követői.

R. Várkonyi Ágnes

A háború költségei

Kecskemétnek 1685 novembere és 1686 januárja között a havi 122 961 forint értékű búza-, árpa- és pénzilletményen kívül 2 ezer darab „egy ember vastagságú”, háromöles palánknak való karófákat, 50 jó erős hámoslovat, 60 font hájat, lópatkókat, patkószegeket és – a tábornok vendégeskedéseire – vadakat és madarakat kell Szolnokra küldeniük.

Hadszíntér és hátország

Kecskeméten 1685 első felében Csáky László lévai főkapitány és Caprara generális egyaránt követeli a kvártélypénzt, mert azt a Főhadbiztosság mindkettőnek kiutalta. Caprara sürgetésére a megfélemlített szolgabíró bírságpénzzel, börtönnel fenyegeti a várost: „Isten engem úgy segéllyen kötözve hozatlak, de megülitek az Gácsi tömlöcöt.”[4] Csáky László gróf viszont, mivel Kecskemét nem adta meg a Comissariátusság által kirendelt kvártélypénzt, vitézeivel elhajtatta a város marháit, melyeket a kecskemétiek csak úgy tudtak visszaszerezni, hogy Bottyán János esztergomi kapitány – 100 arany bánatpénz kikötésével – 1200 forint erejéig kezességet vállalt értük 1685-ben. De még el sem rendeződött az 1684–1685. évi téli kvártély ügye, amikor már Mercy tábornok kerék, akasztófa és nyárs rajzaival ellátott levele figyelmezteti a várost kötelezettségeire: ha késnek, „Felséges Urunknak erős és számos vitézit tűzzel-vassal rajtatok külgyük, magatokat mint nyilván való ellenséget fegyverre hányatunk, lakó helyeiteket felégettettyük, elpusztíttattyuk, az kiket elevenen foghatunk közületek karóban vonattyuk vagy felakasztattyuk”.[5] Buda parancsnoka, Abdurrahman pasa viszont leüzen, hogy ha a császári generális oldalára merészelnek szolgálni, 300 kecskemétit vonat karóba, s megparancsolja, hogy Kőrössel együtt készítsenek 10 ezer tatár harcosnak szállást és istállót.

Wellmann Imre

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

De valójában a Duna-Tisza közének és a Dunántúl déli részének védtelen lakossága szenvedte meg leginkább a rácok könyörtelen rajtaütéseit, köztük maradt meg nemzedékekre továbböröklődve a „rác dúlás” iszonyú emléke. Ottani nagyobb települések, mint Pécs, Veszprém, Kecskemét rác megrohanásai a szabadságharc életet és vagyont pusztító leghírhedtebb eseményei közé tartoztak (az utóbbi a Kecskeméten tartózkodó török kereskedők legyilkolása miatt még diplomáciai bonyodalmakat is okozott).

Költözők és költöztetettek

Bármennyire húzódoztak is tőle, hasonló sorstól nem menekedhettek a Duna–Tisza közi „három városnak” lakói sem, kik addig annyi veszedelem között kitartottak helyükön. 1705-ben Ludwig Herbeville báró serege elől a kecskemétiek még vonakodtak elvonulni, s a nagykőrösiek is vissza-visszaszálltak. Egy esztendő múltán azonban, midőn Rabutin hadinépe közeledett, nem volt kibúvó többé. Károlyi Sándor báró még Debrecen lakosait is kihajtotta erőszakkal, kik soha sem tatár, sem török, sem német, sem más ellenség elől el nem futottak. Ezúttal a kecskemétiek is kénytelenek voltak a Mátra felé elbujdosva, a Tisza mentén negyven napon át mezőn, berken lappangani. Sőt 1707 elején kemény télben ismét földönfutóvá lettek, Baracs pusztán „egy hétig hideg déren és fergetegen szekérháton nyomorogván”;[6] más részük a Tisza mentén egy szál ruhában maradt, s úgy kellett gondoskodni hazaszállitásukról, mert portyázó ellenség rajtuk ütött, prédát hányt ingóságaikban, s járómarháikat elragadta szekereik elől. 1710 őszén azután, midőn már az ellenség „irtóztató és halálnál keservessebb igájának sullyát”[7] a Felvidék népének nyakába vetette, mégegyszer parancs érkezett Károlyitól, súlyos fenyegetéssel, hogy Pest megye népe a Mátra vidékén át a Tisza mellékére takarodjék. Ám ekkor már a szabadság- küzdelem lehanyatlása mind elköltözésnek, mind a fenyegetés valóra váltásának útját állta.

A pestis pusztítása

Udvarhelyszéken 18, Debrecenben és Kecskeméten 3–3, Esztergomban 2 ezer főre becsülték az áldozatok számát.

A táj átalakulása és a mezőgazdaság új megalapozása a töröktől visszahódított országrészen

Kecskemét határában az 1680-as évekig még számottevő tölgy- és nyárfaerdő díszlett, de csakhamar végső pusztulásra jutott a beszállásolt katonaság mértéktelen tűzifa-követelései nyomán.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

Bottyán János vagyonának alapjait nemcsak jó házasságával, hanem marhakereskedelmi ügyletekkel vetette meg, kecskeméti cívisekkel tartott üzleti kapcsolatokat, és Esztergom egyik legszebb házát építette fel.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

  • 1688-ban májustól júniusig Pest és Heves vármegyére összesen 800 gyalogmunkást róttak ki, ebből Kecskemétre 120, Kőrösre 65 ember esett; majd a kincstári sütőüzemek tüzelőszállítására 60–60 fejszés embert kellett küldeni, végül 40, illetve 25 négyökrös, erős, kocsi-kasos, vasalt szekeret, egyenként 2–2 fejszés emberrel, a Budáról Szolnokra szállítandó lőszer alá.
  • 1699 és 1701 között Kecskeméten 1091-ről 581-re esett le a családfők száma.
  • Kecskemét, ahol pedig nemegyszer a gazdák pénzesládáit s az egyház tartalékait is elvitte az adó, 1702-ben 6 ezer forintot adott kölcsön Pest vármegyének, hogy az a fegyverváltság összegét lefizethesse.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól.

Wellmann Imre

A kimerülés felé

A Duna–Tisza közi „három város” tőle telhetőleg segítséget nyújtott egymásnak a rácok megrohanásai ellen, ám 1709-ben, mikor ezek öldökölve, pusztítva Ceglédre rontottak, a kecskemétiek és a kőrösiek már nem tudtak fölmentésére sietni, mert, amint jelentették: „éhen haláshoz közelgő életünk felől kényszeríttettünk el szélyedni és végső pusztulásra jutni.”[8]

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja.

Művelődés és országegység

Kassán a magisztrátus rendelkezése szerint levetkőztették az illendőnél cifrábban öltözködőt, Kecskeméten viszont a kor divatja, az aranyszövés annyira járta, hogy arannyal átszőtt „gatyamadzag”-ról és ingvállról adnak hírt a források.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

A többnapos sokadalom állatvásárral kezdődött, melyhez a vásáros hely legelőt biztosított; a sokadalmaikról híres helységek, mint Debrecen, Kecskemét, Pest, Vác, vásáraikat időben egymáséhoz igazították.

Ember Győző

Marhakereskedés

A forgalom nem korlátozódott a magyarországi marhára. Erdélyből, a román vajdaságokból, bolgár és szerb területekről magyar földön át vezetett az állat útja a nyugati fogyasztó felé. Az odavaló kereskedők hazájukban vásárról vásárra járva vásároltak. Csordáikat azután magyar területen, Békés, Zaránd, Csanád, Arad megyékben, a temesi vidéken a földesuraktól bérelt pusztákon javították fel. Általánosan jellemző a kor állattartására, hogy a tenyésztő megmaradt a rideg tartás mellett, a hizlalást a kereskedő végezte. A javítás egész évig is eltartott. A feljavított állatok a következő év tavaszán kerültek magyar kereskedők kezére. Ritkán jutottak el a szegedi, kecskeméti, pesti, legfeljebb a váci nagyvásárra, az átvétel rendszerint a feljavítás helyén történt.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A piaristák első társházai, még a lengyel rendtartomány tagjaiként, 1642-től kezdve tűntek fel az ország északi részein. 1711-től kezdve számos új keletkezett, Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1715), Pest (1717), Debrecen (1719) és Szeged (1720) után még másutt is sokfelé.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

1828-ban három magyarországi régióban múlta felül a juhállomány az országos átlagot. A három vidék közül az egyik Nyitra, Bars és Zólyom megye volt. A jobbágyok e megyékben a juhtartással elsősorban tejtermékekhez: tejhez, túróhoz, sajthoz és húshoz kívántak jutni, csak másodsorban gyapjúhoz és trágyához.

A juhokat e területen májusig az ugaron és a falvak körüli legelőkön tartották; a nyírás után felhajtották a hegyi legelőkre, ahol megkezdődött az anyajuhok fejése. Mind a falvak közelében levő, mind pedig a hegyi legelőkön naponként bekerített helyre, kosarakba terelték az állatokat, ahol fejték őket, és így trágyához is jutottak. A nyájakat ősszel visszaterelték a faluba, télen fedél alatt tartották és takarmányozták.

A másik területhez a Jászság, a Nagykunság, a Kiskunság, a Hajdú kerület, Békés és Csongrád megye, valamint a Duna–Tisza közén Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mezőváros tartozott.

E területek, illetve mezővárosok lakossága a juhot elsősorban gyapjáért és húsáért tartotta. A tejtermelés, valamint a trágyanyerés is célja volt a tartásnak, de csak másodlagos.

A juhokat itt a települések alatti közeli, belső legelőkről májusban vagy júniusban távoli, pusztai legelőkre terelték, ősszel újra visszahozták őket a belső legelőkre. Vagy itt teleltek ki, vagy gazdájuk házánál. Az időjárás viszontagságai ellen a közeli legelőkön csak enyhelyekkel, karámokkal védték őket; háznál akolban teleltek. Télen takarmányt kaptak. A kosarazást a tarlólegeltetésnél alkalmazták.

A gyapjúkonjunktúra hatására e terület erősen reagált. Először is megnőtt a juhállomány. A 18. század végétől kezdődően és a 19. század első felében a Duna–Tisza közén erősödő ütemben előretört a „selyembirka”. A Tiszántúlon, Csongrád és Békés megyében ez nem ment végbe zökkenőmentesen. A jobbágyok néhol gátolni igyekeztek a nemes juhok terjedését. Azzal érveltek, hogy a magyar juhnak nagyobb hasznát veszik, mert fejni tudják, és gyapja mellett a bőrét ruházkodásukhoz felhasználhatják. A magyar juh betegségekre nem fogékony, amit a nemes juhról nem lehet elmondani. Ha egy legelőt a német birka (a nemes juh) megjárt – hangoztatták –, arra a magyar juh rá nem megy, külön legelőt kell neki tartani. Ezért például a Hortobágyon Angyalházán jelölték ki számukra a külön legelőt.

A földesúri major és a paraszti tanya

A Tiszántúl és a Duna–Tisza közének déli részén (Békés, Csongrád, Bács megyében) gabonatermelés, a Duna–Tisza köze középső részén (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa) gabonatermeléssel vegyes szántóföldi kertes gazdálkodás, a jászkun pusztákon és Debrecen határában állattartás volt a tanyák elsődleges funkciója. A földművelés kisebb szerephez jutott.

Az 1840-es években már jelentős volt az állandóan tanyán élők száma. Összetételük a tanyás gazdálkodás jellegétől függött.

A túlnyomóan földművelő gazdálkodást folytató területeken a majorosok, a kertészek, a gazdák nőtlen fiai laktak a tanyán. Ezekben a régiókban gyorsan nőtt a tanyák száma. Ahol gyümölcs- és szőlőgazdálkodás volt a termelés fő ágazata, ott a gazda is a tanyára költözött. Ezeken a helyeken a legélesebb a városi lakóhely (ház) és az üzemhely (tanya) elkülönülése, de az elválás véglegessé 1848 előtt még Szegeden sem lett, ahol pedig a lakosság jelentős része lakott állandóan a tanyán.

A lakóház és tanya szétválásának legtöbb esetben a belső (városi) és a külső (határbeli) telekjárandóság jogi egysége állta útját. A mezővárosi, falusi közösségek is tiltották az adófizető gazda tanyára költözését, többek között a communitás adóbevételeinek csökkenésétől is félve.

A tanyás gazdálkodásban 1848 előtt az állattartó szállástól a gabonatermelő, monokultúrás földművelésen át a munkaigényes kertgazdálkodásig minden mezőgazdasági ágazat megtalálható. Ugyanakkor funkcionális szempontból az 1848 előtti évtizedekben jól megkülönböztethető egymástól a földesúri major és a tanya. A kettő közötti különbség elmosódása majd 1848 után következik be.

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb. birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A zsidók számát az 1787-es összeírás is feltüntette, tehát itt a növekedést is lemérhetjük. Tizenhét év alatt számuk kereken 46 ezerrel emelkedett, ami 57 %-os növekedésnek felel meg, szemben az átlagos 12 %-os szaporulattal. A nagy növekedés az akkor meginduló bevándorlásokból adódott, amit jól mutat a zsidóság térbeli elhelyezkedése is. Elsősorban az északkeleti megyékben találjuk őket nagyobb tömegben, számuk 1787 és 1804 között majdnem megduplázódik, 25 ezerről 45 ezerre emelkedik. (Zemplénben és Ungban számuk 1804-re eléri az 5%-ot.) Másik központjuk az ország északnyugati része, Pozsony és Nyitra megye (itt él a korábban, főleg Morvaország felől bevándorolt zsidóság). Az Alföldön számuk a fél százalékot sem éri el. Erdélyben 1787-ben számuk nem haladja meg a 2500 főt, Horvátországban pedig még ennél is kevesebb. Zömük falvakban lakik, a városokban letelepültek száma 1787-ben 2500, 1804-ben 4700. Egyes városokban számuk erősen növekedett (így Pesten a 17 év alatt 94-ről 1464-re), egy sor város azonban még nem engedi be őket falai közé, így: Debrecen, Győr, Szatmárnémeti vagy az oppidumok közül Kecskemét.

Napóleon és Magyarország

Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[9] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös, Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte.

Gergely András

A reformellenzék formálódása

A következő, még ugyancsak társadalmi s nem politikai szerveződési forma a kaszinó. Ezek Pest (1827) példáját követve sorra alakultak vidéki városainkban: Kaposvárott (1828), Sátoraljaújhelyen (1831), ahol Balásházy János volt az alapító, jegyzője pedig a fiatal Kossuth, Kecskeméten, Egerben, Marosvásárhelyt (1832); s ezután sorra minden nagyobb városban. 1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Az ellenzéki mozgalmak országos egységét azonban mindezek a társadalmi fórumok, s a Széchenyi által „52 piciny királyságnak” nevezett vármegyék, pusztán a követküldéssel és a követutasítással mint politikai tevékenységük záróaktusával, önmagában nem biztosíthatták. Roppant jelentősége volt a liberális ellenzéki mozgalom egységesülése szempontjából annak a ténynek, hogy a kormány – a rendiség számára tett gesztusként – 1830-ban újra engedélyezte a megyék egymás közötti levelezését. Zala megye levéltára például, amíg más vármegyéktől és városoktól 1790–1793 között 167, 1794–1811 között 148 átiratot kapott, addig az 1812–1828 közötti évekből egyetlen ilyen körlevelet sem őriz! Ugyanakkor az országggyűlést előkészítő 1830–1832. években 56, az országgyűlés ideje alatt 100, s azután 1837 és 1848 között már 230 körlevél érkezett! A harmincas évek elején az iratok többsége – néha folytatólagosan – a vármegyék állásfoglalását tartalmazta a rendszeres bizottsági munkákkal kapcsolatosan, gyakori a magyar nyelv (és a magyar színészet) pártfogását szorgalmazó átirat is. Az egységesülés ellenére egyoldalúságot jelentett, hogy a mozgalomnak nem volt központja. A következő években azonban már hallgatólagos megállapodás folytán Zala és a „vezérvármegye”, Pest megye véleménye számított mérvadónak. Valóságos politikai centrum azonban csak az országgyűlések ülései idején alakulhatott ki – tehát nem a politikai központtá is fejlődő Pest városában (1834 óta itt jelenik meg az első politikai lap, a Helmeczy szerkesztette Jelenkor), hanem az ország határán – Pozsonyban.

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart. Mindezt csak részben pótolhatta a fiatal Deák országgyűlési megjelenése (1833. május), akinek elvszilárdsága, tudása és tekintélye csak a tapasztalatszerzés hónapjai után érvényesülhetett.

A magántanácskozások rendszere lényegében már a pártszerű szerveződés csíráját rejtette magában. Pozsonyban foglaltak állást egyes megyék követválasztásaival kapcsolatban is. A megbeszéléseken lassan nemcsak a megyék követei vettek részt, hanem alkalmanként jelen volt egy-két liberális főrend, az Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő Kossuth és az országgyűlési ifjúság néhány jelesebb tagja is. Megtörténtek az első, még bátortalan, de a kormányzat által annál veszélyesebbnek tartott kísérletek a parasztság politikai érdeklődésének felkeltésére is. Jelentések számolnak be arról, hogy a parasztság országszerte nagy érdeklődéssel és várakozással figyelte az úrbéri kérdés pozsonyi vitatását. Pest megye kinyomtatta és az úrbéres községekben is terjesztette az úrbéri operátummal kapcsolatos liberális állásfoglalását. Kossuth a nagyobb parasztközségeknek, mezővárosoknak ingyen küldte meg az Országgyűlési Tudósítások örökváltsági vitatásokról szóló számait. Kecskemét küldöttei 1833 elején hetekig Pozsonyban tartózkodtak és hallgatták az országgyűlés vitáit.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

A miskolciak 1831-ben Rozsnyót, Sárospatakot, Miskolcot; 1833-ban viszont Kecskemétet, Kiskunhalast, Aradot, Hódmezővásárhelyt keresik fel.

A színjátszás stílusa és tartalma

Ám ez a kezdeti vékony bázis csakhamar szélesedett, s a nemesség mellé – összhangban a társadalmi mozgás általános tendenciáival – egyre inkább a magyar kispolgárság és a mezővárosi tehetős cívisréteg is felzárkózott a színház fenntartói közé. Már Kelemen László társulata is bennük látta bázisát, amikor kinyilvánította, hogy „nemzetünk közép és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem is ismer” kívánja „szeme elé tárni” a korszerű társadalmi magatartást.[10] Kelemen maga és a színészek zöme is ebből a rétegből jött. 1808-ban a hivatalos följegyzés szerint is ez adja a pesti magyar színjátszás közönségét: „itt lakó számos magyar mesteremberek és ezeknek házok népe, úgy nemkülönben a vásárok alkalmatosságával az országnak minden részéből összejönni szokott magyar hazafiak.”[11] A vándorlások során is ők tartják fenn a magyar színészetet Miskolcon vagy Székesfehérvárott, Kassán és Kecskeméten; Nagybányán pedig még önálló társulatot is létrehoznak 1796-ban. A mezővárosokban korunkban még ritkán állapodnak meg a vándorcsoportok, de ha mégis, itt az emelkedő paraszt-cívisrétegre számíthatnak.

A színház és a színjátszás követte a társadalmi ízlés változásait, s így a felvilágosult nemestől egyre inkább a polgár megtestesítésébe hajlottak át. Eredeti, magyar darab ritkán kerül színre (Bessenyei A filozófus; Szentjóbi Szabó Mátyás király stb.), többnyire a német kommersz darabokat adják, magyar átdolgozásban. A köznemesség és a városi kispolgárság sokban közös ízlésének ugyanis nem felelt meg a Kotzebue, Brohl vagy Stephanie darabok külföldi környezete. Így a fordítók erős átírásra kényszerültek, nemegyszer komikusan magyarítva a személyeket és a helyszínt. Kolozsvárott ugyan Schillert és Moliere-t is játszottak, ez azonban inkább csak kivétel volt, mintsem általános jellegzetesség.

A magyar színjátszás története második felvonása vidéki éveinek – melyeknek kibontakozása időben már a háborús korszak lezáródásával és az abszolutizmus támadásának korával, fordulata pedig egészében a reformkor előjátékával esik egybe – repertoárja, illetve az abban ábrázol magatartásmodellek már igen jellegzetesen utalnak vissza részint a világnak éppen a háborúk nehéz és mozgalmas évei alatt bekövetkezett kitágulására, részint a társadalmi bázisnak is éppen a vándorlások éveiben bekövetkező kiteljesedésére, végül pedig a kibontakozó nemzeti ellenállás által keltett szenvedélyekre. Az elsőre az „örök” emberi magatartásformákat a legmagasabb fokon bemutató klasszikus szerzők: Shakespeare, a kortársi német klasszikusok, ha lassan is, de kezdődő terjedése lesz a jellemző. A másodikra a német kommersz-kispolgári színművek, és mellettük az ebben kifejeződő ízlésre legjellemzőbb műfaj: a bécsi népi-tündéries vígjáték magyar változatának megjelenése és gyors elterjedése ad példát. A harmadikra Kisfaludy Károly hazafias ihletésű, már egyre határozottabban a romantika stílusában megjelenő magyar történeti színműveinek, később a vidéki magyar életet bemutató vígjátékainak hatalmas sikere a bizonyíték. Katona Bánk bánja még – úgy látszik – színpadon is nehéz és komor e korszaknak és közönségének; igaz, 1833-ban kassai előadását a cenzúra keze akadályozta meg.

A kor magyar színjátszása történetének harmadik felvonásában azonban már kialakulnak a gyorsan kibontakozó polgárosodás a társadalomban éppúgy, mint az irodalomban jól megfigyelhető kettős vonulatának megfelelő magatartásmodellek, illetve az ezeket hordozni képes műfajok is. Az elsősorban városiasodó-polgáriasodó nemesi – és általában az urbánus – ízlés számára politikai vígjáték és a kor modern francia vagy franciás színműirodalma jelenik meg a színpadon, Pesten éppúgy, mint például Kecskeméten; és ennek csakhamar magyar változatai is, a legkülönbözőbb műfajokban.

Az oktatásügy intézményei

A protestánsoknak a Magyar Királyságban a debreceni, a sárospataki és a pápai, majd 1831-től a kecskeméti és 1837-től a máramarosszigeti református, illetve a pozsonyi és 1815-től az eperjesi evangélikus kollégiumok adtak akadémiai szintű jogi szakképzést.

Spira György

A néptömegek fegyverfogása

De a pestiekéhez hasonló vállalkozó szellemet mutattak a Kossuth által felkeresett Duna–Tisza közi települések lakói is: Ceglédről, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból és Szolnokról szeptember 25. és 27. között együttvéve 12 ezer ember indult Jellačić fogadására, szeptember 29. és október 6. között pedig, amikor Kossuth immár Csongrád megye területén folytatta toborzókörútját, a lelkesedés – ha lehet – még fokozódott is, úgy hogy ő újának végestével már kereken 50 ezer önkéntes jelentkezéséről számolhatott be a képviselőháznak.

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével.

Szabad György

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Nevezetesebb bérmozgalomra került sor 1850 őszén az óbudai hajógyárban, 1851 nyarán a pesti kincstári dohánygyárban, 1851-ben a Báziás és Oravica, 1852-ben a Kecskemét és Szeged közti vasút építkezésén, s ugyanebben az évben a selmecbányai, 1853-ban a körmöcbányai, 1857–58-ban pedig a bánáti kincstári bányák munkásságának körében.

A társadalomtudományok

Hornyik János városi jegyző és levéltáros 1860 és 1866 között jelentette meg a Kecskemét város története négy kötetét. Még 1866-ban is azzal indokolta azonban, hogy a „a kuruc világ története még nincs megírva: mert a történelem, mint növény a szabad légben, szabad sajtó hatálya alatt virul. Sokat nem szabad, sokat nem merünk, sokat nem akarunk megírni.”[12]

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

Kecskemét – új főjegyzője, a történész Hornyik János tollával – a Habsburg-hatalmat megalapozó morvamezei ütközettől a város kétezer polgárának életét követelő francia háborúkig az uralkodóházért hozott áldozatokra is hivatkozva fordult szembe a Februári Pátensben tetőző sérelmek sorával.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

Az alföldi demokrata körök szervezésében döntő szerepe volt a helyi városi vezetőséggel szembeszálló kecskeméti ügyvédnek, Asztalos Jánosnak.

Katus László

Gazdaságpolitika

A 70-es években egyes vidéki városokban voltak kiállítások (1871-ben Miskolcon, 1872-ben Kecskeméten, 1876-ban Szegeden), amelyek fokozatosan túlnőttek a helyi mezőgazdaság és ipar bemutatójának keretein, és egyre inkább országos érdekűvé váltak.

Orosz István

Földművelési rendszerek

A hagyományos állattartást fejlett szőlő-, gyümölcs- vagy zöldségkultúrával összekapcsoló tanyás körzetek (Kecskemét, Nagykőrös, Szeged stb.) gazdálkodása a jövő kibontakozásának útját is felvillantotta, míg a növénytermesztés és állattartás egyensúlyát fenntartó tanyák (Debrecen, Hajdúság, Nagykunság) inkább a hagyományos tanyatípust jelentették.

Szőlő- és gyümölcstermelés

A gyümölcstermelés és a gyümölcsfaállomány megoszlásában bizonyos változást eredményezett a fajtakörzetek kezdődő kialakulása, Ezek között egyik legjelentősebb a Kecskemét-vidéki kajszibarack-termelés. A Falusi Gazda már 1874-ben azt állapította meg, hogy almánk nem vetekedhet Bozen és Merán almájával, az őszibarack kétségessé teheti a jövedelmet, a szilva pedig csak a mélyen fekvő völgyekben díszlik szépen, „de a sárga barackfa Alföldünk kiváltságos megbecsülhetetlen kincse”.[13] A homoki szőlőtermelés kiszélesítésével a „homok hősei” új gyümölcskultúrát teremtettek. A küzdelem eredményeit az 1895. évi gyümölcsfa-összeírás is mutatja. A szilva és alma vezető szerepét országosan egyetlen gyümölcs sem veszélyeztette, de Kecskeméten már a kajszibarack a vezető gyümölcs, s a Pest megyei összes faállomány 40%-a Kecskemét határában volt. Míg országosan a kajsziállomány alig haladta meg a 3%-ot, Kecskeméten a 30-at is csaknem elérte. A hegyvidéki gyümölcsösök a talaj hasznosításának gyakran egyedül lehetséges formáit jelentették, de ritkán haladták meg az önellátás kereteit. Magyarország olykor még a jó termésű években is gyümölcsbehozatalra szorult. Azt azonban a kortársak is megállapították, hogy az új körzetekben, Kecskeméten, Nagykőrösön, Nagymaroson a gyümölcsöt iparszerűleg s kereskedelmi célzattal termelték.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Szarvas, Orosháza stb.) volt, amelyeknek lakossága meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól. Az alföldi agrárvárosoknak nagy – néha vármegyényi – határa volt, s a lakosság egyre növekvő része, a kiegyezés utáni években már mintegy 30%-a nem a városban, hanem a tanyákon élt, bár egy részüknek a városban is volt háza. A lakosság kétharmada–háromnegyede – még a legnagyobb és leginkább urbanizált Szegeden is 49%-a – mezőgazdaságból élt. A nagyobb dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban 1890-ben már 40–50% volt az iparból és forgalomból élők arányszáma, mintegy 8–10%—ot tett ki az értelmiségi és hivatalnok réteg, s a lakosságnak több mint a fele bevándorló volt, aki nem a városban született. Az alföldi agrárvárosok növekedése viszont túlnyomórészt a természetes szaporodásból származott, a lakosság 70–90%-a bennszülött volt, az iparból és forgalomból élők arányszáma nem érte el a 25, sőt többnyire még a 20%-ot sem, az értelmiségi réteg pedig csak 3–4%-ot tett ki.

Mégsem lenne azonban indokolt csupán óriásira nőtt falvaknak tekinteni ezeket a településeket, hiszen bennük már felbomlott a lakóhelynek és a munkahelynek a falvakra jellemző egysége, s egy sor tipikusan városi jellegű központi funkciót töltöttek be: regionális piacok, közigazgatási és kulturális központok, némely esetben vasúti csomópontok voltak, s a 80-as években egyikben-másikban (például Szegeden) már az iparosodás is kezdetét vette. Valójában egy sajátos magyar – és szélesebb értelemben vett kelet-európai – várostípusról van szó ezek esetében, s e jellegzetes várostípus létrejöttében a táji-földrajzi adottságok és a történelmi előzmények egyaránt szerepet játszottak. A kiegyezés utáni évtizedekben ezekben az óriásfalvakban megindult egy városias mag kialakulása, s ez az urbanizációs folyamat a nagyobbak – mint például Szeged, Kecskemét, Szabadka – esetében a század végére már elég jelentős szintet ért el.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak.

Vörös Antal

A szőlőtermelés megújulása

Mivel a franciaországi védekezési tapasztalatok bebizonyították, hogy az amerikai szőlőket a filoxéra nem veszélyezteti, már 1881-ben megkezdték az amerikai szőlőtelepek felállítását. E direkt termő fajták azonban csak az európai szőlővel oltva adtak az itteni ízlésnek megfelelő termést, ezért Kecskemét határában a filoxérával szemben immunis homoktalajon biztosították az európai szőlőfajták fenntartását, illetve oltványok előállítását. Ezzel párhuzamosan a kárvallottakon kezdetben adóelengedéssel igyekeztek segíteni, majd adómentességgel új telepítésre ösztönözték a volt szőlőbirtokosokat. Mivel az adópolitika sem igen lendítette előre a telepítést, 1896-ban az anyagi támogatás eszközéhez kellett nyúlni. A törvényhozás ekkor kedvezményeket biztosított a szőlőtelepítést kölcsönökkel támogató pénzintézeteknek. A kölcsönöket 15 évre adták, és a törlesztést csak az új telepítések termőre fordulása után kellett megkezdeni.

A kölcsönakció következménye, hogy a filoxéra utáni szőlőbirtokok megoszlása jelentősen eltért a korábbitól. Míg a filoxéra előtt a kis- és törpebirtokosok kezében volt a szőlők legnagyobb része, utána ezek részesedési aránya csökkent. A paraszti birtokosok tekintélyes része ugyanis idegenkedett a pénzintézeti kölcsönöktől, s így az akció kedvezményeit nagyrészt földbirtokosok, továbbá a különféle polgári és értelmiségi rétegekből verbuválódó új és régi szőlőtulajdonosok vették igénybe. Ez utóbbi rétegek – főként a minőségi borokat adó vidékeken – nem egy esetben felvásárolták a telepítésre anyagi eszközök hiányában képtelen törpebirtokosok volt szőlőit. Az új telepítések legnagyobb ösztönzője a borárak emelkedése volt. Míg 1880–1884 között az új borok hektoliterének öt évi átlagára 7,14 forint volt, addig 1890–1894 között 15,21 forint. Bortermelésünk 1892 óta a hazai fogyasztást sem fedezte, s tíz esztendőn át külkereskedelmi mérlegünknek jelentős behozatali többletet kellett elkönyvelnie.

A telepítések, illetve a régi szőlők rekonstrukciói az 1890-es évek közepétől egyenletes ütemben haladtak az egész korszakon át, és 1913-ra az ország 563 497 kat. hold szőlőterülete már megközelítette a filoxéra előtti nagyságot. E telepítések során növekedett fel jelentőségében is a történelmi borvidék mellé a homoki szőlőkultúra. A Duna–Tisza közének eddig értéktelen futóhomokja iránt ekkor nőtt meg az érdeklődés. A régi borvidékek törpebirtokos szőlősgazdái otthagyták elpusztult szőlőiket és Kecskemét környékének homokbuckás pusztáin vásároltak kisebb-nagyobb területet. A Duna–Tisza közének mezővárosaiból is évről évre zsellérek számos csapata rajzott ki a homokos pusztákra, hogy szőlő- és gyümölcstermeléssel próbáljanak szerencsét. A homok meghódításának hősei voltak ezek a törpebirtokosok, akik a maguk leleményességén kívül olyan mestertől tanulhattak, mint Mathiász János.

Zöldségtermelés és kertkultúra

Kecskemét híres kajszibarackjának legnagyobb része a szőlőkben termett. Szakszempontból ugyan sok kifogást emeltek a szőlőkben díszlő barackfák miatt, mégsem ítélhetjük el a szőlő- és gyümölcstermelés e kombinációját, mivel a csak pár száz négyszögöl szőlőt telepíteni tudó törpebirtokos megélhetése szempontjából nagy jelentősége volt.

Hanák Péter

A birtokos parasztság

A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

1907 első hónapjaiban fokozatosan előrehaladt a függetlenségi párt polarizálódása. Februárban Szappanos István, az idős kecskeméti képviselő, a part veteránja, javaslatot nyújtott be az önálló hadsereg létrehozásáról. Mivel visszavonatták vele, a párton belüli ellenzék egyik vezetője lett.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A katonai alakulatok egy része (Nyíregyházán, Kecskeméten, Szegeden, Pápán) forradalmi szellemű, a többi passzív volt.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

A forradalommal rokonszenvezett a Duna–Tisza közének népe is, de Pest környékét és Kecskemétet leszámítva, kisebb volt az aktivitás, nagyobb a papok, tanyásgazdák hatása.

A tanácsválasztások

A falvakhoz hasonló volt a szavazás aránya több jellegzetesen paraszti városban: Kecskeméten (10% alatt), a Viharsarokban, Csongrád, Szolnok megyében, de Veszprémben és Pápán is.

Az intervenció megindulása

Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel – egyelőre – elég könnyen szétverte.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Június 1-én az I. dandár, amely aránylag kis erővel két irányban támadott, mindkét arcvonalon nagy sikert ért el: a párkányi hídon át segítségül jövő esztergomi munkások, bányászok és karhatalmi századok támogatásával elfoglalta Párkányt; egy merészen előretolt zászlóalja pedig rövid harc után rajtaütésszerűen megszállta Lévát. Ez a gyors akció egyértelmű volt a Garam vonalának elérésével, és megnyitotta az utat nyugat, vagyis Pozsony felé. Az I. dandár ezért azt a parancsot kapta, hogy a Duna mentén állítsa le a támadást, és nagyobb erővel biztosítsa Lévát mint az új támadás kiindulópontját.

A III. hadtest fáradt, sok veszteséget szenvedett jobbszárnyát a hadsereg Kecskemétről odaszállított tartalékával és 20 üteggel erősítették meg; így sikerült átkelnie a Sajón és a Hernádon, és visszaszorítani a támadási parancsra váró román egységeket. Elfoglalta a Hernád—Tisza—Bodrog közét, és Szerencs felé nyomult előre.

L. Nagy Zsuzsa

A Clerk-misszió

Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna–Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosan követtek el – a dunántúlihoz hasonló – tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).

Lábjegyzetek

  1. Wathay Ferenc Énekes könyve (1604). Sajtó alá rend. Nagy LajosBella György. Budapest. 1976. 54-55.
  2. Darvas János Pest megyei szolgabíró körlevele, Gács, 1683. december 20. Hornyik János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 318.
  3. Magyar művelődéstörténet. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1939. 138, 143.
  4. Darvas János szolgabíró a kecskemétiekhez, Gács, 1685. augusztus 21. Közli: Hornyi János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 337.
  5. Mercy generális a Pest megyei községeknek, Szolnok, 1685. november 20. Uo. 354.
  6. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 180.
  7. Ugyanott 425.
  8. Idézi: Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban. Pest megye múltjából. Budapest, 1965. 51.
  9. MOL Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Politiam et internam … securitatem spectantia. Protocollum 1809. I. No 11.
  10. Idézi: Bayer József, A nemzeti játékszín története. I. Budapest, 1887. 84.
  11. Idézve: ugyanott 371.
  12. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét, 1860–1866. 216.
  13. Falusi Gazda, 1874. 158.

Irodalom

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban; a Duna-Tisza közi városok török iratait kiadta: Szilády Áron és Szilágyi Sándor, Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon I–II (Török-Magyar-kor Történelmi Emlékek I. osztály I–II); Kecskemét iratait: Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral II (Kecskemét, 1861);

A nagyobb települések „önadóztatásáról” a városi számadáskönyvekből és jegyzőkönyvekből (Debrecen, Miskolc, Rimaszombat, Gyöngyös, Kecskemét, Nagykőrös) alkothatunk képet.

A kecskeméti, ráckevei és jászberényi kádihivatalok megszűnésére: Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Pest megye műemlékei. Budapest, 1958); Schwáb Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban (Budapest, 1939); Jászberény török iratai 1–23 (Szolnok megyei Levéltár).

A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).

A magyar bírák és a török szubasik és vojvodák jövedelmei a kőrösi és kecskeméti számadáskönyvek „Bírság- pénzek bejövetele”, illetve „Vajda rabjai” című részeiből összesíthetők.

Kiadványok