Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

A Múltunk wikiből

Az erdélyi állam megnövekedett anyagi kötelezettségei egyformán hárultak a három nemzetre.[1] 1557 tavaszán a fehérvári országgyűlés 5 ezer forint adót szavazott meg, mindegyik nemzetre egyformán kötelezően. A székelyek küldöttei azt kérték, hogy erről előbb a közösséggel tárgyalhassanak. Izabella ezt elfogadta, de azzal, hogy az összeget határidőre meg kell fizetni, mert – szólt az indoklás – amit két nemzet elhatároz, ahhoz a harmadiknak is alkalmazkodnia kell. Csakugyan létezett ilyen régi szokás, de ezt most újonnan alkalmazták az anyagi megterhelésre, pedig a három nemzet feltételei nem voltak egyformák.

Erdély igen gazdag volt nemesfémekben, továbbá sóban. A legjelentősebb nemesfémbányák Abrudbányán, Kisbányán, Körösbányán, Offenbányán és Radnabányán voltak. Nemesérc-monopóliuma révén az aranytermés beváltása az államhatalmat illette. Sóbányáiból nemcsak a belső fogyasztást elégítették ki, hanem külföldre is szállítottak: Magyarországra, a Temes-vidékre, a karánsebesi kerületbe. Öt helyen működött sókamara: Tordán, Koloson, Désen (és Désaknán), továbbá Vízaknán, az ötödiket, a székit még János király adományozta el Kendy Ferencnek. Rangban az első a tordai sókamara volt, élén a kamaraispánnal. A többi kamara is ez alá tartozott, vezetőiket, az alkamarásokat a kamaraispán alkalmazta, de fizetésüket a kincstártól kapták. Az állam nem tudta eléggé kiaknázni ezeket a jövedelemforrásokat. A bányászatot a határvidéken a háborús viszonyok akadályozták, az aranybeváltást a kincstár pénzhiánya nehezítette. Szeged elestével a só szállítása ebben az irányban megakadt.

További jövedelemforrásként szolgált a huszadnak nevezett határvám és a románok ötvenede, a juhnyáj után szolgáltatott adója. A szászok 8500 forintban megállapított földbért fizettek; a közszékelyek, akiknek ökreik voltak, a király koronázásakor, esküvőjekor és első fia születésekor egy-egy ökröt szolgáltattak be, amelyre az illető szék elnevezésének kezdőbetűjét sütötték (ökörsütés). Az „ökörsütés” egy-egy alkalommal 36–40 ezer állat beadását kívánta meg; ez a szám 12 ezerre csökkent a székelység körében lejátszódott társadalmi átalakulás folytán: a közszékelyek és az elszegényedett lófők az előkelő primorok függőségébe kerültek. Az alávetett székelyeket pedig már nem terhelte az ökörsütés kötelezettsége. A legtöbb kincstári jövedelmet bérbe adták, bár a bérletrendszer nem szolgálta előnyösen az állam érdekeit.

Az évi 10 ezer arany török adó, az uralkodó udvartartása, a tisztviselők fizetése, a diplomácia és a várak őrségének fenntartása új, súlyos terhekkel növelte meg az állam kiadásait. Az uralkodó lefoglalta az egyházi birtokokat, a kihalt vagy hűtlenségbe esett családok javait; az így kialakított kincstári uradalmak az uralkodó egyik legbiztosabb jövedelemforrását képezték. Minden jobbágytelek után 99 dénár rendkívüli adót (subsidium) vezettek be. Az erdélyi nemesek birtokairól 24 ezer forintnak kellett befolynia, ugyanennyit kellett fizetniök a szászoknak és a székelyeknek. Ennek az összegnek azonban csak egy része folyt be, a székelyek állítólag csak 6–7 ezer forintot fizettek. A tiszántúli vármegyék a rendkívüli adót portánként 1–1,25 – 1,50 forinttal teljesítették. Az ottani bányászat is jól jövedelmezett, annak ellenére, hogy Nagybányáról, ahol aranyból, ezüstből és a pénzverésből évi 40 ezer forint folyt be, a speyeri egyezményben le kellett mondani. Az erdélyi állam összes jövedelme a 16. század második felében mintegy 100 ezer forintra tehető. Ebből többnyire csak nagyon szűkösen fedezhették a kiadásokat.

Az államhatalom fenn tudta tartani a belső rendet, védte a feudális társadalom rendszerét. Ez mutatkozott meg 1562-ben is, a székely felkelés leverésekor. A földesúri hatalom gyakorlásába és a városok belső igazgatásába az állam nem szólhatott bele. Arra azonban vigyázott, hogy engedély nélkül a birtokosok ne építsenek várakat, mert ezzel a központi hatalmat veszélyeztetik.

Az állandó külső veszély megkívánta, hogy az országnak erős hadserege legyen. A nyugati határán levő területekért – mint említettük – több mint egy évtizeden át folyt a harc. A török szomszédságában is mindig készen kellett állani a védekezésre. Az erdélyi állam léte azon állt vagy bukott, hogy a két hatalom között meg tudja-e védeni területe épségét. Amikor a hadi helyzet a Habsburgokkal kedvezőtlenre fordult, a budai vagy a temesvári pasa segítséget nyújtott ugyan, de egyébként Erdélynek magának kellett előteremtenie a szükséges hadsereget.[2]

A fegyveres erő két részből állott: állandó hadakból és a közvetlen veszedelem esetén fegyverbe hívott csapatokból. Az állandó haderőt várakban tartották: Déván, Szamosújváron, Fogarasban, Váradon és más, a védelem szempontjából fontos pontokon. Az őrség száma változott, többnyire 1500 volt, de előfordult, hogy 3 ezer, sőt 6 ezer főre is felment. A költségeket a kincstárból biztosították.

Amikor Erdély a század közepén átmenetileg Habsburg-uralom alá került, az állandó őrség számát 2 ezer lovasban és ezer gyalogosban állapították meg.[3] Ferdinánd az Erdély élére kinevezett két vajda számára 400 lovast és 200 gyalogost engedélyezett, akiket az említett állandó haderőbe számítottak. Ezek nem várakban, hanem a vajdák mellett szolgáltak, és fizetésüket felerészben a kincstárh6l kapták, felerészben maguktól a vajdáktól, akik évi 15 ezer forintnyi járandóságukból fizették katonáikat, továbbá az alvajdákat. Hasonlított ez a megoldás a magyarországihoz, ahol a nádor és a főkapitányok mellett meghatározott számú fegyveres erőt tartottak, és a kincstárból fizették őket. Ferdinánd az őrséget erdélyiekből és magyarországiakból akarta kiállítani. Jellemző az igényekre, hogy majd a 16–17. század fordulóján Basta tábornok a meglevő állandó haderőn kívül 1500 német gyalogost és ezer német, vallon lovast tart szükségesnek, ellenség közeledésekor pedig további 3 ezer gyalogost és 2 ezer sziléziai lovast kívánr az ország védelmére.

Az erdélyi fejedelem haderejében az állandóan fegyverben tartott katonaságnál jóval nagyobb erőt képviselt az erdélyi és magyarországi területről közvetlen veszedelem esetén fegyverbe hívott hadsereg. A magyar nemesek személyesen és általában minden 16 jobbágy után egy lovassal voltak kötelesek hadba vonulni. A székelyek eleinte – az országgyűlések végzése szerint – valamennyien fegyvert fogtak, vagy – a veszedelemtől függően – csak egy részük vonult hadba. Az 1562. évi felkelés után csak a két felső rétegnek kellett katonáskodnia. A főnépek 3–4 lovassal jelentek meg a hadban, és fizetésként jargalást kaptak, a szolgálat tartamára pedig hópénzt. A lófők egy-egy lóval szolgáltak, egy hónapot saját költségükön, azután havonként egy forintot kaptak. A közszékelyek közül egyeseket kiemeltek, karddal és puskával mindig készen kellet lenniük a hadakozásra, s a katonáskodás ellenében mentesültek az adófizetés alól. A szászok birtokuk után mint gyalogosok szolgáltak, maguk helyett sokszor zsoldosokat fogadtak. A Partiumban élők eleinte a magyar országgyűlések előírása szerint katonáskodtak, és meghatározott számú jobbágy után vezettek egy-egy fegyverest hadba, majd pedig ezekre a területekre is kiterjesztették az erdélyiek hadkötelezettségét.

Erdélyben a parasztság többféle formában katonáskodott. Egyrészt jobbágytelkek arányában kellett meghatározott számú katonát kiállítania, másrészt – ezen felül – a vármegye írta elő, hogy hány gyalogost kell fegyverezni. A falu többi lakosa pedig lőszerrel, élelemmel, szekérrel látta el a fegyverre kelt jobbágyokat. A parasztkatonák fegyverzete nagyon eltérő volt, a hátraszegezett kaszától a kézi íjon át a kopjáig és puskáig. Megindult az önálló katonáskodó réteg kialakulása: a puskásokat felmentették a paraszti munkák nagy része alól, de állandóan készen kellett állaniok a hadba vonulásra, és évenként–félévenként szemlét tartottak fölöttük. A parasztságnak nagyobb csoportjai vettek részt az ország védelmében, mint máshol, de különböző volt katonai értékük és összeszokottságuk. A jól értesült velencei követ számadatokat is közölt a hadseregről 1555 elején, amikor Erdély még Habsburg-uralom alatt állt. Eszerint Magyarország 30 ezer gyalogost és 20 ezer lovast tud fegyverbe állítani. Erdély viszont a legutóbbi pestisjárvány előtt (valószínűleg az 1554. járványra utalt) 30 ezer székelyt, több mint 20 ezer magyart és ugyanennyi szászt, összesen 70–80 ezer embert tudott volna az ellenség ellen küldeni. De gyakorlatra lenne szükségük, hogy valóban jó katonává váljanak, és az is kérdés, hogy a Habsburgok engedik-e felfegyverzésüket. Ezek a számok természetesen hozzávetőleges értékek, de ha ellenség tört az országra, a véres kard körülhordozásakor nagy erők és gyorsan keltek fegyverre.

Erdély külpolitikailag magára hagyott és elszigetelt volt. Külpolitikáját az ország helyzete eleve meghatározta. A Porta a védnöksége alatt álló és évi adó fizetésére kötelezett ország minden mozdulatát szemmel tartotta. Az erdélyi követeknek az adót minden évben október végéig kellett bevinniök a Portára. Szebenből vagy Brassóból 3–4 hétig tartott az utazás Konstantinápolyba. Az adón kívül a szultánnak járó ajándékok, a vezírek megnyerésére vitt pénz és egyéb értékek, a követek és kísérőik költségei évről évre jelentős összegeket emésztettek fel. Rendkívüli esetekben, vagy amikor gyorsan kellett válaszlevelet vinni a Portára, rendkívüli követségek is útra keltek. 1560-tól kezdve pedig állandó követ (kapithia) is tartózkodott a szultán udvarában. A követek közül néhányan tagjai voltak a Tanácsnak, és kétszer-háromszor is megfordultak Konstantinápolyban. Közülük került ki az első állandó követ: Gyulai Mihály. A kezdeti időkben a három nemzet megbízottai is megjelentek a Portán. A török Erdélybe küldött csauszok révén tartott fenn kapcsolatot a gyulafehérvári udvarral.

A törökön kívül Erdély főleg a szomszédos országokkal állott összeköttetésben: Lengyelországgal, Moldvával, Havasalfölddel és a királyi Magyarországgal.

A két román vajdasággal kiépített kapcsolat ugyancsak összefüggött a török hatalmi terjeszkedésével. A közös védekezés Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet voltaképpen egymásra utalta. Ugyanakkor a Porta a hűbéri fennhatósága alatt álló vajdákat Erdély megsegítésére és sakkban tartására egyaránt felhasználta.

Az erdélyi államnak, hogy a különféle érdekek ütközőpontjában fennmaradhasson, állandóan készen kellett állnia a védekezésre is, az alkalmazkodásra is. Így fejlődött ki az erdélyiekben az a magatartás, amit az Erdélyen kívül állók „tündéres”-nek, változónak, szemfényvesztőnek, megbízhatatlannak bélyegeztek. A veszélyes körülmények között azonban ennek megvolt a magyarázata és a létjogosultsága.[4]

Erdélynek a török elleni védekezésben sajátos kulcshelyzete volt. Fráter György ismételten hangsúlyozta, hogy Havasalföldtől Morvaországig az egész terület sorsa Erdélytől függ.[5]

Irodalom

  1. Az erdélyi jövedelmekre: De Proventibus Regiis in Transilvania juxta Revisionem et Inquisitionem per S. Regiae Majestatis consiliarios et commissarios Paulum Bornemisza Episcopum Weszprimiensem et Georgium Wernerum facta relatio mensibus martio et aprili anno 1552. J. Chr. von Engel, Geschichte des Ungarischen Reichs und seiner Nebenländer II-III. (Halle, 1798–1801).
  2. Az erdélyi hadseregről: Borosy András, A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 60. Budapest, 1971).
  3. Erdélyben a Habsburgok alatt tartott hadseregre: Georgius Pray, Annales regvm Hvngariae ab anno Christi CMXCVII. ad annvm MDLXIV. dedvcti V (Wien, 1770). Soriano velencei követ összjelentése Ausztriáról és Magyarországról, 1555. január 18. Az MTA történettudományi bizottságának oklevélmásolatai II. 1894.
  4. A tündéres magatartásra: Bornemisza Pál levele Nádasdy Tamáshoz, 1553. (november) 28. Az erdélyiek csodálatos emberek: Batthyány Ferenc levele Nádasdy Tamáshoz, 1551. május 31. Országos Levéltár Nádasdy lt. Missilisek.
  5. Erdély fontosságáról: Nádasdy Tamás levele Ferdinándhoz, 1551. február 5. Országos Levéltár Nádasdy lt. Nádasdy Tamás fogalmazványai; Fráter György levele Nádasdy Tamáshoz, 1550. október 23. Országos Levéltár Nádasdy lt. Missilisek.


Az Erdélyi Fejedelemség államszervezete
Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat Tartalomjegyzék