Klapka György

A Múltunk wikiből
Temesvár, 1820. április 7. – Budapest, 1892. május 17.
honvédtábornok, helyettes hadügyminiszter
Wikipédia
Klapka György tábornok.jpg
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1855. december 15.
A telekkönyvi rendszer felállítása.
Klapka közreadja a magyar–délszláv–román államszövetség megteremtésére vonatkozó javaslatát.

Spira György

Görgei felvidéki hadmenete

Rózsahegyről ezért ő immár nyílegyenesen kelet felé menetelt tovább, hogy eljutva a Hernád völgyébe, ott először is Klapka György ezredesnek Schliket a Hernád alsó folyása mentén feltartóztatni iparkodó hadtestével egyesüljön. S miután Guyon Richárd ezredesnek a feldunai hadtest előhadát képező hadosztálya február 5-én véres közelharcban megtisztította a Branyiszkói-hágót Schlik oda kikülönített csapataitól, majd 7-én Klapka is megindult délről Kassa felé, Schlik pedig mindezek következtében – hogy két tűz közé ne szoruljon – sietve elvonult Gömör és Borsod határvidékére, február 10-én Görgei és Klapka csapatai már össze is találkoztak Kassán.

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz számára tehát január második felében is adva volt az a lehetőség, hogy megsemmisítő csapást mérjen Perczelre s ezt követően még Görgei és Klapka egyesülése előtt háborítatlanul bevonuljon Debrecenbe. Ha pedig Debrecen is elesik, akkor a magyar forradalom tovább már semmiképpen sem tarthatta volna magát.

Csakhogy – Teleki Sándor grófnak, az ekkor Erdélyben harcoló honvédcsapatok intendánsának bölcs megállapítása szerint – „aki zseninek születik, abból nem lesz osztrák tábornagy”.[1] Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével. Ezzel pedig nemcsak hogy eljátszott egy nagy lehetőséget, hanem éppenséggel Perczelnek játszott a kezére. Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről. És a Délvidéken sem csak a kiürítendő területek lakosságának lehető biztonságba helyezése okozott fejtörést és időveszteséget, hanem többek között az is, hogy a bácskai sereg december közepén kinevezett új parancsnoka, Esterházy Sándor gróf tábornok, aki a szerb felkelők ellen hajlandó volt harcolni, Windisch-Grätz reguláris csapatai ellen viszont nem, először kereken megtagadta, hogy a főhadszíntérre vonuljon, majd, tapasztalván, hogy a debreceni kormánykörök mégis ragaszkodnak feljöveteléhez, fogta magát és az ellenség táborába szökött.

A nehézségek legtöbbjét azonban végül is sikerült leküzdeni. Így Esterházy Sándor szökése után ez ő egyik alparancsnoka, Vécsey Károly gróf tábornok öntevékenyen átvette a már-már felbomlásnak induló bácskai sereg vezényletét, s helyreállítva a fegyelmet, csapatai élén február közepén már be is vonult a Szolnokkal átellenben létesített táborba. Majd (a tél elején tábornokká és a temesközi sereg parancsnokává kinevezett) Damjanich vezetésével a hónap második felében a Temesközből elvont honvédcsapatok szintén megérkeztek ide. S mivel eközben Eger tájékára ért Görgei és Klapka hadteste is, február végén a főhadszíntéren a honvédseregnek már csaknem 50 ezer harcosa helyezkedett el. Ezzel pedig végre valóban megteremtődtek a stratégiai ellentámadás megindításának feltételei.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Ehhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni.

Görgei főparancsnoksága

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Amikor tehát Kossuth március 30-án a honvédcsapatok egri főhadiszállására érkezett s haditanácsba hívta a sereg hadtestparancsnokait, Klapka azt javasolta, hogy az 1-én megindítandó támadást a sereg – a Vetter-féle haditerv némi módosításával – megint két részre oszolva bonyolítsa le: a Pest felé vezető országúton arcban csak a VII. hadtest támadjon, s miközben ez a hadtest így magára vonja az ellenséges erők zömét, aközben a másik három hadtest, Jászárokszállás, Jászberény, Nagykáta, Isaszeg és Kerepes vonalán nyomulva előre, kerüljön balról az ellenség oldalába és hátába, ennek a bekerítő hadmozdulatnak a végbemenetele után pedig 7-én Gödöllőnél immár mind a négy hadtest mérjen egyszerre megsemmisítő csapást az ellenség két körülzárt hadtestére. S ez persze igen vakmerő terv volt – hiszen felidézte azt a kockázatot, hogy még mielőtt megvalósulna, éppenséggel az ellenség fog megsemmisítő csapást mérni az egy héten át különváltan tevékenykedő VII. hadtestre –, a haditanács azonban ennek ellenére is jóváhagyta a javaslatot, mert az ellenséges főerők megsemmisítésével egyedül ez a megoldás kecsegtetett.

Így hát április 1-én a VII. hadtest megindult délnyugat felé, Hort, a másik három hadtest pedig dél felé, Jászárokszállás irányába. De ugyanezen a napon megmozdult az ellenség is: Jellačić Ceglédről a várakozásnak megfelelően útnak eredt északnyugatra, Gödöllő felé, Schlik pedig északkelet felé nyomult előre, hogy erőszakos felderítés révén kipuhatolja a honvédsereg általa Gyöngyös körül feltételezett főerőinek a nagyságát. S másnap azután a Schlik-hadtest Hatvan és Hort között meg is ütközött a VII. hadtesttel (amelynek a parancsnokságát Görgei fővezéri kinevezése után az ő egyik leghívebb embere, Gáspár András ezredes vette át). Azt a célját azonban, hogy valós képet nyerjen a szemben álló honvédcsapatok erejéről, Schliknek mégsem sikerült elérnie. Az ütközet első szakaszában ugyanis a VII. hadtest megingott az ellenség rohamai alatt. De mikor a helyszínre érkeztek azok az erősítések, amelyeket Gáspár megsegítésére Józef Wysocki ezredesnek, a novemberben alakult magyarországi lengyel légió parancsnokának a vezetésével Damjanich rendelt ki Jászárokszálláson tanyázó hadtestéből, a honvédek ellentámadásba mentek át, s előbb Hatvan falai közé vetették vissza a császáriakat, majd (a januárban újonnan létesített országos főhadparancsnokság élén álló, de ekkor alkalmilag éppen a táborban tartózkodó) Kiss Ernő altábornagy vezetésével onnan is kiverték őket. Miért is Schlik ezen a napon csak megerősödhetett abban a hitében, hogy a gyöngyöspesti országút mentén a honvédsereg főerői törnek előre.

Ebben a hiedelemben pedig maradéktalanul osztozott Windisch-Grätz is. Ő tehát most úgy határozott, hogy 5-én Hatvannál újabb csapást fog mérni a magyar főerőkre, de ezúttal már nemcsak Schlik, hanem az addigra ide érő Jellačić hadtestét is harcba vetve. Amivel azután valósággal vesztébe rohant volna, hiszen ha így, összpontosított erőkkel csakugyan megindul Hatvan felé, akkor két hadtestet a magyar sereg akár már 5-én vagy 6-án is körülzárhatta és felmorzsolhatta volna. A tervezett második hatvani ütközet azonban végül mégis elmaradt, mert 4-én este Windisch-Grätz megkapta Jellačićnak az általa aznap megvívott tápióbicskei ütközetről szóló jelentését, a jelentésben foglaltak pedig egyszeriben megérttették vele, hogy a magyar sereg zöme mégsem Hatvannál, hanem a Tápió vonalán helyezkedik el, s nyilvánvalóan az ő jobbszárnyának az átkarolására készül.

Amikor ugyanis a balszárnyon előrenyomuló magyar seregzöm előhadául szolgáló I. hadtest 4-én reggel a még Egerben kidolgozott menettervnek megfelelően Tápióbicske alá érkezett, kiderült, hogy a Gödöllőnek tartó Jellačić Tápióbicskét már maga mögött hagyta, hadtestének utóvédje azonban még a falu házai között vesztegel. S jóllehet a magyar seregzömnek elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy a bekerítő hadmozdulat lebonyolítása közben szinte láthatatlanná tegye magát az ellenség előtt, Klapka – akinek ezt mindenkinél inkább kellett volna tudnia, hiszen a bekerítő hadmozdulat tervének értelmi szerzője éppen ő volt s nem utolsósorban ennek a tervnek köszönhette, hogy most már tábornoki rangban vezényelte hadtestét – ahelyett, hogy tüstént megálljt parancsolt volna csapatainak, rohamra indította őket. A császáriak pedig visszaverték ugyan a rohamot, Klapka baklövését azonban ekkor Görgei is tetézte azzal, hogy Klapka támogatására immár a III. hadtestet is harcba vetette. Mert Damjanich honvédeinek végül sikerült is megforditaniuk az ütközet kimenetelét, csakhogy ezzel – mint láttuk a – honvédsereg hadműveleti tervét is sikerült leleplezniök a császáriak előtt.

S ezek után Windisch-Grätz persze már semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy önként belesétáljon a támadó honvédcsapatok egérfogójába vagy hogy akár csak Gödöllőnél is tétlenül várja be körülkeríttetését. Schliket tehát arra utasította, hogy Gödöllőtől keletre vonuljon védelembe, Jellačićot pedig arra, hogy hátrálását ne folytassa egészen Gödöllőig, hanem állapodjék meg Isaszegnél s ott, harcba bocsátkozva, vágja útját a mögötte elsiklani igyekvő magyar seregzömnek. És így Damjanich és Klapka csapatai 6-án Isaszeg alatt már bele is ütköztek Jellačić hadtestébe.

Veszve azonban még ekkor sem volt minden. Mert Klapka hadteste ez alkalommal is megfutamodott ugyan, Damjaniché azonban kitartott, majd az öntevékeny Aulich jóvoltából az ő tartalékul szolgáló hadteste is rohamra indult a császáriak ellen, úgy hogy Jellačić helyzete hamarosan rendkívül szorongatottá lett.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

És a terv megvalósítása a következő napokban már meg is kezdődött: Aulich és Asbóth széles körben gyűrűbe zárta Pestet, Damjanich pedig, majd az ő nyomában Klapka s végül Gáspár is megindult Vác felé.

Vácott azonban a magyar seregzömnek útját állta Ramberg 8 ezres létszámú hadosztálya, amelyet az isaszegi ütközet után a császári hadsereg II. hadtestet is Pesten összpontosító Windisch-Grätz ennek pótlására rendelt ide Balassagyarmatról (s amelynek a vezényletét Ramberg betegsége miatt egy-két napja Götz tábornok vette át). Hogy tehát a Komárom felé vivő út szabaddá váljék, Görgei a III. és az I. hadtestnek április 10-én parancsot adott Vác megtisztítására. Damjanich és Klapka pedig ekkor az előbbi javaslatára megállapodott abban, hogy Vác ellen arcban csak a III. hadtest fog felvonulni, az I. hadtest egyik dandára ellenben keleti irányú kitérővel már ezt megelőzően az ellenség hátába fog kerülni, s az ilyen módon mindenfelől körülzárt ellenséget azután a harapófogót képező honvédcsapatok egyidejű támadással teljesen fel fogják morzsolni. És ez bizonyára meg is történt volna, ha Klapka kirendelt dandára el nem véti az utat.

A támadó hadmozdulatok felfüggesztése

De pusztán azért, hogy átvegye a hadügyminisztérium vezetését, Görgeinek a valóságban még nem kellett volna olyannyira sietnie a Debrecenbe utazással. A szorosan vett hadügyminiszteri teendők ellátását ugyanis ezután is nyugodtan rábízhatta volna a minisztérium élén őt akkor már hetek óta helyettesítő Klapkára, hiszen Klapka eddig is teljes megelégedésére működött Debrecenben. (Így például május 20-án már el is fogadtatta a kormánnyal a forradalom fegyveres erőinek új hadműveleti tervét, amely az ország mindenirányú védelmének a címén azt írta elő, hogy a honvédsereg egyes hadtesteit most egymástól nagyjából egyenlő távolságra és összefüggő körvonalban az országhatárok mentén kell felsorakoztatni. Ami azután kétszeresen is a császáriak malmára hajtotta a vizet: egyrészt, mert a jövőre nézve immár eleve lehetetlenné tette, hogy a honvédsereg bárhol is összpontosított csapást mérjen rájuk, másrészt, mert ugyanakkor lehetővé tette, hogy ők viszont a honvédsereg most rendkívül megnyúló s ezért mindenütt rendkívül elvékonyodó arcvonalát összpontosított erőkkel ott és akkor törjék majd át, ahol és amikor csak akarják.)

A Vág-vidéki harcok június derekán

Damjanichot ugyanis – mint tudjuk – baleset érte, Klapka Debrecenből való visszatérte után a komáromi várőrség – a VIII. hadtest – parancsnokságát vette át, a hadban megőszült Aulich betegség miatt volt kénytelen visszavonulni a harctéri szolgálattól, Gáspár pedig a trónfosztásra válaszul tüntetően szabadságoltatta magát; s helyettük az I. hadtest élére Nagy Sándor József tábornok, a II-éra Asbóth Lajos ezredes, a III-éra Knezić Károly tábornok, a VII-ére pedig Poeltenberg Ernő tábornok került.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

S minthogy ez a július 11-én megint Komárommal átellenben a Duna jobb partján megvívott ütközet (amelyben a vezényletet a 2-án megsebesült Görgei helyett magyar részről Klapka látta el) a honvédcsapatok vereségével végződött, ez pedig egyszeriben szertefoszlathatta azokat a reményeit, amelyeket eddig a dunántúli hadműveletek továbbfolytatásához fűzött, Görgei most már végre csakugyan elszánta magát a visszavonulásra. A július 12-éről 13-ára virradó éjszakán tehát a VIII. hadtesten kívül a II-at is a Komárom védelmével megbízott Klapka parancsnoksága alá helyezte, ő maga pedig az I., a VII. és a III. hadtesttel (amely utóbbinak a peredi ütközet óta Leiningen-Westerburg Károly gróf tábornok állott az élén) megindult a Duna bal partján Vác felé.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

A leszámolás a megszállt területeken már a harcok idején megkezdődött, Világos után tömegessé váltak a letartóztatások, a kegyetlen haditörvényszéki ítéletek zömének kihirdetésére és végrehajtására azonban csak Komárom várának október eleji feladása után került sor. Klapka tábornok ugyanis céltalannak ítélve a további küzdelmet – bajtársai egy részének tiltakozását elhárítva –, a védők szabad elvonulásának biztosítása fejében, amit még hetekkel Világos után is sikerült kialkudnia, átadta az ország legnagyobb erősségét.

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Kossuth 1850-ben részletezte a maga konkrét konföderációs tervének alapelveit, Klapka György pedig egy 1855-ben kiadott munkájának függelékében közölte javaslatát egy magyar–délszláv&ndahs;román államszövetség megteremtésére. (Hozzájuk hasonló meggondolások késztették 1857-ben az üldözői elől nyolc éven át pesti búvóhelyén rejtőzködő Táncsics Mihályt. Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezetének fölvázolására.)

Jelentékeny nézetkülönbségek mutatkoztak azonban az emigrációban a Magyarország föderatív állammá alakítására, tehát „belső föderalizálására” irányuló román és délszláv javaslatok megítélésében. Míg Teleki és Klapka hajlott a Bălcescu által 1850 tavaszán felvázolt föderációs alapelvek elfogadására, Kossuth egyrészt az ország területi integritásának és magyar jellege fenntartásának biztosítására irányuló törekvései miatt, másrészt számot vetve a hazai visszahatással, határozottan ellenezte Magyarország autonóm nemzetiségi területekre való bontását.

Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja

Noha a nemzetiségi politikusok kívánságainak kielégítésében Teleki és Klapka hajlandó volt a Kossuth tervezetében körvonalazottakon is túllépni, az államberendezkedés általános polgári demokratikus követelményeit illetően az emigráció egyetlen vezető személyisége sem haladta meg, jelentős részük pedig meg sem közelítette nézeteit. Alkotmányjavaslatának konkrét engedményeken túlmutató nemzetiségpolitikai jelentőséget biztosít, hogy olyan politikai eszközöket mert és akart a nemzetiségiek rendelkezésére bocsátani, amelyek az általa kialakítani kívánt polgári demokratikus keretek között minden együtt élő nép számára a nemzeti önrendelkezés útján való továbblépést is biztosíthatták. A nemzetiségi kérdésben felmerült ellentétek mellett Kossuthnak az emigráns arisztokraták többsége által túlzottnak ítélt demokratizmusa is hozzájárult az emigráción belüli szakadás kialakulásához. Diktátorságra való törekvéssel vádolták azt a Kossuthot, aki minden terv megvalósítását a szabaddá váló nép alkotmányos döntésétől kívánta függővé tenni, de a száműzetésben nem volt hajlandó alárendelni politikáját a jórészt arisztokrata befolyás alá kerülő és egymással is torzsalkodó különféle emigrációs bizottságok határozatainak. 1859-ben, amikor az emigráció túlnyomó része egységesen sorakozott fel Kossuth, Teleki és Klapka mögött, az általuk alakított és egy emigráns kormány funkcióját betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóság kinyilvánította, hogy az alkotmányjavaslatot tárgyalási alapnak tekintve szeretne megegyezni a nemzetiségi vezetőkkel: „A 48-diki törvényeket… ha kiindulási pontul tekintjük is, korántsem szándékunk változatlanul megtartani, sőt inkább olyformán óhajtjuk az azokban letett elveket tágítani és kifejteni, miszerint minden érdek, nemzetiségi úgy mint vallási, tökéletes megnyugvását lelhesse a magyar alkotmány szárnyai alatt; szolgáljon vezérfonalul az… alkotmányterv, melyet az alulírt elnök (Kossuth) dolgozott ki és mely alapelveiben mindnyájunk jóváhagyását birtja.”[2]

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségessé tételét pedig Kossuth társaival együtt indokoltan tekintette a felszabadító háború egyik külpolitikai alapfeltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító Piemonttal, amely szövetségre lépett a francia császárral. S nem utolsósorban, a francia–orosz együttműködés kecsegtetett azzal, hogy a Magyarország önrendelkezéséért megvívandó küzdelem mentesülhet egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

KossuthTelekivel és Klapkával egyetértésben – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nemzet csak maga hajthatja végre felszabadítását.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

Ilyen helyzetben érkezett a hazai szervezett ellenállási mozgalomhoz Kossuth tájékoztatása a nemzetközi helyzet romlásáról. Reálisan számolt be arról, hogy az itáliai belső fejlemények és a nagyhatalmak akadályozó manőverei folytán eltolódik az új olasz hadikezdeményezés időpontja, valamint arról, hogy osztrák és orosz diplomáciai közbelépés nyomán lefoglalták a Cavour által küldött óriási fegyverszállítmányt. Nem ismerve még Klapka és Cuza újabb, az előzőt megerősítő, többek között fegyverszállítmányok elhelyezését biztosító, sőt közös hadműveletek feltételeit is szabályozó titkos megállapodását és a szerb fejedelem elzárkózásának átmeneti voltát, kifejezést adott aggodalmának, hogy a fejedelemségekben biztosítani remélt hadműveleti bázis végleg elveszett.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Ilyen körülmények között Kossuh attól tartott, hogy ha – Klapka sürgetéseinek megfelelően – szembefordul az unió azonnali megújításának otthoni szorgalmazóival, úgy éppen az országgyűlés küszöbén kitűnő agitációs eszközt ad a Habsburg-hatalommal kompromisszumot, keresők kezébe.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Kossuth – nem kevéssé a tisztázást sürgető Irányi javaslatára – ismételten összefoglalta a korábbi üzeneteikben az alkotmányjavaslatot is sokban kiegészítő, a nemzetiségek vezető politikusaival folytatandó konkrét tárgyalásokon előterjesztendő, és megegyezés esetén parlamentárisan jóváhagyandó magyar ajánlatra vonatkozó indítványaikat: Horvátországnak önrendelkezési jogot, az elszakadást is beleértve, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntését népszavazás útján; Erdély esetében – a hajdani TelekiKlapka-javaslat általa is támogatott változataként – a Habsburg-fennhatóság kiküszöbölése után népszavazás révén való meghatározását annak, hogy felújítsák-e az uniót, vagy kerüljön Erdély autonóm területként társországi kapcsolatba Magyarországgal; egyébként a nyelvhasználat és a politikai szervezkedés szabadságának messzemenő biztosítását, a megyehatárok legalábbis részleges egyeztetését az etnikaiakkal, a határőrvidéki és az erdélyi községek határában fekvő kincstári földek ingyenes átengedését a parasztságnak stb.

A Dunai Szövetség terve

Az olasz kormány kívánságára 1862 tavaszán a magyar száműzöttek hajdani és újabb tervezeteire, illetve a dunai fejedelemségekkel folytatott tárgyalások során létrejött megállapodásokra támaszkodó munkálatban összegezésre kerültek az emigráció elképzelései egy, a felszabadító harcok sikere esetén létrehozandó dunai államszövetségről. Klapka tábornok összefoglalóját, amelyet Pulszky Ferenc vetett papírra, Kossuth 1862. május 1-én módosításokkal magáévá tette, s felhatalmazta a délkelet-európai népek összefogását szorgalmazó Antonio Canini olasz kormánymegbízottat, hogy azt tervezett balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa. Ez a munka számos kisebb jelentőségű és három nevezetes pontban különbözött Kossuth 1850-ben felvázolt első tervétől. Feltehető, hogy elsősorban a cári hatalom érzékenységét kímélve mellőzte a csehek és a lengyelek esetleges csatlakozásának a kérdését, feladta azt a hajdani kívánságot, hogy a konföderációnak állandó fővárosa legyen Magyarország területén, másrészt továbblépett Erdély esetleges különállásának – Teleki és Klapka által annyit szorgalmazott – elismerése terén.

A szervezett ellenállás felszámolása

Amennyire a titkos szervezet történetét ismerjük, a Kossuth és a Határozati Párt vezérkara közötti szakítás után a tényleges irányítás ismét Almásy Pál kezébe került, aki a Kossuthtól ugyancsak elfordult Klapkával tartott fenn összeköttetést.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Többek között a horvát I. I. Tkalac, a lajtántúli szláv föderalisták száműzetésbe kényszerült vezető publicistája, D. Stratimirović tábornok, 1848–49-ben még a magyarországi szerb felkelők főparancsnoka, J. V. Frič, a cseh nemzeti mozgalom kiemelkedő demokratikus személyisége kereste nagyon is az együttműködést Kossuthtal, illetve Klapkával.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Kossuth beleegyezése nélkül és feltételeit mellőzve állapodott meg Bismarckkal Klapka is, majd légiót szervezve a Kárpátokig nyomult abban reménykedve, hogy akciója legalább a békekötéskor a tárgyalóasztalhoz juttatja a „magyar kérdést”. Bismarck azonban csak ijesztgetésül használta a magyar légiót. Győzelmét biztosítva korántsem akarta felbomlasztani a későbbi nagyhatalmi tervei támogatójának remélt Habsburg-birodalmat, csak kiszorítani kívánta a Német Szövetségből.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

A honvédegyletek élére az emigrációból hazatért egykori honvédtábornokok és tisztek álltak, akik a kormánypárthoz (Klapka, Türr) vagy a balközéphez (Perczel) csatlakoztak, és mindent megtettek a volt honvédek forrongó hangulatának lecsendesítésére, Kossuth befolyásának ellensúlyozására.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

Az emigrációból hazatérő és a Deák-párthoz csatlakozó képviselőknek (Pulszky, Klapka, Türr) szintén jelentős szerepük volt a liberális polgári eszmék hirdetésében és a Deák-párt megszilárdításában.

Lábjegyzet

  1. Teleki Sándor, Hogyan nem lettem én excellenciás úr? Teleki Sándor emlékezései. Szerkesztette Görög Lívia. Budapest, 1958. 27.
  2. Közli: Kossuth Lajos, Irataim az emigrációból. I. Budapest, 1880–1882. 453.

Művei

Irodalom

Klapka működéséről (nem mindenben egyező) képet nyújt visszaemlékezéseinek három változata: Der Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849. I–II. (Leipzig, 1851); Memoiren. I–III. (Leipzig, 1861) és Emlékeimből (Budapest, 1886), valamint Szénássy Zoltán népszerű áttekintése„Klapka György (Bratislava, 1977); a Klapka-hadtest Hernád menti harcairól pedig tüzetesen tájékoztat Borus, Dembinski.

A cibakházi expedícióról egybehangzó beszámolóval szolgálnak Klapka és Görgei már idézett visszaemlékezései.

Hogy Klapka ezt a tervet Görgei elképzelései szerint iparkodott kidolgozni, az kitűnik az ő másnap Görgeihez intézett leveléből; közli Görgey István II.; azt pedig, hogy Görgei csakugyan elégedett volt a tervvel, bizonyítja, emennek május 29-én Kossuthhoz intézett levele, Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, kormányzó-elnökségi levéltár 1849:7610.