Khuen-Héderváry Károly

A Múltunk wikiből
Gräfenberg (Felső-Szilézia, 1849. május 23. – Budapest, 1918. február 16.
politikus, miniszterelnök, horvát bán
Wikipédia
Khuen-Héderváry Károly.jpg
1883. december 1.—1903. július 4.
Khuen-Héderváry Károly horvát bán.
1903. június 23–24.
Khuen-Héderváry Károly és Kossuth Ferenc megállapodása; a létszámemelési javaslat elvetése, az obstrukció beszüntetése.
1903. június 27.—november 3.
Khuen-Héderváry Károly kormánya.
1903. szeptember 29.
Újjáalakul a Khuen-Héderváry-kormány.
1910. január 11.
Lukács László lemondása.
Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöki megbízatása.
1910. január 17.–1913. április 22.
Khuen-Héderváry Károly kormánya.
1912. március 7.
A Khuen-Héderváry-kormány lemondása.
1912. március 13.
A szerb–bolgár szövetség létrejötte.
1912. március 24.
Szociáldemokrata nagygyűlés Budapesten, elsősorban polgári ellenzéki szónokokkal.
1912. március 29.
Az uralkodó megtagadja a rezolúcióhoz való hozzájárulást.
1912. március 30.
A Khuen-Héderváry-kormány újbóli kinevezése.
1912. március 31.
A horvát alkotmány felfüggesztése.
1912. április 17.
A lénai sortűz Oroszországban.
1912. április 22.
A Khuen-Héderváry-kormány újból lemond, Lukács László kormányának kinevezése.

Tartalomjegyzék

Katus László

A Khuen-Héderváry-éra Horvátországban

A teljes cikk.

Hanák Péter

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

A közös pénzügyminiszter, Kállay Benjámin ugyancsak ellenszenvvel kísérte a liberális reneszánszot és magát Wekerlét, aki lelki alkatában „bourgeois” maradt. 1894 tavaszán új, nem rikítóan klerikális, de konzervatív pártcsoportosulás szervezésével foglalkozott. Vezéréül a horvát bánt, Khuen-Héderváry Károlyt szemelte ki és propagálta.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

Wekerle óvatos húzásain mindig is érződött, hogy tudatában van helyzete fonákságának. A döntő összecsapásra készülődve, az újabb főrendiházi szavazás előtt biztosítani akarta az uralkodó egyértelmű támogatását. Egyik óhaja az volt, hogy Ferenc József nyíltan foglaljon állást a Vitatott javaslatok mielőbbi törvényerőre emelésének politikai szükségessége mellett; a másik kívánság a kinevezett főrendiházi tagok számának szaporítását, az angol parlamenti gyakorlatban bevált „pairshub”-ot tartalmazta. A király az elsőt méltányolta, a másik elől elzárkózott; titokban már Khuen-Héderváry horvát bánnal, a kiszemelt utóddal tárgyalt. A kormány ekkor működésének feltételéül állította az előterjesztett kívánságokat. A tisztázás a május 30-i audiencián zajlott le.

Wekerle szokatlan őszinteséggel tárta fel az udvari intrikák és a királyi fenntartások miatt tarthatatlanná vált helyzetet. Itt egy mellékkormány működik – mondta. Ő, a tényleges kormányfő gyakran előbb tudja meg a felség elhatározásait zughírekből, mint hivatalosan. Aztán még szokatlanabb önérzettel sürgetett morális elégtételt és alkotmányos garanciáit. Ferenc József sajnálkozott és hűvösen elzárkózott. A reformkabinet elnöke erre benyújtotta kormánya lemondását. Az uralkodó tévedett, amikor úgy értékelte a helyzetet, hogy most könnyűszerrel megszabadulhat a kényelmetlenné vált kormánytól, s majd a Rómának és a konzervatív ellenzéknek tett kompromisszummal, isten békéjével lezárhatja az egyházpolitikai bonyodalmakat. Elhamarkodottan fogadta el Wekerle lemondását, és bízta meg Khuen-Héderváryt az új kormány megalakításával.

A reformkabinetet nem lehetett egy királyi kézlegyintéssel lesöpörni a tábláról. Június elsején a Bécsből hazaérkező minisztereket tüntető lelkesedéssel fogadták. Wekerle kocsiját az ünneplő fiatalok húzták végig a fővárosban. Másnap a szabadelvű párt rendkívüli értekezlete bizalmat nyilvánította Wekerle és társai iránt, és felkérte őket, hogy a párt vezetését „ezen nehéz napokban” is folytassák. Ez a határozat példa nélkül való zendülés volt egy királyi. „Egy kis életelixír került a pegyhüdt vérbe, és egy kis bokréta a mameluk kalapja mellé”[1] – írta derűs öniróniával Mikszáth, aki maga is részese volt a lázadásnak és a megalkuvásnak.

Ilyen ellenséges hangulatban Khuen-Héderváry meg sem kísérelte a kormányalakítást.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

1895. január 11-i táviratában Ferenc József rezignáltan közölte Kálnoky külügyminiszterrel több hetes kormányalakítási tárgyalásainak sovány eredményét: „Más választás, sajnos, nem maradt, mint Bánffy, aki a párt támogatását élvezi. Bármennyire nem kielégítő megoldás légyen is ez, pillanatnyilag nincs más.”[2] Pedig az uralkodó ezúttal erősen exponálta magát a kedvelt Khuen-Héderváry és egy konzervatív irányváltás mellett.

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

Ferenc József házi arzenáljából a nehéz helyzetekre tartogatott bizalmi ember, gróf Khuen-Héderváry Károly került elő.

Khuen-Héderváry kudarca

A teljes cikk.

Dolmányos István

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Tisza 1907 áprilisában megválasztatta magát a dunántúli református egyházkerület főgondnokává. Ugyanakkor még nem látta érettnek a helyzetet a nyílt fellépésre, tudta, hogy az veszedelmes tehertételt jelentene a visszalopakodó szabadelvű irányzat számára. Legügyesebb politikai sakkhúzásai közé tartozott átmeneti visszahúzódása, s a nála kevésbé kompromittált Khuen-Héderváry gróf előtérbe állítása.

Erényi Tibor

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

Az Új Korszak című részben polgári radikális, részben szociáldemokrata irányú pedagógus-folyóirat 1906-ban indult meg, Somogyi Béla szerkesztésében. Ez év novemberében alakult meg a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete, amely ugyancsak polgári radikális—szociáldemokrata szervezet volt. A folyóirat és az egyesület a koalíció uralma idején nehéz időszakot élt át. Apponyi a lapot 1907-ben betiltotta, az egyesület alapszabályainak jóváhagyását pedig megtagadta. Az alapszabályokat csak 1010-ben hagyta jóvá a Khuen-Héderváry-kormány. Ebben az évben sor kerülhetett – most már Zigány Zoltán szerkesztésében – a folyóirat ismételt megjelentetésére is.

Dolmányos István

Áchim demokratikus parasztpártja

Áchim 1909-ben nyilatkozatban határolta el magát Kristóffytól. Nem sokkal később azonban átmenetileg Khuen-Héderváry kormánya mellett foglalt állást. A koalíció végső krízise nemcsak újólag közelítette egymáshoz a szociáldemokrata és a parasztpártot, hanem Áchimot is előkészítette a Khuen-Héderváry reformigéreteit támogató politikára.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

Tisza keményen dolgozott a túl szélesnek tartott tervezet ellen; Khuen Héderváry, Kristóffy úgyszintén. Az utóbbiak és Lukács László formálisan az általános választójog alapjáról utasították el a plurális reformot. A régi szabadelvűek e kettős választójogi hadrendje lehetővé tette számukra, hogy mintegy két oldalról karolhassak át a koalíciót. 1908 decemberében a kör bezárult: Tisza, Khuen Héderváry, Kristóffy és Andrássy egyképpen ennek a reformnak az elvetését kérték. A koalíció és szövetségesei spártai feleletet adtak a demokráciának: „Vedd el, ha tudod!” A király 1908. végi hozzájárulásával megmentette a választójogi reform népszerű korteseszközét az ortodox hatvanhetes erők restaurálása számára. A plurális választójogi javaslat elvetésével szakadt meg az intenzív politikai törvényhozás lánca, amely addig sikeresen haladt előre. A legnagyobb törvénynek szánt tervezet vallott kudarcot. A kormány „spártai felelete” kezdte megokosítani a függetlenségi párti ellenzék demokratikus hajlandóságú részét. A reform elsikkadása után a szociáldemokrata párt is reálisabban vette számba potenciális szövetségeseit. Megindult a közeledés a függetlenségi párt liberális irányzatához, az Eötvös vezette balpárthoz. A szövetségkereső politika másik iránya elfordult a koalíciótól, annak minden árnyalatától, Khuen Héderváry és az udvar felé tapogatózott. Egyik orientáció sem bizonyult akkor járhatónak.

Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

Károlyi tehát nem ellenzéki politikusként, s nem saját pártja ellenzékén kezdte országos jelentőségű érdekképviseleti–politikai szereplését. Az OMGE-elnökség kedvezőtlenül befolyásolta politikai fejlődését. 1909 végén—1910 elején politikailag elszigetelődött. Formálisan egyik újabb függetlenségi párthoz sem csatlakozott. OMGE-fogsága csak a Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után oldódott fel.

Külkereskedelmi szerződések 1907–1909

A tétlenkedő, kiváró kormánnyal szemben a külkereskedelmi szerződések véglegesítésében érdekelt körök a régi szabadelvűek vámpolitikai aktivitást sürgető Khuen-Héderváry-féle szárnya felé fordultak.

A teljes, illetve részleges határzár Ausztriában nagyobb piacot teremtett a magyarországi mezőgazdasági jellegű árucikkeknek. Magyarországon és Ausztriában egyaránt fokozódott a magyarországi állatállomány igénybevétele. A tetézett vámok egyik hatásiránya a nagybirtok megnyugtatása, elkényelmesítése; a másik azonban a termelés ösztönzése volt. A magasabb árak a néptömegeket sújtották. Főleg az annexiós válság tette időszerűvé, hogy az előkészület alatt álló román szerződést gyorsabban, akár a szerb szerződés rovására is tető alá hozzák. Ekkor azonban a román kormány kezdte halogatni a szerződés megkötését, még jobb feltételekben reménykedve. Gyakorlatilag a szerb szerződésnek román szerződésre történő kicseréléséről tárgyaltak a válság napjaiban. A közös kormányzat bizonyos nyomása alatt a magyar kormány váratlanul nagy román állatbehozatali kontingenshez járult hozzá, amely alig hagyott helyet a szerb szerződésnek. Így jött létre az 1909. áprilisi végleges szerződés Romániával, a szerb szerződés lezárása előtt. Még a koalíció idején elkészült a román szerződés törvényjavaslata. A Khuen-Héderváry-kormány, amely később a külkereskedelmi szerződések teljes lezárásának jelszavával lépett fel, ezen a téren is magához ragadta a kezdeményezést, tekintélyesebb keretszámok alapján véglegesítette a szerb szerződést, majd pedig a volt koalíciós politikusokkal elfogadtatta saját, hatalmas tételeket tartalmazó román szerződésüket, amivel a kormány úgy lépte túl valamivel az eredetileg tervezett összkontingenst, hogy a koalíciósok inkább csak magukat vádolhatták.

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

Khuen-Hédervárynak, akinek keze benne volt a „horvát paragrafusban” és Rauch bán abszolutisztikus hatalmának kialakításában, paradox módon kapóra jött a perek csődtömege. Mint frissen kinevezett miniszterelnök, váratlanul a délszlávok javára tehetett – az uralkodó hozzájárulásával – igazságot. A koalíciós kormány horvátellenes politikáját is szigorította, de a háborús veszély miatt ügyelt arra, hogy ne menjen túlságosan messze a horvátok megbotránkoztatásában. Gyakorlatában szokatlan volt, hogy fékezőleg szólt bele a horvát–szlovén akciók iskolaügyi tevékenységébe. 1909 második felében vált ismét „bátrabbá” a kabinet horvát politikája.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása. A szociáldemokrata párt tüntetésével és propagandájával demokratikus „fundamentumemelésre” szólította fel Justhot. A szocialisták a legjobb pillanatban, közvetlenül Justh bécsi kudarca előtt kapcsolódtak be erőteljesebben a függetlenségi politikus Odisszeájának jobbra fordításába.

Az addig legegységesebb koalíciós irányzat, a Néppárt is megbomlott 1909 és 1910 fordulóján. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Az ónéppárti politikusok előtérbe kerülésével kezdett kiszáradni az a kötőanyag, amellyel e párt a koalíció különböző ágazatait a közjogi sérelmi politika jegyében segített egybecementezni. Végetért a párt „Rakovszky-korszaka”. Más oldalról újabb, sikeresebb kísérletet hajtott végre egy néppárti csoport a keresztényszocialista mozgalom párttá alakítására. A Justh-irányzattal együttműködő Giesswein személyében a Néppárt is önleleplezőhöz jutott. Meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege.

Khuen-Héderváry kormányalakítását végül jórészt az mozdította elő, hogy meg tudta szerezni magának az AndrássyWekerleKossuth-féle koalíciós irányzat támogatását, illetőleg semlegességét. E döntő napokban még a Justh-irányzat többsége sem követte a Bécsből szakítással hazaérkező Justhot, ami januárban elbizonytalanította a függetlenségi anyapárt magatartását. Az 1909 és 1910 fordulóján még létező, de az előrehaladott széttagolódás, a belső zavar és bomlás állapotában levő koalíció kormányának bukását több erő játéka határozta meg. A távozást és vele a bukást ekkor kikényszerítő fő tényező: az udvar és a hatvanhetes kormánypárti erők változott politikai álláspontja. Ezért a kormányváltozás újabb, az 1870-es évek óta nem tapasztalt hatvanhetes koncentrációval ment végbe. A két kormányzat helycseréjét inkább csak legfelsőbb szinten jellemezte a váltógazdaság, egyébként a koalíció hatvanhetes táborának átáramlása tette lehetővé az új kormány gyors megszilárdulását. A Khuen-garnitúra 1910 közepére azért tudta betetőzni a koalíció politikai vereségét, mert az általános választójog nyilvánosságnak szánt jelszavával és egyéb ígéretekkel el tudta hitetni: az újat hozza.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

A teljes cikk.

A Khuen-Héderváry-kormány politikája a választások után

A teljes cikk.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Khuen-Héderváry kinevezése keltett bizonyos reményeket. Az új kormányfő 1910. január 24-i beszédében kijelentette, hogy az Andrássy-féle plurális választójogi javaslatot elejti, és a reformot az általános választójog elvei alapján véli megalkotandónak. A szociáldemokrata pártvezetőség várakozással fogadta Khuen-Héderváryt és – a baloldal bírálata ellenére – egyezkedni próbált vele. Csakhamar kitűnt azonban, hogy kompromisszum ezúttal sem lehetséges.

Pölöskei Ferenc

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

A teljes cikk.

Parasztpártok és parasztmozgalmak

Khuen-Héderváry ugyan átmenetileg Áchimban is illúziókat keltett, de ezek gyorsan szertefoszlottak és úgy tűnt: az alföldi parasztpárt a munkapárti kormányzattal szemben formálódó progresszió táborának számottevő részesévé válik.

Erényi Tibor

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

Az 1911. áprilisi pártkongresszus – amint már említettük – a Khuen-Héderváry-kormányt a „népjog ellenségének” nyilvánította és felhívta a Justh-pártot, hogy a véderőjavaslatok parlamenti tárgyalását minden rendelkezésre álló eszközzel obstruálja meg, mindaddig, amíg a választójogi reformra sor nem kerül.

Tüntetések 1912 elején

Minden bizonnyal a parlamenti harc fellobbanásával összekapcsolódott tömegtüntetések hatására Khuen-Héderváry miniszterelnök 1912. február 15-én bejelentette: az év végéig benyújtja a választójogi reformtörvényt, de ezt megelőzően el akarja fogadtatni a véderőjavaslatot. Azt is kilátásba helyezte, hogy a zászló- és jelvénykérdésben, továbbá az újoncmegállapítási jog vonatkozásában érvényt szerez bizonyos nemzeti kívánságoknak. Mindezek hatására a Kossuth-párt kimondta, hogy eláll az obstrukciótól, és a véderőtörvények ellen rendes parlamenti eszközökkel fog küzdeni.

Pölöskei Ferenc

A Lukács-kormány bemutatkozása

Lukács Lászlót, az új miniszterelnököt 1912. április 22—én nevezték ki. Kabinetjében megmaradtak Khuen-Héderváry miniszterei, a személyi változás annyi volt csupán, hogy a horvát minisztérium élére Josipovich Géza került, az új pénzügyminiszter pedig Teleszky János lett. Lukács nem hirdetett programot, ezért kinevezésekor Justhék reménykedtek még abban, hogy a demokratikus reformok útján keresi majd a parlamenti kompromisszumok lehetőségét. Az új kormány kinevezése ezért számukra a megegyezés reményét villantotta föl. Tisza azonban szokott nyíltságával nem titkolta bizalmat Lukács iránt. Ebből az ellenzék is sejtette már az új kormányelnök politikájának fő irányát. Lukács azzal is elvetette a gyanú és a bizalmatlanság magvát, hogy minden oldal felé baráti gesztusokat tett Justhék megnyugtatására több választójogi javaslatot is összeállított. Egyik tervezete szerint megmaradnának az adott választókerületek, változatlanul fennmaradna a nyílt szavazás rendszere is, csupán a választókerületek egynegyedében vezetnék be az általános, egyenlő választójogot, további 70 választókerület pedig az általános, egyenlő és titkos választói jognak csupán egy-egy kúriáját alkotná. Ez a korcs, részben a pluralitáson nyugvó úgynevezett kuriális választói rendszer – a tervezet szerint – tíz évig maradna érvényben, akkor kellene dönteni további sorsáról, kiszélesítéséről vagy megszüntetéséről.

Lukács László 1912. április 29-i parlamenti bemutatkozó beszédében indokolta választójogi tervét. Utalt az érvényben levő választójogi rendszer elavultságára, ugyanakkor hangsúlyozta az átmeneti fokok szükségességét, a jogos aggodalmak helyénvalóságát is. Az általános, egyenlő és titkos választójog kizárólagosságát viszont jelszavas politikának minősítette. Az ellenzék bizakodó várakozását így a Lukács-kormány tevékenységének néhány napja után már a bizalmatlanság váltotta fel. A szociáldemokraták Lukács-ellenes kritikájához rövidesen a Justh-párt és a pártonkívüli függetlenségiek is csatlakoztak. Újra megindították az obstrukciót. Lukács pedig bejelentette a kormány elhatározását: a véderőreform vitájának folytatását.

Amíg Khuen-Héderváry a kompromisszum reményében csaknem egy évig egyezkedett az ellenzékkel, Lukács László már inkább csak tárgyalási készségének látszata kedvéért tette közzé hevenyészett, gyorsan összetákolt antidemokratikus választójogi terveit. E javaslatok visszautasítása a baloldal részéről nem is érte váratlanul. Közben elkészítette ellentmondást nem tűrő, a tárgyalások befejezését tartalmazó válaszát. Lukács a parlament 1912. május 17-i ülésén bejelentette: az obstruálókkal szemben elment az előzékenység legvégső határáig. Nem bánta meg eddigi tárgyalásait, mert azok a béke érdekét szolgálták. Azt azonban nem engedheti meg, hogy a kormány törvényjavaslatainak jellegét a kisebbség szabja meg. Ezzel egyidejűleg magabiztosan hangoztatta: az ellene irányuló obstrukció másként fog végződni, mint Bánffy, Széll Kálmán, Tisza vagy Khuen-Héderváry idejében.

A Tisza-kormány háború előtti belpolitikája

A Khuen-Héderváry-kormány, amikor 1910-ben bejelentette a közigazgatás halaszthatatlan reformját, az adott osztályuralom megszilárdítására törekedett.

Szabó Miklós

A közgazdaságtan és a szociológia

Művelői maguk is magas beosztású banktisztviselők voltak, mint a tudományos színvonalon álló Fellner Frigyes, a nemzeti vagyon és nemzeti jövedelemszámítás nemzetközileg is számon tartott szakértője; vagy magas beosztású szakminisztériumi funkcionáriusok, mint Láng Lajos, a Széll- és a Khuen-Héderváry-kormány kereskedelemügyi minisztere, a statisztika tanára; vagy Matlekovits Sándor, aki többször töltött be államtitkári posztot, és a vámügyek legfőbb gazdaságpolitikai szakértője volt.

Katus László

A románok

Khuen-Héderváry kormányát a románok éppoly reményteljes várakozással fogadták, mint néhány évvel ezelőtt Tiszáét. A romániai liberálisok biztatására tárgyalásokat kezdtek az új miniszterelnökkel, paktum azonban ezúttal sem jött létre.

A délszlávok

Közben a szerbek gazdasági, társadalmi és politikai életének súlypontja egyre inkább Horvátországba helyeződött át, ahol több szerb élt, mint a délvidéki megyékben. Ott volt a nemzeti egyház központja, Karlóca, ott élt a tehetős kereskedőburzsoázia zöme, ott létesültek a legerősebb szerb bankok és szövetkezetek, és a közélet valamennyi fórumán használhatták nyelvüket, jelentős számú szerb képviselő ült a zágrábi száborban is, különösen az 1880-as és az 1890-es években, midőn Khuen-Héderváry az ország közvéleményének nagy többségét tömörítő horvát közjogi ellenzéket a szerbek gazdasági és politikai támogatásával, előtérbe tolásával igyekezett ellensúlyozni.

A németek és az erdélyi szászok

A politikai szervezkedés csak 1905-ben éledt újjá, Steinacker kezdeményezésére. 1905 végén Versecen elhatározták a Magyarországi Német Néppárt megalakítását. A párt a német népiség fenntartását és fejlesztését tűzte célul. Programja a többi nemzetiségi pártéhoz hasonló mérsékelt nyelvi kívánságokat, polgári demokratikus és szociális reformköveteléseket tartalmazott. A párt 1907-ben lépett a nyilvánosság elé, ekkor sikerült néhány németet bejuttatnia a megyei közigazgatási bizottságokba. A választójogi küzdelemben együttműködtek a koalíciós kormány demokratikus és nemzetiségi ellenzékével. 1910-ben – a szlovákokhoz és a románokhoz hasonlóan – ők is igyekeztek választási paktumot kötni a Khuen-Héderváry-kormánnyal, de ez nem sikerült.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

A teljes cikk.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A horvát munkásmozgalom a század végén annyira megerősödött, hogy 1894-ben megalakulhatott az önálló Horvátországi Szociáldemokrata Párt. A párt kezdetben főleg Zágráb és Eszék kisipari munkásaiból és kisiparosaiból toborozta híveit, s eredményes agitációt folytatott a Szerémség agráripari proletariátusa és szegényparasztsága körében. Az 1897. évi szocialista mozgalmak megtorlásaként Khuen-Héderváry a szocialista vezetőket, agitátorokat perbe fogatta és elítéltette, a partot és a szakszervezeteket feloszlatta. 1900-tól azonban újra megerősödött a mozgalom. most már a számban gyorsan növekvő nagyipari munkásságra támaszkodva. 1902-től Budapesten, majd Zágrábban és Eszéken újra megjelentek a horvát munkáslapok. A párt programja állást foglalt a horvát önkormányzat kiszélesítése és a délszlávok kulturális egysége mellett.

A század végén lépett a horvát közélet porondjára a magát „haladó” vagy „realista ifjúságnak” nevező fiatal értelmiségi csoport, amely az ellenzéki pártok diákmozgalmából nőtt ki. 1895 októberében, a király zágrábi látogatásakor tüntetést rendeztek, letépték a magyar zászlókat. A zágrábi egyetemről kizárva, legtöbbjük a prágai egyetemen folytatta tanulmányait, s ott Masaryk polgári radikális jellegű „realista” ideológiájának hatása alá került. 1897-től kiadott lapjaikban igyekeztek megismertetni a horvát közvéleménnyel a korabeli haladó európai tudomány és művészet eredményeit, síkraszálltak a szerbek és a horvátok együttműködése, s a délszláv kulturális kölcsönösség ügye mellett. Az ellenzék hagyományos és meddő közjogi politikája helyett a masaryki értelemben vett aprómunkával, a néptömegek gazdasági és kulturális színvonalának emelésével, öntudatosításával és szervezésével kívánták megalapozni a nemzeti felszabadulásért folytatandó harcot. Rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a munkásmozgalommal, amelynek fontos szerepet szántak a nemzeti küzdelemben.

A haladó ifjúság 1901-től lépett fel szervezett politikai csoportként. Tagjai egyre többen jutottak vezető szerephez mind a szerb, mind a horvát pártokban. Programjukat így foglalták össze: „Nacionalizmus demokratikus és népi alapokon, haladás a szándékban és a gondolkodásban, valamennyi nemzeti erő koncentrációja a –raquo;nemzeti védelem» céljából, támaszkodás a szláv szolidaritás gondolatára, közös harc a szerbekkel együtt; társadalmunk betegségeinek orvoslása realista és szociális politika, a gazdasági élet szervezése és erősítése, a műveltség terjesztése révén.”[3]

A haladó ifjúság 1902-ben az ellenzéki koalícióhoz csatlakozott, amelynek két pártja, a Jogpárt és az Obzor-párt 1903 elejétől Horvát Jogpárt néven működött tovább. Az 1894. évi trialista szellemű programot ez alkalommal demokratikus és szociális követelésekkel egészítették ki. Hasonló jellegű új programot fogadott el 1902-ben és 1903-ban a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt és a Szerb Radikális Párt is.

A századfordulón a különböző színezetű és jellegű ellenzéki pártokat és csoportokat a gazdasági és pénzügyi önállóság jelszava egyesítette közös politikai akcióra, amely az 1903. évi nagy népmozgalmakban tetőzött. 1899-ben lejárt a horvát–magyar pénzügyi egyezmény, s amikor megújítására összeült a két országos bizottság, a túlnyomórészt kormánypártiakból álló horvát bizottság felpanaszolta Horvátország gazdasági elhanyagoltságát, s jelentős változásokat kívánt a közös pénzügyek kezelésében és a jövedelmek elszámolásában. A magyar bizottság e kívánságokat elutasította, erre 1903 tavaszán – főleg a haladó ifjúság és a szociáldemokraták kezdeményezésére – országszerte nagyarányú népgyűlési mozgalom bontakozott ki. Szónokok és tüntető tömegek – köztük a vörös zászló alatt felvonuló munkások ezrei – hangoztatták a pénzügyi önállóság, az általános választójog és a horvát vezényleti nyelv jelszavait. A túlnyomórészt spontánul kibontakozó, erős szociális és demokratikus töltésű mozgalom azonban sok helyen hamarosan a régi típusú nacionalista demonstrációk vágányára tért. A tüntetők dühe egyre nagyobb mértékben fordult a vasútállomásokra és a közös intézmények épületeire kitűzött magyar feliratok és zászlók ellen. A hatóságok csak a karhatalom nagyarányú igénybevételével tudták elfojtani a hónapokig tartó, már-már felkeléssé növekvő mozgalmat. Az 1903 nyarán a magyar miniszterelnöki székbe távozó Khuen-Héderváry forrongó országot és teli börtönöket hagyott utódjára, Teodor Pejačevićre.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

1908 januárjában Pavao Rauch foglalta el a báni tisztet. Ő az egykori Nemzeti Párt nagybirtokos csoportjához tartozott, amely 1896-ban Khuen-Hédervárynak a szerb burzsoáziát és a Pliverić-féle horvát államjogi irányzatot előtérbe toló politikája miatt kivált a kormánypártból.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

A báni széket Khuen-Héderváry régi bizalmasa, az egykori Nemzeti Párt vezetője, Nikola Tomašić foglalta el.

Lábjegyzetek

  1. Mikszáth Kálmán művei. 14. 1969. 667–668.
  2. Ferenc József távirata Kálnokynak, 1895. január 11. Országos Levéltár. Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Országos Levéltár, Pápay hagyaték). Karton 24.
  3. Idézi: Milan Marjanović, Hrvatski pokret. Opazanja i misli na pragu novoga narodnoga preporoda g. 1903. I. Dubrovnik, 1903. 112.

Irodalom

A Khuen-Héderváry-kormány, illetve a Nemzeti Munkapárt megalakulásával kapcsolatos egykorú publicisztikai irodalomból Tisza István, Nemzeti politika (Budapest, 1910) és Jászi Oszkár, A magyarországi reakció szervezkedése (Budapest, 1910) című röpiratait, valamint Varga Jenő, A szabadelvű part múltja, bukása és föltámadása (Szocializmus, 1909–1910) című cikkét használtuk.