Kende Gábor

A Múltunk wikiből

Makkai László

Örökös jobbágyság

Kapy Zsigmond l620-ban jobbágyainak „goromba, vakmerő, oktalan, paraszt, ostoba, emberi természet ellen való megrögzött gonosz természetöket”[1] emlegeti, s egy emberöltő múlva Kende Gábor úgy vélekedik, hogy „a paraszti vér az embertelenséget nemzette, a nemesi vér mibennünk az emberséget”.[2]

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

A murányi tanácskozáson lettek beavatottakká (interessatus) a felvidéki protestáns nemesi ellenzék olyan vezéralakjai, mint Szepesi Pál Borsod vármegyei alispán, Szuhay Mátyás, az erdélyi Rákócziak egykori kapitánya, továbbá Kende Gábor, a szatmári, Ispán Ferenc és Székely András az abaúji nemesség hangadója, Keczer András és Menyhért sárosi nemesek, mindketten a Thököly család főemberszolgái, valamint többek között a Fáy fivérek, István és László, tekintélyes birtokos nemesek több vármegyében. E réteg bevonásával a szűk körű főúri szövetkezés immár a vármegyei nemesség szélesebb mozgalmával kapcsolódott össze. Ez az újonnan beavatott nemesi csoport azután nem csak a maga sajátos társadalmi törekvéseit és harci módszereit vitte magával a terebélyesedő mozgalomba, hanem külpolitikai szempontból – a francia tájékozódás kevesek által követett irányzatával szemben – a szélesebb társadalmi alapon nyugvó és nagyobb hazai hagyományokra visszatekintő török orientációt. A francia szövetség fokról fokra összezsugorodó reményével szemben valójában már a murányi gyűlés óta a törökre való támaszkodás vált a szervezkedés fő külpolitikai irányzatává.

A bujdosók első támadása 1672-ben

Mint ahogy nem kevésbé megrendítő Kende Gábor néhány nappal később írt magánlevele sem, amelyben a fejetlenség állapotán úrrá lenni képtelen bujdosókapitányok lelki depresszióját ecsetelte: így Petrőczy Istvánét, aki az elszomorító jelenségek láttán „mint maga böcsületi szerető úr ember, csak néz, semmihez nem szól, hallgat, az mit vetnek néha neki, elveszi, ha nem, csak nézi”, vagy Szepesi Pálét, akit, mint írta, „az idegen is megszánna; az éjjeli, nappali sok gond … majd egészen megemészti már; csak maga sátorában lévén, enni is közinkben nem jün, csak sóhajtva nézi a dolgokat”.[3]

A kuruc mozgalom válaszúton

Itt három irányzat ezzel kapcsolatos álláspontját kell számba vennünk: az erdélyi vezető rétegét, a bujdosó nemességét, valamint Thökölyét és közvetlen környezetéét. Az erdélyi vezető réteg törökkel kapcsolatos álláspontja szervesen következett az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi helyzetéből, a Portától való függéséből, s érveit részben a történelmi tapasztalatokból, részben az államközi viszonyokból merítette. A másik csoport az Erdélybe menekült birtokos nemesség volt, amelynél a török behódolási program, birtokaik hódoltsági és hódoltság széli fekvésénél fogva, alapvető anyagi-egzisztenciális érdekeikből sarjadt, sőt azt lehet mondani, hogy ez a program már a Wesselényi-féle szervezkedés óta éppen ezen réteg objektív társadalmi létének és szükségleteinek volt leginkább pontos kifejezése. E csoport gondjait, vágyait fogalmazta meg Kende Gábor, amikor 1680-ban ezt írta róluk Telekinek: Legtöbbjük már nagyon nehezen viseli a bujdosást, mert nem kis dolog tizenegy esztendeje otthonuktól távol pénzen élni, se nem vetni, se nem aratni, sem jövedelmet be nem takarítani, s bár már nagyon türelmetlenek, és sürgetik a hazatérést, mégis „feltették volna, különben nem békélnek, s haza nem mennek, hanem csak ha a töröknek való behódolást megengedik”.[4]

Anyagi és politikai erőforrások

Végül a már korábban említett Géczyek, Jánokyak, Szirmayak és más felvidéki protestáns nemesi családok sarjain kívül mint fontos „új” elemmel kell számolnunk a régi bujdosó nemességnek azzal a részével is, amely Thököly hatalmának megszilárdulása után, feladva korábbi tartózkodását, ugyancsak csatlakozott a „kuruc királyhoz”. Ennél a csoportnál az 1681–1682-ben lezajlott események hatására bizonyos differenciálódási folyamat ment végbe. Míg egyes, régi ellenzéki múltra visszatekintő tagjai, mint Ispán Ferenc, a fejedelmi trónra emelkedő Thökölyvel minden együttműködést megtagadva, a kuruc háború további erőfeszítéseit a távoli Erdélyből nézték végig, többségük 1682 őszén hazaköltözött Magyarországra, s az új viszonyokba beletörődve, jóllehet némi ellenkezés után, végül is az új fejedelmi hatalom szolgálatába állt. Ezt az utat járta végig például Kende Gábor, Szalay Pál és Szepesi Pál, akik a korszakban egyaránt Thököly komisszáriusaiként működtek – az utóbbi kettő éppen a rendek kassai tanácskozásán.

Lábjegyzetek

  1. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. III. Budapest, 19352. 516.
  2. Benczédi László, Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere. Budapest, 1975. 541.
  3. Kende Gábor levele, 1672. szeptember 29. TML VI. 334–335.
  4. Kende Gábor levele Teleki Mihálynak, 1680 [közelebbi kelet nélkül]. OL P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz.

Művei

  • A bujdosók 1673. októberi krasznai és bihari gyűléséről, az ott kötött „unio”-ról és megválasztott deputációról 1673. október második felében Keczer Menyhért, Kende Gábor és Forgách Miklós számolt be Telekinek: Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. VI. 514–521;
  • Az ország nyugati részeiből a bujdosókhoz eljuttatott biztatások közül példaként itt csupán Kende Gábor 1675. november 16-án kelt azon tudósítását említjük, hogy Győrből, Komáromból és más véghelyekből kapta az üzenetet: 1O ezer fegyverrel és a várak feladásával készen várják a kurucok odaérkezését. Országos Levéltár Teleki Mihály gyűjtemény 1. doboz.