Kertművelés

A Múltunk wikiből

A szántóföldtől több jellemző vonás különböztette meg a kerteket. Bennük a kalászosoktól eltérő növényeket termesztettek, melyeknek más volt a tenyészidejük. Más, mégpedig intenzívebb munkával, mert eke helyett ásóval, kapával történt a megművelésük, miért is nem tartoztak a szántóföldön uralkodó művelési és legelőkényszer alá, attól tartós kerítés választotta külön, illetőleg óvta őket. S bár a jobbágynak kilencedet és tizedet elvileg mindenből kellett adnia, mit a föld terem (az 1514. évi 15. törvénycikk szerint akár aratják, akár kaszálják azt), a gyakorlatban a kertek terméséből rendszerint nem jártak azok (amint abból sem, mi a réten, a legelőn, a nádasban, a vizekben sarjadt); kivétel csak a kender és a len volt annyiban, hogy földjüket helyenként az eke is járta, s termésükből kilenced vagy helyette fonat járt a földesúrnak.

Kisebb kertet szinte minden parasztház körül lehetett találni – csupán az alföldi két beltelkű településekben szorult ki, ha volt, az ólaskertekbe, a lakóházak sűrűjében nem jutván neki hely –: a ház előtt gyakran néhány virágot neveltek a lányok, mögötte pedig ugyancsak a nők művelték, gondozták a mindennapi főzéshez szolgáló veteményeskertet meg (az Alföldön ritka) gyümölcsöst. Virágos-, zöldséges, gyümölcsöskert városokban sem hiányzott a házak mellett s az elővárosban (mint ahogy gyakran szőlő, rét, legelő, sőt szántóföld is volt területükön, bár gabonával s részben szénával esetenként tőlük függő jobbágyközségek látták el őket). Veteményeskert többnyire a földesúri majorokhoz is csatlakozott, hogy a majorosnőtől s a szolgálóktól művelve termelésével hozzájáruljon az alkalmazottak természetben kapott járandóságához, s komlóskerttel bővüljön, ha sörfőzésre rendezkedett be az uradalom. Virágos-, veteményes- és gyümölcsöskert a nemesi udvarházakhoz is tartozott, s főképpen az első kettőnek gondozása gyakran a jobbágyasszonyokra hárult. Nagyobb urak kastélya sok esetbe, külön kertész gondjaira bízva, pompás parkkal is büszkélkedett, az úraszony pedig a család többi nőtagjaival együtt, korábbi hagyományokat folytatva, s Lippai Jánosnak 1664-ben megjelent jeles Posoni kert című munkájára is támaszkodva, behatóan törődött a legkülönbözőbb zöldség- és fűszernövények s külön a gyümölcsösök nevelésével és eltevésével, a gyümölcsfák metszésével s ültetéssel, oltással és szemzéssel való szaporításával. Időnként külföldet járó diákok, főképp Hollandiából, új oltóágat hoztak magukkal, ami még megnövelte az egyes gyümölcsfafajokon belül a fajták amúgy is rendkívül nagy számát. Az úri ház gyakran arra törekedett, hogy szinte az évnek minden szakaszában el legyen látva élvezhető gyümölccsel. Ugyanakkor az alföldi nép nagy része annyira híjával volt a legmindennapibb gyümölcsöknek, hogy ha hoztak neki felsőbb részekről, szívesen adta érte gabonáját cserében.

De a legtöbb község határában külön külső kertet is lehetett találni, hol a faluközösség tagjai, egymás szomszédságában és egymáshoz igazodva, ásóval, kapával, általában a nők munkájával a gabonától eltérő olyan növényeket – mint (az ekével is művelt) kender vagy len, mint káposzta, tök, helyenként dinnye, mák, sőt két amerikai jövevény: kukorica és dohány is a termesztettek, melyek, bár fontos szerepet töltöttek be a paraszti háztartás és gazdaság ellátásában, nem jutottak elég helyhez a házikertben. Jogszabályban ugyan nem történt említés róla, hogy a jobbágytelekhez belsőségen, szántóföldön és kaszálón kívül külső kert is tartozik, de legalább a kender- és lenföld meglétét hallgatólag elismerte a földesúr, midőn ezeknek alapvető sZükséglet fedezését szolgáló terméséből kilencedet, illetőleg fonatot követelt. A kender nedves, termékeny talajt, jó megművelést s időnként trágyázást is kívánt; rendszerint annyit igyekezett a paraszt termeszteni belőle, amennyit rostjaiból a fehérnép télen át, sok helyen fonókákban összejőve, fel tudott dolgozni. Vevők kevéssé igényelték, kivált ha a belőle sodort fonál nem volt elég hosszú, s fehérség dolgában is kívánnivalót hagyott, amit az iszapos kenderáztatónak tulajdonítottak; így jobbára saját ellátásra készült vászon és kötél belőle. Gondos munkát kellett a lenre is fordítani; főképp északi vármegyék népe termesztette, helyenként a fonást-szövést is oly kiterjedten és buzgón folytatva, hogy készített vászna iránt szélesebb körben is mutatkozott kereslet. A románok viszont nem fonaláért művelték, hanem hogy magvából böjti napokra olajat sajtoljanak. Káposztából maga a falusi háztartás is bőven fogyasztott, de nagyobb városok –mint Pest – közelében lakók azok piacára is rendszeresen vittek belőle más zöldségekkel együtt. Tököt elsősorban uradalmak termesztettek sertéshizlalás céljára. A Heves megyében és környékén termett görög- és sárgadinnyét szélesebb körben fogyasztották. A mák termését leginkább házilag sütött tésztákhoz használták fel. A kukoricát a parasztság karolta fel a 17. század eleje óta emberi tápláléknak; mellette szólt, hogy vetett magva, igaz, szorgosabb munka árán, sokkal bővebb termést adott a gabonáénál. Legfőképp a kárpátukránoknak s a románoknak lett fontos eledelük; de ha a hegyvidéken korán beállt a téli hideg, s nem tudott jól beérni, éhínség ütötte fel köztük a fejét. A dohány terjedését nem tudta meggátolni, hogy sűrűn tiltották művelését a pipázás okozta gyakori tűzkár miatt. A velejáró sok és igényes munka nem tette célszerűvé robotban való termesztését. Uradalmak ezért gyakran ebben jártas „árendás” dohánykertészeknek adtak bérbe különálló területeket, esetenként pusztákat, rendszerint a fele termés beszolgáltatásáért; hogy így húzhassanak hasznot e piacképes növényből.

Irodalom

A külső kertek műveléséről: Janó Ákos, A kender felhasználása és jelentősége Szatmárban (Néprajzi Közlemények XI.); Szolnoky Lajos, Alakuló munkaeszközök. A magyar népi kendermegmunkálás (Budapest, 1972). — Surányi János, A kukorica származása és hazai agrotechnikájának néhány fontos kérdése (A Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Osztályának közleményei 1953); Balassa Iván, A tengeri termelés kezdetei Debrecenben (Néprajzi Közlemények, 1958); Balassa Iván, A magyar kukorica (Budapest, 1960). — Takáts Sándor, A dohány elterjedése s az első dohánymonopólium hazánkban (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); Takáts Sándor, Az első magyar dohánymonopólium bajai (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902); Penyigei Dénes, A dohány elterjedése, hazai termesztésének kialakulása (Budapest, 1957); Takács Lajos, A dohánytermesztés Magyarországon (Budapest, 1964).

A házi kertek művelése: Rapaics Rajmund, Magyar kertek. A kertművészet Magyarországon (Budapest, 1940); Boross Marietta, A kecskeméti homoki zöldségtermesztés (Etnographia, 1963); Sipos Zsuzsanna, Dunavecse. Adalékok egy alföldi község kertkultúrájának kialakulásához (Agrártörténeti szemle 1959). — Rapaics Rajmund, A magyar gyümölcs (Budapest, 1940). — Rapaics Rajmund, A magyarság virágai. A virágkultusz története (Budapest, 1932).


MezőgazdaságWellmann Imre
Gabonatermesztés Tartalomjegyzék Szőlőművelés