Kereskedelem

A Múltunk wikiből

Korszakunkban, különösen annak első felében, a XII. században a Magyarországgal kapcsolatos kereskedelmi tevékenység jelentős része külkereskedelmi jellegű lehetett. Magyarország a keresztes hadjáratok és a szentföldi zarándoklatok következtében a XII. századtól kezdve a korábbinál intenzívebben kapcsolódott be a külkereskedelembe. Már az első keresztes hadjárat kapcsán értesülünk arról, hogy a magyarok az országukon átvonuló kereszteseknek mindent szívesen hoztak eladni. A XI–XII. század fordulójáról származó adatok szerint külföldön igen keresett cikk lehetett a magyarországi rabszolga és állat, elsősorban a ló. A magyarországi rabszolgapiac árairól az 1150–1153 között itt járt arab utazó, Abu Hamid tájékoztat. Eszerint egy szép rabszolganő tíz dénárba, háború idején két dénárba került. Abu Hamid is vásárolt Magyarországon tíz dénárért egy tizenöt éves, főzni, varrni és számolni tudó rabszolgaleányt. Fontos kiviteli cikk volt a só. A XII. század második felében Morvaországba vittek ki sót Magyarországról. Az 1222. évi Aranybulla ama rendelkezése, hogy sót lehet a végeken tartani (25. §.), a só külkereskedelmével kapcsolatos. A XII–XIII. század fordulójáról származó hainburgi és steini vámszabás tételesen felsorolja a Magyarországról és máshonnan jövő árukat. A hainburgi vámjegyzék csak a Dunán lebonyolított vízi kereskedelem adatait rögzíti. Eszerint vízi úton gabonaneműek, bor, fa és fakészítmények, állatbőr, szűcsárú, méz és hal, valamint réz, ón, ólom, vas és só szerepelnek. A lábon hajtott, vízi úton nem szállítható állatok kivételével a steini vámjegyzék erősen hasonlít a hainburgira, jó képet adván a magyarországi export összetételéről. Sajnos, a két vámszabályzat nem tünteti fel pontosan minden tétel esetén azok magyarországi eredetét, de a vámok földrajzi fekvése a közelebbről meg nem határozott áruk esetében is valószínűsíti azok Magyarországról való származását. E vámszabályok tételeinek magyar vonatkozását későbbi adatok általában igazolják.[1] A német birodalomba induló varasdiak 1220-ban árukkal megterhelt szekerek után fizettek vámot, s mint egy 1209. évi hamis oklevélből kitűnik, lóval, ökörrel és disznóval kereskedtek. Az 1288. évi esztergomi vámtarifának II. Endre korában keletkezett része szerint Esztergomból marhát és bort vittek külföldre. Feltételezhető ugyanakkor, hogy az itt elvámolt javak közül más állatok (disznó, juh, bárány), egyéb mezőgazdasági termékek (viasz, komló, len, kender, hajónyi élelmiszer), bizonyos fémek (réz, ólom), valamint kézműipari termékek (üst, tál, serleg) szintén külföldre mentek. Egy kétes hitelű 1240. évi oklevél szerint a heiligenkreuzi apátság Magyarországról Ausztriába szabadon szállíthatott bort, búzát és marhát. Mindezek az adatok arra mutatnak, hogy a XIII. század első évtizedeinek magyarországi exportja jobbára csak a közvetlenül szomszédos területekre irányult, széles körű, nagy hatósugarú exporttevékenységről nem lehet szó.

Magyarország külországokból elsősorban katonai felszereléseket, kézműipari termékeket és luxuscikkeket kapott. Freisingi Ottó utal arra, hogy a magyarok a külföldi eredetű hospeseket „a harci jártasságban és a fegyverek csillogtatásában”[jegyzet 1] utánozzák. A lovagi öltözet nyugatról terjedt el, onnan importálhatta Magyarország a páncélt.[2] Keletről is jött hadfelszerelés, így például keleties mintájú sisak. A Rajna vidékéről gravírozott díszű bronztálak, Franciaországból zománcos limoges-i liturgikus felszerelési tárgyak, keresztek, ládikák érkeztek. Részben Maas-vidéki, részben alsó-szászországi, ötvösművek és fémtárgyak távolsági kereskedelmére berendezett műhelyekből származó importdarabként tartható számon a Nemzeti Múzeum női fejet ábrázoló, sárgaréz aquamaniléje, a szeged-csorvai füstölő, a szentmiklósi kereszttalp. A XII. században megélénkülő magyar-bizánci kapcsolatok folytán elterjedt Magyarországon a színes drágakő és a tarka zománc.[3] Fűszerek is keletről juthattak az országba, noha még nagyon sokáig az egyetlen, mindenki számára elérhető ételízesítő a só maradt. Az importáruk tehát luxusigényeket elégítettek ki, jobbára a királyi udvarban és a nagyobb egyházi és világi központokban találhattak vevőre.

A levantei kereskedelmi út egyik ága, amely Konstantinápolyból észak felé haladt, Magyarországon át vezetett. A magyar kereskedők kivették részüket a levantei közvetítő kereskedelemből. Tudelai Benjámin zsidó utazó az 1160-as években Konstantinápolyban magyar kereskedőkkel találkozott. A császárvárosból Magyarországra vezető útvonal melletti bizánci városokban, Philippopoliszban (Plovdiv) és Barancsban (Braničevo) a magyar kereskedőknek telephelyei voltak.[4]

Külkereskedelmi érdekeket szolgált az idegenek Magyarországra érkeztét és onnan való távozását szabályozó királyi intézkedés, vagyis az útkényszer bevezetése. A külföldi kereskedőnek Esztergomba kellett mennie, s miközben a kivitelhez szükséges királyi engedélyre várakozott, magával hozott áruit Esztergomban áruba bocsátotta, ahol a legnagyobb vásárló maga a királyi udvar és az érsekség lehetett. Az a Kálmán király által törvényesített eljárás, hogy a Magyarországról távozni akaró csak a királynak és a kijáratot őrző ispán vámosainak a pecsétjével távozhatott, még a XII. század közepén is érvényben volt. Az országot elhagyó Abu Hamid a királytól, II. Gézától kért engedélyt a távozásra. II. Endre király 1217-ben, a keresztes hadjáratra való előkészületei során szerződést kötött Velencével. Ebben a szerződésben szabad mozgást biztosított a velencei kereskedőknek Magyarországon, a magyaroknak pedig Velencében, a vámot az áruk értékének nyolcvanadrészében állapították meg, de az arany, ezüst, drágakövek, selymek, szövetek és fűszerek vámmentességet élveztek. Feltehető, hogy ebből a felsorolásból a magyar exportot az ezüst és az arany képezte, viszont Velence közvetítésével kerültek Magyarországra az akkor luxuscikknek számító textíliák, drágakövek és fűszerek. Sándor váradi püspök pecsétgyűrűjének fejébe antik gemma volt befoglalva. Hogy a velencei kereskedők tényleg megfordultak Magyarországon, azt II. Endre egy 1227. évi leveléből tudjuk, amelyet a velencei dogéhoz intézett. Ebben arról tudatja a dogét, hogy a velencei kereskedők áruinak Magyarországon történt elvételéről nincs tudomása, s felvilágosítást kért a károkozók nevéről, a kárvallottak számára pedig ellenszolgáltatást ígért.[5] A dalmát tengerpart magyar uralom alatt levő városai Itáliából szerezték be gabonaszükségletüket.

Keleti kereskedők is megfordultak Magyarországon. Hamis oklevél szerint a Borsod megyei Szalonta Imre király idejében szabad vásárral rendelkezett. Itt a falu parasztjai (rustici) elvették az Oroszországból jött kereskedőktől áruikat. Per eredményeképpen a falu a kereskedők kezébe jutott, akik azt 82 márkáért eladták. Az 1288. évi esztergomi vámtarifa II. Endre kori része említi a drága prémet hozó oroszországi szekeret. Cobolyprémről és egyéb nemes prémekről lehetett itt szó, amelyeknek forrása az Oroszországon túli Volgai Bolgárország volt. Hogy a XIII. század elején Magyarországon ismert lehetett a cobolyprém, azt nemcsak a vámtarifa fenti tétele bizonyítja, hanem Anonymus is, aki csakis magyarországi tapasztalatai alapján írhatta le gestájában, hogy Dentümogyer, azaz a magyarok őshazájának megtett Szkítia szerfelett bővelkedik cobolyban.

A XII. században a kereskedelmi tevékenység még elsősorban külkereskedelmi jellegű volt, de a XIII. század első évtizedeiben a külkereskedelem mellé már felnyomult a belső kereskedelem. A változás alapvető oka abban rejlik, hogy amíg a XII. században Magyarországon még szinte töretlenül a természeti gazdálkodás viszonyai uralkodtak, amelyek nem igényeltek számottevő kereskedelmi és ipari forgalmat, addig a XIII. század elején a termelőerők és -viszonyok fejlődése következtében felesleg képződött, amely a kereskedelembe bekerülve áruvá vált, s hozzájárult a piaci viszonyok fejlődéséhez, a belföldi pénzforgalom növekedéséhez. 1206-ban II. Endre király oly módon biztosított vámmentességet Latin Jánosnak, hogy ez mind rá, mind kereskedés céljából járó-kelő szolgáira (famuli) vonatkozott. Itt tehát már piacra kerülő, áruvá váló feleslegről van szó.

A belső kereskedelem tárgyát elsősorban mezőgazdasági termékek képezték. Idriszi 1154-ben leírja, hogy Bács városában az árak mindig alacsonyak a gabona sokasága miatt. Bács és Keve virágzó városok nagy behozatallal és kivitellel. Ezek bővelkednek leginkább falusi termékekben. A XII. század közepi magyar piaci árakról Abu Hamid tájékoztat. Eszerint húsz darab aprójószág egy dénárba kerül, ezért az árért egyébként harminc juhot és kecskét is lehet venni. Abu Hamid fél dénárért vásárolt két korsó mézet és viaszt. Elsősorban az állatok és állati termékek alacsony ára mondatja az arab utazóval, ahogy Magyarország azon országok közé tartozik, amelyek a legnagyobb jólétben és bőségben vannak. 1229. évi adat szerint egy kepe gabona egy pondusba került. XIII. század eleji adatok utalnak állatokkal való kereskedelemre. 1213-ban a jánosdi falunagy vádolt egy jánosdi ember azzal, hogy három márka értékű disznait ellopta, s bizonyítékként utalt arra, hogy annak házában megtalálta a disznóhúst. 1219-ben egy kokadi embertől, amikor az a Bihar megyei Jánosdon megszállt, öt vásárolt disznót elloptak. Bizonyosra vehető, hogy a disznókat a jánosdi vásáron vette, ahol már egy 1203. évi adat szerint vásárt tartottak. Juhokat is lehetett venni. 1213-ban egy geszti ember 31 juhát egy Székelyre való embernél találta meg, aki a juhokat vásárolta. Kiderült azonban, hogy a juhok eladója lopás útján került azok birtokába. Több adat utal lovak vásárlására.

Az 1138. évi dömösi összeírás előírja az egyház helembai halászainak, hogy ha kötelező szolgáltatásukat nem teljesítik, semmiféle mentséget nem hozhatnak fel, nem hivatkozhatnak a halászszerencse elpártolására, hanem az előírt számú halat meg kell venniük, és így kell teljesíteniük kötelezettségüket. Hallal tehát már a XII. század első felében széles körben kereskedhettek. A későbbi évtizedekben is utalnak közvetett adatok halkereskedelemre. A kapornaki konventnek a halászok csak halfogásuk egyharmadát, s böjt idején még bizonyos számú halat tartoztak beszolgáltatni, bőven képződött tehát felesleg, amit vásáron értékesíthettek. A pannonhalmi apátság salai halászairól tudjuk, hogy mansiónként halat vagy hal fejében egy fertót (negyed márkát) kellett adniuk. Pénzhez bizonnyal csak a hal kereskedelmi értékesítése útján jutottak.

A halhoz hasonló belső kereskedelem folyhatott a borral is. A hal főleg böjt idején, a bor pedig – a fertőzött vizek miatt – állandó jelleggel fontos fogyasztási cikk volt. Kereskedelmi forgalmukat elősegítette, hogy mind a halászat, mind a borászat csak az ország bizonyos pontjain űzhető foglalatosság volt, az előbbi halászóvizeket, az utóbbi szőlőkultúrát, arra alkalmas talajt igényelt. A borfogyasztásra Abu Hamid leírásából következtethetünk. Az arab utazó megtiltotta a magyarországi mohamedánoknak a borivást. II. Géza király ezt megtudván, ésszerűtlennek minősítette Abu Hamid lépését, mivel a bor erősíti a testet. A magyar király szerint az iszlám vallás az ésszerűség ellen van. Abu Hamid erre azt felelte: „A muzulmánok törvénye nem olyan, mint a keresztények törvénye. A keresztény víz helyett bort iszik evés után, és nem lesz részeg; ez megnöveli erejét. A muzulmán azonban, aki bort iszik, a legnagyobb mértékben részeg lesz, az esze elhagyja őt, és olyan lesz, mint egy bolond.”[jegyzet 2] A Dunán felfelé történő borszállításról, bizonnyal a később is híres szerémségi bor szállításáról, egy 1148. évi oklevelünk szól. Az 1288. évi esztergomi vásárvámtarifa II. Endre kori része már kifejezetten megemlékezik az esztergomi polgárok és a szerémségiek által Esztergomba szállított szerémségi borról. A székesfehérvári latinokat súlyosan érintette, hogy Somogyban levő szőleik és ott vásárolt boraik után tizedet kellett fizetniük Pannonhalmának. Emiatt arra törekedtek, hogy még a bor decimálása előtt összevásárolják és Somogyból elvigyék a bort. A bortized pere az apátság győzelmével végződött; a fehérvári latinoknak saját szőleik után is meg kellett fizetniük a tizedet, de egész Somogyban szabadon vásárolhattak bort az apát dézsmaszedőjének és a király kiküldöttjének jelenlétében. A szerémi és somogyi borkereskedelem fejlettsége adja magyarázatát, hogy e vidékek sajátos űrmértékével, a szerémi és somogyi köböllel már a XIII. század első évtizedeiben találkozunk. A pesti polgárok is pereltek a veszprémi püspökkel a budai oldalon telepített szőlők dézsmája miatt. 1225-ben III. Honorius pápa, 1232-ben pedig a nádor döntött a veszprémi egyház javára. Sőt, ekkor még az a jogot is megkapta a veszprémi püspök, hogy a Szerémségből hozott és a budai oldalon kirakott borból tizedet vehetett.

Meglepőnek tűnik, hogy a dömösi egyház szolganépeit a tized fizetésén, juh, búzaliszt és sör szolgáltatásán kívül még só adására is kötelezte. A Dunántúlon és a Tisza–Körös vidékén élő szolgáknak, mivel ott nem folyt sótermelés, a beszolgáltatáshoz szükséges sót meg kellett vásárolniuk. A só is kiterjedt kereskedelem tárgya lehetett. A sókereskedelmet, amint ezt gyér XII. századi adatokból meg lehet állapítani, már ekkor részint az egyház tartotta kezében. III. Béla 1183-ban három sószállító hajót adományozott a nyitrai egyháznak azzal a szabadsággal, amelyet Bizere monostorának hajói bírtak a só vásárlásában és tárolásában, s e hajókat akár Aradon, akár Szegeden fenntarthatták maguknak. III. Béla még azt is megengedte, hogy ha a nyitrai egyháznak elegendő hajója van, akkor azt, amit három alkalommal kell – nyilván az erdélyi sóbányákból – elhozniuk, egyetlen alkalommal hozzák el. Ugyancsak III. Béla király 1192-ben a pannonhalmi apátságnak szintén három sószállító hajót adományozott azzal a kiváltsággal, hogy a sóbányából az apátság mind szárazon, mind pedig vízen e három hajón szállított só után vámot szedni senki ne merészeljen. Korán jutott hasonló adomány birtokába az aradi egyház is: 1211-ben az aradi prépostság és a szintén Arad megyei bizerei bencés apátság sószállító hajói szolgáltak hasonló királyi adomány mintájául, amikor is II. Endre király megerősítette III. Bélának a pannonhalmi apátság javára tett 1192. évi adományát. A pannonhalmi só a Maroson és a Tiszán leúszott, Szalánkeméntől állati igaerővel vontatták a Dunán Győrig, onnan pedig szekerek vitték a sót a szentmártonhegyi kolostorba. A Német Lovagrend 1222-ben hat–hat sószállító hajót kapott II. Endrétől az Olton és a Maroson történő sószállításra, valamint a só kitermeléséhez szükséges bányákat, aknákat. Kivételesen világi ember is nyerhetett sószállítási kiváltságot. 1230-ban Machareus comes fia, Tamás comes II. Endre királynak tett sok szolgálatáért egyebek mellett hat sószállító hajót nyert el uralkodójától, hogy évente három alkalommal sót fuvarozhasson a sóbányából a Maroson. Jó néhány egyház adományképpen sót kapott a királyoktól, s az ebből feleslegként megmaradó részt szabadon forgalomba hozhatta. Így jutott sóadomány birtokába Imre királytól a budai egyház, II. Endrétől pedig többek között a heiligenkreuzi, a borsmonostori apátság. A johanniták az ország határain belül a Dráváig szabad sóelárusítást nyertek el. A széles körű sókereskedelemre abból az adatból vonhatunk le következtetést, hogy a tihanyi apátság sóadói 1211-ben a Somogy megyei Ságon éltek. Az itteni hat mansio természetesen csak vásárlás útján tudott a beszolgáltatni köteles sóhoz hozzájutni.[6]

A termékek cseréje vásárokon, piacokon zajlott. A királyi székvárosban és az ispánsági, esetleg püspökségi központokban rendszeresen, bizonnyal hetenként tartottak piacot. Bácsról Idriszi jegyezte fel, hogy „vannak benne piacok és vásárok, iparosok és görög tudósok”, Csongrádról pedig, hogy „vásárok és mindenfajta természeti javak” találhatók ott.[jegyzet 3] A XII. század közepéig a vásárok felett szinte kizárólagosan az uralkodó gyakorolt felügyeletet. A XII. század folyamán egyre sűrűsödnek az egyházi és világi magánbirtokon feltűnő vásárok. A dömösi prépostság 1138. évi összeírása említi az Arad megyei Szombat vásárát (forum Sumbuth), ahová a dömösi egyház sószállítói évenként hatszor két hajóval szállították Erdélyből a sót. A helység elnevezése a vásártartás szombati napjára utal. A település nevéből következtethetünk arra, hogy az 1177-ben az aradi prépostság falujaként feltűnő baranyai Szerdahelyen szerdai napokon tartották a vásárokat. 1148-ban bukkan fel Buda területén Gézavására. 1192-ben találkozunk a magánbirtokosok kezén levő Bács megyei Mihályvásárhellyel (később Szombatvásárhely), illetve a Bodrog megyei Cseményvásárral. A XIII. század első évtizedeiben is elsősorban egyházi és világi magánbirtokokon létesültek vásárok királyi engedély alapján. II. Endre király 1206-ban vásárt engedélyezett az esztergomi érseknek adományozott Bars megyei Gerla faluban, s eltiltotta a királyi tisztviselőket az ottani vásáron való vámszedéstől. 1209-ben Hont-Pázmány nembeli Sebes pohárnokmesternek a Pozsony megyei Szentgyörgy birtokon mindenféle vámszedéstől szabad vásár tartására adott engedélyt. Az így kialakult vásár (forum liberum) a magánföldesúri vásárt jelentette, ahol a király nem szedett vásárvámot. 1211 körül II. Endre vásártartást engedélyezett a topuszkói apátságnak Bachusában, s mindenkit tiltott a vásározók zaklatásától. 1230-ban az uralkodó magánosok kezére adva Liptóban az egykori Magyarfalu földjét, ott mindenféle vámtól mentes vásárt engedélyezett. IV. Béla király 1239-ben az esztergomi vár alatt érseki város alapításához járult hozzá a vásártartás jogával együtt. Ispánsági központokban az uralkodók azért nem engedélyeztek új vásárt, mivel ezeken a helyeken már korábbi időre, legalábbis a XII. századra visszamenően működtek hetivásárok. Így IV. Béla 1240-ben említette a barsi vásárt, amely a Bars megye székhelyén már régebben létező vásár folytatása volt.[7]

A Kálmán kori törvényben tükröződő ama helyzethez képes, hogy minden vásárvám a királyt illette meg, a XII. század közepéig nem történt érdemi változás. Freisingi Ottó nem leplezett csodálkozással írta Magyarországról, hogy ebben a nagy kiterjedésű országban a királyon kívül senki sem mer vámot szedni. Az 1140-es évektől kezdve azonban számos adatunk van arra, hogy a királyok vásárvámokat adományoztak el. II. Géza király 1148-ban Gézavására vámját, továbbá a pesti rév és Kerepes vámját, valamint az arra haladó hajók vámját, amelyek borral vagy sóval felmennek, vagy más árukkal leúsznak, a budai egyháznak adta. 1157-ben ugyancsak II. Géza a kakati sóvámot, amely eddig csak az uralkodót illette meg, az esztergomi egyháznak engedte át. III. István király 1165-ben úgy rendelkezett, hogy bárki, aki a meszesi kapun át sót szállít, a királyt megillető sóból kocsinként egy kősót adjon a meszesi monostor számára. 1183-ban III. Béla király a nyitrai vám, a nyárhídi és zobori hídvám egyharmadát a nyitrai egyháznak adományozta. Imre király a váradi egyháznak adta Bihar vármegye vásárvámjainak kétharmad részét. Sebes ispán II. Endre adományából jutott a Pozsony megyei Csütörtök falu vásárvámjának birtokába. Ezen a településen már korábban is csütörtöki napon tartották a vásárokat, innen kapta nevét a falu. A zágrábi egyház elnyerte II. Endrétől a vásárvám tizedéhez való jogot.

A kereskedelmi forgalom utakon bonyolódott le. Útjaink ősi rétegét a hadutak képezték. Ismeretes az 1055. évi tihanyi alapítólevél adata a Fehérvárra menő hadútról. A Fehérvárról induló és Eszéknél a Dráván átvezető út Drávához közeli szakaszának Hadút neve dűlőnévben a mai napig fennmaradt. Nyilván hadutak kötötték össze az egyes ispánsági központokat is. Idriszi a XII. század közepén megadja Csanád és a környező megyék székhelyei közti távolságot. Eszerint Csanád Kevétől és Temesvártól 4–4 napi, Csongrádtól pedig 3 napi útra feküdt, Bács és Keve távolságát pedig 60 mérföldnyire teszi. A Dunántúlon fontos szerephez jutottak a római kori, magyar nevükön öttevény utak.[8] A hadutakon a seregeket hamarosan kereskedők követték. A XII. századi oklevelek gyakran adnak hírt különböző rendű-rangú utakról. Az 1121. évi almádi oklevélben nagyúttal, illetve a herceg útjával találkozunk. Az 1135. évi bozóki oklevél a Korpona folyó melletti, Zólyomba vezető nagyutat említi, ez bizonnyal ispánsági központokat összekötő hadút volt eredetileg, de Bozók határában másik, kisebb jelentőségű útról is olvashatunk. Az aradi egyház javainak 1177. évi összeírásában is ráakadhatunk mind a nagyútra, mind a helyi fontosságú útra. A XII. században már a folyókat is kereskedelmi utakként használták. Odo de Deogilo írta a XII. század közepén, hogy a Duna sok vidék gazdagságát szállítja hajón Esztergom nemes városába. Az erdélyi sót is hajón úsztatták le a Maroson Szegedig, itt a Duna–Tisza közén húzódó, s állítólag már a XI. században is létezett Káliz úton vitték a Dunához, ahonnan újra vízi úton szállították tovább. A Káliz út nevét a kereskedelemben tevékenyen részt vevő mohamedán kálizoktól vette. Az utak mellett vámok, a vízi átkelőhelyek mellett révek alakultak ki.[9]

A XIII. század első felében tovább épült az ország úthálózata. A legtöbb említés természetesen a legnagyobb forgalmú, a külkereskedelmi forgalmat is lebonyolító utakról esik. Szerencsés esetben kis területen évenként említenek egy-egy fontos utat. Így a Hainburgon át Bécsbe vezető út különböző szakaszairól az 1200-as évek első felében gyakran esik szó. Az utat II. Endre 1208. évi oklevele Mosonszentmiklós határában, 1210. évi diplomája Kimlénél, Imre király 1203. évi oklevele Bezenyénél, míg II. Endre 1208. évi irata Rajka és Oroszvár között említi. Az Óvárról Bruckon át Bécsbe vezető út hegyeshalmi szakaszáról Imre 1197. évi és II. Endre 1217. évi okleveléből szerzünk értesülést. Szép számban maradtak utalások a belföldi forgalomban igénybe vett utakról. A Sopron és Kőszeg közti utat egy 1240. évi oklevél említi. Az utak sűrűségére jellemző, hogy a dél-baranyai Kopács 1212. évi határjárása a birtok körül számos utat, köztük egy észak felé tartó nagyutat és egy egészen helyi jelentőségű füves utat tüntet fel.[10]

A kereskedelem növekedését jelzi, hogy az utakon a forgalommal együtt megszaporodtak a vámok is.[11] Az útvámok és révek királyi eladományozása már a XII. század közepétől megszokottá vált, ha még egy ideig nem is volt túlságosan gyakori. A budai egyház mindenesetre már 1148-ban II. Géza bőkezűségéből vámokhoz jutott. A XIII. század első felének uralkodói felgyorsult ütemben folytatták a vámok eladományozását. Így Imre király 1198-ban megerősítette III. Bélának az esztergomi vám háromnegyed részére vonatkozó juttatását az esztergomi érsekség számára, a vámnak még egyházi kézre nem jutott egynegyedét maga adta oda az érsekségnek. II. Endre király Csépán nádornak és a bácsi ispánnak adományozta a Moson megyei Szombathely földet vámjával együtt, ahol az elnevezésből következően szombati napokon tartottak hetipiacokat. A johanniták 1217-bem II. Endre adományából megkapták a Babót nevű soproni kapu vámját. Ugyanebben az évben Sebes ispán a király kezéből nemcsak Csütörtök vásárvámját, hanem a dudvági útvámot, illetve annak a királyt megillető részét is elnyerte.

A megszaporodó vámot arra késztették a kereskedelemben érdekelteket, hogy a maguk számára vámmentességet eszközöljenek ki az uralkodótól. A XII. század végétől megszokott dologgá vált, hogy a királyok vámmentességet adományoznak. Így nyertek egyebek mellett vámmentességet Imre királytól a szentgotthárdi cisztercita szerzetesek, a pataki hospesek, az erdélyi németek között lakó Latin János (Johannes Latinus), II. Endre királytól a templomosok, a heiligenkreuzi ciszterciták, a Német Lovagrend és az esztergomi egyház népei, IV. Bélától a székesfehérvári polgárok. A vámmentesség általában részleges volt. Így a spalatói érsekség a Salona folyón levő malmokban, az esztergomi egyház bizonyos népei pedig Hont megye területén élveztek vámmentességet. Kevés az olyan teljes vámkiváltás, amilyet IV. Bélától, illetve az ő megerősítéséből következően már korábban, a XII. században a fehérvári polgárok kaptak, hogy tudniillik az egész országban és az országkapuknál mentesek a vám fizetésétől. A szaporodó vámoknak és a szintén gyarapodó mentességeknek kusza szövevénye gyakran vezetett önkényességhez, viszályhoz. IV. Béla 1237-ben három falu vámjának harmadát visszaadta a garamszentbenedeki apátságnak, amelyet a zólyomi ispán jogtalanul szedett.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 1768 – Magyar fordítása: Freisingi Ottó. Fordította Gombos 109.
  2. I. Hrbek, Ein arabischer Bericht über Ungarn (Abu Hamid Al-Andalusi Al-Garnati, 1080–1170). Acta Orientalistica Hungarica 1955. 3. 210.
  3. T. Lewicki, Polska i kraje sąsiednie w świetle „księgi Rogera geografa arabskiego z XII. w. Al-Idrisi'ego I. Kraków, 1945. 129, 136.

Irodalom

  1. A steini és hainburgi vámjegyzékek, valamint a II. Endre kori esztergomi vámtarifa értékelésére nézve hasznos Domanovszky Sándor, A harmincadvám eredete (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV. 4. Budapest, 1916); Hóman, Magyar pénztörténet; Belitzky János, A magyar gabonakivitel története 1860-ig (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez 2. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1932).
  2. A nyugati kereskedelmi kapcsolatokat tárgyalja Pleidell Ambrus, A Nyugatra irányuló magyar külkereskedelem a középkorban (Budapest, 1925).
  3. A magyar-bizánci kereskedelmi kapcsolatok 12. századi adatainak felsorakoztatása Gy. Moravcsik Die byzantinische Kultur und das mittelalterliche Ungarn (Sitzungsbericht der Deutschen Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Berlin, 1956) című kötetében található.
  4. A levantei kereskedelem gazdag irodalmából lásd L. Glaser, Der Levantehandel über Ungarn im 11. und 12. Jahrhundert (UJb 1933. 3-4); Pach Zsigmond Pál, Egy évszázados történészvitáról: áthaladt-e a levantei kereskedelem útja a középkori Magyarországon (Századok 1972. 4-5).
  5. Egyetemes történeti vonatkozású, de a magyar-velencei kereskedelmi kapcsolatokra rövid utalásokat tartalmaz Miskolczy István, A középkori kereskedelem története (Budapest, 1926). E tárgykörből említhető továbbá: Huszti Dénes, Olasz-magyar kereskedelmi kapcsolatok a középkorban (A Római Magyar Történeti Intézet kiadványai. Budapest, 1941); Teke Zsuzsa, Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-XV. században (Értekezések a történeti tudományok köréből Új sorozat 86. Budapest, 1979).
  6. A belső, hallal, borral, sóval folytatott kereskedelemre fontos adatok találhatók a következő munkákban: Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon; Lederer, A legrégibb magyar iparososztály kialakulása, Paulinyi Oszkár, A sóregále kialakulása Magyarországon (Századok 1924. 1-6); M. Kučera, Vývoj sol'ného monopolu na Slovensku v staršom stredoveku (Zborník Filozofickej Fakulty Univerzity Komenského. Historica, 1964).
  7. Korszakunk vásárairól, vásár- és útvámjairól jó összefoglalást ad Fügedi, Középkori magyar városprivilégiumok, s a korabeli vásáros helyekről tételes felsorolás olvasható Major Jenő A magyar városok és városhálózat kialakulásának kezdetei (Településtudományi Közlemények 1966. 18) című dolgozatában.
  8. A római utak Árpád-kori előfordulásaira lásd Tóth Endre, Eötteven seu via antiqua Romanorum (Magyar Nyelv] 1977. 2).
  9. Középkori úthálózatunk, ezen belül a hadiutak rekonstruálásához nélkülözhetetlen Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I.
  10. Rövid összegezést nyújt Diószegi András A Magyarországon keresztülvezető kereskedelmi utak az Árpádházi királyok idejében (Kolozsvár, 1909) című írása.
  11. Egy-egy tájegység, a középkori Észak-Magyarország, illetve a Dunántúl korai útviszonyait Gárdonyi Albert Felső-Magyarország kereskedelmi útjai a középkorban (Közgazdasági Szemle, 1908. 2-3), illetve Glaser Lajos Dunántúl középkori úthálózata (Századok 1929. 4-6, 7-8) című írásában dolgozta fel.


Gazdaság
Kézművesség Tartalomjegyzék Pénzviszonyok