Kende Zsigmond

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Kende Zsigmond történész

Gergely András

Kölcsey Ferenc

Szatmár megyei rokon érzelmű társaival, Wesselényivel, Károlyi Györggyel, Kende Zsigmond alispánnal, Nagy Károly főügyésszel együtt a rendszeres bizottsági munkálatok vitatásakor haladó javaslatok elfogadtatásáért küzdött.

A reakció ellentámadása

Az 1834. november 10-i megyegyűlésen itt megbukott a paraszti birtokbírhatás és az önkéntes örökváltság korábban éppen Szatmár követe, Kölcsey által szorgalmazott ügye. A Nagykárolyba utazó Kölcsey és Wesselényi a december 9-én tartott megyegyűlésen tett utolsó kísérletet, hogy az egy hónappal korábban hozott határozatot megváltoztassák. A berúgatott nagykárolyi és gencsi kurtanemesek Wesselényit órákig nem engedték szóhoz jutni („ki kell lökni”, „menjen vissza Kolozsvárra”), s amikor szót kapott, beszédeiben hiába sorakoztatta fel taktikus, hallgatóságának szánt érveit. Hasztalan magyarázta az érdekegyesítés programját: „Már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmány képre parasztvédői s a köznépet oltalmazói ábrázatot tett, de a melynek egyfelől ő szívja zsírját. Most sem akarja a kormány ezen álorcát letenni, és ez volt az oka, hogy miért igyekezett arra, hogy a parasztságot boldogítható (örökváltsági) törvénycikk nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el; hanem a nemesség tegye azt semmivé.”[1] A pozíciójukat neki köszönhető Kende és Uray alispánok sietve kimondták: „a Karok és Rendek múlt gyűlési határozásoktól el nem kívánnak állani”.

Lábjegyzet

  1. Deák Ferenc beszédei. I. 2. kiadás, Budapest, 1903. 161.