Kemény Zsigmond

A Múltunk wikiből
Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.
magyar író, publicista, politikus
Wikipédia
Kemény Zsigmond 1876
1842. január 1.
Kemény Zsigmond veszi át az Erdélyi Hiradó szerkesztését.
1843.
Megjelenik Kemény Zsigmond Korteskedés és ellenszerei című röpirata.
1847.
Megjelenik Kemény Zsigmond Gyulai Pál című regénye.
1850. július vége
Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpirata.
1851.
Arany János megírja a Nagyidai cigányokat.
Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után című röpirata.
1855.
Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar irodalomból című munkája.
Mocsáry Lajos: A magyar társasélet című könyve.
Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya című regénye (1855–57).
1862.
Vajda János: Önbírálat, Polgárosodás című röpiratai.
Izsó Miklós: Búsuló juhász című alkotásának kiállítása.
Jókai Mór: Az új földesúr című regénye.
Kemény Zsigmond: Zord idő című regénye

Makkai László

A század legnagyobb birtokszerzője

Az a két hűtlenségi pör, melyeket Kemény Zsigmond regényei tettek híressé, ugyancsak meghozta anyagi eredményét. Az egyik a szombatosok ellen korábban hozott törvények alapján indított eljárás volt. Az unitáriusok által 1618-ban megtagadott s így az erdélyi türelmi rendszeren kívül rekedt felekezet tagjait 1638-ban összefogdosták, a közrendűeket sáncmunkára rendelték a várakba, a birtokos nemeseket bebörtönözték, míg csak a bevett vallások valamelyikére át nem tértek. De jószágaikat az áttértek sem nyerték vissza, még a legrangosabbak, mint Péchi Simon és Kornis Borbála is csak néhány jobbágytelket tarthattak meg, a többi a fejedelem magánbirtoka lett. A másik pörben, a Mikes fiúk nőrablási ügyében nemcsak az elmarasztaltak birtokait kobozták el, hanem a sértett Tarnóczyné és leánya is egyik birtokukkal fizettek a fejedelemnek, hogy igazságot szolgáltatott nekik.

Gergely András

A magyar liberalizmus kialakulása

A liberális táborban viszont közvetlenül a jómódú középbirtokosokból és néhány nagybirtokos arisztokratából álló legnagyobb súlyú csoport mellett ott találjuk kisebb birtokával azon iskolázott, messzebb tekintő középnemesi réteget, amelynek birtoka a megélhetést lehetővé teszi ugyan, de sokszor még egy külföldi utazás lehetőségét sem biztosítja. Ennek a rétegnek már nem a hitelszerzés, hanem a birtok kínzó gondjaitól való megszabadulás és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzése a fő gondja, pozícióját már csak a minél előbbi kibontakozás révén tartja menthetőnek. Legjobbjai között ott van Kölcsey Ferenc, Balogh János, Balásházy János vagy a fiatal Kemény Zsigmond.

Vörös Károly

Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés

A problémák tudatosítását és a reformigények szervezését végül 1842-ben, már az országgyűlés tartama alatt, itt is hírlap, az Erdélyi Híradó vállalta magára. A már nagy múltú, de teljesen elszürkült lap irányítását ekkor Kemény Zsigmond vette át, aki hasonlóan Kossuthhoz, a lap vezércikkeiben (az első év 104 vezércikkéből 44-et ő maga írt) kísérelte meg kijelölni az erdélyi reformpolitika további fő feladatait: így mindenekelőtt az úrbéri viszonyok rendezését és az uniót. Azonban már ez elégséges volt ahhoz, hogy a lap ellen az országgyűlés bezárása után, 1843 nyarán vizsgálatot indítsanak, ami Keménynek a szerkesztésből való kiválásához vezetett.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

A konzervatív többség által elfogadott és így szentesített törvényjavaslat azonban külső, hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. E megoldás jól mutatja, hogy a visszaélések ilyen, az egész jobbágykérdést a pillanatnyi politikai konstellációk függvényévé tevő lehetőségei mennyire a jobbágytelek mint meghatározott területi egység intézményesülésének hiányából állottak elő: olyan körülményként, mely visszatekintve különlegesen érzékeltette a királyság úrbérrendezésének jelentőségét. A végül szentesített törvény szerint ugyanis a végrehajtás során az adott községben mindenekelőtt a Cziráky-féle összeírás alapján megállapítják az úrbéres földeknek (tehát azoknak, melyeket 1819–1820-ban úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet és szolgáltatásokkal tartozik földesurának) összkiterjedését, majd ezt elosztják az adófizető háztartások számával: így kiderül az átlagos teleknagyság. Ezután a robotszolgálat alapján (2 igásrobot napot számítva 1 egész telek jogalapjának) meghatározzák, hogy kire hányadrész telek jut. Ha például valakinek robotszolgáltatásai után 1 egész telek járna, de csak fél teleknyi földje van, akkor ezt annak a jobbágytársának a földjéből kell egész telekké kiegészíteni, akinek kevesebb a robotja (például heti 1 nap), de több a földje, mint az átlagos teleknagyság. Miután pedig az úrbéresek között így újraosztották a földeket, az, ami még ezen kívül megmaradna, a földesurakat illeti; elsősorban az ő érdeküket szolgálja a most ugyancsak törvényesen lehetővé tett tagosítás és birtokelkülönítés is. Ravasz taktikával ennek az úrbéri rendezésnek ugyanakkor a parasztság terheit könnyítő színezete is volt, mert a törvény a földek kimérése után heti 1 igás (illetve 2 „tenyeres”) napra szállította le az egy egész telek után járó robot mértékét; egyidejűleg megszüntette az úriszékek illetékességét úrbéres ügyekben: ezek tárgyalására külön, törvényhatóságonkénti úrbéri bíróságot állított fel; ezenkívül minimálisra csökkentette a terményszolgáltatásokat. Az úrbéri rendezés tehát a jobbágytársadalom belső rétegződését az államhatalom erejével akarta átrendezni: az egyes jobbágy helyzetét a másik viszonyait is érintve javítani vagy rontani. Vajon abban bíztak a törvény alkotói, hogy ez az egy-két birtokon már bevált rendezési forma megosztja a parasztságot; nem alakul ki a falu kollektív ellenállása; az úr–jobbágy ellentétek háttérbe szorulnak a jobbágytársadalom így felbolygatott belső ellentétei mögött? A következményeket nem lehet lemérni, hiszen 1848 elsöpörte az egész rendszert, még mielőtt az létrejöhetett volna. Kétségtelen azonban, hogy bevezetése nem ment volna simán: Erdély viszonyainak minden archaizmusa ellenére, gazdasága és társadalma már fejlettebb volt annál, hogysem ilyen megoldásokat elviselt volna.

A liberálisok mindenesetre a nép nevében tiltakoztak, a következményeket, a történelmi felelősséget a konzervatívokra hárítva. Nemzeti katasztrófát láttak a törvényjavaslatban. Hiába támadta meg ezt a javaslatot maga Teleki József gubernátor is egy hosszú beadványban, Jósika Bécsben ki tudta védeni ezt a legveszélyesebb támadást is. Nem valószínű, hogy a Staatskonferenz valamennyi tagja fel tudta fogni, mit jelentett a konzervatív javaslat, hiszen még Kemény Zsigmond is értetlenkedve rekonstruálta, annyira abszurdnak találta.

Vörös Károly

A sajtó mint a kultúra szervezője

Erdélyben is 1842-től válik modern politikai hírlappá Kemény Zsigmond sugalmazásával és a magyarországi reformmozgalmak bizonyos eszményeinek továbbításával a még 1827-ben indított, eddig teljesen régies, referáló stílusban szerkesztett Erdélyi Híradó. És ha Keményt a kormány csakhamar eltávolítja is a lap vezetéséből, ez a lap ellenzéki, liberális irányát már nem fogja megváltoztatni, mint ahogy nem tud vele szemben ellenzéket képezni Szilágyi Ferenc kormánypárti Múlt és Jelenje sem.

Spira György

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Ennek megfelelően a békepárti politikusok – Kemény Zsigmond báró, az író, Kovács Lajos, a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium egyik osztályának vezetője, Kazinczy Gábor Zemplén megyei főszolgabíró és társaik – mind a képviselőház ülésein, mind magánmegbeszéléseken ezután is újra meg újra hangot adtak különvéleményüknek, februárban pedig a békepárt Esti Lapok címen megteremtette a maga sajtóorgánumát is az egykor baloldaliként feltűnt, de ekkorra már szintén békepártivá átvedlett Jókai szerkesztésében.

Szabad György

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Eötvös röpirataival ellentétben Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró politikai publicisztikája a magánlevelezésekben érzékelhető visszatetszés ellenére igen jelentős és messzesugárzó tudatformáló hatást ért el. Csengery szerkesztette és javarészt Kemény Zsigmonddal megosztva írta azokat a „politicai jellemrajzokat”, amelyek a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben láttak napvilágot 1851-ben magyarul, majd a következő évben németül is. A portrésorozat, amelynek egyik-másik darabja a korai magyar esszéírás formailag legmagasabb szintjét élte el, a reformkor politikai küzdelmeinek átfogó értékelését adta. Korántsem tagadta az átalakulás szükségességét s korántsem élesztett a konzervatívok röpirataihoz hasonlóan restaurációs nosztalgiákat. A közelmúlt reális, illúziókkal leszámoló megítélését hirdetve szerzőik úgy tettek hitet a feudális világ polgárira változtatásának szükségessége mellett, hogy a vele járó megrázkódtatásokat fázósan elhárítva felelőtlenséggel vádolták az átalakulás akadályainak elhárítására vállalkozókat, a feudalizmus tényleges felszámolóit. A tanulmányok egy része „kijózanításra” törekedve úgy bírálta a polgári átalakulás megalapozóit, mint a tragikus kimenetelű fegyveres küzdelem könnyelmű felidézőit. Ugyanakkor a tények önkényes válogatása és kezelése révén történelmi illúziókat ébresztettek Kossuthék hajdani, a reformmozgalom megszervezésében és az antifeudális küzdelem irányításában kudarcot vallott vitapartnerei, sőt – akarva-akaratlan – az átalakulás tényleges ellenfelei iránt is.

A reformkorban a centralistákhoz közeledő, 1849-ben a „békepárti” szervezkedésben vezető szerepet játszó Kemény Zsigmond két, egymáshoz szervesen kapcsolódó röpirata, a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) tanúságot tesz arról, hogy szerzőjük, aki nemcsak átvészelte, hanem a maga módján meg is szenvedte a nagy megpróbáltatást, nem hiába bizonyult az egykorú magyar szépirodalomban a lelki folyamatok és dilemmák legnagyobb értőjének. Kemény Zsigmond tényként kívánta elfogadtatni a magyarság állítólagos ösztönös idegenkedését minden forradalmiságtól. Nemcsak a hatalom bosszúállását remélte ilyen módon enyhíteni, hanem szinte tömeglélektani ismeretekre támaszkodó fogásként magát a magyarságot kívánta felmenteni a „bűnrészességtől”, s felszámolni azokat az erkölcsi kötelékeket, amelyek a nemzetet az általa már-már démonizált Kossuthhoz fűzték. Ezért is tette a forradalmi átalakulás és az önvédelmi háború vezetőjét a nemzeti jellemképpel szerinte szöges ellentétbe álló tulajdonságokkal terhelt bűnbakká. A győztesek bosszúszomját írásai aligha enyhítették. Feltételezhető, hogy eredeti céljaival nagyon is ellentétben Kemény előadásában fogódzót találtak azok, akik ítélkezése lélektani hatásába kapaszkodva a vereség nyomán amúgy is jelentkező kiábrándulást a visszahúzó tendenciák iránti illúziók ébresztgetésére kívánták felhasználni. Kemény előadásának másik sarkpontjává azt a megállapítást tette, hogy csak az olyan magyar politika helyes, amely a nemzetközi viszonyok reális mérlegelésén alapszik. Ennek az 1849 tanulságai alapján is olyan indokolt hangsúlyozása nála azonban a fejlődés távlatainak egyoldalú megítélésével párosult. Illúziónak minősítette a független magyar államiság megteremtésének lehetőségét, a Habsburg-birodalom fennmaradását feltétlen realitásnak hirdette, sőt a közös államiság révén a forradalmi „vétkektől” megtisztult magyarság nagyhatalmi akcióképességének ábrándját is felvillantotta. 1851-ben így írt: „A german tartományok által Nyugotra támaszkodva; a kitisztított magyar államiság útján Keletre hatva; az imponáló egység szükséges kellékeivel kültekintélyét föltartva; ben[n] pedig az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn őrizve: – ez ama hivatás, mely mellett még eddig alig sejtett fény és nagyság fog a birodalomra áradni.”[1] Keménynek a Habsburg-birodalmat szinte időtlen politikai realitássá minősítő ítélete ellentétben állt a nemzetközi helyzet mindenkori alakulásának számbavételét hirdető saját álláspontjával is. Túlságosan merev és eleve elutasító volt abban a vonatkozásban, hogy a magyarság a viszonyok változásával kételkedni merjen a birodalom fennmaradásának a feltétlenségében, annak ellenére, hogy az adott körülmények között magatartásától is nagyon függött, meddig és mennyire maradnak változatlanok a birodalom jövőjét meghatározó feltételek. Kemény társadalmi vonatkozásban elhárította a retrográd törekvéseket, de – Eötvöshöz és a volt centralisták csoportjának többségéhez hasonlóan – mellőzte a hajdani reformtábor érdekegyesítő koncepciójának megújítását is, még inkább továbbfejlesztését. A feudális rendszer felszámolása után kialakult társadalmi erőviszonyok megőrzését célzó egyensúly megteremtésének szükségességét vallotta.

Az önkényuralmi rendszer teljes kiépítése után Kemény bizonyos mértékig hangot váltott, s noha alapkoncepciója keveset módosult, kerülte a magyar forradalom és az önvédelmi háború vezetőinek nyílt bírálatát. Cikkeiben, amelyek az évtized derekán a vezetése alá került Pesti Naplóban jelentek meg, az abszolutizmus kritikája mind nagyobb teret kapott, többnyire a külpolitikai szemle sorai közé rejtetten. Egyidejűleg erősödött írásaiban a polgári alkotmányos és a nemzeti hagyományőrző törekvések burkolt támogatása, minden bizonnyal összefüggésben azzal a szoros kapcsolattal, amely Deák Ferenc és közte kialakult.

Deák és a passzivitás politikája

Deák 1854-ben évi járadék ellenében eladta birtokát a Széchenyi-családnak, s megmenekedve a birtokrendezéssel járó bonyodalmaktól Pestre költözött. Az „Angol királynő” szállóban lakó Kemény Zsigmond tanácsát megfogadva ugyanott rendezkedett be. Szállása kezdetben csak bizalmasai számára nyílt meg, az 1850-es évek végére azonban valóságos politikai klubbá vált, ahol a bennfentesek szerepét a volt centralisták töltötték be, de ahol sűrűn bukkantak fel más, hajdani liberális irányzatok, sőt a konzervatívok képviselői is. Deák sűrű szivarfüstben anekdotázva, a program-adásnak még a látszatát is kerülve fejtegette nézeteit az azokat óvatosan, de messzire szivárogtató hívei előtt. A politikai passzivitás, „a nemleges ellenállás” szükségességét, amelynek helyességéről meg volt győződve, nyíltan nem hirdette, de gyakorolta. Politikai és erkölcsi meggondolások késztették arra, hogy már 1850-ben udvarias levélben mondjon nemet Schmerling igazságügyminiszternek, aki részvételre kérte fel egy bécsi magánjogi értekezleten. Hírlapi közlés révén ennek országszerte híre ment, és a passzív ellenállás, amelyhez kezdetben ösztönösen folyamodott a hajdani politikai vezető réteg jelentős része, Deák állásfoglalásától megerősítve mind tudatosabban határozta meg e réteg magatartását.

A kis- és középbirtokos nemesség, sőt &ndah; ha tehette &ndah; a nemesi és a polgári értelmiség jelentős része is távol maradt a közéletnek az önkényuralmi hatóságok által kicövekelt fórumairól, nem vállalt hivatalt, sőt kerülte, hogy közhivatalt egyáltalán felkeressen. Tőle telhetően bojkottálta a hatósági rendelkezéseket, húzta-halasztotta a nemesség többsége által amúgy is csak fanyalogva vállalt adófizetést, visszatartotta közmunkára rendelt kocsiját, virtust csinált a fináncok kijátszásából, s ha merte, még a társadalmi érintkezést is megtagadta a rendszer tisztségviselőivel. A birtokos nemesség, amelyet viszonylagos gazdasági függetlensége és falusi életkörülményei leginkább tettek képessé a passzív ellenállás vállalására, nemcsak azokat sújtotta megvetésével, akik a” rendszert retrográd politikai meggondolásokból vagy egyéni érvényesülési törekvéseik folytán szolgálták, hanem gyakran olyan értelmiségieket is, akiket a kenyérkereset szüksége vitt rá arra, hogy hivatalt vállaljanak. Emellett ez az önkényuralmi rendszer működését nehezítő, a jogfosztottságba való belenyugvást társadalmi úton akadályozó ellenállási forma nem ritkán szembefordulásra vezetett a fejlődés követelményeit szolgáló intézkedésekkel is csak azért, mert azok az elnyomó hatóságoktól eredtek. A passzív ellenállás a maga életformát is átalakító visszahatásai révén a falusi és kisvárosi nemesség jelentős tömegeit idegenítette el a gyorsan változó világtól. Hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség egy része nemcsak a sebesen fejlődő európai, hanem az új formákat mutató bécsi, sőt pesti viszonyokhoz mérten is elmaradottá váljék.

Míg a birtokosság és az értelmiség tekintélyes hányada, a reformellenzék hajdani támogatóinak többsége a szó szoros értelmében teljes politikai passzivitásra rendezkedett be, Deák számára az ellenállásnak ez a formája korántsem jelentett közéleti tétlenséget. Különösen az 1850-es évek vége felé, amikor a hatalom a kulturális és a gazdasági egyesületek egy részének az addiginál némileg szabadabb teret engedett, Deák mind aktívabb szerepet játszott a formálisan politikamentes fórumokon. Mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia újjászervezésében vett részt, mint 1855-ben hatósági jóváhagyással választott „igazgatótag”, de ott volt többek között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület működésének fellendítői és az Első Magyar Általános Biztosító alapítói között is, mindenütt a kapcsolatok kiépítésében fáradhatatlan Csengeryvel az oldalán. Deák, akitől a konzervatív Szőgyény László már 1851-ben biztatást kért és kapott a birodalmi tanácsosság elfogadására, majd 1854-ben pozíciója megtartására, rendszeres érintkezésbe került a tudományos testületek és a gazdasági egyesületek vezetését kezükben tartó konzervatívokkal, mindenekelőtt szellemi vezérükkel, gróf Dessewffy Emillel, az Akadémia elnökével. Dessewffy az 1857. évi konzervatív memorandum aláírásának elhárítása ellenére abban reménykedett, hogy Deák Ferencet felhasználhatja majd nagyszabású politikai tervei keresztülvitelében. Ennél is fontosabb volt, hogy az a hajdani centralista mag körül szervezkedő és többek között Kemény Zsigmondot, Gyulai Pált és Salamon Ferencet is magához csatoló értelmiségi csoportosulás, amelynek Csengery Antal volt a lelke, az eredeti társadalmi és politikai környezetéből kiszakadt Deákot némiképpen befolyása alá is vonva, már az 1850-es évek derekától saját súlyának növelésére használhatta fel országos tekintélyét.

A társadalomtudományok

Az erény (az adott esetben a reformtörekvések általuk is helyeselt előmozdítása) szerintük tragikus vétséggé válik, ha szenvedélytől hajtva (s ezzel bélyegezték Kossuthék politikáját), a realizálhatón túlmutató célokra tör. Ez szükségszerűvé teszi bukását. Ezt a tételt Gyulai olyan dogmatikusan érezte igaznak, hogy tagadta a mártírként, vagy áldozatként való elbukás tragikumát, tehát minden olyan bukásét, amelyben a legyőzött nem önmaga vétkéért bűnhődik. Amennyire önigazoló volt az 1848–49-ben félreálló, illetve mérséklő politikát folytató centralistáknak ez az elmélete, annyira leegyszerűsítő is volt alkalmazása a magyar fejleményekre, hiszen Kemény röpirataival összhangban igaztalanul vádolta „forradalomcsinálással” a polgári átalakulás reformkori előharcosait. Elmulasztotta annak a megválaszolását, hogy kínálkozott-e egy, a megjárt úttól eltérő és sikeresebb út választásának tényleges történelmi lehetősége. Emellett konkrét politikai vonatkoztatásában ez a felfogás semmibe vette annak az elismerését, hogy a tragikus vereség ellenére a lefolyt küzdelem tette visszahozhatatlanná a régi, feudális rendszert, s befalazhatatlanná az új világra tört kaput.

A volt centralista kör új erőkkel társulva nemcsak az irodalomtudomány, hanem az egész hazai szellemi élet legjelentékenyebb szervezett csoportosulása lett. Kezébe kerültek a vezető pozíciók az újjáalakult Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, közvetlenül és közvetve befolyásolták a tudományos egyesületek, a szerkesztőségek és kiadok égész sorát. (1867-ben erre hivatkozva vágta oda Kemény Zsigmondnak nyílt levelében az elkeseredett Vajda János, hogy az 1860-as években ”minden jövedelemforrásból kifogyva hazai közintézeteinknél kerestem alkalmazást, de mindenütt önök klikkjének egy-egy boldog sinecurába helyezett … alakja magasodott föl előttem kárörvendő, ádáz mosollyal”.[2])

A szépirodalom

Kemény Zsigmond a Jókaiétól nagyon is különböző világba vezette olvasóit. A lelki válságoktól gyötrött jellemek, a szenvedélyek által teremtett s a végzettől beárnyékolt tragédiák világába. Kemény tételesen is kifejtett tragikum-koncepciójának megfelelően, a bukást felidéző „vétség” természetes emberi tulajdonság, vagy éppenséggel erény túlhajtásaként jelent meg regényeiben. Sokkal nagyobb író volt azonban annál, semhogy tételének puszta illusztrálásával megelégedett volna. Regényeiben a hiteles lélekrajz a pontos, még a polgári erkölcs követelményeitől viszolygó arisztokrata bírálatát sem mellőző társadalomrajzzal (Férj és nő, 1852), s a tragédiákat termő 16–17. századi viszonyokat hűen felidéző történetiséggel társult (Özvegy és leánya, 1855–57; A rajongók, 1859; Zord idő, 1862). Jókaival ellentétben kerülte a történetietlen visszavetítéseket, s a letűnt korok olyan tényleges problémáit kereste, hőseinek olyan, a történeti valóságból táplálkozó vívódásait idézte fel, amelyek nem olcsó párhuzamot, hanem az átélés kivételes lehetőségeit kínálták a konfliktusokkal nagyon is terhes világban alkotó író és olvasója számára. Kemény művei ugyanakkor agitatív jellegűek voltak. Tragikus vétséget elkövető figurái azokkal a tulajdonságokkal, szenvedélyességgel és könnyelműséggel bírtak, amelyekkel publicisztikájában nyíltan és még sokkal inkább célzások formájában annyi leegyszerűsítéssel Kossuthék tevékenységét jellemezte. Aggályos felelősségérzettől áthatott, számítóbb, erkölcsi következetesség tekintetében amazoktól olykor még el is maradó szereplőket állított szembe velük, akiket azonban „reálpolitikájuk” hasznosabbakká tesz. Mindez összhangban volt a Deákhoz csatlakozó centralisták önmegítélésével és azzal, ahogy saját politikájukat reálpolitikának minősítették. Kemény művei a végzetet, az elbukást elháríthatónak ítélve a politikai cselekvés értelmét hirdették. Ez nem volt lebecsülendő követelmény a passzivitás viszonyai között. Az 1862-ben megjelent Zord idő emlegeti egyedül elháríthatatlanként a külpolitikai „fátumot”, feltehetően annak jeleként is, hogy az önkényuralom válságának tapasztalai után Kemény már szükségesnek érezte a reálpolitika követelményrendszerébe foglalni Magyarország ”végzetes” nemzetközi elszigeteltségének, sőt kiszolgáltatottságának a számbavételét is.

Jókai romantikus regényeiben a realista részletek csak szigetekként bukkannak elő, Kemény szépprózája viszont alapjában realista, de romantikus elemekkel még jócskán átszövött. Gyulai volt az, aki hosszú ideig méltó folytatás nélkül maradt kisregényében következetesen érvényesítette a világirodalomban mindinkább uralomra jutó realizmus ábrázoló módszerét. Az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857), annak a nemesnek a rekviemje, aki Gyulai szerint képtelennek bizonyult az új viszonyok új követelményeihez való alkalmazkodásra. Illuzionizmusából szükségszerűen következik bukása, amelyet csak fájdalmasabbá tesz az, hogy helyébe az „udvarház” jövőjét kétségessé tevő, német tisztből birtokossá vedlett veje kerül. Gyulai kisregényében is a Keményével közös tragikum-felfogás érvényesült. A hős a hagyományokhoz való ragaszkodás erényét mániákusan felfokozva kerül összeütközésbe a valósággal. Így veszte, amelyet maga okozott, ha fájdalmas is, de az adott gondolatrendszerben igazságosnak minősül.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Ellenben Deák köre a nemzeti igények summázatának tekintette, amelynek realizálására – önmérséklettel párosult kitartás esetén – előbb-utóbb mód nyílik. Ennek a körnek a magját a volt centralisták csoportja alkotta, amely nemcsak kitűnő felkészültséggel, hanem az intellektuális és politikai befolyásolás kivételes eszközeivel is rendelkezett. A tudományos és irodalmi életben megszerzett vezető pozíciók mellett többek között kezükben maradt a legfontosabb folyóirat, a Budapesti Szemle, s messzemenően érvényesült befolyásuk a hozzájuk, még inkább Deákhoz kötődő Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Napló hasábjain.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyilatkozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak, hogy az engedményekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[3]

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

A kiegyezésre törekvők aggódtak, hogy Deák határozott fellépése ártalmára lesz a kibontakozásnak. Kemény Zsigmond viszont egy 1865 januárjában írott levelében a kölcsönös jogok valamiféle „leltárához” hasonlította a tanulmányt, amelynek nagy a „gyakorlati haszna”, éppen akkor, „midőn a felek alkudoznak”.[4] Hogy Deák ezzel az alkotmányvédő nimbuszát nagyon is megerősítő munkával mennyire nem akadályt akart állítani a kompromisszum útjába, azt a figyelmes olvasó a tanulmány előszavából is megérthette. Abban ugyanis Deák sajnálatát fejezte ki, hogy Lustkandl „a megoldást nem a különböző nézetek és érdekek kiegyenlítésével akarja elérni”.[5]

Deák az 1860-as években mindenekelőtt azért sodródott fokozatosan a Habsburg-hatalommal kötendő politikai kompromisszum útjára, mert – Kossuthtal ellentétben – nem tudott eljutni a liberális reformerségtől a polgári demokratizmusig. Így képtelenné vált a nagybirtokos arisztokrácia uszályából a reformkorban kiszakadt haladó nemesség szövetségi politikájának megújítására, elengedhetetlen korszerűsítésére és a nemzetiségekre való kiterjesztésére. Pedig ez volt a feltétele annak, hogy bel- és külpolitikai félelmeit oszlató támaszt remélhessen az állami önrendelkezés biztosításáért és az alkotmányos berendezkedés kiépítéséért folytatandó küzdelem minden eshetőségére. A polgári demokratikus szinten megújítandó „érdekegyesítő” politika követelményeit mellőző Deák aggodalmai ezért is kerültek kölcsönhatásba a „kielégíthetetleneknek” ítélt népi tömegektől és nemzetiségektől elszigetelődő birtokos nemesi körök félelmeivel, kiútkereső szándéka pedig ezért is találkozott a gazdasági, társadalmi helyzetük stabilizálását a politikai konszolidációtól remélők vágyaival. Így vált Deák egyre inkább védtelenné annak a nagybirtokos arisztokráciának és értelmiségi segéderőinek a kiegyezésre való unszolásával szemben, amely a pozicióit biztosító Habsburg-hatalomhoz és a lajtántúli piachoz fűződő érdekeit nemzeti létérdekké nyilvánította. (Mindehhez társult járulékos, de mégsem lebecsülendő személyes motívumként aggodalma unokaöccse, a titkos szervezkedésben részes Nedeczky István sorsáért, akit 1864. november 24-én halálra ítéltek. Halálos ítéletét 1865 elején azt követően változtatták 20 évi börtönre, hogy Deák kifejezte kiegyezési készségét az udvar megbízottjával a színfalak mögött folytatott személyes tárgyalásokon. Az olmützi várbörtönből azonban Nedeczky csak a kiegyezés tényleges megkötése után szabadult.)

Deák államjogi munkájának megjelenése idején már biztosítékot kapott arra, hogy az udvarban kedvező fogadtatásra találna „kiegyenlítést” célzó kezdeményezése, sőt Ferenc József – elkerülendő az Októberi Diploma fogadtatásához hasonló csalódást és presztízsveszteséget – ezt a konzervatívok által sürgetett újabb fordulat előfeltételének tekinti. 1864 karácsonyát követően Augusz Antal báró, Albrecht főhercegnek, a császár nagybátyjának, a volt magyarországi főkormányzónak a bizalmasa kereste fel Deákot. Írásban rögzítette a magyar államférfinak a pragmatica sanctióra mint a Monarchia államjogi viszonyainak „alfájára és omegájára” épített, a „közös ügyek” körét, kezdésük módját és a jogfolytonosság helyreállításának a kívánatos menetét körvonalazó kibontakozási elképzeléseit és készségét a nemzetiségi kérdés rendezésének előmozdítására „az egyenjogúság” alapján. A tárgyalások folytatására magától a császártól felhatalmazást nyertAugusz két további látogatása alkalmával sor került a feljegyzés német fordításának szabatossá tételére és Deák azon nyilatkozatára, hogy a kibontakozás alkotmányos feltételeinek megteremtése esetén javaslatai a képviselőház teljes támogatására számíthatnak.Augusz báró Deáknál tett látogatásait nem sikerült teljesen titokban tartani, Kemény Zsigmond azonban egy, a tárgyalások jelentőségét kisebbítő magánlevelével gátat vetett az ezúton keresett kibontakozást esetlegesen keresztezni szándékozó bécsi hírverésnek.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Deák Ferenc Bécsben névtelenül megjelentetett „májusi programjának” harmadik részét, amelyben a delegációkkal és az alkotmányossághoz való visszatérés kívánatosnak ítélt menetével foglalkozott, a rendőrség tilalma következtében a hazai lapok nem közölhették. Az eltiltás hatályban maradt azután is, hogy a Pesti Napló két hét múltán felfedte: a Ludassy Mór által közreadott cikksorozatban kifejtettek „hűen” tükrözik Deák nézeteit, s a harmadik rész hazai közlését ”egyedül a sajtóviszonyokból származó akadály gátolta”.[6] Ezzel Kemény Zsigmond lapja nemcsak a sajtószabadság hiányát panaszolta, hanem az üldözött ellenzékiség pecsétjét ütötte rá Deák kiegyezési ajánlatára, a megítélésében bizonytalankodó hazai politikai közvéleményre semmiképpen nem hatástalanul.

Katus László

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A magyar liberálisok – Eötvös, Kemény, Mocsáry és társaik a teljes személyi egyenjogúság és a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósulása mellett elsősorban a megyei, városi és községi Önkormányzatok keretei között vélték kielégíthetőnek a nem magyar népek nemzeti igényeit. A törvényhatóságok hivatalos nyelvévé a lakosság többségének a nyelvét kívánták tenni, a kisebbségi nyelvek szabad használatának biztosításával. Ez az álláspont jutott kifejezésre – mint az I. fejezetben láttuk – a nemzetiségi törvényjavaslat első változatában. Eötvös még a nemzetiségi képviselők egyik fő kívánságát, a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítését is elfogadhatónak tartotta ott, ahol ez kivihető, mert – mint naplójában írta – „egyes megyéknek a nemzetiségek szerinti felosztása… józanul nem ellenezhető”.[7]

Eötvös tisztában volt vele, „hogy a magyar nemzetiségnek az államban igen kevés előnyöket adhatunk”,[8] s még a magyar államnyelvhez is csak akkor tanácsolja ragaszkodni, ha ez a többi nemzetiségeknél ellenzésre nem talál. Határozottan szembefordult a kiegyezésnek azzal a koncepciójával, amely az új rendszer legfőbb előnyét abban látta, hogy a németek és a magyarok egymással kezet fogva „a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel”, s ezáltal lehetőség nyílik oly törvények alkotására „melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztosítják… Meg vagyok győződve arról, hogy saját nemzetiségünknek ily suprematiaja a legnagyobb csapás, mely azt érheti… A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenek előtt, s ez lehetetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elutasítva, oly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak repressiv hatalma által tartathatnának fel”.[9] Le kell tehát mondani a csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható kizárólagos magyar politikai szupremáciáról: „A birodalmat, melyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk, s ne más nemzetek feletti uralmon, hanem csak az után törekedjünk, hogy közczélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlők között az elnök legyünk.”[10]

Lényegében hasonló álláspontot képviselt Mocsáry Lajos is – bár korábban vitatta Eötvös nemzetelméleti fejtegetéseit. „A magyar többé nem lehet egyedüli úr, a többi pedig meghódított másodrangú nép a magyar hazában… Kizárólagos uralkodásunk tarthatlanná vált… a hazánkbeli nemzetiségeknek teljes emancipatiója elkerülhetetlen” – írta már 1860-ban,[11] a kiegyezés után pedig így foglalta össze nemzetiségi politikájának alapelveit: „Reánk nézve életkérdés a nemzetiségi kérdés. S az általa előidézett nehéz helyzeten csak úgy uralkodhatunk, ha:

  • őszintén bevalljuk, hogy hazánk nyelvi és nemzetiségi tekintetben nem kompakt, hanem polyglott ország, melyben nem a faj és nyelvbeli közösség, hanem a közös hazához való természetes és történelmi előzményekből kifolyó ragaszkodás s a szabadság és jólét közössége képezi az összetartó ragaszt;
  • ha minden hátulsó gondolat és rejtett czélzatok nélkül becsületesen engedünk szabad fejlődést minden nyelvnek és nemzetiségnek;
  • ha képesek vagyunk szabadságot és jólétet biztosítani e hon minden polgárainak ”[12]

Deák Ferenc nem írt átfogó igényű, elvi megalapozású könyveket és cikkeket a nemzetiségi kérdésről, mint Eötvös és Mocsáry, de több megnyilatkozásából kiviláglik, hogy sok tekintetben hasonló elveket vallott. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük” – mondotta a képviselőházban, midőn egy szerb oktatasi nyelvű állami gimnázium felállítását javasolta.[13] Ismételten hangsúlyozta, hogy az államnak a nem magyar népek kulturális intézményeit is támogatnia és fejlesztenie kell. Midőn az országgyűlés és a kormány csak a magyar nemzeti színház részére akart állami segélyt adni, a szerb nemzeti színház részére pedig nem, Deák leszögezte, hogy „sehogysem tudom megegyeztetní az igazsággal azt, hogy az állam… egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem”.[14]

Ha a részleteket illetően voltak is eltérések közöttük, az 1860-as évek magyar liberális elitje egyetértett abban, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen lehetséges útja a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósítása, az önkormányzat elvén alapuló közigazgatási rendszer, valamint az egyének és népek minél szabadabb versenye a soknemzetiségű liberális állam keretei között. Az állam az ő szemükben nem nemzeti állam, amely a magyar nemzet kizárólagos céljait van hivatva szolgálni, hanem bizonyos mértékig nemzetek felett álló, semleges intézmény, amelynek feladata, hogy az országban élő valamennyi nép nemzeti fejlődését biztosítsa és előmozdítsa.

Ez a liberális koncepció a gyakorlatban alig érvényesülhetett a nemzetiségi politikában. A kérdés végleges megoldására már csak azért sem volt alkalmas, mert a nemzetiségek politikai vezetőit az egyéni szabadság és az állampolgári egyenjogúság ekkor már nem elégítette ki. A magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségét kereső „új szlovák iskola” lapja is azt írta, hogy „aki nekünk személyi egyenjogúságot ígér, mintha semmit sem ígérne”.[15] A területi önkormányzat elvét viszont a magyar liberálisok nem látták megvalósíthatónak. A nemzetiségi képviselők törvényjavaslatáról még Mocsáry is úgy vélekedett hogy az „nem más, mint Magyarország feldarabolása”.[16]

A következetesen liberális nemzetiségi politika hívei már a kiegyezés idején is kisebbségben voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, az 1870-es években pedig szinte teljesen elnémultak a liberális hangok. Mocsáry teljesen elszigetelődve, egyedüli „fehér hollóként” emelt szót – a nacionalista közvélemény növekvő felháborodásától kísérve – azok mellett az elvek mellett, amelyeket a 60-as években még a magyar liberalizmus nemzetközi viszonylatban is kimagasló élgárdája – köztük Deák, Eötvös, Kemény, Szalay – hirdetett.

Vörös Károly

Az irodalom és a művészet változásai

De ugyanezt a törést tapasztalhatjuk a prózaírásban is: (az egy Jókait kivéve) a még 48 előtt indult nagy prózaíró nemzedék: Jósika, Eötvös és Kemény a kiegyezés éveire elnémul, oeuvre-jük lezárul anélkül, hogy a kor megváltozott valóságát a prózában hosszú időre bárki, akár történeti mezben is, képes lenne az ő színvonalukon ábrázolni.

Lábjegyzet

  1. Kemény Zsigmond, Még egy szó a forradalom után (1851) (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Kiadta Gyulai Pál. XII.) Budapest, 1908. 328.
  2. Vajda János összes művei. IV. Sajtó alá rendezte: Barta János és Seres József. Budapest, 1972. 299.
  3. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  4. Idézi: Ferenczi Zoltán, Deák élete. II. Budapest, 1904. 415416.
  5. Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz. Pest, 1865. 4.
  6. Pesti Napló, 1865. május 23.
  7. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 672.
  8. Ugyanott, 671.
  9. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 30–31.
  10. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 707.
  11. Mocsáry Lajos, Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Pest, 1860. 106., 109.
  12. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. A bevezető tanulmányt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 371–372.
  13. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 293.
  14. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. VI. Budapest, 1898. 94.
  15. Slovenské Noviny, 1868. 27. sz. Idézi: Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Budapest, 1945. 43.
  16. Mocsáry Lajos, A nemzetiségi kérdés. A Hon, 1868. november 11. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.

Művei

Hogy a trónfosztást a honatyák tekintélyes hányada ellenezte, arról nyomtatásban először Kemény Zsigmond emlékezett meg egyik (első ízben már 1850-ben kiadott) pamfletjében, Forradalom után (In: Báró Kemény Zsigmond összes munkái. XII. Budapest, 1908), s ezt akár a szerző magamentő kísérletének is el lehetne könyvelni. Kemény vallomását azonban megerősítik olyan más békepártiak közlései is, akiknek a visszaemlékezései – mint Hunfalvyéi – csupán évtizedekkel később vagy – mint Pálffy Jánoséi – éppenséggel csak haláluk után láttak napvilágot, s megerősítik Olyan személyek is, akik egyáltalán nem szorultak a császáriak előtti mentegetőzésre, mint például a forradalom bukása után emigrált és hazájába soha többé vissza nem tért Mészáros Lázár, továbbá az országgyűlés tagjai közé nem tartozott Duschek, akinek a kéziratos visszaemlékezéseit részletesen ismerteti Steier, Az 1849-iki trónfosztás, s végül az októberi bécsi felkelésben harcolt, majd pedig a magyar honvédseregbe beállt Adolf Tunes százados, akinek a vallomását egy 1849. július 16-án kelt auditor-jelentés örökítette ránk, Österreichische Staatsarchiv Kriegsarchiv ZStH Kriegsministerium PrA 1849:5613.

A képviselőház április végi zárt üléseivel s Kossuth Szemere előtti meghátrálásával tüzetesen foglalkozik a kortársak közül Kemény Zsigmond, Emlékirat,

Kossuth népszerűségéről nagy nyomatékkal ír Kemény Zsigmond is, Forradalom után.

Irodalom