Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

A Múltunk wikiből
1019
A zalavári apátság alapítása.
1020 után
Gellért Magyarországra jön.
1024
II. Henrik német-római császár halálával a Magyarország iránt ellenséges II. Konrád lép a német trónra.
1026
II. Konrád elűzi Velencéből Orseolo Ottó dogét és fiát, Pétert, akik Bizáncba menekülnek.
1027
II. Konrád Werner strassburgi püspököt Magyarországon át akarja Bizáncba küldeni, hogy Magyarország háta mögött házassággal megpecsételt szövetséget hozzon létre; István király a zarándokoknak álcázott követeket visszaküldi.
1030
július: II. Konrád seregével betör Nyugat-Magyarországra; István király a Rábáig kiüríti a területet, majd az éhezve visszavonuló sereget Bécsben elfogja; II. Konrád kevesedmagával menekül vissza.
A csanádi püspökség alapítása; Gellért püspökké tétele.
1031
nyár: II. Konrád nevében fia, III. Henrik Magyarországon békét köt István királlyal, melynek értelmében a német birodalom lemond a Lajta–Fischa közéről, valamint a Morva jobb partjáról.
szeptember 2. Imre herceg vadkanvadászaton meghal.
1032
Orseolo Ottó Bizáncban meghal. Fia, Péter, Magyarországon trónörökös és a királyi testőrsereg vezére lesz.
1032 után
Vazul herceg merényletet tervez a beteg István király meggyilkolására; Vazult megvakítják, három fiát, Leventét, Endrét és Bélát külföldre száműzik.
1036
Bölcs Jaroszlav egyesíti Kijevet és Novgorodot; a Kijevi Rusz virágkora.

István uralkodásának első két évtizede a monarchia felépítéséért vívott belső és külső harcokkal és szakadatlan szervező munkával telt el. A territoriálisan megszervezett ország a bolgár háború befejeztével páratlanul kedvező külpolitikai helyzetbe került: a szomszédos két császárság, amely fél évszázada harapófogóba szorította Magyarországot, házassággal megpecsételt szövetséges lett. Ez egyrészt lehetővé tette a távolabbi európai gazdasági és kulturális kapcsolatok építését, másrészt a belső struktúra lényeges továbbfejlesztését. István negyvenegy éves uralkodása, amely időben meghaladta még a tartósan tevékenykedő Szent László és Könyves Kálmán együttes uralmát is, olyan nagy korszakot fog át, hogy méltán két korszakra bontható; a két korszak választóját nagyjából 1018–1019-re tehetjük, ami időben is István uralkodásának közepére esik. Az ekkor megnyitott új zarándokút, amely Magyarországot bekapcsolta Európa vérkeringésébe, joggal tekinthető korszakhatárnak: az új rend megteremtésével és biztosításával eltelt huszonegy év után a második két évtized a nemzetközi távlatú továbbfejlesztés időszaka lett, amelynek során Magyarország Európa számottevő tényezőjévé vált.[1]

A zarándokút jelentősége a keletre utazók számára abban állt, hogy a zarándokok és a nyomukban haladó kereskedők nem voltak többé a hajósok kapzsiságának és a kalózok veszedelmének kitéve, hanem olyan szárazföldi úton mehettek, amelynek biztonságát királyi várak sora őrizte, és az ellátásról a várak alatt létesített piacok gondoskodtak. Istvánt a jeruzsálemi zarándokút megnyitásáért az egész európai kultúrvilág ünnepelte.[2]

Odilo clunyi apát, a szerzetesi reformmozgalom francia vezéralakja István királyhoz intézett levelében megírta, hogy a Jeruzsálemből visszatért zarándokok beszámoltak neki István vallásos buzgalmáról.[3] Berno reichenaui apát, a német császár bizalmasa, Istvánhoz írott levelében megköszönte, hogy két szerzetesét segítette a jeruzsálemi zarándoklásban, és biztosította, hogy István és Gizella nevét bevezetik az „Élet Könyvébe”.[4]

Ademarus Cabbaniensis beszámol arról, hogy 1026-ban nagy csapat előkelő zarándok vonult át Magyarországon Vilmos angoulème-i gróf vezetésével, köztük a verduni és az angoulème-i apát, továbbá számos nemesúr, akiket István király megajándékozott. Rudolfus Glaber elmondja, hogy az új úton, amely minden út közül a „legbiztosabb”, Itáliából és Galliából számtalan nemes és közrendű zarándokol Szentföldre, és élvezi István ajándékait.

István személyesen megismerkedett a zarándokokkal, és aki megnyerte bizalmát, azt igyekezett rábeszélni, hogy telepedjen meg Magyarországon. Így maradt itt a velencei Gellért, aki a hitelesebb Gellért-kislegenda szerint szintén „Pannonián” át indult szentföldi zarándokútjára,[5] de engedve István marasztalásának, a magyarországi igehirdetésnek szentelte életét. Gellért Magyarországra jövetelét 1020 és 1026 közé tehetjük. A szárazföldi zarándoklás 1020 körül indult meg, és 1026-ban Velencében olyan politikai változás következett be, az Orseolók elűzése, ami Velencét a Magyarországgal ellentétes oldalra állította.[6]

Az új német király, a száli frank II. Konrád szakított a szász dinasztia célkitűzésében univerzális igényű, gyakorlatában pedig a diplomáciát a fegyverek elé helyező politikájával, és „német birodalmi” politikába kezdett hatalmi eszközökkel. Midőn 1026-ban Itáliába vonult, hogy császárrá koronáztassa magát, Velence és Grado rebellis magatartásának is véget vetett; Ottó mint bizánci főméltóság Bizáncba menekült, és ott is halt meg 1032-ben, amikor a velenceiek vissza akarták hívni.

Ha II. Konrád Velence névleges függetlenségével nem volt hajlandó megelégedni, Magyarország önálló és független államisága még kevésbé volt számára elfogadható. Miután 1027-ben római császárrá koronázták, a magyar királyságot besorolta azon szomszédos országok – Itália, Burgundia, Cseh- és Lengyelország – közé, amelyeknek előbb vagy utóbb el kell ismerniük a császárt hűbéruruknak.

1027-ben – Rómából hazatérve – messzemenő terveket kovácsolt egy Bizánccal való szövetség kiépítésére. Werner strassburgi püspököt, aki zarándoknak álcázta magát, Magyarországon át nagy kisérettel követségbe küldte VIII. Konstantin császárhoz. István király azonban tudomást szerzett a püspök valódi céljáról, és megtiltotta az átvonulást. Werner csak nagy kerülővel, a tengeren át jutott el Bizáncba, és egy dinasztikus házasság terveinek szövögetése közben ott is halt meg.[7]

Ez az incidens már előrevetette árnyékát a bekövetkezendőknek. Wipo, a császár káplánja, aki megírta ura történetét, számos tény elhallgatása mellett is ragaszkodva a tárgyilagossághoz, nem tagadva meg az erkölcsi magaslaton álló István királytól az együttérzését, megírja, hogy a bajorok hibájából határvillongások törtek ki a bajor–magyar határon, mire a magyar határőrök becsaptak német területre.

A mesterségesen szított incidens csak ürügy volt a támadásra, melynek igazi célja Konrád nagyhatalmi törekvése volt. II. Konrád Lotaringiától a bajor Ostmarkig minden erőt mozgósított. Főpapi kíséretében volt Meinwerk paderborni püspök; az osztrák hadat az őrgróf fia, Ernest vezette. Egy malmedyi nemes a luxemburgi herceg seregéből elindulás előtt – félve életének végétől – végrendelkezett. Méltán, mert a magyar hadjárat nem volt diadalmenet.

István összehívta a püspökök és főurak tanácsát, országos böjtöt és könyörgést rendelt el, és egész seregével a támadó ellen vonult. Konrád a gyepűkön, mocsarakon és folyókon át csak nehezen vergődött el a Rábáig, de az elpusztított területen seregét éhség környékezte, és így szégyenszemre kénytelen volt visszavonulni. Az üldöző magyar sereg Bécset is elfoglalta.

Prágai Cosmas 1110-ben, javarészt szóhagyomány alapján írt krónikájában az írja, s ebben számos későbbi krónikás követi őt, hogy Bretiszlav morvaországi cseh herceg 1030-ban „szétszórta a magyarokat és földjüket Esztergomig pusztította”.[jegyzet 1] Mivel erről egyetlen egykorú forrás sem szól, és Bretiszlav valójában III. Henrik 1042. és 1051. évi hadjáratában vett részt, Esztergomig pusztítva a Kisalföldet, erről viszont Cosmas hallgat, valószínű az a magyarázat, hogy Cosmas a későbbi cseh hadjárat emlékét kapcsolta az 1030. évi hadjárathoz. Bárhogyan áll is ez a kérdés, tény, hogy a német hadjárat vereséggel és a Bécsi-medence elvesztésével végződött.

A csorba kiköszörülése végett II. Konrád követségbe küldte Magyarországra az itt barátokkal rendelkező Egilbert freisingi püspököt, és 1031 nyarán létrejött a béke, melynek értelmében II. Konrád lemondott a Lajta–Fischa közéről és egy területsávról a Morva folyó nyugati oldalán. István ezt nyilván lakatlan gyepűelvének szánta, ami alkalmas volt a határincidensek kiküszöbölésére.

A békekötés után újból benépesült a zarándokút. Azecho wormsi püspök familiárisa Egilbert ajánlóleveleivel indult útnak. Lotaringiából Ebervin trieri és Richárd verduni apát,[8] Galliából pedig a főpapokat kísérő életrajzíró Jotsaldus tartozott a nevezetesebb zarándokok közé.

Egy 1030 és 1043 között, valószínűleg még István életében[9] írt itinerárium pontosan elsorolja, hogy a Fischa menti magyar határtól Konstantinápolyig vezető úton az egyik vártól a másikig hány napi út van.[10] Mint az egyik leírásból kiderül, Franciaországból Jeruzsálemig, és vissza, nyolc hónap alatt tették meg a nagy utat.

István, hogy a zarándokok útját külföldön is megkönnyítse, négy szállóházat alapított Magyarországon kívül: A „Szent Sírhoz” zarándoklóknak Konstantinápolyban és Jeruzsálemben,[11] az „apostolok útján” járóknak pedig Ravennában[12] és Rómában.[13]

Noha az a XIII. századi hagyomány, hogy István maga is elzarándokolt Rómába, nem igazolható, mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn Rómával, sőt a bencés rend anyamonostorával, Montecassinóval is. Jelzi ezt Pannonhalma montecassinói kiváltsága, de az a tény is, hogy István uralma végén szerzeteseket hívott Montecassinóból Magyarországra. István haláláról értesülve a szerzetesek visszafordultak ugyan,[14] s a sokirányú nemzetközi kapcsolatok kiépítése is alábbhagyott, de a zarándokút forgalma nőttön nőtt, hogy majdan a keresztes hadak ösvényéül szolgáljon.

Lábjegyzet

  1. Gombos I. 802.

Irodalom

  1. A szentföldi zarándoklás elindulására lásd R. Röhricht, Geschichte des ersten Kreuzzuges (Innsbruck, 1901). 1—26; F. Chalandon, Histoire de la premiere croisade (Paris, 1926). 1. kk.; S. Runciman, A History of the Crusades. I. (London 19652) 38-50.
  2. Magyarországi zarándokok adatai: Gombos I. 16—17; II. 1202; III. 2064, 2556, 2613; Monumenta Germaniae Historica Scriptores IV. 145. Történetükhöz lásd Galla Ferenc, A clunyi reform hatása Magyarországon] (Pécs, 1931). 80—82; Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 297—298, 322; Luttor Ferenc, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 436; Balogh Albin, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 463. kk.; G. Schreiber, Stefan I. der Heilige] (Paderborn, 1938).
  3. Odilo levelére lásd O. Ringholz, Der heilige Abt Odilo von Cluny in seinem Leben und Wirken (Brünn, 1885). XXXV—XXXVI. skk.; vesd össze Balogh Albin, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 458–459. Odilóra lásd még P. Jardet, Saint Odilon abbé de Cluny, sa vie, son temps et ses oeuvres (Lyon, 1898); J. Hourlier, Saint Odilon abbé de Cluny (Louvain, 1964).
  4. Berno levelére lásd F.-J. Schmale, Die Briefe des Abtes Bern von Reichenau (Stuttgart, 1961). 51—52.
  5. Gellért kis- és nagylegendája: SRH II. 371–506.
  6. A német velencei politikára lásd Heinrich Kretschmayr, Geschichte von Venedig 143. kk.;
  7. az álzarándok Wernerre és a német—magyar konfliktusra lásd Gombos III. 2666. és a forrásanyagot elemő cikkét: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 109—119.
  8. Richárd verduni apátra lásd Gombos III. 2613.
  9. korára lásd Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. 280.
  10. A jeruzsálemi itinerarium teljes szövege: J. G. Eccardus, Corpus historicum medii aevi. II. (Lipsiae, 1723) 1345—1348; kivonat: Gombos II. 844—845;
  11. a konstantinápolyira és jeruzsálemire lásd Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 3. 1953. 80—81;
  12. ezekre és a ravennaira lásd Györffy, István király emlékezete 302—305.
  13. István zarándokházaira lásd SRH I. 386; Luttor Ferenc, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 437—445;
  14. A montecassinói szerzetesek útjára lásd Gombos II. 1450.


Beilleszkedés Európába
Tartalomjegyzék Új egyházi alapítások, újjászervezés