Kisfaludy Sándor

A Múltunk wikiből
Sümeg, 1772. szeptember 27. – Sümeg, 1844. október 28.
költő
Wikipédia
Morelli Gusztáv metszete
1797.
Kisfaludy Sándor megkezdi a Kesergő szerelem írását.

Vörös Károly

A birtokos nemesi életmód: a kúria

A nemesi – a leírásból következőleg vagyonosabb nemes által lakott – kúria, ahogy kissé lenézően, de könyörtelen pontossággal maga Széchenyi ábrázolja, faluhelyen pincén áll, „s eképp tűrhetően száraz, falai vastagok és boltra kanyarodnak”: ez megfelel az éghajlatnak és így mindig kellemes hőmérsékletet biztosít. Cserép a teteje, tágasak az ablakok és ajtók; hosszan elnyúlva 4–6–8 szobából is állhat. Egyik szoba olyan, mint a másik, valamennyi egy tornácra nyílik, ezért az egész házat is egyazon szag: a pipafüstnek, a konyhának és a tornác végéről nyíló árnyékszéknek egybevegyült illata lengi át. Ha pedig felnyitják a szobákat belül összekötő ajtókat és mindent egybenyitnak, akkor megszűnik ugyan „az elkülönülés minden kelleme” (melyet a tornácról nyíló külön bejárat biztosít), de ettől a ház mégsem válik eggyé. Ráadásul homlokzata az utcára néz, oldala és háta az udvarra, ahol a gazdasági épületek emelkednek. Így azután egyik oldalról a por, a kocsizörgés, a gulya, a nyáj és a konda, másikról a libák, kacsák, kutyák zaja járja át, „s a gazdaság minden fertelme”. Aki „nemcsak a jó szagban szeret lenni és élni, de a természet illatjai és színei iránt is eseng egy kissé”,[1] nem fogja magát jól érezni ebben a környezetben, melyet Széchenyi máshol a pök és pipafüst hangulatával jellemez.

A kép reális, legalábbis az építészeti képet illetőleg. Ilyenféle, nem nagyobb és nem is igen más szerkezetű házban lakik Kölcsey a tiszántúli Álmosdon éppúgy, mint Kisfaludy Sándor Sümegen vagy Berzsenyi Niklán.

Arató Endre

A személyes érintkezés

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával. Ez a barátság kipróbált, hosszú időre megpecsételt együttműködés volt, és jelképezte a két nép egymásrautaltságát is. A szlovák író és tudós egyébként hosszabb-rövidebb ideig dolgozott magyar nyelvterületen, ez tovább mélyítette és szélesítette magyar kapcsolatait. Csabrendeken ismerkedett meg Kisfaludy Sándorral, gyakran részt vett a tiszteletére rendezett találkozókon, s így módja volt betekinteni a magyar literatúra problémáiba, érintkezni magyar irodalmi körökkel.

Vörös Károly

Az Ellenzéki Nyilatkozat

Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

A fennálló társadalmi rendnek és benne a nemesi kiváltságoknak oly következetes hívei, sőt öntudatos dicsérői, mint Kisfaludy Sándor vagy Berzsenyi Dániel, költészetükben már szintén (ha öntudatlanul is) polgárias eszményeknek adnak helyet. Kisfaludynak – elsősorban korai szerelmi lírájában – a szentimentalizmust a kezdődő romantikával vegyítő nyelvén már a polgár intim érzelmei és igényei szólalnak meg (ha az öregedő költő egyre sablonosabb regéiben formailag egyre közeledve a romantikához, visszahátrál a nemesi hagyományőrzés tematikájához és szemléletéhez). Az őt erőben és szenvedélyben messze felülmúló Berzsenyinél azonban már nem találkozunk e visszalépéssel; az ő, már a nagyromantikát előrevetítő hatalmas erejű képei és nyelvezete mögött éppenséggel (és a legtisztábban is) az a „hellenika”: a neoklasszicizmus görögös ideálja fog kifejeződni, melyet Kazinczy mint a polgárosult művészi ízlés normáját állít oda kortársai elé.

Mint már e jelek is utaltak rá, az a küzselem, mely a korszakban kibontakozó mindezen polgárias művelődési (mögöttük azonban már a politika és a társadalom szféráiba is benyúló) igények adekvát tükrözéséért, ezáltal pedig azok tudatosításáért is folyt, elsősorban az irodalomban vált érzékelhetővé. E harc a század első harmadában a felületen még mindvégig a nyelvújítás kérdései körül, valójában azonban már a stílus, ízlés, magatartás hármassága megújításának érdekében folyt, központjában a börtönéből 1801-ben elbocsátott Kazinczyval, aki továbbra is következetesen a nyugati polgári fejlődésből kinőtt ízlés stílusnormáinak átvételét és követését ajánlja a magyar irodalomnak. A felvilágosodott neoklasszicizmus – melynek Kazinczy számára akkorra már konkrét modelljét a neoklasszicizmus német, erősen görögös ideálja jelentette – a 18. század végén, Kazinczy ifjúságában kétségtelenül a legkorszerűbb ízlés és stílus volt Európában. Mögötte már vitathatatlanul polgári viszonyokat feltételező, erősen intellektuális, szigorúan fegyelmezett, alapjában hideg magatartás állt. Ezt azonban Kazinczy esetében – éppúgy, mint a számára mintaképként elsősorban szolgáló német irodalomban is – a szentimentalizmus nagyon is erős érzelmei szőtték át és enyhítették. A neoklasszicizmus – kivált német változatában – a 18. század második fele archeológiai felfedezéseinek eredményeképpen súlyos régiségtani kölöncöket is hurcolt magával, s képtelen lévén ezeknek a kornak megfelelő, valójában egyre reménytelenebb intellektuális feldolgozására, végül is a klasszicista érzést egyre szorosabban az antik minták utánzásához kötötte. A magyar irodalomban ezt a nagyon merev elméleti és módszertani álláspontot a kifinomult, immár polgárias ízlésű nyugati szerzők műveinek fordítását pártoló és személyében is buzgón végző, a műfordítást az irodalomban a fejlődés kívánatos fő irányaként mindvégig védelmező Kazinczy azonban nem tudta érvényesíteni. Ám már maga ez a kétségtelenül elvont, vértelen, s a hazai valósággal viszonylag kevéssé érintkező neoklasszicizmus, illetve a hozzá mért igény hangoztatása is elég volt ahhoz, hogy Kazinczy, álláspontjának védelmében, kezdettől fogva heves konfliktusokba keveredjék. Részint a debreceniekkel, akik nyelvileg a debreceni grammatika avult elemeit alkalmazva, alapjában továbbra is egy, a hazai feudalizmussal együttélve kialakult cívis-paraszti polgárosodás irodalmának stiláris és ízlésbeli eszményeit képviselték, ennek kereteibe kísérelve meg beleszorítani Csokonait is; részint még a 18. századból kinőtt, a századvég irodalmában, mint láttuk, formát is kapott nemesi patriotizmus – Kisfaludy Sándornál már a korai romantikát is integrálni képes – hagyományőrző stílus- és magatartáseszményét tükröző dunántúli állásfoglalásokkal is. Pedig a neoklasszicizmus színvonal-igényével, az érzelmek magasabbrendűségének, emelkedettségének, a kifejezés választékosságának, legfőként pedig az emberi egyetemesség eszméjének hirdetésével, az antikvitásban rejlő humanitásgondolat propagálásával nagyon is pozitív, megújító ellenerőt jelentett a 19. század első két évtizedében uralkodó, a nemesi világ hagyományos és ilyeténképp már avuló eszményeit képviselő rendi nacionalizmus ízlésével és kultúrakoncepciójával szemben. A hazai polgárosodás és az ezt áttételesen tükröző stíluseszmények e hagyományos, de mindenesetre reális társadalmi és gazdasági bázisokhoz kapcsolódó különböző aktív típusainak képviselői közül a (nagyszámú hívei ellenére) magánosan álló Kazinczy mellett végül legszilárdabban – jellemző módon – az akkorra már irodalmi központtá is alakulni kezdő, a feudalizmus befolyásától és hagyományaitól már akkor is a legkevésbé korlátozott nagyváros, Pest irodalmárai fognak kiállni, bár láthatóan ők is inkább a misztikus-feudális alapokhoz kötött debrecenies eszmények ellenében, mint Kazinczy tőlük is távol álló neoklasszicizmusának védelmében.

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel). Ezek s a kiterjedt, sajátlagosan irodalmi harc egyéb polemikus cikkei és tanulmányai végül is közelítették egymáshoz a szemben álló vagy egymást csak fanyalogva néző feleket. 1820–1821-re a harc lezárul, legalábbis a támadások megszűnnek, és a szemben álló felek többé-kevésbé látványos módon békejobbot nyújtanak egymásnak. Ám Kazinczy győzelme már inkább csak látszólagos: amit nyelv- és stílusújító álláspontjából partnerei elfogadni látszanak, a mögött sokkal inkább általában a polgárosodás nyelvi igényeinek és időközben további előrehaladásának tudomásulvétele áll, mintsem egyúttal konkrétan az Európában lassan már túlhaladottá váló neoklasszicista irodalmi ízlés elfogadása.

Mert e harcok közben a nyelv grammatikai és szótári újulásának haladása már nem állt meg. Az igény, hogy a nyelv alkalmazkodjék az átalakuló társadalom szükségleteihez, az átalakulással együtt folyamatossá és egyre sürgetőbbé válik. Jellemző, hogy már a különben oly konzervatív katolikus egyház 1822. évi esztergomi zsinata is szembekerült a problémával. Káldi bibliafordításának nyelvét ugyanis sokan avultnak érzik, bár a teljes újrafordítást követelő radikális javaslatokkal ellentétben a zsinat egyelőre megelégszik a legfeltűnőbb avultságok javíttatásával. Ugyanakkor más, főleg a fejlődéssel most kibontakozó szakmai területeken is végbemegy a nyelv – főleg a szókészletre kiterjedő – megújítása, mely Kazinczy alapelvei szerint még jóval Kazinczy halála után is tart, akkorra azonban már az Akadémia szervezésében és védnöksége alatt. Az Akadémia egyik első kiadványaként megjelenő, Révai alapelveit követő helyesírási szótár (1831), majd 1834-ben, már Kazinczy halála után, a rendszeres magyar nyelvtan, s a harmincas évek folyamán az egyes szakterületek műszótárainak kiadása – a túlzott és szinte már komikumba fulladó, öncélúsággal fenyegető nyelvújítási és szócsinálási lázzal szemben a megfelelő régies vagy tájnyelvi alakok ajánlása – és végül, 1839-re, a magyar nyelv nagyszótára tervezetének kidolgozása fogják majd e folyamat végső kifutását jelenteni.

Szorosabban vett nyelvújító tevékenységének egészében ilyen, halála után is tartó igazolása és elismerése ellenére, a húszas évekre Kazinczy nyelvújító és stílusújító tevékenységének túlzásait, még a késő felvilágosodás örökségéből maradt olykor már túlzott érzelgősségét vagy finomkodását bíráló hangok nem voltak elnémíthatók. Sőt Kölcsey már 1817-ben keményen szembeszállt Kazinczynak a magyar irodalom gyengeségére hivatkozó, s ezért az irodalomnak továbbra is fordítások és utánzások révén történő fejlesztését tanácsoló nézeteivel. A Kazinczy által oly energiával képviselt felvilágosodott neoklasszicizmus 1831-re – mikor a felvidéki kolerazendülés végnapjaiban ő maga is e szörnyű betegség áldozatául esik – már régen, és éppen a polgárosodás előrehaladásának mértékével mérve elvesztette időszerűségét, sőt elavulttá vált (párhuzamosan korábbi ellenfele, az éppen ellenkező eszmények jegyében alkotó és már ugyancsak öregedő Kisfaludy Sándor új meg új regéinek ekkorra már egyre fanyalgóbb fogadtatásával).

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

A zene kapcsolata az irodalommal a magatartás leglényegesebb közös elemei által ekkor válik legvilágosabbá: ez a Kisfaludyak és a nemzeti irodalmi romantika első műveinek, így mindenekelőtt a nagy történelmi eposzoknak és a hazafias színműveknek a magatartása, ha persze az irodalmi és a zenei művek alkotóinak nagyságrendi különbségeitől eltekintünk is.

Mindez természetesen nem jelenti azt, mintha Magyarországon a verbunkos stílusú romantikus muzsika ilyen terjedése a nyugat-európai nyelv iránti növekvő süketséggel, s e zene társadalmi térvesztésével járt volna. Mert a főúri szalonokban éppúgy, mint a kivált német vagy németes műveltségű polgári lakásokban és a művelt középnemesség kúriáiban is (gondoljunk a lehulló téli alkonyatban Haydn zenéjét hallgató Kisfaludy Sándorra): a polgári vagy a polgárosodó nemesi társadalom mindazon típusainál, melyeknek magas zenei műveltségét már a 18. század végén Magyarországon utazgató szász gróf Hofmannsegg is megcsodálta, amatőr szólisták vagy kis kamaraegyüttesek hangszerein éppúgy, mint az egyre sűrűbben színre kerülő operák színpadán, vagy a nagyvárosok, főpapi székhelyek állandó templomi zenekaraiban, természetszerűen továbbra is felzendülnek Európa – útjának egyik csúcspontjára éppen most érkező – zenéjének dallamai.

A képzőművészet fejlődésének korlátai és ösztönzői

Ugyanakkor a szobrászat vonatkozásában – a státusszimbólumok iránt társadalmilag ekkor kiszélesedő és állandósuló érzékenység jegyében – nagyra nőtt a sírkőszobrászat és az épületszobrászat, tehát ugyancsak a tömegtermelést támogató műfajok jelentősége is anélkül, hogy a kor sokféle kezdeményezése ellenére is a valódi nagyszabású – nemzeti jelentőségű – köztéri plasztika is megszületett volna. Pedig az igény erre is megvolt: a Rómában tanult Ferenczy Istvánt hazatértekor mint egy éppen az ilyen nemzeti feladatok megoldására végre alkalmas művészt üdvözlő lelkes fogadtatás, az ő Mátyás király szobor-terve körül kialakult heves viták, vagy a Kisfaludy-szobor alapjának sikeres összegyűjtése, egy Hunyadi János-szobor tervének erős és széles pártolása mind erre vall.

Lábjegyzet

  1. Széchenyi István, Pesti por és sár. Pest, 1866. 34–35.